Erdővidéki Hirlap, 1933 (9. évfolyam, 1-50. szám)
1933-01-01 / 1. szám
IX. évfolyam. I. szám Baraolt-Barót, 1993. január I Előfizetési árak : Egész évre 120'— Lei. Fél évre 60'— Lei Negyed évre 30’— Lei. Egy hóra 10— Lei. Egy szám 3 Lei Hirdetési dijak előre fizetendők díjszabás szerint. FalelS. szerkeszt: DR. FÁBIÁN LÁSZLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Baraolt, Égető Árpád könyvnyomdája. Minden a szerkesztőséget és kiadóhivatalt érdeklő küldemények ide cimzendők. — Kéziratokat nem adunk vissza B. N. E. K. E négy egyszerű betű elkivánása konvencionális szokás. Ma elköszönti azt a lakó is a háziúrnak, mégha utánna gondolja is, hogy bár ez lenne utolsó esztendőd. Elköszönti az alárendelt a felettesének, az adós a hitelezőjének, a gyermek a szülőknek stb. Elköszönti egyszóval mindenki, ámbár tudja, hogy az új esztendő hihetetlenül fatálisnak ígérkező szituációjában nem váltja ki a szívek mélyéből és a lelkek bizonytalankodásából azt a visszhangot, azt az örömpatinás reflexiót, mint normális helyzet mellett szokásos az. Hiszen még a régi pogány rómaiak is valami szilaj jókedvvel, túl és kicsapongó örvendezéssel ünnepelték az újesztendőt. Akkor ugyanis az az elv járta, hogy örüljön, aki él, aki pedig nem tud örülni, legalapp kacagjon. Bolond, vagy okos világ volt-e ? Az mellékes. B. u. é. k. volt és pont. Az uj esztendőnek ez az életörömös, a való élettel kacérkodó színezete átsétált hozzánk is, a keresztyénekhez. — Az öreg Szilveszter hatalmas bizonyság emellett. Ő következetesen csapongó, életkedvet, mosolygó vidámságot, nevetős vigasságot, léha elfeledkezéseket, szóval ilyen létmegaranyozókat testál az uj esztendőnek. — Az öreg Szilveszter, ez a költészetes, novellás időforduló rendszerint kiemelt, kiszakított a hétköznapiság nyűgéből. Azért rózsás, azért nevetős a b. u. i. k. s azért volt ezelőtt hasonló a viszonzó b. u. é. k. is. De most, midőn a múltat és jövendőt áthidaló pallón állunk, most amikor beletekintünk bár egy futó gondolattal a múltba, amelyet átéltünk, a jelenbe, amelynek pusztasága és sivársága elviselhetetlen teherként nehezedik reánk, most, amikor a múltat és jövendőt áthidalló pallón szokatlanul megrendítő recsegéssel gördülve át azon az idő tovagördülő kereke, mintha ama hajladozó deszkaszál alatt rémesebb zúgással zuhogna el a végtelen idő árja, mintha fázósan összegubbaszkodnék a lelkünk és ellentétben a szokással, mintha bizonyos megilletődéssel, szorongó tétovázással susogná el ajkunk ez uj esztendő miszticismu-sában b. u. é. k. j. Ne közömbösködjünk és ne kicsinyeskedjünk, mert ez így van. Egy szétomló, bomladozó világ fenyeget agyonzúzással. Nyugtalanság, ideges feszültség, kínos izgatottság, kételyek, hol titokzatos hallgatásba burkolózás, hol lármás követelőzés, bosszantó tehetetlenség, a földhöz ragadtság vergődése, mindenkinek mindenki ellen való harca; intrikák, világszervezeti krízisek, aki bírja, az marja, a reményt megátkozó csalódás keserűsége, leverő jelen, kilátástalan jövendő és a többi efféle dominálják a vánszorgó létű ember életének minden egyéni és szociális vonatkozásait. És ilyenkor nemde természetüleg fátyolozott a b. u. é. k. hangja ? — Avagy örüljön/ aki él, ha pedig nem tud örülni, legalább kacagjon? Nem lehet. A szivünk szomorúan kopogja: nem lehet. És valahogy úgy jön neki, hogy jó volna belekapaszkodni valami megmentő erőbe : vezess, vezess! egy más, egy új világba. El innen, el ! Igen, ha ez olyan könnyű volna! Ha lyuk volna ezen a világon, amelyen kimenekülhetnénk belőle, vagy esetleg bizonyos percentre kialkudhatnánk vele, vagy becsaphatnék. Esetleg túlságos optimizmussal egy garmada helyszépítő enyhítőt szedhetnénk össze. Hiába való akarás mindez. Itt az Urnák 1933. esztendeje. Ebbe bele kell merülnünk. Ezzel le kell számolnunk. Ezt átugrani nem tudjuk. Tehát előre ! Gyáván, remegve, optikus beletörődéssel ? Dehogy ! Hát bátran, vagy merészséggel, hősies elszántsággal ? Így sem! Hát akkor hogy ? Úgy, ahogy a minden idők legfenségesebb indulója felénk csendül: „ember küzdj és bízva bízzál“ ! Magától értetődik. Amióta idám az első kunyhóját összetákolta és e munkájában az első verejtékcseppek végiggördülve ránctalan arcán, elvesztek a föld szomorú porában : azóta mindig a küzdés és a bizalom volt a tiszta vérű korrekt ember tipus életharci indulója. Ez tud b. u. é. Ar.-át cselekedni. Szegényes boldogság az ? Aláírom. De nem mindig volt szegényes. Ma azonban az és hovatovább még inkább szegényesebb lesz. • Egészen nem tudok megfelelni rá. Mimbár mostanában különösen érdekelnek a szociális életproblémái, mégsem vagyok szociológus, legfennebb a dilettánsok dilettánsa. Hanem a vaskoponyájunk, a mélyen szántó elmék okoskodása után az új eszetendőt sötétebb szemüvegen át azért nézem, mert az embernek már nincsen egyénisége, nem rendelkezik egyéni erőkkel, — akarattal és — felelősséggel. A mai ember a közösség, a pártakarat, a klikkarat, a szakszervezetek, az érdekkörök, szóval a kollektív alakulatok embere. Amolyan egyedáru. Felhasználja, neveli, irányítja, önakarat nélküli eszközzé teszi a közösség, a szervezet akarata és így lesz közönségessé. Megsemmisített egyénisége komoly megfontolás nélkül és minden etnikai felelősség tudata nélkül fogadja el azt, amit az ő szakszervezete reá diktál. Természetesen az ember egyéniségének, felelősség nélküli alanyiságának, hogy minő romboló következményei vannak, az az első intrádára azonnal látható. A védekezés minden vonalon megindult. De itt nem az egyén mentéséről esik szó, hanem a társadaloméról. Az egoizmus jelszava alatt tömörülő szervezetek önző érdekekért sorakoztatják a puszta mechanikai eszközzé degradált egyént. „Ember küzdj“ — mondja az intés. Nem az ember küzd, hanem a szervezet, mely emberi méltóságának felelősségteljes átérzéséből kilökte az embert és spárgán rángatja, mint a bábszínházas a bábot. Például ott van az az eset, hogy egy szervezet kimondja a sztrájkot s ha egyik tagja mégis munkába lépik, egyszerűen leütik, vagy — azt mondják — végigseper egy-egy felülkerekedett politikai párt alkotmánytipró vandalizmusa valamely államon. A párt egyik, vagy másik tagja ezt nem tartja jónak. És ha kifejezést akar adni ebbeli meggyőződésének, előbb pártengedélyt kér rá — ellenben ki-