Esti Hírlap, 1979. február (24. évfolyam, 27-50. szám)

1979-02-01 / 27. szám

• Többletszázalékokról, plussz milliókról beszéltek a meglátogatott üzemek ille­tékes vezetői a tegnap dél­utáni riportfilmben. A mű­sor elme az volt: Amit ma megszervezhetsz... Tartal­ma pedig meggyőzően su­gallta a némileg megváltoz­tatott népi bölcsesség foly­tatását. Az ésszerűség, a gazdaságosság és még tu­catnyi ok indokolja, hogy a munkafolyamatok meg­szervezését már holnapra halasztani is önmagunk el­leni vétek. Puch Tamás ri­porter, Király Ottó opera­tőr és Schatz Aranka utá­najárt a nálunk alkalma­zott szervezéstudományi módszerek gyakorlati alkal­mazásának, önmagában már az is érdekes volt, leg­alábbis a nem szakember szemében, hogy az egy, leg­följebb két általánosabban ismert vizsgálati módon kí­vül milyen eljárások létez­nek. Sajnos, tehetjük hozzá, ma még valóban érdekes­ség gyanánt hallgattuk dr. Susánszky János egyetemi tanárt, aki a tudományos módszerek elméleti részéről beszélt. A szervezéstudo­mány sokunk tudatában valamiféle varázs-hókusz­pókusz gyanánt él, ami lát­ványos változtatásban, gyö­keresen különböző munka­végzésben mutatja meg ere­jét. A riport után elgondol­kodhattunk azon, hogy leg­gyakrabban egészen apró és egyáltalán nem látványos változtatások egész sora hozta meg az eredményt. És noha a riportfilm na­gyon rokonszenvesen, tar­tózkodott a kenetes szen­tenciák kinyilatkoztatásá­tól, a megnyert forintok és százalékok mellett egy nagy érték érdekében is szólt. Ez pedig az emberi erő. A fölösleges koptatás­tól mentesített, az ésszerű takarékossággal kímélt em­beri erő. Nemcsak a fizikai, a szellemi is. A műsor egyik nagyon rokonszenves és okos megjegyzése éppen erre vonatkozott. Az új munkaszervezéssel a Cső­szerelő Vállalatnál a maga­san képzett műszaki gárda jól kihasznált szellemi tő­kéje válik termelőerővé. S ez volt olyan biztató érv, mint a pluszforintok és többletszázalékok. tbc) Bódi Magdi sikere Rendszeresen megrende­zik az énekesek nemzetkö­zi rádió- és tévé-fesztivál­ját. (OIRT). Az elmúlt év­ben Berlin volt a színhely, most pedig Tamperében gyűlt össze a kilenc ország­ból érkezett mezőny. Ma­gyarországot Bódi Magdi képviselte , sikerrel. A Boldog napok című számá­val elnyerte a fődíjat, vala­mi­nt a polgármester külön­­díját. ..Természetesen nagyon boldog vagyok, jólesik az el­ismerés. Továbbra is igen sűrű a programom. Szomba­ton a Várklubban, vasárnap pedig Galgahévizen lépek színpadra, mindkét alka­lommal nagylemezem anya­gát mutatom be. Még ebben a hónapban az NDK-ba utazom, ahol a Rund ifjú­sági tv-műsorban szerepe­lek. A műsorhoz egyébként kellemes emlékeim fűződ­nek, hiszen tavaly Suzi Quatróval együtt énekel­tem” — nyilatkozta leg­újabb sikere után Bódi Magdi. (r. e ) TSZ-RÉGÉSZET ÓBUDÁN Kubikosok, bányászok soknivá ! Aki szereti , csak az marad Az Óbuda téeszről las­sacskán köztudomású, hogy gebinben fölvállalta a ma­gyar sportéletet. Azt már kevesebben tudják, hogy jó tíz éve régészettel is foglal­kozik. Vagyis ők végzik a Budapesten folyó ásatások nagy részén a földmunká­kat, és a helyreállításokat. A régészet , illetve a mű­emlékkel kapcsolatos mun­kák vezetője Megyeri István. — Kőműves szakmát ta­nultam, majd művezetői is­kolát végeztem, aztán há­rom év építőipari techniku­mot. Tizenegy évig gyár­építkezésen dolgoztam, on­nan mentem a műemléki felügyelőséghez. Miért? Né­hány kolléga ment először és „belémszuggerálta” a