Esti Hírlap, 1968. október (13. évfolyam, 231-257. szám)

1968-10-14 / 242. szám

• A nagy nemzetközi mérkőzés kezdetével kez­detét veheti a nagy nemze­ti mérés is, ahogy az már lenni szokott. Mérhet a Gázművek, a Vízművek, az Elektromos Művek: mikor, mennyit és hányan nézik ezekben a napokban a té­vét. Nem nehéz megjósolni, hogy a számok minden esetben az olimpiához ve­zetnek. Nyitott könyv lesz újra az életünk az olimpia napjaiban a modern tech­nika előtt. De mindent azért „ő” sem tud. Két órán ke­resztül olyan tisztán láttuk és hallottuk a mexikói olim­pia megnyitóját, mintha csak itt lett volna, nálunk. Illetve nem egészen ... Mert alig, hogy Mexikó befejezte adását, a híradóban telefo­non jelentkezett Pécs. A játékfilmszemléről szóló be­számoló helyett csak csinos kis recsegéseket hallottunk.­­ A cím nem hazudott. A sorőr valóban visszatért. Még­pedig olyan sebességgel (majd­nem Karinthy­val folytatjuk: „vitte a nagy, löttyös indulat”), hogy a lendülettől szegény meg sem állt egy,­már harminc év­vel ezelőtt is el- és kikoptatott féltékenységi bohózat kellős közepéig. (A gyorsaság egy szempontból erénye is volt: rég láttunk ilyen rövid magyar té­véjátékot.) A nagy sietségtől aztán nem is jutott egyébre ideje, csupán, hogy molyrágta öltözékét modern jelmezre cse­rélje át. Csak erre telt a töb­bieknek is, így aztán az egész háznép ott futkározott a kép­ernyőn, mai ruhában és mai díszletek közt — porosan és naftalinszagúan, ahogy elővac­­kolódtak a színpadi limlomok közül. De még a megkergetett csábítónak sem jutott semmi, de az ég egy világon semmi más az eszébe, csak ami min­den bohózatbeli kollégájának eszébe jutott már előtte: ágy­ból a lichthofba, lichthofból a szekrénybe (s még csak nem is beépített, csak amolyan közön­séges szekrénybe), onnan a to­vábbi félreértések zűrzavarába. Még jó, hogy Major Tamásnak nagyon is eszébe jutott, hogy családatyja ezzel az erővel egyéniség is lehet, csinált is néhányszavas szerepéből kitűnő figurát. Azon viszont nem ár­tana elgondolkodni, ha már egyszer visszatér az a sofőr — a korszerű foglalkozás megne­vezése ne tévesszen meg senkit —, ne ilyen ósdi, divatjamúlt bohózati járművön tegye ezt, mint a szombati tévéjátékban tette, s ha egy mód van rá, csak szellemesen legyen pikáns, és legközelebb az ízlésféket jobban húzza be. • Az utóbbi időben a te­levízióban megszaporodtak a színházzal foglalkozó színvonalas, tartalmas mű­­sorösszeállítások. Gondolok itt például az Isteni színjá­ték bemutatójáról szóló be­számolóra, vagy a Körszín­házról és a kolozsvári mű­vészvendégekről készült ri­portra. A színházi közvetí­téseken túl ezekkel az adá­sokkal szép feladatot vállal a tévé, vonzó formában éb­reszt­get­i a színház iránti szeretetet ott, ahol Thália még nem hódította meg a szíveket. Ebben az esetben a sokat emlegetett vetélytárs helyett segítőtársa a tévé a színháznak. Ezért is fogad­tuk rokonszenvvel a tegna­pi Körképet, amely az évad­kezdésről adott egyórás, színvonalas műsort, benne az Illyés Gyulánál készített érdekes riporttal. Bízunk abban, hogy a hasonló programok a jövőben is méltó helyet kapnak a kép­ernyőn. Ami a Körképet il­leti: nem lehet egészen vé­letlen, hogy éppen az a két adás sikerült legjobban — a mostanin kívül a Jászkun­sági Körkép —, amely egyetlen központi gondolat­ra, egy téma köré épült. Ha nem is tartjuk kizárólagos­nak ezt a megoldást, úgy tű­nik, haszonnal lehet alkal­mazni egy-egy kulturális kérdés alaposabb, átfogóbb elemzéséhez. (bársony) Modern Táncok Iskolájában kezdő beat-tanfolyam október 15-én este fél 7-kor. Vezető: Gyenes Rudolf. Majakovszkij U. 53. Tel.: 138—716, 423—615. (x) A nagykorúság gondjai PÉCSI DÍJAK UTÁN A pécsi játékfilmszemle nagykorú lett. Odafigyelnek