Esti Hírlap, 1980. február (25. évfolyam, 27-51. szám)
1980-02-18 / 41. szám
• Bűnügyi filmről véleményt mondani hálátlan feladat, aminél csak egy hálátlanabb van, bűnügyi filmet csinálni. Nálunk legalábbis. Csak bűnügyi filmbe nem is igen ártja magát magyar rendező, ezt a műfajt szinte kötelező fajsúlyosítani, a mai tettek leleplezése jobbára a múltba visszanyúló politikai bűntény leleplezése is. Menlevél és önigazolás nélkül senkit el nem tesznek láb alól hazai krimikben, következésképpen rettentő komolyan kell venni, amit az áldozat bőrének kilyukasztása maga után von. Ez a rettentő komolyság és a felvállalt mondanivaló azután mázsás teherként nehezedik a könnyed mozgást igénylő krimire, s persze a rendezőre is, aki nehezen vonhatja ki magát e tudathasadásos állapot alól. Rényi Tamás, aki egyike az e műfajba előítélet nélkül átránduló nagyon keveseknek, anélkül, hogy a hazai krimi e hagyományát mellőzte volna, Columbus tojásaként hozta a megoldást. Mág Bertalan történetének kiválasztásával eleve olyan nyersanyagot vett kézbe, amelyben nem a dramaturgiai igyekezet lőcsölte rá a politikai tartozékokat a bűnügyi bonyodalmakra, hanem a krimi maga sarjadt ki egy évtizedekkel korábban elkövetett háborús bűnsorozatból. Ennek megfelelően nem nehezék gyanánt, hanem lendítő erőként működött a leleplezés megkettőzése. Némi toporgás ugyan az első részben ellene dolgozott a feszültségnek, ám a második rész jól adagolt rejtélyei és bonyodalmai visszamenőleg is kárpótoltak. Nehezen érthető viszont, hogy a csúcsjelenetnek szánt végső leszámolás miért egy ócskavastelep (?) hulladékhegyei között jött létre, ahová Gáti Oszkár bódult Odüszszeuszként követi Bencze Ferenc szirénhangjait. E minden logikának többszörösen ellentmondó mozzanatát csak az menti, hogy érdekünkben még egy záródrukk kedvéért történt. A rejtélyek megoldódása után már jutott idő egy kis sajnálkozásra is amiatt, hogy egy olyan kivételes egyéniségű színészre, mint amilyen Garas Dezső, nem íródott, ha nem is kivételes, de legalább egyéniséget sejtető szerep. (bársony) IRODALMI EST kezdődik ma 7 órakor a Dunapark kávéházban (XII., Pozsonyi u. 38.) Közreműködik Demján Éva előadóművész és Horváth Tivadar, a Vidám Színpad tagja. Zongoráin kísér: Ullmann Ottó. □ PAUDITS BÉLA találkozik ma a közönséggel a Jókai Klub (XII., Hollós utca 5.) Hétfőn hétkor portrészínpadán. KÍSÉRLET ÚJPALOTÁN Nincsenek érdektelen Az iskola nem pótolhatja a hiányt — Ha csoportos feladatot kapnál, kivel dolgoznál együtt szívesen? — Gubi kacsával és veled, te fehér egér — szól jól hallhatóan a jól megtermettségéért irigyelt fiú. — Ki az, akire a csoportból a bajban számíthatsz? — folytatja a kérdéssort a foglalkozásvezető. — A Révire — hangzik innen is, onnan is a válasz, s ez kerül a papírokra. Révi jólesen nyugtázza, hogy őt mindenki szereti. Hiába, nagy a hangja, bolondozásában az elsők közé sorolják, dukál a bizalom. Elhangzott a tizenhat kérdés, válaszolt rá, aki akart, tudott, most jöhet a játék. Szembekötősdi, számos helycsere, foci a téren ... Félszeg fiúk ! — Nehéz csoport — nyugtázza a gyermekklub vezetője, Staud Katalin, a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola utolsó éves hallgatója. — Egytől egyig fiúk és vagy félszegek vagy túl harsányak. Nem könnyű rájönni, mi köti le őket igazán. Nehezen kezelhető gyerekek. Nagyobb közösségben legalábbis azok, hiszen jó részük képtelen a