Esti Budapest, 1953. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)
1953-09-28 / 227. szám
A pesterzsébeti Aranycsillagban Pesterzsébetről régen csak annyit tudtunk, hogy külváros, de ez is elég volt. Máris látjuk az apró házakat, mécseseket, hallottuk a gyereksírást és a nincstelenség miatti veszekedést. Ritkán szórakoztak az erzsébeti dolgozók. Nem is volt miből, de nem is tudtak hová menni. S ha mégis, hébe-hóba sor került erre, egy-két kocsmán kívül mást nem találtak az egész területen. Ez a szórakozás is — ha ugyan annak lehet nevezni — olyan volt, mint József Attila egyik versében írja: „Romlott fényt hány a korcsma szája, tócsát okádik ablaka, benn fuldokolva leng a lámpa, napszámos virraszt egymaga.” Alig négyhónapos múltra tekinhet vissza az Aranycsillag „kombinát" — amely étterem, eszpresszó, kerthelyiség, szérakozóhely — mégis olyan ismerős az erzsébetiek előtt, mint saját tenyerük. Szívesen térnek be családostól is egy-két órára. Nagy csipkefüggönyös ablakú termek, fehér abrosszal terített és virággal díszített asztalok finom ételek és italok várják a vendégeket. A csillárok ontják a fényt, a zenekar pedig nép- és táncdalokat, operarészleteket játszik. Esténkint, különösen hét végén teltház van. Minden asztal mellett ülnek. Gyermek, felnőtt, idős és fiatal egyaránt megtalálható. Jókedv, megelégedés látszik az arcokon. Az egyik asztalnál például két házaspár ül és beszélgetnek, színházról, zenéről, családjukról. Fodor Sándor, a Pesti utca 13. sz. ház lakója 14 hónapos kislányáról, Firics Emil három gyermekéről mond el egy-egy történetet. De hamar abbahagyják, mert táncdal következik. Firics elvtárs feleségével táncolni megy, Fodorék pedig vacsoráznak a bécsiszeletet burgonyával. Utána többször emelgetik poharaikat. Telik erre is, hiszen mindketten jól keresnek, Fodor elvtárs például havonta kétezer forintot, igaz megdolgozik érte — normáját 190—200 százalékra teljesíti. A szomszéd asztalnál Kokavecz Béla — a könnyűipari minisztérium dolgozója — halpaprikást fogyaszt. Vele szemben ül barátja, Orbán Béla mérnök és felesége. Most jöttek Békéscsabáról.Észre sem veszik, hogy telik az idő, olyan jól érzik magukat. De hasonló megelégedettség látszik Preisz Ignácon, a több mint 60 éves lámpagyári munkáson, aki éppen most tartotta esküvőjét. Azért választotta ezt a helyet az ünneplésre, mert barátságos, szinte olyan, mint egy kedves otthon. Sokan megfordulnak az Aranycsillagban, hiszen naponta négy-ötszáz előfizetéses ételt szolgálnak ki. Ezenkívül szívesen fogyasztják az étlapszerinti ételeket, süteményeket, borokat, likőröket. Fiata verset írnának a „külvárosi" dolgozók szórakozásáról nem írhatnák azt, amit József Attila, hogy: „A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikar, levesre telik és kenyérre, s fröccsre, hogy csináljon ricsajt..." rím BS. A múzeum tanít, nevel, szórakoztat! Képünkön Locsova Gyula, a MAVAG sztahanovista esztergályosa, családjával a Szépművészeti Múzeum kiállításait tekinti meg. ■MMIMlSBIMIHiniBIMiaMI IT étköznapi életét éli a XII. kerület. Bevásárló asszonyok mennek a közértekbe, s a zöldség-gyümölcsüzletek előtt a dárdán válogatják a zöldpaprikát. A Tükör-pince előtt teherautóról rakják le a brikettet s a játszótéren hintáznak a gyerekek. A kerület hétköznapi életét