műemlékvédelmet. Elmond­ták, milyen szép dolog egy romos kastélyt rendbehozni. Valóban szép. Dolgoztam például a szerencsi váron, a simontornyai váron, igaz, akkor már az Óbudánál voltam. A kedvenc munkám pedig a várban a lovagte­rem. Gyönyörű szép belső kőfaragó munkák vannak ott, és épp­ csak az induló köveket találták meg. Egyébként is szeretem a kőmunkát, és valóban ez volt a legszebb. — mondja Megyeri István. — Amikor először felve­szünk egy brigádot, nem szerelik az ásatásokat. „Legolcsóbb volna bedóze­­rolni az egészet” — mondo­gatják. Aztán aki itt ma­rad megszereti. Illetve az marad aki megszerette. Négy-öt állandó brigádunk van, az a húsz ember, akik most dolgoznak a Fő térnél, a Flórián téren, a Kaszás dűlőn, ami valamikor teme­tő volt,­­ itt már rengeteg sírt feltártunk. Nyáron van az idény, akkor alkalmi bri­gádokat is felveszünk, har­minc-negyven nyugdíjast is alkalmazunk, főleg volt bá­nyászokat. Érdekes, hogy ők mennyire beváltak és sze­retik ezt a munkát. Azt mondják, a bányában is sokszor ugyanilyen óvato­san kellett dolgozniuk. ézletmen­tés Az ásatások? Sokan nem szeretik. Volt olyan vérbeli kubikosbrigád, amelyik egyszerűen nem bírta, hogy itt lassan, figyelmesen kell dolgozni. Azt mondták, hogy mutassam meg, hol, mennyit ássanak, aztán ők nekilátnak, ahogy belefér. Ezt a pepecselést nem bír­ják. Mi ugyanis mihelyt el­értük az élő talajt, hagyjuk a csákányt, lapátot, és jöhet a spakni. Volt,, hogy egy egész brigád egy hétig csak spaknival dolgozott. A mi embereink preparálják ki a leleteket a fényképezéshez, ehhez nem is annyira fizi­kai erő, mint ügyesség, tü­relem és figyelem kell. Ho­gyan keresnek így? Amíg a durva földmunka folyik teljesítménybérben, amikor elértük az élő talajt és a finom munka elkezdődik, órabérben. Mindezzel együtt átlagban ez­er forinttal ke­resnek kevesebbet, mintha más földmunkán dolgozná­nak. A Fő tér mellett, az Ár­­pád-híd felé kerítéssel le­zárt területen sorakoznak most­ az ásatások három­négy méter mély gödrei. Hárman dolgoznak itt. Egyikük lent áll, a másik munkás közé­pen egy földkiszögellésen, a harmadik fent lapátolja ar­rébb a földobott földet. Nyugodtan, egyenletesen dolgoznak. A lent álló fia­talember kiemel egy adag földet, megrázza az ásón, lehajol, és kis barna vala­mit húz elő. Föladja. To­bak István, a középen álló földmunkás papírzsebken­dőbe csomagolja a leletet. Alkalmi brigádok — Középkori üveg — ma­gyarázza. — Honnan tu­dom? Durvább a kidolgozá­sa, és itt van ez az öntvény benne — mutatja. — Lát­szik rajta. — Látszik. — tíz év után Ne a hobbi — Hobbija lett a régészet? — Dehogyis,— csodálko­zik Megyeri István. — Nem csinálom magán időmben. Legfeljebb megnézem a mű­emlékeket, ásatásokat, ahol járok. Voltam Csehszlová­kiában, a Szovjetunióban. Bécsben, ott is megnéztem mindent amit csak tudtam. Régészeti szakkönyvek? Persze, mindent megveszek, elolvasok. Horváth Miklós könyvét épp most két hó­napja vettem meg. Tótisz András Shakespeare Macbethjét mutatta be a veszprémi Petőfi Színház, Pethes György rendezésében. Képünkön: Dobos Ildikó. (MTI Fotó : Tóth Gyula felvétele) DÍJNYERTES REKLÁMFILMEK Ma délelőtt a Magyar Ke­reskedelmi Kamara szék­házában bemutatták az 1978-as cannes-i nemzetkö­zi reklámfilmfesztivál díj­nyertes filmjeit. A seregszemlén levelítet­­tették a Kékkúti vizet és az MK 27-es magnetofont bemutató reklámfilmeket is,­­ amelyeket bronz oroszlán díjjal, azaz harmadik