kapcsolatteremtésre. Agresszívek vagy zárkózottak, s nemhogy az órák menetében, a közös játékban se tudnak részt venni. Nevelés helyett pedig — nyilván idő híján — gyorsan rájuk sütik az érdektelenség bélyegét. — Palotán bőven akad hátrányos helyzetben levőnek, kezelhetetlennek ítélt iskolás. Csöregh Éva a lakótelepi gyerekekről szóló tanulmányában figyeltem fel rájuk. A főiskolát befejezve — népművelés-pedagógia szakon végzett —, itt ajánlottak állást. Akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat : komplex játékfoglalkozásokat tartok ezeknek a gyerekeknek, hogy a bennük rejlő gátlásokat föloldjam, s bebizonyítsam, ők is hasznos emberkék. Vértes Júlia indult e gondolatokkal a tarsolyában 1978 szeptemberében Újpalotára népművelőnek, jön a Pattantyús utcai, illetve a Frankovics Mihály általános iskolából. Tíz-tizenegy éves lányokat, fiúkat kértem fel, hetente másfél órát töltsenek velem. Ismert játékokkal kezdtük a foglalkozásokat, s amikor már nem verekedtek, senki nem üldögélt szóttan a helyén, akkor kezdődhetett el valóban a munka. Mártani alakzatokból készítettünk kollázst, kész bábtestekhez választottak fejet a gyerekek, később ezekkel a bábokkal jeleneteket adtak elő. Lassan fejlődni kezdett a fantáziájuk. Térérzékelő gyakorlatokat végeztünk — perszejátékosan —, majd képzeletben átalakítottuk a termet kedvünkre, akár villamossá, utcává, ami eszünkbe jutott. A tanév végére közösséggé vált mindkét csoport, csupán a közvetlen eredményvárásról volt nehéz átállítani őket hosszabb távú célokra. Megszokták: az iskolában mindent osztályzatokkal mérnek, én viszont az önálló tevékenység, a munka örömét akartam velük megismertetni és állandó igényükké tenni. Heti másfél óra nagyon kevés. Mint ahogy a rászorulók számához képest csekély a két csoportban foglalkoztatott huszonöt-harminc kisiskolásra való hely. E tanévben sincsenek többen. De a kerületben az a terv, hogy ha lehet, a napközis pedagógusokat is bevonják a munkába. Azt mondják, ha az iskolákban csak egy-egy fiatal tanár vállalkozik hasonló készségfejlesztő foglalkozások megtartására, nyert ügy. Több a nagycsalád — Egy esztendő alatt nem érhettem el látványos eredményt — mondja Vértes Júlia. — De az iskolákban azt mondták: az enyéim bátrabbak, érdeklődőbbek. És kötődnek hozzám, egymáshoz. Eljönnek a munkahelyemre, ha van idő, rajzolunk, készítünk ezt-azt, beszélgetünk az otthoni dolgaikról, az életükről. Mondtam, Újpalotán sok az érdektelennek talált kisiskolás. És ez nem csupán azért van, mert itt több a nagy család. A gyerekek egy része nem él sokadmagával, s rossz szociális körülmények között; a munka, a javak gyarapítása közben viszont a szülők keveset foglalkoznak velük és ezt a hiányt az iskola nem tudja pótolni. Ezen szeretnénk kerületünkben a kísérletben már bevált módszerrel változtatni. Fazekas Ágnes Fejlődött a fantáziájuk . A lakótelepen zsúfoltak az iskolák. Kevés mozgási lehetőség van és a sok gyerek között azokkal, akik „kilógnak a sorból”, mások mint a nagy többség, bizony nincs idő külön-külön foglalkozni. A játékklub alakításának gondolatát örömmel fogadta a kerületi tanács. Segítségükkel a pedagógusokra támaszkodva válogattam annak ide Veszélyben a torony A bűnös ismét a környezetszennyeződés: ezúttal a firenzei dóm melletti, Giotto tervezte gyönyörű harangtornyot támadta meg. A 85 méter magas torony homlokzatának néhány díszítő eleme nemrég lehullott a magasból. A