„Érted Vagyok”, 1994 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1994-02-01 / 1. szám
előadásomban ezekre a tanulmányokra, és sok nyugati analógiára támaszkodva megkísérlem a megújuló magyar társadalom típusának hat lényegesnek látszó jellemzőjét felvázolni, mindegyik pontban szembesítve ezt a jelen magyar katolikus egyház lehetőségeivel, tehetetlenségének okaival, feladataival. 2.1. Informált társadalom Első pillantásra közhelynek látszik, de közelebbről szemlélve nagy horderejű a megállapítás, hogy társadalmunk egy alfabetizálódott, írni és olvasni tudó, vagyis informált és szellemileg felvilágosult társadalom. Az utolsó évtizedekben rendkívül olcsó áron jutott el igen sok könyv és folyóirat a magyar közönséghez, s ha ennek egy része csapnivalóan rossz volt is, végeredményben kialakult egy olvasáshoz szokott, információra éhes, és ilyen értelemben a nemzetközi összehasonlításban is élen járóan művelt társadalom*5". Ugyanakkor nálunk is, mint sok más országban, növekedett mind a középiskolát végzettek, mind a főiskolát végzettek arányszáma. Ám ezek az összetevők elkerülhetetlenül vezetnek kritikus gondolkodásmódhoz, önálló ítélethez. — Ne keressük most ennek a közismert és sokszor bizonyított összefüggésnek bonyolult és sokszor fonák kihatásait, hanem gondolkozzunk el olyan szempontokról, amelyek a kereszténység képviseletére nézve ebből származnak. Ezek közül a legkérdésesebbnek azt a gondolkodási és kifejezési stílust tartom, amely a magyar egyház hivatalos megnyilatkozásaiban és a fiatal papi generáció szocializálásában nem ritkán szerepel, és amelynek két tragikus jellemzője van: anakronisztikus és a többség számára elfogadhatatlan. — Anakronisztikus a szó etimológiai értelmében, vagyis időszerűtlen. Múzeumban érezzük magunkat, amikor a „Szentszék” kifejezést halljuk, amikor a bűn, vagyis a kárt okozás elégtételeként ,3 vagy „ Üdvözlégy” szerepel, amikor miseintencióként pénzt fogadunk el a „tisztítótűzben szenvedő, elfelejtett lelkekért” mondott misére — ebben a körben nem kell folytatnunk ezt a mérhetetlenül lehangoló hosszú sorozatot. Mindnyájan tudjuk, mennyi kár származik ilyen és hasonló elemekből ma, noha régebbi, más típusú társadalmakban talán helyes értelmezést kaptak az akkori vagy ottani koordinátarendszerben. De még ennél is veszélyesebb sok hivatalos egyházi megnyilvánulás és liturgikus szöveg stílusának másik jellemzője, hogy ti. a többség számára elfogadhatatlan. Kenetteljesség, titokzatosság ott is, ahol nem titokról van szó, időszerűtlen kifejezések, büntetőbíróra emlékeztető istenkép, mágikus elemekre való célzás — mindez egy olyan kommunikációs szindrómát eredményez, melynek hatását talán a legplasztikusabban egy középkori pokol-ábrázolás példázza: naiv hívők kis csoportja elfogadja, hogy a pokol valóban olyasféle kínzókamra, mint azt a freskó mutatja — felvilágosult és képzett hívők szintén kis csoportja képes elhelyezni a vallástörténeti és művészettörténeti vonalon, és talán helyesen értelmezni is tudja, — a nagy többség azonban vagy közömbös vállvonással, vagy éppen felbőszülve veszi tudomásul. Az összeredmény katasztrofális. Ne felejtsük el, hogy ebből a szempontból az emberiségnek általunk ismert történelmében először állt be új helyzet: a múlt századbeli földesúrnak ugyanúgy nem