Esti Budapest, 1953. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1953-09-28 / 227. szám

A pesterzsébeti Aranycsillagban Pesterzsébetről régen csak annyit tudtunk, hogy külváros, de ez is elég volt. Máris lát­juk az apró házakat, mécsese­ket, hallottuk a gyereksírást és a nincstelenség miatti veszeke­dést. Ritkán szórakoztak az er­zsébeti dolgozók. Nem is volt miből, de nem is tudtak hová menni. S ha mégis, hébe-hóba sor került erre, egy-két kocs­mán kívül mást nem találtak az egész területen. Ez a szórakozás is — ha ugyan annak lehet ne­vezni — olyan volt, mint József Attila egyik versében írja: „Rom­lott fényt hány a korcsma szája, tócsát okádik ablaka, benn ful­dokolva leng a lámpa, napszá­mos virraszt egymaga.” Alig négyhónapos múltra tekinhet vissza az Aranycsil­­lag „kombinát" — amely étte­rem, eszpresszó, kerthelyiség, szé­­rako­zóhely — mégis olyan is­merős az erzsébetiek előtt, mint saját tenyerük. Szívesen térnek be családostól is egy-két órára. Nagy csipkefüggönyös ablakú termek, fehér abrosszal terített és virággal díszített asztalok fi­nom ételek és italok várják a vendégeket. A csillárok ontják a fényt, a zenekar pedig nép- és táncdalokat, operarészleteket ját­­szik. Esténkint, különösen hét vé­­gén teltház van. Minden asztal mellett ülnek. Gyermek, felnőtt, idős és fiatal egyaránt megta­lálható. Jókedv, megelégedés látszik az arcokon. Az egyik asztalnál például két házaspár ül és beszélgetnek, színházról, zenéről, családjukról. Fodor Sándor, a Pesti­ utca 13. sz. ház lakója 14 hónapos kislányáról, Firics Emil három gyermekéről mond el egy-egy történetet. De hamar abbahagyják, mert tánc­dal következik. Firics elvtárs fe­leségével táncolni megy, Fodo­rék pedig vacsoráznak a bécsi­szeletet burgonyával. Utána többször emelgetik poharaikat. Telik erre is, hiszen mindketten jól keresnek, Fodor elvtárs pél­dául havonta kétezer forintot, igaz megdolgozik érte — nor­máját 190—200 százalékra tel­jesíti. A szomszéd asztalnál Koka­­vecz Béla — a könnyűipari mi­nisztérium dolgozója — halpap­rikást fogyaszt. Vele szemben ül barátja, Orbán Béla mérnök és felesége. Most jöttek Békéscsa­báról.­­Észre sem veszik, hogy telik az idő, olyan jól ér­zik magukat. De hasonló meg­elégedettség látszik Preisz Ig­­nácon, a több mint 60 éves lám­pagyári munkáson, aki éppen most tartotta esküvőjét. Azért választotta ezt a helyet az ün­neplésre, mert barátságos, szin­te olyan, mint egy kedves ott­hon. Sokan megfordulnak az Aranycsillagban, hiszen na­ponta négy-ötszáz előfizetéses ételt szolgálnak ki. Ezenkívül szívesen fogyasztják az étlap­szerinti ételeket, süteményeket, borokat, likőröket. Fia­ta verset írnának a „kül­városi" dolgozók szórakozásá­ról nem írhatnák azt, amit Jó­zsef Attila, hogy: „A munkásnak nem több a bére, mint amit ma­ga kicsikar, levesre telik és ke­nyérre, s fröccsre, hogy csinál­jon ricsajt..." rím BS.