helye­zéssel jutalmaztak a múlt fesztiválon. Mindkettő Sas István munkája, aki a MAFILM Reklám- és Pro­paganda Filmstúdiójának munkatársa. Az egész vilá­gon „végigutazó” tekercs most Ausztráliából érkezett Budapestre. Innen a négy­napos szakmai filmnapok után a szovjet fővárosba viszik, hogy a moszkvai kereskedelmi szakemberek is megismerkedjenek a leg­jobb alkotásokkal. — Mi ennek az utazó seregszemlének a jelentősé­ge? — Az immár hagyomá­nyos vetítéssorozat eredmé­nye is — válaszolta Sas István —, hogy a magyar filmek színvonala közele­dett a nemzetközihez. S emelkedett a technikai és művészi oldalról egyaránt igényes reklámfilmek szá­ma. Szemléletes a statisztikai számítás: negyven ország, összesen 1136 filmet neve­zett. Anglia 421 versenyfilmjéből 63-at díjaztak — ez a filmek 42 százaléka. A legrosszabb arány az NSZK-beli al­kotásoknál volt: 90-ből há­rom filmet díjaztak. A nyolc magyar versenyfilm­ből kettő lett dobogós, azaz 25 százalék ... • (pálffy) MAI TÁJÉKOZTATÓ Az NDK Centrumban Sajtótájékoztatót tartott ma délelőtt a Német De­mokratikus Köztársaság Kulturális és Tájékoztató Központjában Dieter Henze igazgató. Bevezetőben elmondta, hogy az NDK Centrum a különböző állami intézmé­nyekkel, párt- és társadal­mi szervezetekkel együtt­működve összesen mintegy ezerötszáz különféle ren­dezvényt tartott az elmúlt esztendőben, amelyeken ke­reken negyedmillió látoga­tó vett részt. Az idei évről szólva közölte, hogy 1979- ben a Magyar Tanácsköz­társaság 60., a KGST és az NDK megalakulásának 30. évfordulója jegyében ren­dezik a programokat. Az idén a hagyományos NDK—Magyar Barátsági Hetet az NSZEP Schwerin megyei és az MSZMP Bara­nya megyei bizottságával közösen szervezik.­­Az éves program gazdag lesz kiállí­tásokban, számos művész­­együttes fellépésére kerül sor, és hazánkba látogatnak az NDK gazdasági, politikai és gazdasági életének neves személyiségei. Néhány nap múlva nyílik a Centrumban a Nyelvi se­gédeszközök és kéziköny­vek kiállítása, majd feb­ruárban amatőrfilm-napok lesznek, amelyen részt vesz Hermann-Otto Lauterbach, az NDK Amatőrfilm Szö­vetségének elnöke, a Film­művészeti Főiskola docen­se Márciusban dr. Günter Hortschansky professzor, a Marxista-Leninista Intézet munkatár­sa tart előadást a Magyar Tanácsköztársaság jelentőségéről és a német munkásosztály harcaira gyakorolt hatásáról, május­ban pedig dr. Max Schmidt professzor az NDK és az NSZK kapcsolatairól tart tájékoztatót. Magyarországra várják Ferwin Strittmatter írót és feleségét, valamint Günter Deiche költőt, aki ezúttal két gyermekfilm forgató­könyvírójaként mutatko­zik be. Ez a találkozó egy­úttal csatlakozik a nemzet­közi gyermekév programjá­hoz, amelynek alkalmából június—júliusban bemutat­ják a Szerencse vagy sze­rencsétlenség gyermeknek lenni? című karikatúra­kiállítást. (A sajtótájékoztató lap­zártakor tart.) Mire adjunk évi hárommilliót? Hárommillió forintért kétszáztizenkét festményt vá­sárolt tavaly a Magyar Népköztársaság Művészeti Alap­ja. A Műcsarnok termeiben a nagyközönségnek is be­mutatott kollekció sokféle gondolatot ébreszthetett a né­zőben. Az már az első, felületes körbenézés alapján is nyilvánvaló, hogy a vásárlás, miként a tavaly rendezett fesztészeti kiállítás — ha úgy tetszik — abszolút de­mokratikusan történt. Vagyis mindenki, vagy legalábbis majd’ mindenki jelen van, aki tagja az Alap festészeti tagozatának, s az elmúlt esztendőben eladásra kínálha­tó