rá belföldön, sokat írnak róla külföldön, s ami a nagykorúság vitathatatlan jele: vannak, akik sértődöt­ten távol maradnak. Kiosz­tották az idei díjakat, s las­san megnyugszanak a kedé­lyek. E lap hasábjain mó­domban volt többször kifej­teni nézeteimet arról, miért van szükség a művészeti versenyekre. Most, Pécs után, mégis arra kell figyel­meztetni, hogy a verseny a művészetben mégsem olyas­mi, mint az olimpia. A zsű­ri, a szavazatok egymással majdnem összemérhetetlen dolgokat próbálnak rang­sorba állítani. Minél erede­tibb, minél egyénibb világ­látást, minél szuverénebb belső világot fejez ki egy mű, annál inkább vannak egyedi törvényszerűségei, annál nehezebb összehason­lítani más alkotásokkal. Úgy tűnik, mintha a hatás felől közeledve, objektí­­vebb mércét kapnánk, de hamarosan kiderül, hogy ez is esetleges. Ahány nézővel találkozik a műalkotás, csaknem ugyanannyiféle hatást vált ki. Érdemes erről beszélni most, amikor két egymástól eltérő, a maga nemében egyformán kitűnő filmpro­dukció kapott díjat, mint a Csillagosok, katonák és a Falak. A társadalmi zsűri a társadalmi oldalról köze­lítve, a mű jelentőségét fő­leg abban a szerepben látta, amit a Falak itt és most — az indokolásban ez ugyan­ilyen hangsúllyal szerepelt —, tehát Magyarországon, 1968-ban betölt. A rende­zők, operatőrök szavazatai­nak egyöntetűsége pedig azt húzza alá, hogy a Csillago­sokat korszakos jelentősé­gűnek érzik a magyar filmművészet belső fejlő­dése szempontjából. Vannak, akik ezt a kétfé­le — önmagában indokolt — közelítési módot arra használják, hogy a két fil­met szembeállítsák. Ez sem­mivel nem igazolható. A magyar filmművészetnek napjainkban éppen az az egyik jelentős erénye, hogy egymás mellett születnek meg benne a Csillagosok, katonák és a Falak típusú produkciók. Hasonló a hely­zet a budapesti tizenkettő­vel is, amelynek kiválogatá­sa jó ötlet volt. Mind a ti­zenkét filmmel elégedettek lehetünk, de a Szakadéktól a Megszállottakon, a Pár­beszéden és a Húsz órán át több olyan film van, ame­lyeknek hasonló jelentősé­gük van a magyar filmmű­vészetben, mint a megsza­vazott tizenkettőnek. Mind­ez nem jelentheti azt, hogy versenyre nincs szükség, fe­lesleges vagy káros, pusztán arra figyelmeztet, hogy a díjakat nem ajánlatos a sportrekordokhoz hasonló jelentőséggel felruházni. Bernáth László Hazafiság A Honvédelmi­ és a Mű­velődésügyi Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége és Eger városi tanácsa ebben az esztendőben is ankétot rendez a szocialista hazafi­ság témakörében. A szocialista hazafiság és a honvédelmi nevelés a szo­cialista pedagógia rendsze­rében címmel október 17-én és 18-án tartanak tanácsko­zást írók, újságírók, peda­gógusok, történészek, művé­szek és a társtudományok képviselőinek részvételével. PEN A Magyar Pen Club ok­tóber 16-án délután öt óra­kor az írószövetség székhá­zában klubdélutánt rendez, amelynek keretében Wil­liam Cooper angol regény­író a mai angol irodalomról tart előadást. □ A BUDAPESTI FIL­HARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA Koródy András vezetésével október 21—25 között Bukarestben, illetve Varsóban vendégszerepel. C SZÍNHÁZ ) Nemzeti Színház: Szerelmem, Elektra (7). — Katona József Színház: Tartuffe (7). — Ma­dách Színház: Olyan szép, hogy nem is lehet igaz (7). — Madách Színház Kamaraszín­háza: ördöghegy (7). — Víg­színház: Spanyolul tudni­ kell (H bérlet, 1. előadás, 7). — Pesti Színház: Furcsa pár (7). — Thália Színház: Joaquin Mu­­rieta tündöklése és bukása (7) — Godot-ra várva (Stúdió előadás, 8). — József Attila Színház: Nagy Család (X. bérlet, 1. elő­adás, 7). — Fővárosi Operett­színház: Éjféli randevú (A bér­let, 1. előadás, 7). — Bartók Gyermekszínház a Fővárosi Operettszínházban: