Esti Hírlap, 1970. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-31 / 26. szám

• Joan Baez, ez a hosz­­szú lábú, indiános arcú, nyúlánk, fekete, ameri­ki kislány hangjával, előadás­módjával és műfajával egyaránt belopta magát a szívünkbe. Az egy szál gi­tár kíséretével előadott folk-songok, a népit a maival ötvöző hangvételű dalok művelőiből, ezekből a modern igricekből nálunk is akad, ha nem is sok: jobban kellene becsülnünk őket. • Osztályzatfrász, így fo­­galamazta meg Hegedűs Géza, a Szülők nevelők egymás közt című műsor egyik meghívott­ja, azt a pszichózist, amely a szülőket vészes megtorlásokra, a gyerekeket görcsös szoron­gásokba, sőt tragikus határ­esetekben az öngyilkosságba kergetik, ha bizonyítványuk néhány tizeddel rosszabb lesz a vártnál. Azért idéztük Hege­dűs Géza véleményét, mert­­ fogalmazta meg legpregnánsab­­ban a dolog lényegét, amely már túlmutat a szülők és a pe­dagógusok esetleges hibáin. Ez­ a felvételi rendszer kivál­totta ,, osztályzatcentrikus vi­lágnézet”, a gyerek és a szü­lő úgy érzi, — s néha jogosan —, hogy azon a néhány tize­den esetleg az élete, sorsa múl­hat, s ebből a szemléletből fakad az a téveszme is, hogy az osztályzat, az átlageredmény mindent kifejez és mindent mér, jellemez éppúgy, mint in­telligenciát, s úgy a legtökéle­tesebb gyerek: a szín,jeles. Specializálódott korunknak is ellene mondv a mindenben egyaránt jeles gyerek eleve megvalósíthatatlan eszménye. A kissé sokat markoló vitának ez a figyelmeztető jelzés volt a legérdekesebb része. • Az eredetileg hat részre osztott angol krimit a magyar TV két részben egybefogva sugározza, így nem hat, csak két estén át azaz holnapig kell törnünk a fejünket, mi az elrabolt hulla titka. Egy biztos: is­mét bebizonyosodott, a de­­tektívregény megteremtői, az angolok, a műfaj le­származottjának, a bűnügyi filmnek ma is legjobb mű­velői. (f. f.) Ionesco a halhatatlanok között A Francia Akadémia leg­utolsó ülésén Jean Paulhan megüresedett helyére tagjai sorába választotta Eugene Ionescót. Az Akadémia döntését valószínűleg az előd is helyeselné, mert ép­pen Jean Paulhan volt az, aki feismerve Ionesco ké­pességeit, közölte az író ko­rai műveit a La Nouvelle Revue Francaise hasábjain. BEMUTATÓK ELŐTT AZ UNIVERSITAS Füst és Szomory Az Universitas együttes két magyar egyfelvonásos bemutatójára készül. Az egyik Füst Milán egyfel­­vonásosának, a Zongorá­nak eredeti bemutatója. A másik Szomory Dezső In­cidens az Ingeborg-hang­­versenyen című darabja. A két művet egy műsorban először február 7-én, majd 8-án, 28-án és március el­sején adják elő, Zsámbéki Gábor rendezésében. □ BARTÓK BÉLA halá­lának 25. évfordulója al­kalmából rendez koncertet az Ifjú Zenebarátok Jó­zsefvárosi Kamarazeneka­ra, ma két órakor a Fészek Klubban. A program előtt dr. Ujfalussy József kandi­dátus tart megemlékezést. Vezényel: Góczy Olga. HORIZONT A MÚZEUMBAN IPARMŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSA Tizenegy iparművész el­határozta : ezentúl egymás munkáit, törekvéseit vál­lalva, közös kiállításokon lépnek a közönség elé. A magyar képzőművészeti élet e legújabb csoportosu­lása, a Horizont, ma délben mutatkozik be az Iparmű­vészeti Múzeumban. Az al­kotók: belsőépítészek, tex­tiltervezők, ipari formater­vezők, üvegművészek, ke­­ramikusok, ötvösök. Vala­mennyien fiatalok. A rang­idős is csak 27 esztendős, a csoport legfiatalabb tagja pedig 1944-ben született és az idén januárban kapott diplomát az Iparművészeti Főiskolán. Nem az Iparművészeti Múzeum kiállításán láthat­juk először munkájukat. Va­lamennyien sikerrel szere­peltek már a hazai és kül­földi