­ A múzeum tanít, nevel, szórakoztat! Képünkön Locsova Gyula, a MA­VAG sztahanovista esztergályosa, családjával a Szépművészeti Múzeum kiállításait tekinti meg. ■MMIMlSBIMIHiniBIMiaMI IT étköznapi életét éli a XII. kerület. Bevásárló asszo­nyok mennek a közértekbe, s a zöldség-gyümölcsüzletek előtt a dárdán válogatják a zöldpaprikát. A Tükör-pince előtt teherautó­ról rakják le a brikettet s a játszótéren hintáznak a gyerekek. A kerület hétköznapi életét éli, éppen úgy, mint bármelyik más ke­rület. És mégis, mint minden más kerületnek, a XII. kerületnek is megvannak a maga sajátosságai. „A mi kerületünk a város tüdeje” — mondják — „a mi kerületünk légáramlata tisztítja Budapest leve­gőjét”. És ebben van is igazság. Nem véletlen, hogy a XII. kerületben épült azelőtt a Haggenmacherék kastélya, Páilffy Österreicher György villája­, Decker Mar­cél ÖMTK-főigazgató pazar berendezésű la­kása. Éppen úgy nem véletlen, mint az, hogy ebben a kerületben nem épültek gyárak, amelyek zavarták volna az „előkelőségek” nyugalmát. A kerületnek ez a sajátossága adja magyarázatát annak is, hogy üzleti negyed sem fejlődött ki, hiszen az „előkelő­ségek” a belvárosban szerezték be szükségleteiket, akik pedig nem tartoztak a „felsőbb rétegekhez”, azok éltek, ahogy tudtak, azok kénytelenek voltak beérni néhány „kreszlerájjal” is. I-1­étköznap a­ XII. kerületben. A jánoshegyi kilátót az isko-11 fák tanulmányi kirándulói vették birtokukba. A nagyob­bak kezében térkép, arról próbálnak eligazodni a környék hegyei­ben. A kilátó aljában, az asztalok körül kirándulók falatoznak, s a korlátnál fiatal ifjú örökíti meg jövendőbeli párját fényképező­gépével. Azután, hogy évek múltán is nyoma legyen — nem tö­rődve az újonnan tatarozott kilátóval — a friss festésű ajtóra odakanya­rítják a szívüket, s beleírják: „Ilus, Laci”. Hétköznap a XII. kerületben. A Béla-király útját kiszélesítet­ték. Helyenként még kisebb útjavító csoportok dolgoznak. A kerü­leti tanács műszaki osztályának­ mérnöke éppen autóbuszon utazik a Cinege­ utca felé. Megy a Makarenko nevelőintézetbe, amelyet bővítenek, hogy még több árva gyerek találjon otthonra). A Virá­nyos-úti általános is­kolában folyik a tanítás. Modern, új épület. Méltó otthona lehetne gyermekeinknek. Vagy két esztendeje avat­ták. Akkortájt sok riporter és fényképész kereste fel az iskolát, hogy megörökítse. Aztán, ahogy jöttek, el is mentek. A modern iskolának a berendezése ósdibb a legósdibb iskoláénál. Nincs két egyforma szekrény az épületben, a beépített ruhásszekrényeken kívül, s a padok olyanok, mintha legalábbis a mostani tanulók nagyszülei használták volna. Az épület előtt a kerítést húzzák, idestova már két éve. Már-már úgy áll a dolog, hogy hamarosan befejezik­­ az udvaron legelésző tehenek legnagyobb szomorú­ságára. A kerület hétköznapi életét éli. A Böszörményi­ úti Patyolat­­fiókban, átvéve a gyorsmosást, már leszállított árat fizet­nek az asszonyok. Az Ugocsa­ utcában pedig meg-megállnak az emberek s nézik a mozikirakat képeit. A Városmajorban pedig a szabadtéri színpad környékén a padokon ülve, na­gymamák hor­golnak, időnként lopva mosolyogva az előttük álló gyermekkocsi­ban alvó unokára. Hétköznap és mégis más, mint azelőtt. A nyolc esztendő nem röppent el nyomtalanul. A hajdani , Nyugatra szökdösött vagy onnan haza sem tért mágnások, bankvezérek, előkelőségek helyén ma dolgozók laknak. Ma is siklanak autók az utakon, de nem dámákat sétáltatnak, hanem mérnököket visznek a földalatti székházába, s orvosokat a gyógyintézetekbe és szanatóriumokba. Ma is játszanak a gyerekek, de nem az úttest közepén (bár el­vétve még ez is előfordul), hanem az új játszótereken, óvodák­ban, melyeket hol a tanács, hol a szülők építettek társadalmi munkával. A XII. kerületet is birtokba vették a dolgozók. Üzemi dol­g* gőzök, tudósok, mérnökök, írók. Az ő házaikat tatarozzák, az ő útjaikat javítják, s az ő életük szebbé és kényelmesebbé té­telén törik a fejüket a kerületi pártbizottságon csakúgy, mint a tanácsházán. A­nnak örülnek, ha sikerül ismét egy új vívmánnyal gazdagítani a kerület lakóit s bosszankodnak, ha nem sikerül, mert még ilyesmi is előfordul a XII. kerület hétköznapjaiban. S persze az is a megváltozott életet bizonyítja, hogy nem nyu­godnak bele, hanem „kiverekszik” a XII.