Szemle, 1924 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1924-06-01 / 1. szám
2 Szemle A természettudomány világából. A hasznos és a veszedelmes hangyák.. Mondhatni, hogy a hangyák minden más állatnak halálos ellenségei, mégis igen sok számottevő kivételről is tudunk. — Igaz, hogy a hangyák főtápláléka a méz, de azért ők nagyon szeretik a húst is, így tehát igen sok rovart pusztítanak el. Savage igen szemléltetően írja le Nyugatafrikának „hajtó“-hangyáit (Anomma arcens West.) „Ők meggátolják“ írja „a kártékony rovarok és apróbb hüllők túlszaporodását, sok állati anyagot felfalnak, mely mindenütt akad, rothad, bűzleni kezd és így rontják a levegőt is, ami a meleg égalj alatt távolról sem jelentéktelen tényező, gyakran kényszerítik a lakosságot arra, hogy házaikat, városaikat és a környéket úgy a hogy tisztán tartsák. Irtóznak minden élőlénytől ... Ha egy házba hatolnak, azt nemsokára észre lehet venni a patkányok, egerek, gyíkok és számtalan kártékony féregnek egyidejű általános mozgolódásán, melyek mind megosztják velünk lakásainkat. Minthogy egymás között nem tudnak megférni, úgy nem is tudnak együtt élni, és ez némileg enyhíti a hajtóhangya tevékenységét és a látogatását — véleményem szerint ugyan nagyon ritkán — mégis csak kívánatossá teszi ... Ha nem zavarják őket, elég nagy rendben vonulnak a ház ellen, alkalomadtán elterjeszkednek, minden helyet gondosan kikutatnak és ha valami kívánatosat találnak, mind oda sereglenek, akkor forró vízzel az egész hangyahadat el lehet pusztítani ... Ha ők végleg bejutottak a házba, mi beletörődünk a sorsunkba és türelmesen várjuk, amig mulatságuk véget ér, sőt hálásak lehetünk, ha ágyaink meg székeink szűk határain belül némileg nyugodtan megmaradhatunk“. — Ezek a hangyák tönkreteszik még a legnagyobb állatot is, ha ez be van zárva. Egy izben Savage szemtanúja volt a jelenetnek, amikor ők a háza táján egy négy láb hosszú kígyót megöltek. Sőt a nagy pythont is legyűrik, mondják, ha ez jól befalatozott úgy, hogy mozogni sem tud. A benszülöttek azt hiszik, hogy a pyton, amikor áldozatát már összetörte, addig nem meri fölfalni, míg gondosan körül nem nézett és meggyőződött arról, hogy a közeliben hajtó hangya nincsen! Igen nevezetes dolog, hogy ezek a rabló hangyák vakok. Főleg éjjel is járnak, mint Brazilia néhány vak rablóhangyája (Eciton vastator és E. erratica), melyeket Bates irt le kitűnően, szeretnek födött folyosókban haladni, melyeket ők menetelés közben sebtiben építenek. „A táplálékot keresők csapata e födött folyosóktól megvédve óvatosan halad előre, s ha korhadt fatörzsre bukkannak vagy más sokat ígérő vadászterületre találnak, elöntik és minden zeg-zugát felkutatják“. A rabló és fosztogató Bolton-csapatok néha szinte egész hadosztályok. „Amerre járnak“, mondja Bates, „megmozdul ott az egész állatvilág, minden kicsiny féreg azon van, hogy meneküljön előlük; főleg a szárnyatlan rovarok külömböző fajai félnek tőlük és joggal, mint például a nehézkes pókok, más hangyafajok, hernyók, csimaszok, pondrók, csólánok meg a többi, melyek mind a lehullott lomb között meg a korhadó fában élnek. Az Ecitonok nem másznak fel a fákon magasra, azért az ott fészkelő madarakat nem is igen bántják. E seregek eljárási módját csak hosszas megfigyelések után tudtam megállapítani. Íme az eredmény: a főcsapat négy, de még hat sor mély is, adott irányban halad előre, megtisztítja a talajt minden élő és holt állati anyagtól; néha egy-egy gyérebb csapatot küld ki, hogy táplálékot keressen, mely ismét csatlakozik a főcsapathoz, ha feladatát teljesítette. Ha útirányuk közelében valahol igen gazdag területre bukkannak, például korhadó fatömegre, melyben sok a rovarálca, akkor ott megpihennek és egy igen erős hangyacsapat megtámadja a fatörzset“. Bell is kitűnően írja le ezeket az Ecitonokat. Megfigyelte, hogy a pókok nagyon ügyesen tudnak útjukból kitérni, mert jó néhány méternyire elmenekülnek előlük, míg csótánok és más ostobább rovarok a legközelebbi búvóhelyre menekülnek és ott a hangyák majdnem mindig rájuk is akadnak. A menekülésnek csak két módja van: elszaladni vagy nyugodtan megállani. Látott egyszer egy kóborpókot (Phalangium), mely igen okosan és nyugodtan állott egy hangyasereg közepében és hidegvérrel, óvatosan emelgette hosszú lábait, egyiket a másik után. Néha a nyolc lába közül ötöt emelt egyszerre , de mindig volt három vagy négy hangyamentes helye, ahova nyugodtan rakhatta lábait. Máskor meg egy zöld, levélhez hasonló szöcskét figyelt meg Bell, amely egészen nyugodt maradt és csöndesen tűrte, hogy a hangyák rajta keresztül vonuljanak. Ez meg is történt és a hangyákat félre is vezette a szöcske külseje és mozdulatlansága. Bell még fölemlít egy pókot, melynek színe, alakja és mozdulatai annyira hasonlítottak a hangyáéhoz, hogy a tudós is sokáig hangyának nézte. Zoológus. Marosi csönd. Gyarmati Ferenc Kell ez a lelket látó csönd, hogy életembe nyugalmat csókoljon, s a gond előtte mélyen meghódoljon. 1. Kell ez a szívölelő csönd, hogy bús órákra szép percek jöjjenek és béke-álmok színesen nöjjenek. Kell ez a vágy-szépitő csönd, hogy lombot hajtson minden új remény és higgyem, hogy a lomb mind az enyém. Kell ez a szem-lehunyó csönd, hogy önmagamba mélyebben belássak s a fájdalmaknak ott sírhelyet ássak. Kell ez a mindent áldó csönd, hogy új szántáson új hiteket vessek és minden átkot messze eltemessek . . . Bacchus, evoe Bacchus! Finta vere, Bor kellene és lármás, Dévai bacchansok tánca; Görög nő édes csókja... Bacchus, evoe Bacchus! — Oly sok ment pusztulóba, Oly végtelen a gyászunk: Romok felett kesergünk, De bánatot feledni Véled lehet, oh, Bacchus! Bacchus, evoe Bacchus! Te mindenható isten, Pogány lelkem tehozzád Imádkozik titokban. Borban és nőben édes Vigaszod küld el Bacchus! Bacchus, evoe Bacchus!