„Érted Vagyok”, 1994 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1994-02-01 / 1. szám

előadásomban ezekre a tanulmányokra, és sok nyugati analógiára támaszkodva megkísérlem a megújuló magyar társa­dalom típusának hat lényegesnek látszó jellemzőjét felvázolni, mindegyik pont­ban szembesítve ezt a jelen magyar ka­tolikus egyház lehetőségeivel, tehetet­lenségének okaival, feladataival. 2.1. Informált társadalom Első pillantásra közhelynek látszik, de közelebbről szemlélve nagy hord­erejű a megállapítás, hogy társadal­munk egy alfabetizálódott, írni és ol­vasni tudó, vagyis informált és szel­lemileg felvilágosult társadalom. Az utolsó évtizedekben rendkívül olcsó áron jutott el igen sok könyv és fo­lyóirat a magyar közönséghez, s ha ennek egy része csapnivalóan rossz volt is, végeredményben kialakult egy olvasáshoz szokott, információra éhes, és ilyen értelemben a nemzetközi összehasonlításban is élen járóan mű­velt társadalom*­5". Ugyanakkor ná­lunk is, mint sok más országban, nö­vekedett mind a középiskolát végzet­tek, mind a főiskolát végzettek arány­száma. Ám ezek az összetevők elkerülhetetlenül vezetnek kritikus gondolkodásmódhoz, önálló ítélethez. — Ne keressük most ennek a közis­mert és sokszor bizonyított összefüg­gésnek bonyolult és sokszor fonák ki­hatásait, hanem gondolkozzunk el olyan szempontokról, amelyek a ke­reszténység képviseletére nézve ebből származnak. Ezek közül a legkérdésesebbnek azt a gondolkodási és kifejezési stílust tartom, amely a magyar egyház hiva­talos megnyilatkozásaiban és a fiatal papi generáció szocializálásában nem ritkán szerepel, és amelynek két tra­gikus jellemzője van: anakronisztikus és a többség számára elfogadhatatlan. — Anakronisztikus a szó etimológiai értelmében, vagyis időszerűtlen. Mú­zeumban érezzük magunkat, amikor a „Szentszék” kifejezést halljuk, amikor a bűn, vagyis a kárt okozás elégtéte­leként ,3 vagy „ Üdvözlégy” szere­pel, amikor miseintencióként pénzt fogadunk el a „tisztítótűzben szenve­dő, elfelejtett lelkekért” mondott mi­sére — ebben a körben nem kell foly­tatnunk ezt a mérhetetlenül lehangoló hosszú sorozatot. Mindnyájan tudjuk, mennyi kár származik ilyen és hason­ló elemekből ma, noha régebbi, más típusú társadalmakban talán helyes ér­telmezést kaptak az akkori vagy ottani koordinátarendszerben.­­ De még ennél is veszélyesebb sok hivatalos egyházi megnyilvánulás és liturgikus szöveg stílusának másik jellemzője, hogy ti. a többség számára elfogad­hatatlan. Kenetteljesség, titokzatosság ott is, ahol nem titokról van szó, idő­szerűtlen kifejezések, büntetőbíróra emlékeztető istenkép, mágikus ele­mekre való célzás — mindez egy olyan kommunikációs szindrómát eredményez, melynek hatását talán a legplasztikusabban egy középkori po­kol-ábrázolás példázza: naiv hívők kis csoportja elfogadja, hogy a pokol va­lóban olyasféle kínzókamra, mint azt a freskó mutatja — felvilágosult és képzett hívők szintén kis csoportja ké­pes elhelyezni a vallástörténeti és mű­vészettörténeti vonalon, és talán he­lyesen értelmezni is tudja, — a nagy többség azonban vagy közömbös váll­­vonással, vagy éppen felbőszülve ve­szi tudomásul. Az összeredmény ka­tasztrofális.