­­kerületiek igazit. A Cé­g közti ap a XII. kerületben ■ a Miarai Biaitii Mii BUDAPEST MA úgysem bírtam volna ki otthon, itt meg olyan jó...” — Szabó néni szakértő szemekkel nézi a parkocskát, berendezésével együtt. „Szépen megcsinálták... Azelőtt olyan rondaság volt itt és ostobaságok, mindig bosz­­szankodtam, ha erre vitt az utam. Most meg olyan ked­ves ...” A Kis Vidám Park való­ban kedves látvány. A gyerekek két évvel ezelőtt foglalták el a szépen körülkerített, gondosan berendezett területet. Csak itt is az a „hiba”, hogy mindenütt sorba­ kell állni. Nem kétséges, hogy tavasszal, újabb csodák várják majd a gyerekeket s így az apróságok jogos „felháboro­dása” csitulni fog majd. A nap mind lejjebb csúszik az égen, s a jókedv mind maga­sabbra hág. A langyos, őszi estét sokszínű fények díszítik. A legszebb fény az­ emberek vi­dámsága. (Vasárnap a (J)idám­­fiaikban. V­asárnap délután 3 óra. A Dózsa György­ út és Sztálin­ist felől egyre nagyobb tömeg hullámzik a Liget felé. Csinos, jókedvű lányok, tréfára kész fiúk, türelmetlenkedő gyerekek, nyugodt szavú felnőttek végtelen sora. Kora délután van, de a Vá­rosliget kedvenc szórakozóhe­lyeit máris „megrohamozták” az emberek. Az Állatkert pénztára előtt hosszú sorban állnak azok, akik a szép, új Pálmaház egzo­tikus növényeit akarják megcso­dálni, az idegen éghajlat alóli állatokat akarják meglátogatni. Színes, tarka forgatag sodor bennünket a Vidám Park felé. A hegyivasút piros-sárga színű kocsijai vígan siklanak a hullá­mos síneken. Az elvarázsolt kastély hordója forog, csobban a vízi­sikló, körbekeringenek az ezüst­színű repülőgépek ... A Vidám Parknak azonban nemcsak ilyen látványosságai vannak. A kar­csú­, oszlopos bejáróval szemben fehér kis épület hívogatja az embereket. „Érdemes megnézni...” bizonygatja egy fehérblúzos kis­lány pajtásainak. Mi is utánuk megyünk. Az épület termében állandó képzőművészeti kiállítás van. A neves festők alkotásai igen nagy sikert aratnak, ezt bizonyítja a kiállítás vendég­könyve is.. Azt lapozgatjuk. A legtöbb látogató pársoros írásá­val is kifejezi: jó ötlet volt ezt a kiállítást megrendezni. Dicsérő mondatok mellett, azonban bí­rálat is akad. Kóródi Károly aláírással a következő áll a ven­dégkönyvben: „A képek szépek, de igen kevés. Mint ahogy mon­dani szokás, jó volt, csak kevés volt.” Nyúlánk, barna fiú áll mellettünk: „Milyen elégedet­lenek az emberek — mormolja — nem hozhatjuk ide az egész Szépművészeti Múzeumot...” Múlik az idő, a Vidám Park egyre hangosabb, színe­sebb. De bármennyire is duzzad a közönség, nem tudja fel­venni a versenyt a szomszéd­ságban székelő „Kis Vidám Park"-kal, a gyerekek birodal­mával. A pénztár előtt így ve­szik a jegyeket: „Kérek ötöt, ké­rek hetet...” s hosszú, színes papírszalgocskák cserélnek gaz­dát. A Kis Vidám Parkban min­den „menet” egységes áron, öt­ven fillérért vehető birtokba. Vasárnaponként három-négyezer gyerek repül, siklik, karikázik az apróka gépeken, hintákon, csóna­kokban.