éli, éppen úgy, mint bármelyik más kerület. És mégis, mint minden más kerületnek, a XII. kerületnek is megvannak a maga sajátosságai. „A mi kerületünk a város tüdeje” — mondják — „a mi kerületünk légáramlata tisztítja Budapest levegőjét”. És ebben van is igazság. Nem véletlen, hogy a XII. kerületben épült azelőtt a Haggenmacherék kastélya, Páilffy Österreicher György villája, Decker Marcél ÖMTK-főigazgató pazar berendezésű lakása. Éppen úgy nem véletlen, mint az, hogy ebben a kerületben nem épültek gyárak, amelyek zavarták volna az „előkelőségek” nyugalmát. A kerületnek ez a sajátossága adja magyarázatát annak is, hogy üzleti negyed sem fejlődött ki, hiszen az „előkelőségek” a belvárosban szerezték be szükségleteiket, akik pedig nem tartoztak a „felsőbb rétegekhez”, azok éltek, ahogy tudtak, azok kénytelenek voltak beérni néhány „kreszlerájjal” is. I-1étköznap a XII. kerületben. A jánoshegyi kilátót az isko-11 fák tanulmányi kirándulói vették birtokukba. A nagyobbak kezében térkép, arról próbálnak eligazodni a környék hegyeiben. A kilátó aljában, az asztalok körül kirándulók falatoznak, s a korlátnál fiatal ifjú örökíti meg jövendőbeli párját fényképezőgépével. Azután, hogy évek múltán is nyoma legyen — nem törődve az újonnan tatarozott kilátóval — a friss festésű ajtóra odakanyarítják a szívüket, s beleírják: „Ilus, Laci”. Hétköznap a XII. kerületben. A Béla-király útját kiszélesítették. Helyenként még kisebb útjavító csoportok dolgoznak. A kerületi tanács műszaki osztályának mérnöke éppen autóbuszon utazik a Cinege utca felé. Megy a Makarenko nevelőintézetbe, amelyet bővítenek, hogy még több árva gyerek találjon otthonra). A Virányos-úti általános iskolában folyik a tanítás. Modern, új épület. Méltó otthona lehetne gyermekeinknek. Vagy két esztendeje avatták. Akkortájt sok riporter és fényképész kereste fel az iskolát, hogy megörökítse. Aztán, ahogy jöttek, el is mentek. A modern iskolának a berendezése ósdibb a legósdibb iskoláénál. Nincs két egyforma szekrény az épületben, a beépített ruhásszekrényeken kívül, s a padok olyanok, mintha legalábbis a mostani tanulók nagyszülei használták volna. Az épület előtt a kerítést húzzák, idestova már két éve. Már-már úgy áll a dolog, hogy hamarosan befejezik az udvaron legelésző tehenek legnagyobb szomorúságára. A kerület hétköznapi életét éli. A Böszörményi úti Patyolatfiókban, átvéve a gyorsmosást, már leszállított árat fizetnek az asszonyok. Az Ugocsa utcában pedig meg-megállnak az emberek s nézik a mozikirakat képeit. A Városmajorban pedig a szabadtéri színpad környékén a padokon ülve, nagymamák horgolnak, időnként lopva mosolyogva az előttük álló gyermekkocsiban alvó unokára. Hétköznap és mégis más, mint azelőtt. A nyolc esztendő nem röppent el nyomtalanul. A hajdani , Nyugatra szökdösött vagy onnan haza sem tért mágnások, bankvezérek, előkelőségek helyén ma dolgozók laknak. Ma is siklanak autók az utakon, de nem dámákat sétáltatnak, hanem mérnököket visznek a földalatti székházába, s orvosokat a gyógyintézetekbe és szanatóriumokba. Ma is játszanak a gyerekek, de nem az úttest közepén (bár elvétve még ez is előfordul), hanem az új játszótereken, óvodákban, melyeket hol a tanács, hol a szülők építettek társadalmi munkával. A XII. kerületet is birtokba vették a