Éremtani Lapok, 2012. február-december (131-136. szám)
2012-02 / 131. szám
Sokan megkérdőjelezik annak helyességét, hogy egy kiváló tudós intézményvezető legyen és még inkább, hogy politikus, mondván, hogy a tudományos eredményei fontosabbak, értékállóbbak. De nem az a legjobb intézményvezető, aki magas fokon érti és ismeri az intézmény munkáját, feladatrendszerét? S nem jobb állami vezető, mint aki csak politikus és elsősorban megválasztása érdekli? Hóman Bálint 1922-ben a Széchényi Könyvtár igazgatója, 1923-ban a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója lett. A korszak legfőbb, a közgyűjteményeket irányító szervezete az Országos Magyar Gyűjteményegyetem volt, amelynek Hóman tíz évig alelnöke, majd 1932-1937 között elnöke, ezt követően pedig a Gyűjteményegyetem szerepét átvevő Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsának lett elnöke. A Gyűjteményegyetem, illetve a Tanács irányítása alatt álltak az országos múzeumok, valamint a Széchényi Könyvtár és az Országos Levéltár, így a művelődés ezen ágában elsődlegesen az országos érdekek érvényesültek a helyi érdekekkel szemben. Hóman Bálint az I. világháború után került politika köreibe. Keresztény és nemzeti értékrendje szembeállította a Tanácsköztársasággal és a kommunista ellenes Keresztény Ligához csatlakozott. Később, mint Gömbös Gyula barátja részt vett Gömbös kormányprogramjának kidolgozásában és 1932. október 1-én a kormány vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. (Ugyancsak 1932-től egészen 1945-ig Székesfehérvár országgyűlési képviselője is volt.) 1942. július 3-ig folyamatosan miniszter volt. Hóman tíz éves minisztersége alatt folytatta Klebelsberg Kunó grófnak, Bethlen István gróf kormányának (1921-1931) vallás- és közoktatási miniszterének kultúrpolitikáját. Főleg a közoktatás korszerűsítésével kapcsolatban terjesztett be több törvényjavaslatot, számos nép- és középiskolát építtetett, ösztöndíjjal támogatta a szegényebb sorsú tehetséges tanulókat. Jelentős sikereket ért el a kulturális külkapcsolatok, külföldi magyar intézmények, magyar ösztöndíjasok külföldi tanulmányútjainak szélesítésében. Hóman 1942. július 3-án kilépett a kormányból és nem vállalt többé miniszteri szerepet. Hóman Bálint számtalan tudományos egyesületnek, társulatnak volt tagja, tiszteletbeli tagja, elnöke, tiszteletbeli elnöke, többek között a Történelmi, Régészeti és Művészettörténeti, Numizmatikai Társulatoknak. (Utóbbi a tiszteletbeli elnöki címét 1945 után sem vonta vissza, e cím birtokosaként halt meg.) Ugyancsak számtalan külföldi egyetemnek díszdoktora volt és több kormány - vatikáni, olasz, német, osztrák, lengyel, észt, finn, máltai lovagok - legmagasabb kitüntetéseiket adományozták neki. Természetesen itthon is megtisztelték vele, megkapta a Magyar Érdemrend nagykeresztjét és a kulturális érdemek elismerésének a csúcsát, a Corvin-láncot. Hóman elnöke volt a Teleki Intézetnek is és hallgatólagosan támogatta az Intézetben folyó németellenes és zsidómentő tevékenységet. Hóman - egyedüliként - levélben tiltakozott Edmund Veesenmayernél Magyarország német megszállása ellen. Hóman Bálint 1945-ben családjával Ausztriába menekült. Itt, Bad Ausee-ben az amerikai hadsereg letartóztatta és november 22-én Budapesten többekkel együtt átadta az ÁVH parancsnokának, Péter Gábornak. A Népbíróság Gálfalvy-tanácsa 1946. március 2-án életfogytiglani börtönre ítélte. A váci börtön hírhedten szadista őreinek kínzásaiba, gyógyszermegvonásaiba 1951. június 2-án belehalt. Hóman Bálint életútja különösen példázza az említett értékrendet vallók sorsát, a korszak kiváló felkészültségű, legmeghatározóbb történészkutatója, akadémikus tudósa, kiemelkedő kultúrpolitikusa, majd az 1945 utáni törvénytelen kommunista hatalom ítéletének következményeként a rendszer szégyenére embertelen körülmények közötti börtönhalála, jeltelen rabtemetőbe temetése (ha azt egyáltalán temetésnek lehet mondani), fél évszázad múltán pedig sokaknak ünnepélyes újratemetése. De a kommunista diktatúra szellemének továbbélése következtében személye, neve még ma sem kaphatja meg az őt megillető elismerést, tiszteletet. Csak alkotásai, a máig is alapvető tudományos munkái képezhetik - immár hivatalosan is - a valóban tudományos kutatás részét. Az alkotás így - horribile dictu - elszakad alkotójától, akinek neve máig sem szerepelhet a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak sorában. (Meggyőződésem, hogy ez az Akadémia szégyene.) Mi, numizmatikusok - hivatásosok és amatőrök, gyűjtők - magunkénak, a mi tudományágunk tagjának, kutatója Éremtani Lapok 131. szám, 2012. február