­­A kis „ringlispil” előtt ba­rátkozunk össze Szabó nénivel, aki Ági unokáját strázsálja. „Nyolc darab jegyet vettem ennek a gyereknek, hadd szóra­kozzék. Megéri neki is, meg nekem is. Olyan szép idő van. Gyermekek ,vidám vasárnap délutáni szórakozása a Vidám Park­ban. Könnyebb már a munka az Ipari Láncgyárban Fél egy. Vége az ebédidőnek. Megindul a két hatalmas ven­tilátor, s pillanatok alatt láng­­ba borulnak az Ipari Láncgyár kovácsműhelyének tűzhelyei. Két-három perc múlva már a kalapács alatt formálódik a fe­héren izzó anyag. — Nehéz munka ez — kez­di beszédét Lovas János ko­vács. " — Negyven-ötvenfokos melegben dolgozunk. Nálunk nehezebb munkájuk talán csak a martinászoknak van. Egész nap kalapálunk, formáljuk a láncszemeket és végül 80 kilós kalapáccsal illesztjük egymás­ba. — No de most már nem so­káig — szól közbe Mosonyi Je­nő elvtárs, műszaki igazgató. — Már kezdjük lebontani a tűz­helyeket, hogy az új villany­­hegesztő automatát beállíthas­suk. Ha ez sikerül, körülbelül 27 ember szabadul fel a nehéz munka alól. De ezenkívül még kapunk két gépet, hogy telje­sen megszüntessük a láncsze­mek kézzel való kovácsolását. Új köszörűgép, meleghenger, nagy ablakok Ezek még csak a jövő kilá­tásai. De már most akármerre nézünk, szinte mindenütt lá­tunk egy-két újonnan beállított gépet, berendezést. A csigasor és láncszerelőműhely köszörűse, Petz Mátyás arról beszél, alig egy hónapja, hogy egy új kö­szörűgépet kapott. Összehason­líthatatlanul mi is a munkája, mint a kéziköszörűnél volt. Egyrészt nem kell egész nap a port szívnia, másrészt pedig iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiinimmiiiniiiiiiiiiiiiiiitHiiiiiiiiimniimitiiiiiiiiiiiiiiiiiimtiiiiiiiiiiiimi dolgozhat, sokkal gyorsabban mint azelőtt. A mennyezetbe vágott abla­kokon széles sugárban hullik a forgácsolóműhelybe a fény. Rendben sorakoznak, egymástól egyenletes távolságra a védőrá­csokkal felszerelt gépek. — Látták volna csak egy év­vel ezelőtt — mondja Bucsi elvtárs, párttitkár. — A gépek egymás hegyén-hátán álltak, a csiga, és láncszerelőműhely is ide volt bezsúfolva. Életveszé­lyes volt a gépek között végig­menni, sose tudtuk, hol kapja el ruhánkat a kerék. Nemrég helyezték át a másik két mű­helyt s a tetőn lévő ablakok is éppen most készültek el. Az új meleghenger ma már hat ember munkáját végzi. A kovácsműhelyben három új ven­tilátor tisztítja a levegőt, új öl­­tözőszekrények védik a dolgozók tiszta ruháját, s így egészségét. ..Nagyon esedékes lenne bölcsödét építeni.. — Senki sem hinné mennyi munka, verejték árán sikerül a láncot elkészíteni — mondja tovább a párttitkár elvtárs. ) — Jóleső érzés látni, hogyan fejlődik, bővül üzemünk, ho­gyan szabadulnak fel dolgo­zóink a nehéz munka alól, örömünk mellett azonban van gondunk is elég. Körülbelül 100 nő dolgozik itt nálunk, s egyik legnagyobb problémá­juk: hogyan helyezzék el gyermekeiket, amíg ők dolgoz­nak. Nagyon esedékes lenne bölcsődét építeni. Beruházást igaz, egyszer kaptunk. De ak­kor nem találtunk kőművese­ket, így a pénzt vissza kellett adnunk. Most ismét kaptunk 25.000 forintot bölcsőde építé­sére. Lenne is kivel megépíttet­ni, csak éppen a tanácstól nem kapunk helyiséget. Ezért harco­­lunk majd