­­ Ne felejtsük el, hogy ebből a szempontból az emberiségnek általunk ismert történelmében először állt be új helyzet: a múlt századbeli földesúrnak ugyanúgy nem kellett so­kat törődnie azzal, megértik-e a pa­rasztjai az ő elvi és elméleti szem­pontjait, mint több ezer évvel ezelőtt az egyiptomi fáraóknak. Ma azonban a legsikeresebb multinacionális vállal­kozás is rövid idő alatt tönkremenne, ha áruját olyan formában kínálná fel a potenciális vevőknek, mint egyhá­zunk, és benne eléggé élen járóan ma­gyar egyházunk teszi az érdeklődő és kereső emberek tömegeivel.­­ A Bizonyos mértékig az előző ponttal összefüggésben megállapítható, hogy a mai magyar társadalomban erős igény fejlődött ki az autenticitás, a szavahihetőség iránt. Mint sok más európai kultúrában, úgy nálunk is ér­vényben voltak a 20. század közepéig az udvari ceremóniák utódjaiként ki­alakult udvariassági formák. Történel­mietlen szemlélet volna ezeket egé­szükben elítélni. De természetükből kifolyólag a betanult, mesterkélt szí­nészi rítusok jellegét hordták. A ma stílusa, ha esztétikailag sokszor elma­rad is a régi gesztusok mögött, sokkal egyszerűbb, személyesebb és közvet­lenebb, vagyis más, újabb igényeknek felel meg. Ehhez hozzájárul még az a megalkuvás nélküli igazmondásra irányuló vágy és elvárás is, melyet a nemzetiszocialista, majd pedig a kori­„félbemaradt II. Vatikáni Zsinat” eredményeként a pap a misében a hí­vek felé fordult —, de megmaradt az emelvényen, a latin nyelv helyett mindenki számára érthetővé vált a li­turgia nyelve, de annál kevésbé a szándékolt üzenet mondanivalója. — Mennyi veszteséget kell még elszen­vednünk, amíg végre hajlandók le­szünk szétválasztani egyrészt azt, amit szent és sérthetetlen hagyományunk­ként maradéktalanul megőrzünk és szakembereink körében tanul­mányozva ápolunk, és másrészt amit szakemberek magyarázatának eredmé­nyeként a hívő ember számára mint Isten kinyilatkoztatását érthető formá­ban felkínálunk? Milliószámra ismé­telgetik világszerte a Miatyánk szöve­gét: ,Ne vígy minket a kísértésbe”*6' — vajon milyen lelki haszonnal? Hosszú időn át imádkoztuk a Krédó­nak egyik tételét: „Szálló alá poklok­ra” — ki mit érthetett ezen? Újra meg újra olvastuk Jézus feltámadás utáni mondását: „Noli me tangere ” vagy­is: „Ne érints meg engemet” a helyes fordítás helyett: „Engedj el” vagy „Ne tarts vissza”. Mire volt jó a hosszú ragaszkodás a félrevezető, hamis for­dításhoz? — Az ilyen példáknak se szeri, se száma. Ha tudatosítjuk, hogy egyházunknak informált társada­lomban kell betöltenie küldetését, ak­kor kifejezetten szakszerűen és radi­kális változtatásoktól sem visszaret­tenve kell foglalkoznunk az egyház és a társadalom közti kommunikáció kérdésével.­munista propaganda nap mint nap in­dukált, és amely 1956-ban és 1989- ben olyan elemi erővel tört elő. Egyházunknak nagyon őszintén és alaposan át kellene gondolnia felelős­ségét és teendőit ebben az új típusú társadalomban. A feladat egy része vi­szonylag egyszerű, másik része annál bonyolultabb.­­ Viszonylag egyszerű volna például önmagunkat tudatosan ránevelni, hogy csak azt mondjuk, amiről tényleg meg vagyunk győződ­ve. Miért kell úgy tenni, mintha min­denre volna receptszerű válaszunk? És ha valami kritikával végleg sarok­ba szorítanak minket, még akkor is kivágjuk magunkat azzal, hogy hát el­ismerten a bűnösök egyháza vagyunk. Hogyan reagálnánk, ha pl. egy politi­kai párt ilyen mondat mögé bújna el kritikánk elől? — A szavahihetőség 2.2. Szavahihetőségre érzékeny társadalom

Next