képet festett. Hogy az anyagi felelősségen túl kik vál­lalták magukra a szellemit, s főként milyen szempontok alapján válogatták a megvásárlandó anyagot,azt nem tud­juk. Egyvalami azonban bizonyosnak látszik: a már emlí­tett kiállításhoz hasonlóan most is a mennyiségi szemlélet döntött. Az­­illetékesek minden bizonnyal kiszámították, hogy a hárommillióból hány festőnek kellene részesül­nie — lényegében az Alap tagsága java részének —, majd ebből azután az is kiderülhetett, hogy egy-egy művésztől átlagosan hány kép vásárolható. A kiállítás — bár a szó valós értelmében színes — objektíve egyhangú; sem jobb, sem rosszabb, mint az a bizonyos Festészet ’77 volt. Az Alapnak, úgy tűnik, szin­te mindegy volt, hogy a művész melyik képét kínálja el­adásra. Ha mindenkitől meg lehet vásárolni egy vagy maximális esetben két-három képet, csaknem közöm­bös, hogy a művész legjobb munkáit veszik meg, vagy azt, amelyik éppen kéznél van. Az ilyen engedékeny­ség láttán az alkotók minden valószínűség szerint nem törték magukat, hogy legkitűnőbb művüket ajánlják fel. Ez bizonyos fokig érthető is, ha a képek további sorsára gondolunk. Az egyik képeslap kritikusa említet­te a minap, hogy néhány évvel ezelőtt vidéki kultúrház­­ban találkozott már ezekkel a — hasonló vásárlásokból származó —, sutba vágott, porosodó képekkel. A sor nyilván folytatható. Valamennyien tudnánk kapásból több példát említeni. Most úgy hírlik, a megvásárolt anyag java része múzeumokba kerül. Pontosabban a múzeumi nyilvántartások leltárába, jobb esetben kuta­tószobák falára, s talán néhány a kiállítóterembe is. Vagyis a képek akár színvonalasak, akár nem azok, lel­tárba kerülnek. Márpedig, ha így van, akkor az Alap jelenlegi vásárlóakciója inkább tekinthető a művészek­nek nyújtott szociális segítségnek, semmint átgondolt, tartalmas művészettámogatásnak. Ezt látszik igazolni az is, hogy a vásárlás nem vala­milyen színvonalat támogat, hanem általában minden­féle festői magatartást. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy mai táblakép-festészetünket valamennyi problémájá­val és válságával együtt bátorítja az Alap, ahelyett, hogy ezzel a pénzzel átgondoltan, a kollektív művészet új formáinak megteremtésére buzdítana. Vagyis olyan munkákat kellene pártfogásába fogadnia, amelyek va­lóban művészi színvonalon, társadalmi érzékenységgel, s a kor nyelvén mai valóságunkat faggatják, amelyekben izmusoktól, stílusoktól függetlenítve, a megszületett mű esztétikai értéke — s csakis az! — számít. Kétségtelen, hogy a múlt évi vásárlás jó néhány ér­ték megszerzését is eredményezte. Még e műveken sem fedezhető fel azonban a mai ember arca. Festészetünk jelen pillanatban szinte egyáltalán nem ismeri az em­bert, vagy nem hajlandó tudomást venni róla. S ha mégis, többnyire széthullófélben levő szörnyetegnek áb­rázolja. Fontos dolog, hogy a társadalom megbecsüli az alko­tókat, a művészeket. Ennek a vásárláson kívül számos egyéb módja, lehetősége van, és lehet még. (Természe­tesen létezik egyértelműen segélyező támogatás i­s.) Ennek az évi hárommilliónak pedig elsősorban a mű­vészetet és nem a művészeket kellene támogatnia, már csak annak érdekében is, hogy a múzeumokba jelenlegi festészetünk legértékesebb darabjai kerüljenek. S mint már említettük, a vásárlás tegye nyilvánvalóvá, hogy a festmények megvételével kit, s főként miért buzdít. A közönség — s legfőképp a közösség — érdekében. • Harangozó Mária

Next