Éremtani Lapok, 2013. február-december (137-142. szám)
2013-02 / 137. szám
kel, és bizonyára felismerték ezen apró nemesfém darabok praktikus mivoltát, mivel könnyen oszthatók, szállíthatók és ezért lényegesen egyszerűbb ezekkel fizetni, szolgálatokat megjutalmazni, mint mondjuk egy aranyedényt apró részekre szabdalni. Bár a kelta pénzverés kezdetének pontos időpontját meghatározni nem lehet, annyit már tudunk, hogy valamikor a Kr. e. III. század közepe táján számolhatunk az első helyi pénzek kibocsátásával. Ezek a Nógrád és Heves megye területén honos ún. Audobon- utánzatok, melyek több kincsleletben, mint Egyházasdengeleg (Nógrád m.), Vác (Pest m.), Vámosgyörk (Heves m.) fordultak elő. A kelta pénzek alapvetően utánzatok, görög, majd idővel római pénzek nyomán készültek. A Kárpát-medencei kelta pénzek többségének II. Philipposz (Kr. e. 358-336) makedón király tetradrachmái voltak az előképei (1. kép), melyek igen jó minőségű, 96-98% ezüsttartalmú és 14 g feletti súlyú érmék. Alkalmanként azonban más éremképek hatásai is megfigyelhetőek, mint éppen az előbb említett Audoleoné (a felirat és a ló járása). A keltezés kiindulópontját az utánzatok éremképi minősége és a pénzek súlya jelentette. Minél jobban hasonlít egy kelta érem a görög mintára, s minél közelebb áll hozzá a súlya is, annál korábbi. A Pink4 által felállított romlási sor - különösen a stílus tekintetében - azonban nem biztos, hogy maradéktalanul alkalmas a keltezésre. Az ábrázolás minőségét ugyanis a mindenkori vésnök tehetsége is jócskán befolyásolhatta. A súly már inkább lehet árulkodó ebben a tekintetben, a nagyjából egy időben forgalomban lévő pénzérmék esetében - már amenynyiben számolva használták őket, és nem súlyra mért ezüstként lényeges kellett, hogy legyen azonos méret esetében az azonos, legalább nagyjából azonos súly. Különben az egész éremverésnek nincs értelme. És ezt a kelta éremanyag egyelőre igazolja is. A korai philippeus utánzatok Észak-Magyarországon, Erdélyben vagy a Balkánon jócskán 13 g feletti átlagsúllyal rendelkeznek, miközben az éremképek között óriási minőségi különbségek figyelhetőek meg. Egy szemléletes példa: Lapujtőn előkerült philippeusok (2. kép) és egy Bartkranzavers (3. kép) Erdély északi részéből. Mászlonypusztai típus A Dunántúl déli részéhez két nagy éremcsoport köthető. Az egyik a Pink által „Zopfreiter” - nek (copfos lovas) elnevezett típus, mely két nagyobb leletből ismert, a Dombóvár melletti Mászlonypusztáról és a Fejér megyei Kálóz mellett lévő Nagyhörcsökpusztáról. (4. kép) Pontos gyártási helyük nem ismert, s erről a kevés számú szórványérem lelőhelye sem ad egyelőre közelebbi felvilágosítást. Kétségtelenül nem tartozik a leggyakoribb típusok közé, mert árveréseken is viszonylag ritkán szerepel. A típus keltezéséhez is csak közvetett bizonyítékaink vannak, mivel sem olyan leletegyüttesben nem fordulnak elő, amelyben más jól vagy jobban keltezhető tárgyak, érmék lennének, sem régészeti feltárások jól keltezhető rétegéből nem ismerjük őket. Az időrendhez az egyik támpontot a metrológia jelenti, az érmék többségének súlya 11-12, 25 g között van. Ez jól beleillik egy Kr. e. II. század közepe, második felei miliőbe. A típust gyakran vették felül más érmékre, saját típusra is. 1. kép 2. kép 3. kép * Paion király Kr. e. 315-286. 3 Bíró-Sey Katalin: Két kelta éremlelet a Nemzeti Múzeumban. - Folia Archaeologica 23. (1972) 29-42. 4 Pink, Károly: Die Münzprägung der Ostkelten und ihrer Nachbarn. - 2. kiadás, Braunschweig 1974. 4 Éremtani Lapok 137. szám, 2013. február