Esti Hírlap, 1979. február (24. évfolyam, 27-50. szám)
1979-02-01 / 27. szám
• Többletszázalékokról, plussz milliókról beszéltek a meglátogatott üzemek illetékes vezetői a tegnap délutáni riportfilmben. A műsor elme az volt: Amit ma megszervezhetsz... Tartalma pedig meggyőzően sugallta a némileg megváltoztatott népi bölcsesség folytatását. Az ésszerűség, a gazdaságosság és még tucatnyi ok indokolja, hogy a munkafolyamatok megszervezését már holnapra halasztani is önmagunk elleni vétek. Puch Tamás riporter, Király Ottó operatőr és Schatz Aranka utánajárt a nálunk alkalmazott szervezéstudományi módszerek gyakorlati alkalmazásának, önmagában már az is érdekes volt, legalábbis a nem szakember szemében, hogy az egy, legföljebb két általánosabban ismert vizsgálati módon kívül milyen eljárások léteznek. Sajnos, tehetjük hozzá, ma még valóban érdekesség gyanánt hallgattuk dr. Susánszky János egyetemi tanárt, aki a tudományos módszerek elméleti részéről beszélt. A szervezéstudomány sokunk tudatában valamiféle varázs-hókuszpókusz gyanánt él, ami látványos változtatásban, gyökeresen különböző munkavégzésben mutatja meg erejét. A riport után elgondolkodhattunk azon, hogy leggyakrabban egészen apró és egyáltalán nem látványos változtatások egész sora hozta meg az eredményt. És noha a riportfilm nagyon rokonszenvesen, tartózkodott a kenetes szentenciák kinyilatkoztatásától, a megnyert forintok és százalékok mellett egy nagy érték érdekében is szólt. Ez pedig az emberi erő. A fölösleges koptatástól mentesített, az ésszerű takarékossággal kímélt emberi erő. Nemcsak a fizikai, a szellemi is. A műsor egyik nagyon rokonszenves és okos megjegyzése éppen erre vonatkozott. Az új munkaszervezéssel a Csőszerelő Vállalatnál a magasan képzett műszaki gárda jól kihasznált szellemi tőkéje válik termelőerővé. S ez volt olyan biztató érv, mint a pluszforintok és többletszázalékok. tbc) Bódi Magdi sikere Rendszeresen megrendezik az énekesek nemzetközi rádió- és tévé-fesztiválját. (OIRT). Az elmúlt évben Berlin volt a színhely, most pedig Tamperében gyűlt össze a kilenc országból érkezett mezőny. Magyarországot Bódi Magdi képviselte , sikerrel. A Boldog napok című számával elnyerte a fődíjat, valamint a polgármester különdíját. ..Természetesen nagyon boldog vagyok, jólesik az elismerés. Továbbra is igen sűrű a programom. Szombaton a Várklubban, vasárnap pedig Galgahévizen lépek színpadra, mindkét alkalommal nagylemezem anyagát mutatom be. Még ebben a hónapban az NDK-ba utazom, ahol a Rund ifjúsági tv-műsorban szerepelek. A műsorhoz egyébként kellemes emlékeim fűződnek, hiszen tavaly Suzi Quatróval együtt énekeltem” — nyilatkozta legújabb sikere után Bódi Magdi. (r. e ) TSZ-RÉGÉSZET ÓBUDÁN Kubikosok, bányászok soknivá ! Aki szereti , csak az marad Az Óbuda téeszről lassacskán köztudomású, hogy gebinben fölvállalta a magyar sportéletet. Azt már kevesebben tudják, hogy jó tíz éve régészettel is foglalkozik. Vagyis ők végzik a Budapesten folyó ásatások nagy részén a földmunkákat, és a helyreállításokat. A régészet , illetve a műemlékkel kapcsolatos munkák vezetője Megyeri István. — Kőműves szakmát tanultam, majd művezetői iskolát végeztem, aztán három év építőipari technikumot. Tizenegy évig gyárépítkezésen dolgoztam, onnan mentem a műemléki felügyelőséghez. Miért? Néhány kolléga ment először és „belémszuggerálta” a műemlékvédelmet. Elmondták, milyen