bemutatókon. Jahoda Maya belsőépítész például a múlt évben első díjat ka­pott a skandináv modern­bútor kiállításon. Az ifjú al­kotókat nem csupán a fő­iskolán eltöltött diákévek fűzik össze. Eltökélt szán­dékuk — s remélik, erre módjuk is lesz —, hogy közösen vállalják majd egy-egy szálloda, művelő­dési ház, étterem és egyéb létesítmény belső terének tervezését. A csoport nevé­vel is ezt a törekvést kí­vánja kifejezni: horizontot, tág teret kérnek elképzelé­seik megvalósításához. A mostani kiállításon lak­­berendezési tervekkel, go­belinekkel, faliképekkel, modern világítótesztekkel, új vonalú, szép, hasz­nálati tárgyakkal mutat­koznak be. BÁNK BÁN Az idei színházi évad igen jelentős eseményének ígér­kezik a Bánk bán felújítá­sa a Nemzeti Színházban. A címszereplő Bessenyei Ferenc, Melinda Moór Ma­rianne, rendező Both Béla. Díszlettervező: Csányi Ár­pád. A darabot február 20- án mutatják be. Képün­kön: Bessenyei Ferenc és Moór Marianne a próbán. A múzsa­­ a valóság „Szürkeség”, „Új hul­lámvölgy” és hasonló cí­mekkel már megjelent egy­két írás, amely összegezni próbálta az elmúlt év film­termését. Nemes Károly cikke már az ideológiáját is megteremtette a vissza­esésnek, amikor a társadal­mi valóságra hivatkozott, amely kevéssé ad alkal­mat olyan hősök bemuta­tására, akikkel igazán nagy filmek készülhetnek. Minderre — kölcsön vé­ve a bemutatásra váró cseh film címét — azt lehetne mondani: talán korai még a hullaégetés. Egy olyan esztendő, amelyikben a Feldobott kő, a Fényes sze­lek, a Tiltott terület, a Szemüvegesek, az Imposz­­torok, a Sziget a száraz­földön, az Ismeri a szan­­di-mandit?, az Isten hozta, őrnagy úr, a Virágvasár­nap került a moziközönség elé — az összesen elké­szült huszonkettőből —, az nemigen nevezhető szürké­nek, még kevésbé mutat hullámvölgyet. (Mellesleg szólva, a másik tizenhá­romból is még, ki-ki ízlé­se szerint, ide sorolhat há­rom-négy címet.) S ebben az évben pedig néhány je­lentős rendezőegyéniség­től — például Kovácstól, Bacsótól, Herskótól, Szabó Istvántól — be sem mutat­tak filmet. A vészjelzések tehát nem egészen indokol­tak. Valami változás azonban kétségtelenül észlelhető a magyar filmművészetben, de ez alig indokolja az ijedtséget. S ez a változás — ebben minden bizonnyal igaza van Nemes Károly­­nak — a valóság mozgásá­val van kapcsolatban. Ki­derül ez, ha felidézzük a lassan-lassan máris film­történelemmé váló össze­függéseket: minek köszön­hette a magyar filmművé­szet azt a felfutást, ami­nek hat-nyolc éve tanúi vagyunk? Ritkán van az ilyesminek egyetlen oka, de talán a leglényegesebbre hívta fel a figyelmet az az olasz baloldali kritikus, aki két évvel ezelőtt így fogal­mazott: az új magyar film nem egy ideológia tagadá­sa jegyében született — mint talán korábban a len­gyel, majd később a cseh iskola —, hanem egy ideo­lógia megújulása jegyében. Kicsit bővebben kifejtve a gondolatot, úgy is mond­hatnánk: az 1960-as évek elején a társadalomtudo­mányok egész sorában megpezsdült az élet, új és érdekes tanulmányok, vi­ták születtek, a marxista gondolkodás reneszánszát figyelhette meg az objek­tív szemlélő. Valójában ez volt az a hullám, amit jó értelem­ben meglovagoltak a ma­gyar filmművészek. Ha még közelebbről megnéz­zük, akkor azt találjuk, ennek az ideológiai moz­gásnak az volt akkor a legfőbb tartalma, hogy ob­jektíven, illúzióktól mente­sen vizsgáljuk meg köze­lebbi és távolabbi múltun­kat. Fölösleges talán idéz­nünk azokat a történelmi munkákat, irodalmi műve­ket, amelyek ennek a vizs­gálódásnak a folyamán születtek. Néhány filmcím elmondja, mire gondolok: Húsz óra, Párbeszéd, A ti­zedes