dolgozók. Üzemi dolg* gőzök, tudósok, mérnökök, írók. Az ő házaikat tatarozzák, az ő útjaikat javítják, s az ő életük szebbé és kényelmesebbé tételén törik a fejüket a kerületi pártbizottságon csakúgy, mint a tanácsházán. Annak örülnek, ha sikerül ismét egy új vívmánnyal gazdagítani a kerület lakóit s bosszankodnak, ha nem sikerül, mert még ilyesmi is előfordul a XII. kerület hétköznapjaiban. S persze az is a megváltozott életet bizonyítja, hogy nem nyugodnak bele, hanem „kiverekszik” a XII.kerületiek igazit. A Cég közti ap a XII. kerületben ■ a Miarai Biaitii Mii BUDAPEST MA úgysem bírtam volna ki otthon, itt meg olyan jó...” — Szabó néni szakértő szemekkel nézi a parkocskát, berendezésével együtt. „Szépen megcsinálták... Azelőtt olyan rondaság volt itt és ostobaságok, mindig boszszankodtam, ha erre vitt az utam. Most meg olyan kedves ...” A Kis Vidám Park valóban kedves látvány. A gyerekek két évvel ezelőtt foglalták el a szépen körülkerített, gondosan berendezett területet. Csak itt is az a „hiba”, hogy mindenütt sorba kell állni. Nem kétséges, hogy tavasszal, újabb csodák várják majd a gyerekeket s így az apróságok jogos „felháborodása” csitulni fog majd. A nap mind lejjebb csúszik az égen, s a jókedv mind magasabbra hág. A langyos, őszi estét sokszínű fények díszítik. A legszebb fény az emberek vidámsága. (Vasárnap a (J)idámfiaikban. Vasárnap délután 3 óra. A Dózsa György út és Sztálinist felől egyre nagyobb tömeg hullámzik a Liget felé. Csinos, jókedvű lányok, tréfára kész fiúk, türelmetlenkedő gyerekek, nyugodt szavú felnőttek végtelen sora. Kora délután van, de a Városliget kedvenc szórakozóhelyeit máris „megrohamozták” az emberek. Az Állatkert pénztára előtt hosszú sorban állnak azok, akik a szép, új Pálmaház egzotikus növényeit akarják megcsodálni, az idegen éghajlat alóli állatokat akarják meglátogatni. Színes, tarka forgatag sodor bennünket a Vidám Park felé. A hegyivasút piros-sárga színű kocsijai vígan siklanak a hullámos síneken. Az elvarázsolt kastély hordója forog, csobban a vízisikló, körbekeringenek az ezüstszínű repülőgépek ... A Vidám Parknak azonban nemcsak ilyen látványosságai vannak. A karcsú, oszlopos bejáróval szemben fehér kis épület hívogatja az embereket. „Érdemes megnézni...” bizonygatja egy fehérblúzos kislány pajtásainak. Mi is utánuk megyünk. Az épület termében állandó képzőművészeti kiállítás van. A neves festők alkotásai igen nagy sikert aratnak, ezt bizonyítja a kiállítás vendégkönyve is.. Azt lapozgatjuk. A legtöbb látogató pársoros írásával is kifejezi: jó ötlet volt ezt a kiállítást megrendezni. Dicsérő mondatok mellett, azonban bírálat is akad. Kóródi Károly aláírással a következő áll a vendégkönyvben: „A képek szépek, de igen kevés. Mint ahogy mondani szokás, jó volt, csak kevés volt.” Nyúlánk, barna fiú áll mellettünk: „Milyen elégedetlenek az emberek — mormolja — nem hozhatjuk ide az egész Szépművészeti Múzeumot...” Múlik az idő, a Vidám Park egyre hangosabb, színesebb. De bármennyire is duzzad a közönség, nem tudja felvenni a versenyt a szomszédságban székelő „Kis Vidám Park"-kal, a gyerekek birodalmával. A pénztár előtt így veszik a jegyeket: „Kérek ötöt, kérek hetet...” s hosszú, színes papírszalgocskák cserélnek gazdát. A Kis Vidám Parkban minden „menet” egységes áron, ötven