szép dolog egy romos kastélyt rendbehozni. Valóban szép. Dolgoztam például a szerencsi váron, a simontornyai váron, igaz, akkor már az Óbudánál voltam. A kedvenc munkám pedig a várban a lovagterem. Gyönyörű szép belső kőfaragó munkák vannak ott, és épp csak az induló köveket találták meg. Egyébként is szeretem a kőmunkát, és valóban ez volt a legszebb. — mondja Megyeri István. — Amikor először felveszünk egy brigádot, nem szerelik az ásatásokat. „Legolcsóbb volna bedózerolni az egészet” — mondogatják. Aztán aki itt marad megszereti. Illetve az marad aki megszerette. Négy-öt állandó brigádunk van, az a húsz ember, akik most dolgoznak a Fő térnél, a Flórián téren, a Kaszás dűlőn, ami valamikor temető volt, itt már rengeteg sírt feltártunk. Nyáron van az idény, akkor alkalmi brigádokat is felveszünk, harminc-negyven nyugdíjast is alkalmazunk, főleg volt bányászokat. Érdekes, hogy ők mennyire beváltak és szeretik ezt a munkát. Azt mondják, a bányában is sokszor ugyanilyen óvatosan kellett dolgozniuk. ézletmentés Az ásatások? Sokan nem szeretik. Volt olyan vérbeli kubikosbrigád, amelyik egyszerűen nem bírta, hogy itt lassan, figyelmesen kell dolgozni. Azt mondták, hogy mutassam meg, hol, mennyit ássanak, aztán ők nekilátnak, ahogy belefér. Ezt a pepecselést nem bírják. Mi ugyanis mihelyt elértük az élő talajt, hagyjuk a csákányt, lapátot, és jöhet a spakni. Volt,, hogy egy egész brigád egy hétig csak spaknival dolgozott. A mi embereink preparálják ki a leleteket a fényképezéshez, ehhez nem is annyira fizikai erő, mint ügyesség, türelem és figyelem kell. Hogyan keresnek így? Amíg a durva földmunka folyik teljesítménybérben, amikor elértük az élő talajt és a finom munka elkezdődik, órabérben. Mindezzel együtt átlagban ezer forinttal keresnek kevesebbet, mintha más földmunkán dolgoznának. A Fő tér mellett, az Árpád-híd felé kerítéssel lezárt területen sorakoznak most az ásatások háromnégy méter mély gödrei. Hárman dolgoznak itt. Egyikük lent áll, a másik munkás középen egy földkiszögellésen, a harmadik fent lapátolja arrébb a földobott földet. Nyugodtan, egyenletesen dolgoznak. A lent álló fiatalember kiemel egy adag földet, megrázza az ásón, lehajol, és kis barna valamit húz elő. Föladja. Tobak István, a középen álló földmunkás papírzsebkendőbe csomagolja a leletet. Alkalmi brigádok — Középkori üveg — magyarázza. — Honnan tudom? Durvább a kidolgozása, és itt van ez az öntvény benne — mutatja. — Látszik rajta. — Látszik. — tíz év után Ne a hobbi — Hobbija lett a régészet? — Dehogyis,— csodálkozik Megyeri István. — Nem csinálom magán időmben. Legfeljebb megnézem a műemlékeket, ásatásokat, ahol járok. Voltam Csehszlovákiában, a Szovjetunióban. Bécsben, ott is megnéztem mindent amit csak tudtam. Régészeti szakkönyvek? Persze, mindent megveszek, elolvasok. Horváth Miklós könyvét épp most két hónapja vettem meg. Tótisz András Shakespeare Macbethjét mutatta be a veszprémi Petőfi Színház, Pethes György rendezésében. Képünkön: Dobos Ildikó. (MTI Fotó : Tóth Gyula felvétele) DÍJNYERTES REKLÁMFILMEK Ma délelőtt a Magyar Kereskedelmi Kamara székházában bemutatták az 1978-as cannes-i nemzetközi reklámfilmfesztivál díjnyertes filmjeit. A seregszemlén levelítettették a Kékkúti vizet és az MK 27-es magnetofont bemutató reklámfilmeket is, amelyeket bronz oroszlán díjjal, azaz harmadik helyezéssel jutalmaztak a