„Érted Vagyok”, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)

2001-02-01 / 1. szám

Exted vagyok” „Izmusok” az egyházban 2001. február 13 mon izmusellenes harca, amikor is az antikommunista rendszerek támogatásával épp az ellenkező eredményt érte el. A szegények fölkelése alól csak a több igazságosság, nagyobb szabadság és minden népréteg beleszólási jogának bátor követelésével lehetett volna kihúzni a szőnyeget Legalizmus A második baj a könyörtelen legalizmus, a tisztán törvényi gondolkodásmód. XXIII. János pápa „Mater et magistrá" -nak, anyának és tanítónak nevezte az egyházat. Mind a kettőnek kell lennie, de a hangsúlyon múlik a dolog A II Vatikáni zsinatig az egyház mindenekelőtt szigorú tanító és törvényhozó volt. Minden zsinaton dogmákat állított föl, kiközösítéseket osztogatott, tévtanokat ítélt el, a fegyelemre épített. A Roncalli-pápa világos útmutatást adott megnyitó beszédében a legutóbbi zsinatnak, hogy ne fogalmazzon meg dogmákat, ne ítéljen el tévtanokat, hanem egészítse ki a szigorú tanító képét annak a jóságos és szelíd anyának a képével, aki támogatja útjukon az embereket, megértést tanúsít irántuk és lelkipásztori segítséget nyújt nekik. A hivatalos egyház ennek ellenére igen hamar ismét visszaesett a törvényhozó és a szigorú nevelő szerepébe. Mégiscsak sajátos dolog, hogy Róma megtűri az evangélium megcsonkítását, és maga is kivételeket tesz, méghozzá szisztematikusan. Bármely területen tegyük is a tipikusan evangéliumi kijelentések mérlegére a római kúria gyakorlatát, megrettenve kell megállapítanunk az evangélium rendszeres áthágását. Jézus szombaton is gyógyított, mivel belátta, hogy nem az ember van a törvényért, hanem a törvény az emberért (Mt 12,1-14). A római kúria azonban pardont nem ismerve az egyházjogi, a végrehajtási és a liturgikus előírások (rubrikák) ezreire épít. Jézus a pásztor modelljét hagyta az egyházra (Jn 10,11-16; Lk 15,3-7). De azok a papok meg néha püspökök is, akik „pasztorálisan", vagyis pásztori gondossággal cselekszenek, konfliktusba kezdnek a római kúriával. A sok példa közül csak Jacques Gaillot francia püspök esetét emeljük ki. Reakciós csoportok rossz szemmel nézték nem-hagyományos pasztorális gyakorlatát Amikor ezért kihallgatást kért a pápától, hogy megbeszélje vele a pásztori hivatallal kapcsolatos felfogását, Rómában nem fogadták. Jézus megtiltotta tanítványainak, hogy esküt tegyenek (Mt 5,33-37). De az új egyházjogban az „eskü” címszó alatt pontosan 30 olyan esetet találunk, amelyek megkövetelik az esküt az egyházban. Nem is szólva az új engedelmességi fogadalomról, amelyet papoknak, püspököknek és professzoroknak kell letenniük a pápa számára. Jézus óvta tanítványait attól, hogy címekre törekedjenek, minthogy csak egy atyánk van, természetesen Isten, és mi mindannyian testvérek vagyunk (Mt 23,8-10). Rómában azonban mind a mai napig hozzátartozik a hivatalos kúriai stílushoz, amint nap mint nap olvasni lehet az Osservatore Romanóban, hogy kínosan különbséget tesznek pontosan hét címbeli fokozat között a „tiszteletreméltó” nővérektől és a „letisztelendő” atyáktól kezdve a ,„méltóságos” rendfőnökökön és „monsignorikon” keresztül az „excellenciás” püspök urakig és az „eminenciás” bíboros urakig, nem feledkezve meg természetesen a „Szentatyáról”. Mindezt még részletesebben ki lehetne fejteni, de elemzésünk mindig ugyanarra a szomorú eredményre jutna. Bármelyik evangéliumi alapmagatartást vesszük is nagyító alá, és vetjük össze azt a római kúria gyakorlatával, szöges ellentmondásra bukkanunk. Ez súlyos dolog. Anélkül hogy az egyes prelátusok lelkiismeretét