Ergonómia, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 1. szám
ANTALOVITS MIKLÓS Ergonómia: diagnózis és terápiai Vitaanyag az V. ergonómiai nyári akadémiára Szakmai múltam körülbelül egyidős a magyar ergonómiával. Részese voltam küzdelmeinek, tanúja és alanya kudarcainak, lelkes híve eredményeinek. Ezért nem tudok, de nem is akarok teljesen elfogulatlan lenni iránta. A hazai ergonómia mútjáról és jelenéről vázlatos, de reális képet szeretnék felvázolni ebben a vitaanyagban, vállalva annak ódiumát is, hogy az előbbiek miatt véleményemből itt-ott talán a szubjektív látásmód is előbukkan. Az ergonómiai nyári akadémiák hagyománya arra kötelez bennünket, hogy őszintén és kíméletlenül nézzünk szembe problémáinkkal, de optimizmussal és konstruktív felfogással keressük a megoldásokat. Ebben a szellemben fogalmaztam meg és adom közre én is gondolataimat. Szeretném leszögezni: távol áll tőlem a szándék, hogy az esetenként általánosító és helyenként sarkító véleményemmel lebecsüljem vagy akárcsak kisebbítsem azon kollégáim tiszteletre méltó erőfeszítéseit és eredményeit, akik már hosszú évek óta küzdenek vállalatuknál vagy intézetükben az ergonómiai tevékenység fejlesztéséért. I. KÓRKÉP E AZ ERGONÓMIA HAZAI „KÖRKÉPE”? A kérdés megválaszolásához diagnózist kell készítenünk az ergonómia hazai helyzetéről. A helyes diagnózishoz azonban — mint tudjuk — nem elég a tünetek feltárása, hanem a jelenségek mélyebb hátterének az ismerete is szükséges. Lássuk tehát a hazai ergonómia anamnézisét! Mai szemmel nézve az ergonómiát egy hányatott sorsú és fejlődésében visszamaradott kamaszhoz hasonlíthatjuk, „aki” nálunk a 60-as években a pszichológia „talált gyermekeként” tűnt fel. Egy kenyéren nőtt fel a pszichológia „mostohagyerekeként” kezelt és önbizalmában sokszor megtépázott munkapszichológiával. A közös sors elsősorban szoros érzelmi kötődést és egymásrautaltságot eredményezett mindkettőjükben, anélkül azonban, hogy valóságosan megmutatkozott volna az „együttélés” fejlesztő, erősítő és inspiratív hatása. Az elmúlt két évtizedben a munkapszichológia és az ergonómia egyaránt identitászavarokban szenvedett. Amíg azonban a munkapszichológiának csupán a társadalmi elfogadtatásáért és a hozzátapadt, máig is élő hamis előítéletek ellen kellett küzdenie — diszciplináris hovatartozása egyértelmű volt —, addig az ergonómiának nemcsak a létezését kellett bizonygatnia, hanem az életben maradásához a munkapszichológiánál biztosabb fogódzót is kellett keresgélnie, amelyre egyébként genetikai öröksége — multidiszciplináris természete — is ösztökélte. Ezért rendszerint a társadalom- vagy a tudománypolitika horizontján éppen csábosan felsejlő egy-egy területhez igyekezett kötődni anélkül, hogy ezt a választást koncepcionálisan is előkészítette volna, így a „kívánatos partner” (vagy a gondoskodó anya?) a 70-es évek elején a „rendszerelmélet” lett, a 70-es évek második felében a „szervezés” (főleg a munkaszervezés). A kölcsönös kiábrándulások után — a 80-as évek elején — a „munkavédelem”, majd a 80-as évek közepétől az „ipari formatervezés” és a „műszaki fejlesztés” jelentette az ergonómia számára a túlélést, illetve az integrálódás és egyben a „felnőtté válás” perspektíváját. Az ergonómiának a munkapszichológiától történő különválási, önállósodási kísérletei azonban ez ideig nem jártak eredménnyel, olyannyira nem, hogy a mai köznyelvben (de gyakran az érintett szakemberek körében is) ezt a két fogalmat szinonimaként használják. Az ergonómia identitászavarának kifejlődését, az előzőeken túl, különböző „elméleti és ideológiai beszűrődések” is fokozták. Amíg a 60-as években az ergonómia még egyértelműen a klasszikus „ember-gép” kapcsolatra korlátozta figyelmét, a 70-es évektől a rendszerelmélettől megfertőződve „rendszertudománnyá” nőtte ki magát. Funkcionális kapcsolatrendszerét bonyolult metanyelvvel, rendszermodellekkel próbálta leírni és magyarázni. Majd multidiszciplináris hátteréből fokozatosan előrenyomultak a társadalomtudományi (főleg szociálpszichológiai és szervezetpszichológiai) összetevők, háttérbe szorítva az amúgy is csekély mértékben képviselt biológiai és műszaki tudományokat. Mindezek eredményeként a ma nálunk használt ergonómia-fogalom kompetenciatartományát szinte lehetetlen pontosan körülhatárolni. Ha mégis erre kényszerülnénk, a legkisebb tévedési kockázatot akkor vállaljuk, ha az ergonómiát a társadalom-, természet- és műszaki tudományok olyan „homályos határú halmazával” jellemezzük, amelynek eszmei középpontjában foglal helyet a dolgozó ember, a munkához, a technikai és társadalmi környezetéhez fűződő bonyolult viszonyrendszerével. Egyszerűbben szólva a mi mai ergonómia-fogalmunk annyira tág és alaktalan, hogy tulajdonképpen behelyettesíthető a már közhelyszerűen elkoptatott a „termelés emberi tényezői” kifejezéssel. A legutóbbi időben pedig már azt is tapasztalhatjuk, hogy az ergonómia igyekszik kiterjeszteni saját illetékességi körét a munkahelyen, illetve a munkán kívüli szférákra is. Mindez természetesen önmagában még nem lenne baj, sőt pozitívan kellene értékelnünk az előzőekben jellemzett expanziós törekvést, ha az együtt járt volna az ergonómia széles körű gyakorlati alkalmazásával, illetve markáns belső fejlődést is eredményezett volna, vagyis ha az említett terjeszkedési szakaszokon nyo m Szerkesztőségünk a tanulmányt vitairatnak tekinti, s szívesen ad helyet kiegészítő más álláspontot, eltérő véleményeket képviselő írásoknak is.