meg a többiek, Sze­génylegények, Hideg na­pok, Tízezer nap, így jöt­tem, Csillagosok, katonák. Ez a múlt felé fordulás szerencsére soha nem je­lentette azt, hogy az alko­tók hátat fordítottak a je­lennek. Már csak azért sem, mert például a felso­rolt filmek mindegyike a jelen gondolati feszültségé­nek izgalmában vizsgálta a múltat, s ez mindig a mához szóló következteté­sekkel is járt. Elég talán emlékeztetni a Hideg na­pok vitáira. Azután ez a vizsgálódás, az illúziómen­tes szembenézés a valóság­gal már a kezdet kezdetén sem kizárólag csak a múlt­ra korlátozódott. Legalább ilyen mértékben koncent­ráltak a művészek a jelen­re is. Bizonyításul ismét néhány filmcím: Megszál­lottak, Oldás és kötés, Ál­modozások kora, Sodrás­ban, Ünnepnapok, Nyár a hegyen, Falak. Egy valami azonban eze­ket a filmeket is egyaránt jellemezte: elsősorban a múlt aspektusából, a múlt következményeként áb­rázolták a jelent. Ez per­sze, természetes, hiszen ez a történelem, sőt, a termé­szet változásainak alap­törvénye. Ezeknek a fil­meknek a többsége azon­ban a távolabbi vagy köze­lebbi múlt hibáinak to­vább élő konfliktusaiban ábrázolta ezt a jelent. Ez sem hibája ezeknek a fil­meknek, egyszerűen csak jellemzője. S ha ebben az elmúlt, 1969-es esztendőben vizsgáljuk a filmtermés javát, akkor most éppen itt találkozunk újdonságok­kal. Elkészült néhány fi­gyelemre méltó produkció, amelyik már nem annyira a múlt, hanem sokkal in­kább a jövő aspektusából vizsgálgatja hétköznap­jainkat. Mert míg a Virág­vasárnap, az Imposztorok, az Isten hozta, őrnagy úr, a Feldobott kő — hogy a filmek tartalmi kronoló­giájánál maradjunk —, változatlanul a múlt elem­zésével foglalkozik, addig ezt az újabb törekvést leg­színvonalasabban a Szem­üvegesek és a Szandi-man­­di reprezentálja, illetve egy más összefüggésben a Til­tott terület. Mi az új ezek­ben a filmekben? Az, hogy a ma nagy társadalmi problémáira nyitnak abla­kot, olyan világra, amely­nek körvonalai csak most bontakoznak; nevezetesen arra, hogy forradalmi esz­méinket naponta egyeztet­nünk kell a mindennapok realitásaival. (Szándé­kosan nem használom a kompromisszum szót, mert ez nálunk — helytelenül — majdhogynem azonosult a megalkuvással, pedig az egyenlőségjel nem feltétle­nül indokolt. A forradal­márnak a kompromisszum békés időszakokban a har­ci terep, s ezt éppen Ko­vács Falakja próbálta el­sőként bizonyítani.) Úgy is fogalmazhatnánk: fiatal rendezőinket ez a nagyon fontos kérdés izgatja: olyan időszakban, mint a mai, mik a társadalmi progresszió jellemzői. Igen, igen, vethetik elle­ne, de nem mindig olyan művészi színvonalon, mint a „nagy” filmek. Való igaz: művészi kifejezőeszközök dolgában sok érdekesnek ígérkező filmünk alatta marad a gondolatok szín­vonalának. (Néha bántó, például, hogy a magyar filmek színészvezetése mi­­lye­n konzervatív. S ez nem­csak a fiatalok bűne. Más­hol a nagyszerű operatőri munkák mellett egyszer­­csak önállósul a kamera, s a képek a tartalomtól füg­getlen életet kezdenek. Megint máshol az olló hiá­nya okoz kényelmetlen pil­lanatokat.) Mindez azonban a dol­gok egyik oldala. Mert az is igaz, hogy az új kérdé­seket felvető rendezők ja­va része fiatal, s jogtalan szemrehányás, ha most gondolati érettségüket kér­jük számon, olyan kérdé­sekben, amelyeket sem a tudomány, sem a társadal­mi élet praxisában nem haladtak túl, legfeljebb variáltak. Ezek szerint tehát még­is visszaesés várható? Jó­solni nehéz, de a jelen — — a felsorolt problémák ellenére, nem ezt ígéri. El­lenkezőleg. Amilyen mér­tékben legjobb filmművé­szeink — s nemcsak a fia­talok — a holnap várásá­­nak izgalmával