meg akarnánk ítélni vagy el akarnánk ítélni őket, úgy tűnik, a római kúria általában evengéliumellenesen viselkedik. Persze a laikus keresztények élete is mutat hiányosságokat, de azok gyöngeségből fakadnak. A kúria azonban elvi alapon, önelégültségből és meggyőződésből cselekszik így. Vagy elvakultságból? Aki rámutat erre a helytelenségre és ,,kritizálja’ az egyházat, arra hamar rásütik, hogy rosszindulatú az egyházzal szemben. A laikus keresztényektől folytonosan őszinte lelkiismeretvizsgálatot várnak el. A hivatalos egyháztól azonban nyilvánvalóan nem lehet megkívánni, hogy komolyan vegye saját bűnvallomását, melyet a liturgiában nap mint nap elmond. Érthető, ha sok keresztény bosszankodik a hivatalos egyház miatt, és nem kevesen azt mondják: „Jézus igen, egyház nem!” Csak, sajnos, egy kalap alá veszik az egyházat és a hivatalos egyházat. Kézenfekvő, hogy evangéliumi módon járva el, komolyan vegyük önmagunkat mint egyházat. Ha Jézus és az ő evangéliuma egyre inkább megfakul is Róma hivatalos egyházában, Jézus új hitelességgel ajándékozza meg sok női és férfi tanítványát. Ez ad reményt arra, hogy lehetséges a „kisded nyáj” egyháza (vö. Lk 12,32), amely megvan legalista struktúrák nélkül is, és sóként, világosságként és kovászként hat a világban „az Úr napjáig” (1 Tessz 5,2). A német Katolikus Akadémia egyik 1991-es tanulmányi napján, amelynek témája a kor szellemi-vallási helyzete volt. Eugen Biser vallásfilozófus úgy vélte, nem az ateizmus és a szekularizmus felelős a katolikus egyház jelenlegi válságjelenségeiért, hanem „az egyházon belüli hangulati visszaesés” Szerinte csak a „belső tanítóra, Jézus Krisztusra” vetett tekintet teszi világossá, hogy a kereszténység nem rendcsináló hatalomgyakorlás, hanem segítségnyújtás az élethez, nem azt jelenti, hogy alávetjük magunkat egy szabályrendszernek, hanem éppenséggel szabadságot jelent, és hogy a hit nem kötelesség, hanem egyedülálló kedvezmény és az elképzelhető legnagyobb boldogság ebben az életben”. Ezzel szemben az egyházon belül „szinte egyetlen éjszaka alatt a bizalmatlanság, a gyamisítások és a félelem légköre alakult ki” A fegyelmi intézkedések azonban ,a tekintélyi kormányzatok módszereihez tartoznak, és nem lehetnek elfogadott viselkedési formák abban az egyházban, amely úgy gondolja, hogy a szeretet elvére épül”. Világossá vált tehát: a római kuna manden gond nélkül kivételt tesz az evangélium alól - de az egyházjog alól nincs kivétel! Ezt meg kellett tapasztalnia pl. a Német Püspöki Karnak is, amikor 1985-ben sürgetve kérte Rómát, hogy pasztorális szükség és kellő teológiai megalapozottság esetén a 767. kánon 1. §-a ellenére változatlanul prédikálhassanak laikusok is a liturgiában A római kúria azonban nyers nemmel válaszolt. A püspököknek így akaratuk ellenére és a laikus teológusok nagy botránkozására érvényesíteniük kellett a tilalmat. A svájci püspökök a legalizmus és a pasztorális szükség ugyanezen feszültségét tapasztalják. A római kúria leértékelően a ,,különleges svájci esetről” beszél, és megszüntetendőnek tartja azt, mivel ott állítólag nem veszik tekintetbe az egyházjog egyes paragrafusait, pl. a bűnbánati liturgiákon általános feloldozást adnak, nyitott papi szemináriumokat tartanak fenn, továbbra is megengedik a laikusoknak a prédikálást. Haas püspök, e legalizmus szélsőséges képviselője, képes órákon át hallgatni a papi tanácsok lelkipásztori megfontolásait és követeléseit. Csak ül, mosolyog, s a végén gyakorlatilag mindig ugyanazt a választ adja: „Az Önök megfontolásai kézenfekvőknek tűnnek, de az egyházjog nem engedélyezi őket."