kellett sokat törődnie azzal, megértik-e a parasztjai az ő elvi és elméleti szempontjait, mint több ezer évvel ezelőtt az egyiptomi fáraóknak. Ma azonban a legsikeresebb multinacionális vállalkozás is rövid idő alatt tönkremenne, ha áruját olyan formában kínálná fel a potenciális vevőknek, mint egyházunk, és benne eléggé élen járóan magyar egyházunk teszi az érdeklődő és kereső emberek tömegeivel. A Bizonyos mértékig az előző ponttal összefüggésben megállapítható, hogy a mai magyar társadalomban erős igény fejlődött ki az autenticitás, a szavahihetőség iránt. Mint sok más európai kultúrában, úgy nálunk is érvényben voltak a 20. század közepéig az udvari ceremóniák utódjaiként kialakult udvariassági formák. Történelmietlen szemlélet volna ezeket egészükben elítélni. De természetükből kifolyólag a betanult, mesterkélt színészi rítusok jellegét hordták. A ma stílusa, ha esztétikailag sokszor elmarad is a régi gesztusok mögött, sokkal egyszerűbb, személyesebb és közvetlenebb, vagyis más, újabb igényeknek felel meg. Ehhez hozzájárul még az a megalkuvás nélküli igazmondásra irányuló vágy és elvárás is, melyet a nemzetiszocialista, majd pedig a kori„félbemaradt II. Vatikáni Zsinat” eredményeként a pap a misében a hívek felé fordult —, de megmaradt az emelvényen, a latin nyelv helyett mindenki számára érthetővé vált a liturgia nyelve, de annál kevésbé a szándékolt üzenet mondanivalója. — Mennyi veszteséget kell még elszenvednünk, amíg végre hajlandók leszünk szétválasztani egyrészt azt, amit szent és sérthetetlen hagyományunkként maradéktalanul megőrzünk és szakembereink körében tanulmányozva ápolunk, és másrészt amit szakemberek magyarázatának eredményeként a hívő ember számára mint Isten kinyilatkoztatását érthető formában felkínálunk? Milliószámra ismételgetik világszerte a Miatyánk szövegét: ,Ne vígy minket a kísértésbe”*6' — vajon milyen lelki haszonnal? Hosszú időn át imádkoztuk a Krédónak egyik tételét: „Szálló alá poklokra” — ki mit érthetett ezen? Újra meg újra olvastuk Jézus feltámadás utáni mondását: „Noli me tangere ” vagyis: „Ne érints meg engemet” a helyes fordítás helyett: „Engedj el” vagy „Ne tarts vissza”. Mire volt jó a hosszú ragaszkodás a félrevezető, hamis fordításhoz? — Az ilyen példáknak se szeri, se száma. Ha tudatosítjuk, hogy egyházunknak informált társadalomban kell betöltenie küldetését, akkor kifejezetten szakszerűen és radikális változtatásoktól sem visszarettenve kell foglalkoznunk az egyház és a társadalom közti kommunikáció kérdésével.munista propaganda nap mint nap indukált, és amely 1956-ban és 1989- ben olyan elemi erővel tört elő. Egyházunknak nagyon őszintén és alaposan át kellene gondolnia felelősségét és teendőit ebben az új típusú társadalomban. A feladat egy része viszonylag egyszerű, másik része annál bonyolultabb. Viszonylag egyszerű volna például önmagunkat tudatosan ránevelni, hogy csak azt mondjuk, amiről tényleg meg vagyunk győződve. Miért kell úgy tenni, mintha mindenre volna receptszerű válaszunk? És ha valami kritikával végleg sarokba szorítanak minket, még akkor is kivágjuk magunkat azzal, hogy hát elismerten a bűnösök egyháza vagyunk. Hogyan reagálnánk, ha pl. egy politikai párt ilyen mondat mögé bújna el kritikánk elől? — A szavahihetőség 2.2. Szavahihetőségre érzékeny társadalom