fordulnak a jelenhez, olyan, mérték­ben további jó, sőt, kitűnő magyar filmek születése is várható. Amihez természe­tesen a filmművészeten kí­vüli magyar társadalom adhatja továbbra is az iga­zi inspirációt. Bernáth László RÓZSA SÁNDOR TIZENHÁROM RÉSZBEN Regények a képernyőn A TV IRODALMI OSZTÁLYÁNAK TERVEI Egy több száz oldalas re­gény hőseit nehéz belegyö­möszölni egy másfél órás tévé­játékba. De nem is ajánlatos. A nézők esetleg „optikai csalódás" áldoza­taivá válnának, mint ami­kor egy képregény átlapo­­zásával letudják az eredeti irodalmi alkotás ismeretét. Szerencsére azonban nem­csak a tévét, hanem a tévé­sorozatot is feltalálták. Most televíziónkban is megszületett egy évekre szóló nagyszabású terv: so­rozatokban dolgozzák fel a magyar regényirodalom egy-egy remekét. Erről kér­deztük Bernáth Rózsát, a Televízió irodalmi osztá­lyának vezetőjét. Közönségigény — A sorozatok nagyon is létező közönségigényt elégí­tenek ki. Másrészt ilyen módon törekszünk rendet, vagy még pontosabban: rendszert teremteni tévé­­adptálásainkban. Mind tel­jesebb képet szeretnénk ad­ni irodalmunk kincseiről, köztulajdonná tenni a ki­emelkedő alkotásokat. Aho­gyan elkezdődött nagy nemzeti drámáink tévéfel­dolgozása — gondolok itt a Bánk bánra, a Tragédiára, s jövőre tervezzük a Cson­gor és Tündét —, regény­­irodalmunk legjelentősebb darabjairól is áttekintést akarunk adni. A keveset ol­vasó tévé­nézők ismerik Victor Hugót, Stendahlt, Balzacot egy-egy tévé­fel­dolgozás nyomán, de ke­véssé ismerik Mikszáthot, Móriczot és így tovább. A regényfeldolgozásokkal ezt akrjuk egyensúlyba billen­teni. — Milyen regények sze­repelnek a tervekben? — Klasszikusok és mai­ak egyaránt. A változatos­ság a szempontunk, nem az időrend. Elsőként Mik­száth A fekete város című regénye kerül képernyőre. Thurzó Gábor dolgozza fel és Zsurzs Éva rendezi. A maiak közül Darvas Jó­zseftől a Részeg eső és Németh Lászlótól az Égető Eszter szerepel a lista élén. Tervezünk egy más­fajta sorozatot is, amely részben fedi egymást ez­zel a tervünkkel. Ez lesz az életműsorozat. Legna­gyobb prózaíróink életmű­veit akarjuk képernyőre vinni, s így egy-egy re­gény feldolgozása beleil­lik az előbb, említett terv­be, hatok, távoli terv, hiszen egy évben egy folytatásos regényfeldolgozás szere­pel programunkban. — Régi sorozataik leg­közelebbi témáiról hall­hatnánk? — Folytatjuk azokat a szerzői esteket, amelyeken maguk az írók a műsor­vezetők. Örkény István, Né­meth László, Szabó Pál lesz a meghívott. A MttV.­­V Nyitott könyvben Jókai Annát és művét, a Tarto­zik és követelt mutatjuk be. Lírai riportok Juhász Ferenccel és Jékeli Zoltán­nal készülnek. Vidám ösz­­szeállítás várja a bemuta­tót Örkény egyperces no­velláiból, hasonló összeál­lítást tervezünk Palotai Borissal és Hámos György­­gyel. És egy újdonság: feb­ruár 18-án mutatkozik be A kultúra kerekasztala. Dobozy Imre és Almási Miklós beszélget a sorozat­ban a kulturális élet is­mert személyeivel. Az első téma: Eszmények és esz­ményképek az irodalom­ban, vendégek: Gyurkó László, Simon István, Ko­vács András és Huszár Ti­bor. (be) Minden évben egy — Kinek a műveit tér­képezi fel először a tévé? — Móriczét. A Pillangót mutatjuk be elsőként egy estén Esztergályos Károly rendezésében, Venczel Ve­ra és Kozák András fősze­replésével. A forgatás már meg is kezdődött. A Ró­zsa Sándorral folytatjuk a sort. A két kötetből 13 ré­szes sorozatot ír Sipos Ta­más Szinetár Miklós ren­dezőnek. Ezután követke­zik az Erdély-trilógia, na­gyon sok részben. Erről közelebbit még nem mond­ ÜGETŐ­VERSENY vasárnap du. 2 órakor WILTSHIRE GYÖRGY EMLÉKVERSENY

Next