fillérért vehető birtokba. Vasárnaponként három-négyezer gyerek repül, siklik, karikázik az apróka gépeken, hintákon, csónakokban.A kis „ringlispil” előtt barátkozunk össze Szabó nénivel, aki Ági unokáját strázsálja. „Nyolc darab jegyet vettem ennek a gyereknek, hadd szórakozzék. Megéri neki is, meg nekem is. Olyan szép idő van. Gyermekek ,vidám vasárnap délutáni szórakozása a Vidám Parkban. Könnyebb már a munka az Ipari Láncgyárban Fél egy. Vége az ebédidőnek. Megindul a két hatalmas ventilátor, s pillanatok alatt lángba borulnak az Ipari Láncgyár kovácsműhelyének tűzhelyei. Két-három perc múlva már a kalapács alatt formálódik a fehéren izzó anyag. — Nehéz munka ez — kezdi beszédét Lovas János kovács. " — Negyven-ötvenfokos melegben dolgozunk. Nálunk nehezebb munkájuk talán csak a martinászoknak van. Egész nap kalapálunk, formáljuk a láncszemeket és végül 80 kilós kalapáccsal illesztjük egymásba. — No de most már nem sokáig — szól közbe Mosonyi Jenő elvtárs, műszaki igazgató. — Már kezdjük lebontani a tűzhelyeket, hogy az új villanyhegesztő automatát beállíthassuk. Ha ez sikerül, körülbelül 27 ember szabadul fel a nehéz munka alól. De ezenkívül még kapunk két gépet, hogy teljesen megszüntessük a láncszemek kézzel való kovácsolását. Új köszörűgép, meleghenger, nagy ablakok Ezek még csak a jövő kilátásai. De már most akármerre nézünk, szinte mindenütt látunk egy-két újonnan beállított gépet, berendezést. A csigasor és láncszerelőműhely köszörűse, Petz Mátyás arról beszél, alig egy hónapja, hogy egy új köszörűgépet kapott. Összehasonlíthatatlanul mi is a munkája, mint a kéziköszörűnél volt. Egyrészt nem kell egész nap a port szívnia, másrészt pedig iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiinimmiiiniiiiiiiiiiiiiiitHiiiiiiiiimniimitiiiiiiiiiiiiiiiiiimtiiiiiiiiiiiimi dolgozhat, sokkal gyorsabban mint azelőtt. A mennyezetbe vágott ablakokon széles sugárban hullik a forgácsolóműhelybe a fény. Rendben sorakoznak, egymástól egyenletes távolságra a védőrácsokkal felszerelt gépek. — Látták volna csak egy évvel ezelőtt — mondja Bucsi elvtárs, párttitkár. — A gépek egymás hegyén-hátán álltak, a csiga, és láncszerelőműhely is ide volt bezsúfolva. Életveszélyes volt a gépek között végigmenni, sose tudtuk, hol kapja el ruhánkat a kerék. Nemrég helyezték át a másik két műhelyt s a tetőn lévő ablakok is éppen most készültek el. Az új meleghenger ma már hat ember munkáját végzi. A kovácsműhelyben három új ventilátor tisztítja a levegőt, új öltözőszekrények védik a dolgozók tiszta ruháját, s így egészségét. ..Nagyon esedékes lenne bölcsödét építeni.. — Senki sem hinné mennyi munka, verejték árán sikerül a láncot elkészíteni — mondja tovább a párttitkár elvtárs. ) — Jóleső érzés látni, hogyan fejlődik, bővül üzemünk, hogyan szabadulnak fel dolgozóink a nehéz munka alól, örömünk mellett azonban van gondunk is elég. Körülbelül 100 nő dolgozik itt nálunk, s egyik legnagyobb problémájuk: hogyan helyezzék el gyermekeiket, amíg ők dolgoznak. Nagyon esedékes lenne bölcsődét építeni. Beruházást igaz, egyszer kaptunk. De akkor nem találtunk kőműveseket, így a pénzt vissza kellett adnunk. Most ismét kaptunk 25.000 forintot bölcsőde építésére. Lenne is kivel megépíttetni, csak éppen a tanácstól nem kapunk helyiséget. Ezért