kő ugyanis, amelyből faragták, a kipufogógázoktól szennyezett levegő hatására szétesett. A balesetek megelőzésére és a torony megmentésére állványzatot emeltek a hatszázötven éves építmény köré. Tessék választani A Magyar Rádió Tessék választani elnevezésű tánczenei hangversenyén szombat este Székesfehérvárott, a Vörösmarty Színházban 24 új szerzeményt mutattak be. Azilyen alkalmak természetesen nagy lehetőséget jelentenek szerzőnek, előadónak egyaránt, hiszen a dalokat a rádió is sugározza (február 25.), valamint kislemezen is megjelentetik. A zűrzavaros szavazásban teljesen megérdemelten nyerte az első díjat Máté Péter, S. Nagy Istvánnal közös kompozíciójával, a Szülői házzal. Az énekes hangterjedelmét, kitűnő előadóképességét régóta ismerjük, testhezálló dalt mutatott be. A legjobb előadó díjat Kovács Kati kapta — jogosan. Említést érdemel Komár László éneklése, Elvis Presley stílusban jelent meg és énekelt. Rock and rollja sikert aratott. Talán soha ilyen jónak nem hallottuk még Demjén Ferencet. A V’ Motorockban ismételten megtalálta önmagát, az El kell, hogy engedj — telitalálat. A Beatricét vastaps fogadta a tánczenei bemutatón. Fényes Szabolcs—Szenes Iván szerzeményét mutatták be, Minek él az olyan címmel. A kezdet paródiás ízű volt, eleinte úgy tűnt, ez a dal távol áll a Beatricétől. Aztán főszerepet kapott a dinamika, hatalmas sikert arattak. (riskó) PREMIER ELŐTT A családban marad — A családban marad... — gyakran hangzik el a rokonok, ismerősök között, ha olyan témáról beszélgetnek, amit nem szeretnének, ha más is megtudna. Ezt a címet — A családban marad... — kapta az a politikai kabaré is, amelyet február 22- én tűz műsorára a Vidám Színpad. — Nincs olyan jelenet — mondja Zsudi József rendező — amelynek címéül ne adhatnánk eme összefoglaló titulust. Olyan dolgok hangzanak el a színpadon, amelyek mindnyájunkat érintenek, s amelyeknek a megoldása a mi feladatunk. — Van-e szívügye a produkciók között? — Igen, a Dobozy Imnejelenet, címe A szeg, amelyben Csákányi László, Kabos László, Kibédy Ervin, Berényi Ottó, Viola Mihály és egyetlen hölgy Csata Zsuzsa lép színre. — Az ismert kabarészerzőkön kívül előadnak-e fiatal horrioristák műveiből ? — Több fiatal szerző; Mészöly Gábor, Selmeczi Tibor, Sinkó Péter jelenete is színre kerül a már befutottak mellett. Több száz jelenet közül válogattam szerkesztőtársammal, Kárpáthy Gyulával, s igyekeztünk a legaktuálisabbakat megtartani. Nehéz egy kabaréműsor színházi előkészületeiről anélkül szólni, hogy akarva-akaratlanul ne áruljunk el poént. A családban nyaradról előzetesen tehát csak annyit: szó lesz a magányról, az összmunkáról, a tájékozottságról, a tájékoztatásról, mindennapjainkról. (pálffy) Kabos, Berényi, Kibédi és Csala a próbán (Bozsán felv.) ANTON CSEHOV, OLGA KIS UPPER EGY PERC VOLT AZ ÉLETÜNK BEMUTATÓ AZ EGYETEMI SZÍNPADON Anton Pavlovics Csehov negyvennégy éves korában halt meg. Felesége a Művész Színház csodálatos szépségű színésznője, Olga Knyipper, tíz évvel volt nála fiatalabb, de ötvenöt évvel élte túl. Szerelmük 1897-ben a Sirály próbáin kezdődött, és 1901-ben házasodtak össze. Valóban „egy perc” volt az életük, hiszen alig három évet élhettek együtt és a tüdőbaj elragadta a világ egyik legnagyobb írótehetségét. Ráadásul Csehovot betegsége arra kényszerítette, hogy feladja moszkvai lakását, és elköltözzék Jaltába — ezt a várost a tüdőbajosok Mekkájának tartották a