Ergonómia, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)

1986 / 1. szám

ANTALOVITS MIKLÓS Ergonómia: diagnózis és terápiai Vitaanyag az V. ergonómiai nyári akadémiára Szakmai múltam körülbelül egyidős a magyar ergonó­miával. Részese voltam küzdelmeinek, tanúja és ala­nya kudarcainak, lelkes híve eredményeinek. Ezért nem tudok, de nem is akarok teljesen elfogulatlan lenni iránta. A hazai ergonómia mútjáról és jelenéről vázlatos, de reális képet szeretnék felvázolni ebben a vitaanyagban, vállalva annak ódiumát is, hogy az előbbiek miatt vé­leményemből itt-ott talán a szubjektív látásmód is elő­bukkan. Az ergonómiai nyári akadémiák hagyománya arra kötelez bennünket, hogy őszintén és kíméletlenül néz­zünk szembe problémáinkkal, de optimizmussal és konstruktív felfogással keressük a megoldásokat. Eb­ben a szellemben fogalmaztam meg és adom közre én is gondolataimat. Szeretném leszögezni: távol áll tő­lem a szándék, hogy az esetenként általánosító és he­lyenként sarkító véleményemmel lebecsüljem vagy akár­csak kisebbítsem azon kollégáim tiszteletre méltó erő­feszítéseit és eredményeit, akik már hosszú évek óta küzdenek vállalatuknál vagy intézetükben az ergonó­miai tevékenység fejlesztéséért. I. KÓRKÉP E AZ ERGONÓMIA HAZAI „KÖRKÉPE”? A kérdés megválaszolásához diagnózist kell készíte­nünk az ergonómia hazai helyzetéről. A helyes diag­nózishoz azonban — mint tudjuk — nem elég a tüne­tek feltárása, hanem a jelenségek mélyebb hátterének az ismerete is szükséges. Lássuk tehát a hazai ergonómia anamnézisét! Mai szemmel nézve az ergonómiát egy hányatott sorsú és fejlődésében visszamaradott kamaszhoz ha­sonlíthatjuk, „aki” nálunk a 60-as években a pszicho­lógia „talált gyermekeként” tűnt fel. Egy kenyéren nőtt fel a pszichológia „mostohagyerekeként” kezelt és ön­bizalmában sokszor megtépázott munkapszichológiá­val. A közös sors elsősorban szoros érzelmi kötődést és egymásrautaltságot eredményezett mindkettőjükben, anélkül azonban, hogy valóságosan megmutatkozott volna az „együttélés” fejlesztő, erősítő és inspiratív ha­tása. Az elmúlt két évtizedben a munkapszichológia és az ergonómia egyaránt identitászavarokban szenvedett.­­ Amíg azonban a munkapszichológiának csupán a tár­sadalmi elfogadtatásáért és a hozzátapadt, máig is élő hamis előítéletek ellen kellett küzdenie — diszciplináris hovatartozása egyértelmű volt —, addig az ergonómiá­nak nemcsak a létezését kellett bizonygatnia, hanem az életben maradásához a munkapszichológiánál bizto­sabb fogódzót is kellett keresgélnie, amelyre egyébként genetikai öröksége — multidiszciplináris természete — is ösztökélte. Ezért rendszerint a társadalom- vagy a tudománypolitika horizontján éppen csábosan felsejlő egy-egy területhez igyekezett kötődni anélkül, hogy ezt a választást koncepcionálisan is előkészítette volna, így a „kívánatos partner” (vagy a gondoskodó anya?) a 70-es évek elején a „rendszerelmélet” lett, a 70-es évek második felében a „szervezés” (főleg a munkaszer­vezés). A kölcsönös kiábrándulások után — a 80-as évek elején — a „munkavédelem”, majd a 80-as évek közepétől az „ipari formatervezés” és a „műszaki fej­lesztés” jelentette az ergonómia számára a túlélést, il­letve az integrálódás és egyben a „felnőtté válás” pers­pektíváját. Az ergonómiának a munkapszichológiától történő különválási, önállósodási kísérletei azonban ez ideig nem jártak eredménnyel, olyannyira nem, hogy a mai köznyelvben (de gyakran az érintett szakemberek körében is) ezt a két fogalmat szinonimaként használ­ják. Az ergonómia identitászavarának kifejlődését, az előzőeken túl, különböző „elméleti és ideológiai be­­szűrődések” is fokozták. Amíg a 60-as években az er­gonómia még egyértelműen a klasszikus „ember-gép” kapcsolatra korlátozta figyelmét, a 70-es évektől a rend­szerelmélettől megfertőződve „rendszertudománnyá” nőtte ki magát. Funkcionális kapcsolatrendszerét bo­nyolult metanyelvvel, rendszermodellekkel próbálta leírni és magyarázni. Majd multidiszciplináris hátteré­ből fokozatosan előrenyomultak a társadalomtudomá­nyi (főleg szociálpszichológiai és szervezetpszicholó­giai) összetevők, háttérbe szorítva az amúgy is csekély mértékben képviselt biológiai és műszaki tudományo­kat. Mindezek eredményeként a ma nálunk használt ergonómia-fogalom kompetenciatartományát szinte le­hetetlen pontosan körülhatárolni. Ha mégis erre kény­szerülnénk, a legkisebb tévedési kockázatot akkor vál­laljuk, ha az ergonómiát a társadalom-, természet- és műszaki tudományok olyan „homályos határú halma­zával” jellemezzük, amelynek eszmei középpontjában foglal helyet a dolgozó ember, a munkához, a techni­kai és társadalmi környezetéhez fűződő bonyolult vi­szonyrendszerével. Egyszerűbben szólva a mi mai er­gonómia-fogalmunk annyira tág és alaktalan, hogy tu­lajdonképpen behelyettesíthető a már közhelyszerűen elkoptatott a „termelés emberi tényezői” kifejezéssel. A legutóbbi időben pedig már azt is tapasztalhatjuk, hogy az ergonómia igyekszik kiterjeszteni saját illeté­kességi körét a munkahelyen, illetve a munkán kívüli szférákra is. Mindez természetesen önmagában még nem lenne baj, sőt pozitívan kellene értékelnünk az előzőekben jellemzett expanziós törekvést, ha az együtt járt volna az ergonómia széles körű gyakorlati alkalmazásával, illetve markáns belső fejlődést is eredményezett volna, vagyis ha az említett terjeszkedési szakaszokon nyo­­ m Szerkesztőségünk a tanulmányt vitairatnak tekinti, s szívesen ad helyet ki­egészítő más álláspontot, eltérő véleményeket képviselő írásoknak is.

Next