„Érted Vagyok”, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)
2001-02-01 / 1. szám
2 • 2001. február Tanulmány Walbert Bühlmann Három végzetes izmus az egyházban // János Pál pápa minden alkalmat megragad arra, hogy pellengérre állítsa -joggal! - a kommunizmust, a kapitalizmust és a konzumizmust (a fogyasztói szemlélet- és életmódot), és „ bűnös struktúráknak ", az emberlét megrontásának nevezte őket, mivel nem biztosítják eléggé a tulajdonképpeni emberi méltóságot. Azonban az egyházban is létezik három végzetes izmus (ideológia), melyek nem felelnek meg a keresztények méltóságának és a II Vatikáni zsinat szándékainak, és így végső soron ezek felelősek az egyházban uralkodó rossz hangulatért és konfliktushelyzetekért. Ezek is a bűnös struktúrák Centralizmus Első kezen áll a római centralizmus. Az 1870-es I. Vatikáni zsinat erős központi hatalommal látta el az egyházat, a pápa tévedhetetlenségével és egyetemes hatalmával minden egyház fölött. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy akkoriban alighogy elfogadták a dogmát (eléggé sajátos módon!). Garibaldi csapatai meghódították Rómát, következésképpen félbeszakadt a zsinat. Az egyházi tanításnak tehát csak az egyik oszlopát emelték magasba, azután viszont egyoldalúan megerősítették a pápa egyházi hatalmát, mintegy ellensúlyozandó világi hatalmának elvesztését. Százéves késéssel aztán a II. Vatikáni zsinaton fölépítették a második oszlopot is, intenzíven szólva a püspökök hatalmáról, a helyi egyházakról, a kollegiális vezetési stílusról. Ennek ellenére jelenleg akkora centralizmust alkalmaznak, mint még soha az egyház történelmében, ami persze a tömegtájékoztató eszközöknek köszönhetően a kommunikáció kitágulásából is fakad. Nem kétséges, hogy manapság, amikor a katolikus egyház az egész földre kiterjed, sokkal inkább szüksége van, mint valaha az egység olyan felére, amely mindent összetart. Ez annál is inkább igaz, mivel sok más keresztény egyház is nagyobb egységre vágyik, és esetleg kész is lenne Róma püspökét az egység jelének elfogadni. De Róma jelenlegi abszolutisztikus vezetési stílusa elrettenti őket, és ezzel súlyosan megterheli az ökumenét is. A római kúria tehát nagyon ügyetlenül gyakorolja fontos egységteremtő funkcióját. A centralizmus többek között a teológiai professzorok ellenőrzésének módjában nyilatkozik meg. A római kúria korábban a teológiai iskolákra és a püspökökre hagyta a vitás teológiai kérdéseket, és csak szükséghelyzetekben avatkozott be. Ma azonban Róma úgy véli, rögtön ki kell mondania a döntő szót, és az eltérő véleményeket kiterjedt besúgórendszer segítségével kell regisztrálnia. Bárhol is kap valaki meghívást valamely teológiai tanszékre, Róma előbb átvilágítja. Ettől függ, kap-e engedélyt a tanításra. Mintha az illető ország püspökei nem rendelkeznének megfelelő lelkiismerettel és ítélőképességgel. Még súlyosabban nyom a latban a püspöki kinevezések centralisztikus módja, amellyel mellőzik a helyi egyházakkal folytatandó dialógust. A pápa persze megteheti, hogy az I. Vatikánum alapján így nevez ki püspököket, de a II. Vatikánum alapján nem illenék többé így eljárnia. Miközben Róma bizonyos kérdésekben, pl. a nők pappá szentelését illetően, makacsul utal a hosszú ellentétes hagyományra, más területeken könnyedén teremt új hagyományokat és struktúrákat, ha érdekeit az szolgálja. A freiburgi dogmatikatanár, Gilbert Greshake ki meri jelenteni, hogy azok a püspöki kinevezések, amelyek figyelmen kívül hagyják a helyi egyházak kívánságait, nem csupán a zsinati kijelentéseket teszik üres szavakká, hanem éles ellentétben is állnak a csaknem 1200 éves hagyománnyal. Az „Apostoli konstitúciók”, az ókor legnagyobb egyházjogi gyűjteménye arról tanúskodik, hogy „püspökké olyan férfit szentelnek, aki minden tekintetben feddhetetlen, és akit az egész nép választott meg”. Nagy Szent Leó pápa úgy rendelkezett, hogy „senkit se szenteljenek föl a helyi egyház akarata és kívánsága ellenére, nehogy az a számára nem kívánatos püspököt megvesse vagy gyűlölje, s a vallási élet így kárt szenvedjen benne”. „Lehetetlen, hogy ami az első évezredben jog volt - nevezetesen hogy a püspök kánoni beiktatásának érvényességéhez megkövetelték a nép, a papság és a metropoliták választását, ill. beleegyezését, az a második évezredben hirtelen ne legyen többé jog”, írja Greshake. Még egy harmadik példa a centralizmusra: A vatikáni kúria szisztematikusan úgy rendelkezik, hogy rajta kívül semmilyen más egyházi testület nem hozhat általános jelentőségű határozatokat, sem az egyházközségi képviselő-testületek, sem az egyházmegyei lelkipásztori tanácsok vagy papi szenátusok, de még egy nemzeti vagy nemzetközi zsinat sem. Az utóbbinak tulajdonképpen a legfőbb fórumnak kellene lennie, és a pápával együtt ennek kellene meghoznia a döntő határozatokat az egész egyház számára. A püspökök azonban gyakorlatilag csak a kívánságaikat fejezhetik ki és ajánlásokat tehetnek. Azután minden a pápa, ill. a kúria kezébe kerül, amely ismét elsimít mindent az egyházjog adott keretei között. Mint tudjuk, VI. Pál pápa foglalkozott azzal a gondolattal, hogy határozati joggal ruházza föl a püspöki szinódust, és pápaválasztó testületté is teszi. Ezt a merész ötletet azonban, amely tökéletesen megfelelt volna a II. Vatikáni zsinat egyházszemléletének, a kúria ismét kibeszélte a habozó pápa fejéből, II. János Pál pápa pedig inkább az ellentétes irányba halad De facto leértékeli a püspöki szinódust, viszont fölértékeli a bíborosi kollégiumot, amelyet már több alkalommal összehívott, hogy ott beszélje meg az égető egyházi kérdéseket. Míg a püspöki szinódus a delegált püspökök révén valamelyest szavatolná a helyi egyházak beleszólási jogát, a bíborosi kollégium a központi egyházi megfontolások és súlyozások tipikus terméke, ugyanis csak a pápa által kinevezett férfiak vannak benne, tehát egy monarcha (egyeduralkodó) kreatúrái, akiknek az a dolguk, hogy fölerősítsék az ő hangját. A római centralizmus problémáját nagyobb összefüggésben is látnunk kell. Rómát páni félelem tölti el a szabadegyházak, a „szekták” terjedésétől. E félelem ellenére terjeszkedésük egyre nagyobb, s a tekintélyi centralizmust tükröző római ellenintézkedések ezt csak még jobban elősegítik. Ez a centralizmus tehát kontraproduktív - akárcsak az USA több évtizedes kom-