harcolunk majd most napról-napra. Az új gépek, berendezések mind könnyebbé teszik az Ipari Láncgyár dolgozóinak életét. A sok befektetésre jó munkával válaszolnak: március óta hónapról hónapra rendszeresen túlteljesítik tervüket. A fehérvári úti szakorvosi rendelőben A FEHÉRVÁRi úni szakorvosi rendelő előcsarnokában olyan a forgalom, mintha a Nagykörút kellős közepén járnánk. A 2000 beteg számára készült intézetben naponta mintegy 5-6 ezer ember részesül gyógykezelésben. A körzet egészen Érd határáig húzódik, onnan járnak be szakrendelésre a betegek. — Reggel 8 órától este fél 9 óráig, két műszakban folyik a rendelés — mondja dr. Királyhegyi Róbert elvtárs, az intézet vezető főorvosa. — Várjon mi okozza a zsúfoltságot, hiszen egyre-másra nyílnak a kerületben a körzeti orvosi rendelők és alig akad gyár a kerületben, amelyik ne rendelkeznék saját üzemi orvosi rendelővel. Több talán a megbetegedés, mint az előző években? — tesszük fel a kérdést. — Szó sincs róla! — hangzik a válasz. — A budai kerületek arculata teljesen megváltozott, a lakosság száma megnövekedett. A XI. kerület például teljesen nagyüzemi kerületté válik és a gyárak sohasem dolgoztak olyan nagy létszámmal, mint napjainkban. — Ebben a kerületben a harmincas évek során egyetlen rendelőintézet állott a Fadruszutca sarkán a munkások számára. — veszi át a szót Baracskai László elvtárs, a fehérvári úti rendelőintézet gondnoka. — Emlékszem rá, néhány üzlethelyiségből állt az egész. S miután váróhelyiség nem volt, százával álldogáltunk az utcán, míg ránk került a sor. Ki törődött azzal, hogy a lázas betegek a huzatos Fadruszutcában várakoznak, álldogálnak? Az egész kerület dolgozóinak egészségügyét mintegy 8—10 orvos látta el. Ma a kerületben 38 körzeti orvos rendel és miután nagy az orvoshiány, két orvosi állás még mindig betöltetlen. 1949-BEN ÉPÜLT FEL a Fehérvári út 12. szám alatt az ötemeletes, modern szakorvosi rendelő. És most, ahogy kitekintünk a főorvosi fogadó ablakán, arra terelődik a szó, milyen jó lenne a közvetlen mögötte lévő épületet kórházzá alakítani és a teniszpályák egy részét parkosítani, hogy valóban poliklinikai módszerrel gyógyíthassák a betegeket. De ez még csak elképzelés. Nem a rendelőintézet dolgozóiban született az ötlet, hanem a betegek vetették fel. A rendelőintézet zavartalan működéséhez azonban sokkal kisebb és sürgősebb dolgok is szükségesek. Itt van például a műszer kérdése — fűzi tovább gondolatait Baracskai elvtárs. — Rengeteg gondunk van az új műszerek beszerzésével, a régiek javításával. Nagy probléma a megrongálódott műszerek kiesése a forgalomból. Eddig ugyan 40 nap volt a javítási határidő, most mégis két-három hónapba telik, míg visszakapjál. És van még egy fájdaloatunk: az osztályoknak egy évre előre kell igényelni a műszereket. Ha valamelyik orvos elfelejtene valamit vagy csak később, munka közben merül fel kérés, egy évig kell várnia, mert illetékesek bürokratikusan kijelentik: miért nem vettük fel a tervbe az igénylést, most már csak egy év múlva számíthatunk rá. ORVOSAINK, betegápolóink azonban mégis mindent megtesznek az eredményes munkáért. Küzdenek a felmerülő hibák és hiányosságok ellen, hogy a dolgozók ne érezhessék a nehézségeket. Minden erejükkel azon fáradoznak, hogy a rászorulóknak visszaadják egészségüket.