Az utolsó padban (du. 3). — Kis Színpad: Oszkár (fél 8). — Liverpool Cirkusz (Városligeti sátorcir­kusz, 7). Színészképek A színház- és mozilátoga­tók régi kívánsága telje­sült: 28 féle színészkép ke­rült forgalomba a neves színművészek autogramjá­val. A képek mind MTI-fo­­tók, kidolgozásuk tökéletes és olcsón kerültek az üzle­tekbe. Vezet a grafika MARADANDÓ MŰVEK, IGAZI ÉLMÉNY A MŰCSARNOK KIÁLLÍTÁSÁN A budapesti művészeti he­tek érdeklődéssel várt ese­ménye a Kilencek műcsar­nokbeli tárlata. A Kilence­­ké, akik tizennégyen van­nak. A kiállító alkotóik most jelentkeznek harmadszor közös kiállításon. Először két éve mutatták be mun­káikat, akkor öt festő és négy grafikus társult. Innen az elnevezés. Valóban csoportnak te­kinthető-e ez a csoportosu­lás? Miért vállalják egy­mást, mi fűzi össze a külön­böző alapállású, szemléletű művészeket? Újság- és rá­diónyilatkozatok szerint: „Voltaképpen ennyi: szeret­jük, becsüljük egymás mű­vészetét, munkáinkat haj­landók tolyunk egymás mellé, egyazon falra oda­tenni.” Vajon a kölcsönös szimpátia, egymás egyénisé­gének, művészetének vi­­szonzott megbecsülése ele­gendő-e az összetartozás­hoz? Véleményünk szerint nem. Ehhez átgondolt prog­ramra is szükség lenne, s ebből következően közös eszmei-tartalmi művészeti fellépésre. Az első, majd a második kiállítás utáni áramlásváltozás sem segí­tette a kilenceket kibonta­kozásukban. A művészek jöttek-mentek. Egyesek be­léptek, mások kimarad­tak. A mostani kiállítás­ról például távol ma­radt a két alapító grafikus, Reich Károly és Csohány Kálmán. Gacs Gábor sem képviselteti magát. De nézzük azokat, akik szerepelnek a harmadik kö­zös tárlaton. A kiállítás leg­főbb értékét a három gra­fikus, Raszler Károly, Stett­­ner Béla és Zala Tibor mű­vei adják. Stettner lapjai két éve a meglepetés erejé­vel hatottak. Akkor kezdődő művészi kibontakozása to­vább folytatódott. Drámai erejű kompozícióihoz (Pieta I., II., III., Vietnam I., II., III.) a lírai hangulatterem­tés finomodása társult (Népitáncosok, Diáklányok, Tér). Lapjain sorsokat, mé­lyebb tartalmi összefüggé­seket tud kifejezni anélkül, hogy irodalmiságba csúszna. Ez a kiállítás vitathatatla­nul a legjobb magyar gra­fikusok között jelöli ki he­lyét. Raszler Károly lírai hangvételű, finom vonalak­ból összeálló római sorozata nagyon jó, a fölényes tudá­sú alkotó épp időszerű, tar­tál­mi­ forniai erősödéséről tanúskodik. Zala Tibort né­pi motívumokra épülő lap­jai a másik két grafikus méltó társává emelik. A festők anyaga egyenet­len. Közülük Konfár Gyula és Szabó Zoltán válik ki. Konfár képei vitathatatla­nul egyéniek — itt elsősor­ban sajátos színhasználatá­ra gondolunk —, bár néha kissé modorosak. Ezt legin­kább zsúfolt pan­nój­a iga­zolja. Portréi főként színha­tásokra épülnek, festői mód­szere kizárja az ábrázolás összetettebb lehetőségét. Szabó Zoltán konstruktivis­ta műveiben érezzük igazán a tehetség egészséges, nyers erejét. Színei, határozott kompozíciós készsége, látá­sának többrétűsége, őszinte­sége emeli ki. (Kivégzés, Önarckép). Bár néha ő is beletéved az álmonumenta­litásba, s nem kompozíciós­­művészi erejével, hanem in­dokolatlan képméreteivel akar hatni. Ridovics László szép, életörömet, belső egyensúlyt kifejező csend­életeiért érdemel dicséretet. Sarkantyú Simon, Iván Szi­lárd és Vati József kiállított képei a mai magyar piktúra átlagához sorolhatók. A szobrászok közül Tar István retrospektív anyagot állított ki. Munkáinak érté­kelése külön kritikát igé­nyelne. Kiss István és Kiss Sándor újabb alkotásai na­gyon szépek. Kiss István, Kiáltás és Lovak című mű­vei technikában is újat hoz­nak. A legerőteljesebbnek Kiss Sándor szobrait érez­tük. A legfontosabb: van mondanivalója és a