múlt fesztiválon. Mindkettő Sas István munkája, aki a MAFILM Reklám- és Propaganda Filmstúdiójának munkatársa. Az egész világon „végigutazó” tekercs most Ausztráliából érkezett Budapestre. Innen a négynapos szakmai filmnapok után a szovjet fővárosba viszik, hogy a moszkvai kereskedelmi szakemberek is megismerkedjenek a legjobb alkotásokkal. — Mi ennek az utazó seregszemlének a jelentősége? — Az immár hagyományos vetítéssorozat eredménye is — válaszolta Sas István —, hogy a magyar filmek színvonala közeledett a nemzetközihez. S emelkedett a technikai és művészi oldalról egyaránt igényes reklámfilmek száma. Szemléletes a statisztikai számítás: negyven ország, összesen 1136 filmet nevezett. Anglia 421 versenyfilmjéből 63-at díjaztak — ez a filmek 42 százaléka. A legrosszabb arány az NSZK-beli alkotásoknál volt: 90-ből három filmet díjaztak. A nyolc magyar versenyfilmből kettő lett dobogós, azaz 25 százalék ... • (pálffy) MAI TÁJÉKOZTATÓ Az NDK Centrumban Sajtótájékoztatót tartott ma délelőtt a Német Demokratikus Köztársaság Kulturális és Tájékoztató Központjában Dieter Henze igazgató. Bevezetőben elmondta, hogy az NDK Centrum a különböző állami intézményekkel, párt- és társadalmi szervezetekkel együttműködve összesen mintegy ezerötszáz különféle rendezvényt tartott az elmúlt esztendőben, amelyeken kereken negyedmillió látogató vett részt. Az idei évről szólva közölte, hogy 1979- ben a Magyar Tanácsköztársaság 60., a KGST és az NDK megalakulásának 30. évfordulója jegyében rendezik a programokat. Az idén a hagyományos NDK—Magyar Barátsági Hetet az NSZEP Schwerin megyei és az MSZMP Baranya megyei bizottságával közösen szervezik.Az éves program gazdag lesz kiállításokban, számos művészegyüttes fellépésére kerül sor, és hazánkba látogatnak az NDK gazdasági, politikai és gazdasági életének neves személyiségei. Néhány nap múlva nyílik a Centrumban a Nyelvi segédeszközök és kézikönyvek kiállítása, majd februárban amatőrfilm-napok lesznek, amelyen részt vesz Hermann-Otto Lauterbach, az NDK Amatőrfilm Szövetségének elnöke, a Filmművészeti Főiskola docense Márciusban dr. Günter Hortschansky professzor, a Marxista-Leninista Intézet munkatársa tart előadást a Magyar Tanácsköztársaság jelentőségéről és a német munkásosztály harcaira gyakorolt hatásáról, májusban pedig dr. Max Schmidt professzor az NDK és az NSZK kapcsolatairól tart tájékoztatót. Magyarországra várják Ferwin Strittmatter írót és feleségét, valamint Günter Deiche költőt, aki ezúttal két gyermekfilm forgatókönyvírójaként mutatkozik be. Ez a találkozó egyúttal csatlakozik a nemzetközi gyermekév programjához, amelynek alkalmából június—júliusban bemutatják a Szerencse vagy szerencsétlenség gyermeknek lenni? című karikatúrakiállítást. (A sajtótájékoztató lapzártakor tart.) Mire adjunk évi hárommilliót? Hárommillió forintért kétszáztizenkét festményt vásárolt tavaly a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja. A Műcsarnok termeiben a nagyközönségnek is bemutatott kollekció sokféle gondolatot ébreszthetett a nézőben. Az már az első, felületes körbenézés alapján is nyilvánvaló, hogy a vásárlás, miként a tavaly rendezett fesztészeti kiállítás — ha úgy tetszik — abszolút demokratikusan történt. Vagyis mindenki, vagy legalábbis majd’ mindenki jelen van, aki tagja az Alap festészeti tagozatának, s az elmúlt esztendőben eladásra kínálható képet festett. Hogy