századforduló idején —, Olga Knyippert pedig munkája Moszkvához kötötte. Ő volt minden Csehov-mű és minden, abban a korban bemutatott jelentős dráma főszereplője. Jalta és Moszkva között 1500 kilométer a távolság. Ez a hatalmas távolság szülte azt a furcsa levélregényt, amelyet a szerelmes író és a szerelmes színésznő együtt alkotott. Levelek mentek-jöttek s ezekből bontakozott ki Csehov, Knyippev, a korabeli Oroszország irodalmi élete, a moszkvai Művész Színház tablója. Kezdetben ezek a levelek még távolságtartóak. Több társadalmi problémáról és kevesebb személyesről esik szó bennük, de aztán lassan-lassan mind erősebben szólalnak meg a személyes motívumok, amelyek végén a két ember egy pár lesz. Egy perc volt az életünk — mondja az egyik levélben Olga Knyipper, de ez a perc tartalmasabb és gazdagabb, mint másnak egy teljes emberöltő. Megszólal itt a darabját féltő színpadi szerző, instrukciókat ad, szerepmagyarázatot, drámai elemzést és közben félmondatokban — szemérmesen — beszámol egészségi állapotáról. Ezt a csodálatos levélanyag-kincsesbányát fedezte fel az NDK-beli írónő, Anne Habeck-Adameck, és formált belőle színpadi játékot: kétszemélyes kamaradrámát, levéloratóriumot. Ezt a művet adta elő a Madách Színház most az Egyetemi Színpadon. A két szereplő Koltai János és Psota Irén. Az írónő beilleszti a levelek közé az akkor születő Csehov-drámáknak egy-egy jelenetét is, amelyek azután nem egyszerű utalások lesznek a remekműre, hanem fölforrósítják a színpadot. A Sirály, a Ványa bácsi, a Három nővér, a Cseresznyéskert egy-egy részlete, s majd mindig az, amelyben a szerelmes férfi hiába vágyakozik a szerelmes nő után, drámai töltést ad a játéknak. Érzékelhetővé válik, hogy a levelek két embert összekötő valósága mögött, egy hatalmasabb híd feszül Csehov alkotó géniuszától, az ő műveit valóra váltó színházig. Tehát a játék, amit látunk az Egyetemi Színpadon irodalomtörténeti, színháztörténeti élményen túl, ismeretélményt is ad, rá kell döbennünk arra, hogy ott születnek természetszerűen nagy művek, ahol élet és alkotás természetesen fonódik össze. Élvezetes játék, két kiváló színész szuggesztív produkciója. Kottár János teremtette meg a mű díszlethátterét is, bal oldalt a fehér nyaralóra utaló oszlopok, az egyik tört oszlop tetején sirály, a színpad másik oldalán egy szeceszsziós szobaberendezés prae rafaelita motívumokkal: a jaltai nyaraló, s a színésznő moszkvai lakásának villanásnyi jelzése. Koltai János visszafogott, tagolt beszédű, ha kell értelmező dikciójú író, ha kell mély belső érzelmeket tud kivetíteni. Psota Irén egyszerűen csodálatos. Kedves, szeretetre méltó, szerelmes, megértő és féltő. Halkan, csendesen éli át a maga örömét, fellángoló szerelmét Csehov iránt, és ugyanilyen csendesen de más tartalommal, mély fájdalommal tudja érzékeltetni velünk belső fájdalmát halálakor. Olyan két, tehetséges ember játszik együtt, hogyha felelgetve a telefonkönyvet olvasnák föl nekünk, talán az is élmény volna. De nem azt olvassák fel, hanem a világirodalom egyik legnagyobb géniuszának belső világába kalauzolnak el. És ez akkor is érdekes, ha ismerjük az anyagot és előre tudjuk mit kapunk, mit látunk, hallunk. Pethes György, a vendégrendező, pontos színészvezetéssel, jó ritmusban állította színpadra a színésznő és az író levélbeszélgetését, kellemes, kedves élményt szerez mindazoknak, akik ellátogatnak az Egyetemi Színpadra. Szalontay Mihály