Erdélyi Szemle, 1920 (6. évfolyam, 1-48. szám)
1920-01-04 / 1. szám
- Hatodik évf.4 I. szám Kolozsvár, 1920 január 4. Irodalmi, művészeti, közgazdasági és társadalompolitikai hetilap Kóborlás az éjszakában. A Poklos-patak mentén az egész nagy völgy csupa fűzfa. Igazi költői fa ez. Sovány és haszontalan. Se árnyéka, se tüze. A völgyben megteremne egyéb is. Dehát már ott örökké fűzfa volt. Szép, görbe, lyukas, szomorú és víg fűzfa, hát azt nem bántják .... A Pokloson egy derék malom zakatol. A fűzfás kerek körülfogja. Eleszéledtünk, s arra fordítottuk a szekerünk rudját. Szép, nagy faragott ajtójú, négy körüvén malom volt ez. Tavaszodott, már az üres kutyatej-szár kivetette sárga virágjait, s a fűzfák veres bogjaikat a barkák mögül. A malom feketének és igen avatagnak látszott ebben az ifjodó környezetben. Erőteljes, tagbaszakadt, kampós orrú ember állt ki a tornácra, hogy közeledtünk, s mocskolta a kutyákat. Ez a molnár volt. A felesége s egy szőke kis leány az ajtónyitáson dugták csak ki a fejüket. „Elestéledtünk az útban.“ „Isten hozta.“ Nem volt igen szíves és barátságtalan sem, csak tartózkdó, mint a székely ember szokott az idegenekkel szemben. Nem kérdezte, kik vagyunk, hova megyünk. Bekísért a házba, s aztán kiment, hogy a lovakat elhelyezze. Kinn zúgott a víz s hamar sötét lett. A tátott szájú kemencét megrakták , a láng elé ültünk. A szobában egy felszerszámozott osztováta állott és a falon meg a gerendákon mindeféle ács szerszámok és fúrók és reszelők és gyaluk, üvegek és szárított füvek A piros láng a bárdok acélján játszott, s a fűrészek hegyes fogain. Sajátságosan nehéz szag volt. A vízzel telt levegő némi penésszel, s a száraz burjánok nehéz illatával elegyedett össze. Keveset beszéltünk. A molnár kinn maradt, a feleségétől pedig csak aféléket kérdeztünk, hogy sokan járják-e malmot, meg volt-e nagy hó a télen? Rövidesen válaszolgatott. Későre a leányka behozott egy halat, így szólott: „Paduc“ . . . „Édes jó hal“ — bizonyított az asszony és takarítani kezdte a pikkelyeitől. A molnár is belépett s minden bevezetés nélkül így szólott: „Bolond emberek ezek errefelé uram! Ez azt mondja, hogy az Isten amit az embernek adott, azt ide kiadta a földre. A buza itt kinn terem, a juh itt kinn legel. A hal uram az benn van a vízben. A hal azé, aki megfogja. A juh valakié — a hal senkié.“ Nem mondtunk ellent, ígért jól esett hallgatni. Árnyak húzódtak fel az ablak előtt és árnyak a szoba falain benn, amint a függő parányi lámpát felgyújtották. Nem volt hideg és fáztam. — Nem így van-e Uram?“ kérdezte nagy sokára a molnár. El is feledtem, hogy mit tudakol. A halak tulajdonjogáról kutatta a mi véleményünket. „Abból baj lesz uram pedig erre felénk“. . . Bánom is én. A tiz éve meghalt erdélyi író emlékének e kiadatlan novellájának közlésével áldozunk. Meggyújtotta a pipáját s kiment. Őrlők jöttek a malomba, lóházas legények. A fajon a tiszta fényes víz lecsúszott és beleloccsant a végén. Fenn a gáton dörömbölt a lomha hólés roham le a vesszőkötésen. Kutyák ugattak a mezőkön s a hegy lábánál (alig néhány száz lépésre a malomtól) egy kis faluban. A molnár megmondta a falu nevét. „Ki az úr benne?“ kérdeztem. „Az Isten“ felelte. Egyáltalán nem látszott tréfás embernek, azért ez a felelet vagy durva volt, vagy gőgös. Nem folytattam. A molnár a gát tövéhez ment és a botja végével kipiszkált valami hosszú, vékony burján gyökeret. „Ez ilyenkor terem“ mondta. * „Ért a füvekhez?“ „Nincs patika a környékbe Uram. Hát amire a szükség megtanítja az embert.“ A felesége beleszólott a tornác végéről: „Ahol van is uram onnan is ide jőnek jótanácsért, orvosságért hozzá.“ A molnár legyintett s morgott. Arra elhallgattunk. A csillagok kiültek mind a gyászos nagy boltra s minden elcsendesedett. Mi is. A lovak dobogtak az istáló padláson s rágták a szénát. Lefeküdtek. Igen nyugtalan álmom volt. Éjfélen jól túl járt az idő, mikor valaki megkocogtatta az ablakot. Lóháton jött. A molnár felkelt s kiment. Nem sokára visszatért s így szólva a feleségének: „Nagy baj van.“ ■ „A gát szakadt tán el, Jézusom?“ „Nem. Reb kisasszonyt elnyelte a Poklos.“ „A vízbe ölte magát.““ „Ki tudná?“ Mindez, suttogva folyt. A molnár magára vette a kabátját, s néhány száraz fűvel tele zacskót akasztott le a gerendáról. „Várjon reám — mondottam — én is elmegyek. Messze van?“ „Csak emitt uram.“ Áttörtettünk a berken. Olyan sötét volt az éjszaka, mint a lelkiismeret. Beleütköztünk egymásba és a fűzfákba. Lábaink alatt csobogott a víz. „Marci bá fogta ki a vízből“, mondta, aki a molnár után jött. „Halászott ugye a kutyahitü ismét a tilalom ellen? — mormogta a molnár — éjnek idején . . .* “Az ember sóhajtott: „Nagy az isten.“ „Tudja ked Ferenc bá (ez a molnár volt) mit mondtak?“ .No?“ • ' „A kisasszon a papunknál járt. Látták oda menni az este. Hiszen tudja ked.“ „S Marci bá fogta ki a vízből?“ Egy nagy nádast kerültünk meg, hogy faluba érjünk. A vezető a levegőbe beszélt. „Aki nem úr, hát szolga. Ez igaz. A papunkat nem takarták selyem paplannal , de csak jobb lett volna az ő hajléka a kisasszonynak, mint a víz feneke.