az anyagi felelősségen túl kik vállalták magukra a szellemit, s főként milyen szempontok alapján válogatták a megvásárlandó anyagot,azt nem tudjuk. Egyvalami azonban bizonyosnak látszik: a már említett kiállításhoz hasonlóan most is a mennyiségi szemlélet döntött. Azilletékesek minden bizonnyal kiszámították, hogy a hárommillióból hány festőnek kellene részesülnie — lényegében az Alap tagsága java részének —, majd ebből azután az is kiderülhetett, hogy egy-egy művésztől átlagosan hány kép vásárolható. A kiállítás — bár a szó valós értelmében színes — objektíve egyhangú; sem jobb, sem rosszabb, mint az a bizonyos Festészet ’77 volt. Az Alapnak, úgy tűnik, szinte mindegy volt, hogy a művész melyik képét kínálja eladásra. Ha mindenkitől meg lehet vásárolni egy vagy maximális esetben két-három képet, csaknem közömbös, hogy a művész legjobb munkáit veszik meg, vagy azt, amelyik éppen kéznél van. Az ilyen engedékenység láttán az alkotók minden valószínűség szerint nem törték magukat, hogy legkitűnőbb művüket ajánlják fel. Ez bizonyos fokig érthető is, ha a képek további sorsára gondolunk. Az egyik képeslap kritikusa említette a minap, hogy néhány évvel ezelőtt vidéki kultúrházban találkozott már ezekkel a — hasonló vásárlásokból származó —, sutba vágott, porosodó képekkel. A sor nyilván folytatható. Valamennyien tudnánk kapásból több példát említeni. Most úgy hírlik, a megvásárolt anyag java része múzeumokba kerül. Pontosabban a múzeumi nyilvántartások leltárába, jobb esetben kutatószobák falára, s talán néhány a kiállítóterembe is. Vagyis a képek akár színvonalasak, akár nem azok, leltárba kerülnek. Márpedig, ha így van, akkor az Alap jelenlegi vásárlóakciója inkább tekinthető a művészeknek nyújtott szociális segítségnek, semmint átgondolt, tartalmas művészettámogatásnak. Ezt látszik igazolni az is, hogy a vásárlás nem valamilyen színvonalat támogat, hanem általában mindenféle festői magatartást. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy mai táblakép-festészetünket valamennyi problémájával és válságával együtt bátorítja az Alap, ahelyett, hogy ezzel a pénzzel átgondoltan, a kollektív művészet új formáinak megteremtésére buzdítana. Vagyis olyan munkákat kellene pártfogásába fogadnia, amelyek valóban művészi színvonalon, társadalmi érzékenységgel, s a kor nyelvén mai valóságunkat faggatják, amelyekben izmusoktól, stílusoktól függetlenítve, a megszületett mű esztétikai értéke — s csakis az! — számít. Kétségtelen, hogy a múlt évi vásárlás jó néhány érték megszerzését is eredményezte. Még e műveken sem fedezhető fel azonban a mai ember arca. Festészetünk jelen pillanatban szinte egyáltalán nem ismeri az embert, vagy nem hajlandó tudomást venni róla. S ha mégis, többnyire széthullófélben levő szörnyetegnek ábrázolja. Fontos dolog, hogy a társadalom megbecsüli az alkotókat, a művészeket. Ennek a vásárláson kívül számos egyéb módja, lehetősége van, és lehet még. (Természetesen létezik egyértelműen segélyező támogatás is.) Ennek az évi hárommilliónak pedig elsősorban a művészetet és nem a művészeket kellene támogatnia, már csak annak érdekében is, hogy a múzeumokba jelenlegi festészetünk legértékesebb darabjai kerüljenek. S mint már említettük, a vásárlás tegye nyilvánvalóvá, hogy a festmények megvételével kit, s főként miért buzdít. A közönség — s legfőképp a közösség — érdekében. • Harangozó Mária