most napról-napra. Az új gépek, berendezések mind könnyebbé teszik az Ipa­ri Láncgyár dolgozóinak életét. A sok befektetésre jó munká­val válaszolnak: március óta hónapról hónapra rendszeresen túlteljesítik tervüket. A fehérvári úti szakorvosi rendelőben A FEHÉRVÁRi úni szakorvosi rendelő előcsarnokában olyan a forgalom, mintha a Nagykörút kellős közepén járnánk. A 2000 beteg számára készült intézet­ben naponta mintegy 5-6 ezer ember részesül gyógykezelés­ben. A körzet egészen Érd hatá­ráig húzódik, onnan járnak be szakrendelésre a betegek. — Reggel 8 órától este fél 9 óráig, két műszakban fo­lyik a rendelés — mondja dr. Királyhegyi Róbert elvtárs, az intézet vezető­ főorvosa. — Várjon mi okozza a zsú­foltságot, hiszen egyre-másra nyílnak a kerületben a körzeti orvosi rendelők és alig akad gyár a kerületben, amelyik ne rendelkeznék saját üzemi orvosi rendelővel. Több talán a meg­betegedés, mint az előző évek­ben? — tesszük fel a kérdést. — Szó sincs róla! — hangzik a válasz. — A budai kerületek ar­culata teljesen megváltozott, a lakosság száma megnövekedett. A XI. kerület például teljesen nagyüzemi kerületté válik és a gyárak sohasem dolgoztak olyan nagy létszámmal, mint napjainkban. — Ebben a kerületben a harmincas évek során egyetlen rendelőintézet állott a Fadrusz­­utca sarkán a munkások szá­mára. — veszi át a szót Ba­racskai László elvtárs, a fehér­vári úti rendelőintézet gondno­ka. — Emlékszem rá, néhány üzlethelyiségből állt az egész. S miután váróhelyiség nem volt, százával álldogáltunk az utcán, míg ránk került a sor. Ki törődött azzal, hogy a lá­zas betegek a huzatos Fadrusz­­utcában várakoznak, álldogál­nak? Az egész kerület dolgozói­nak egészségügyét mintegy 8—10 orvos látta el. Ma a kerületben 38 körzeti orvos rendel és mi­után nagy az orvos­hiány, két orvosi állás még mindig betöltetlen. 1949-BEN ÉPÜLT FEL a Fe­h­­érvári­ út 12. szám alatt az öt­emeletes, modern szakorvosi rendelő. És most, ahogy kite­kintünk a főorvosi fogadó abla­kán, arra terelődik a szó, mi­lyen jó lenne a közvetlen mö­götte lévő épületet kórházzá alakítani és a teniszpályák egy részét parkosítani, hogy va­lóban poliklinikai módszerrel gyógyíthassák a betegeket. De ez még csak elképzelés. Nem a rendelőintézet dolgozóiban szü­letett az ötlet, hanem a bete­gek vetették fel. A rendelőintézet zavartalan működéséhez azonban sokkal kisebb és sürgősebb dolgok is szükségesek. Itt van például a műszer kérdése — fűzi to­vább gondolatait Baracskai elvtárs. — Rengeteg gondunk van az új műszerek beszerzésé­vel, a régiek javításával. Nagy probléma a megrongálódott mű­szerek kiesése a forgalomból. Ed­dig ugyan 40 nap volt a javítási határidő, most mégis két-há­rom hónapba telik, míg vissza­kapjál. És van még egy fáj­­daloatunk: az osztályoknak egy évre előre kell igényelni a mű­szereket. Ha valamelyik orvos elfelejtene valamit vagy csak később, munka közben merül fel kérés, egy évig kell várnia, mert illetékesek bürokratikusan kijelentik: miért nem vettük fel a tervbe az igénylést, most már csak egy év múlva számítha­tunk rá. ORVOSAINK, betegápolóink azonban mégis mindent meg­tesznek az eredményes mun­káért. Küzdenek a felmerülő hibák és hiányosságok ellen, hogy a dolgozók ne érezhessék a nehézségeket. Minden erejük­kel azon fáradoznak, hogy a rászorulóknak visszaadják egészségüket.

Next