portré­szobrászatban is eredetit ad (Kati, Ernő, Középkor). De nemcsak jó portrékkal je­lentkezett, nagy erejű Parti­zántemetés című kompozí­ciója a legmodernebb szob­rásztörekvések áramlatához kapcsolódik. A kiállítás egyetlen iparművész részve­vője, Plesnivy Károly han­gulatos szőnyegtervekkel je­lentkezett. Milyen is hát a Kilencek legújabb tárlata? Bár nagy szintkülönbségeket mutat,­­négy-öt alkotó maradandó­nak ígérkező műve igazi él­ménnyé avatja. Harangozó Márta Kiss Sándor Partizántemetés című műve. Hordók a Váci utcában Eörsi István darabja Első darabja előadásain estéről estére fönn kupor­gott láthatatlanul a meny­­nyezet alatt, a világosítók szűk helyén, ahonnan a kis stúdiószínpad közönségét és a színészeket is jól láthatta. Figyelte mondatai vissz­hangját, leste a színpadi hatás titkát. Eörsi István ismerkedett a színházzal és saját erejével­ készült a következő darabra. A Sírkő és kakaó vad és groteszk hangja, abszurdba hajló vi­lága új hangot hozott, si­kert is aratott. A Hordók­kal, a Pesti Színház szín­padára került darabjával mégis más úton indult el. A Holdok története szin­te reális történet, majd­hogynem „egy az egyhez" megtörténhetett volna. Ami abszurd benne, az a kor, ahol lejátszódik: 1944. Csak egy ilyen fantasztikus tör­ténelmi pillanat idézhet elő olyan helyzetet, amely egy európai szintű tudóst és gondolkodót a föld alá, egy hordó mélyébe kerget és primitív barmoknak szol­gáltat ki; s csak ez a hor­­dó­ mélyi lét indíthat el azután a benne lakóban olyan gondolat- és cselek­véssort, amilyet a dráma főhőse alakít ki és hajt végre következetes logiká­val. A szabadság teljes hiá­nya a legteljesebb szabad­sággal válik számára egyen­értékűvé — a hordón belül. S ezt a „szabadságot” tá­gítja ki akkor, amikor arra a következtetésre jutva, hogy az egész világ ilyen hordák sokasága —, kitör a menedékből és elébe pró­bál menni a halálnak. Elé­be megy, de hiába: a halál helyette azokat éri utól, akik­ védeni, menteni akar­ják őt, s a szellemi értéket, amit megtestesít. Elvesznek mindazok, akiket bűvköré­be vont tehetsége, hidegsé­gében is vonzó lénye, embe­ri teljessége, így lesz áldo­zat a szép és szerelmes fe­leség, egy nyilasruhában bujkáló ellenálló fiatalem­ber, s egy rajongó, bátor, éleseszű csitrilány i­s ma­rad helyettük életben a fő­hős. A dráma ereje a penge­­élességű dialógokban rej­lik, ennek a filozofikus drámaiságnak alig van ha­gyománya a magyar drá­matörténetben. Előadása rendezőtől, színésztől és kö­zönségtől egyaránt új ref­lexek — és vitakészség — kiépítését kívánja. A natu­ralista vagy csillogó poé­nekre helyezett felfogás itt éppúgy csődöt mond, mint az erre irányuló várakozás a nézőtérről. Horvai István rendezése mindenben ezeket az új reflexeket keresi, építi. A tőmondatszerűen leegysze­rűsített színpad (Szinte Gábor), a minimumra re­dukált színű ruhák (Keme­­nes Fanni) mellett elsősor­ban a színészi játékban tö­rekedett a régi beidegzések föloldására. Tomanek Nán­dor kiválasztása a fősze­repre, telitalálat, s biztos érzékkel megtalált játék­stílusa is az: a figura való­ságos és élő, mégsem ra­gad a földhöz, ön­iróniája n­em hagyja el egy pilla­natra sem. Venczel Verá­nak tehetsége mellett nem­zedéki előnye is van: nem kell megszabadulnia régi beidegződésektől, a modern groteszk hang iránt eleve több a kortársi érzéke. Ko­zák László sem komikus­ sablontárából szedte elő a nyilas házmester figuráját: sikerült borzongató árnya­latokat is keverni színeibe. Telszett Dávid Kiss Ferenc egyszerű, tiszta, szép ala­kítása is Benkő Gyula, Földi Teri és Szegedi Eri­ka az előadás nagy részé­ben ugyancsak megtalálta ennek a másfajta színját­szásnak nálunk még szo­katlan, de mind kevésbé mutáló hangját. Fencsik Flóra

Next