Esti Hírlap, 1980. február (25. évfolyam, 27-51. szám)

1980-02-18 / 41. szám

• Bűnügyi filmről véle­ményt mondani hálátlan feladat, aminél csak egy hálátlanabb van, bűnügyi filmet csinálni. Nálunk legalábbis. Csak bűnügyi filmbe nem is igen ártja magát magyar rendező, ezt a műfajt szinte kötelező fajsúlyosítani, a mai tettek leleplezése jobbára a múlt­ba visszanyúló politikai bűntény leleplezése is. Menlevél és önigazolás nél­kül senkit el nem tesznek láb alól hazai krimikben, következésképpen rettentő komolyan kell venni, amit az áldozat bőrének kilyu­kasztása maga után von. Ez a rettentő komolyság és a felvállalt mondanivaló azután mázsás teherként nehezedik a könnyed moz­gást igénylő krimire, s persze a rendezőre is, aki nehezen vonhatja ki magát e tudathasadásos állapot alól. Rényi Tamás, aki egyike az e műfajba elő­ítélet nélkül átránduló na­gyon keveseknek, anélkül, hogy a hazai krimi e ha­gyományát mellőzte volna, Columbus tojásaként hozta a megoldást. Mág Bertalan történetének kiválasztásá­val eleve olyan nyersanya­got vett kézbe, amelyben nem a dramaturgiai igye­kezet lőcsölte rá a politikai tartozékokat a bűnügyi bo­nyodalmakra, hanem a kri­mi maga sarjadt ki egy évtizedekkel korábban el­követett háborús bűnsoro­zatból. Ennek megfelelően nem nehezék gyanánt, ha­nem lendítő erőként mű­ködött a leleplezés megket­tőzése. Némi toporgás ugyan az első részben elle­ne dolgozott a feszültség­nek, ám a második rész jól adagolt rejtélyei és bonyo­dalmai visszamenőleg is kárpótoltak. Nehezen ért­hető viszont, hogy a csúcs­jelenetnek szánt végső le­számolás miért egy ócska­vastelep (?) hulladékhegyei között jött létre, ahová Gáti Oszkár bódult Odüsz­­szeuszként követi Bencze Ferenc szirénhangjait. E minden logikának többszö­rösen ellentmondó mozza­natát csak az menti, hogy érdekünkben még egy zá­ródrukk kedvéért történt. A rejtélyek megoldódása után már jutott idő egy kis sajnálkozásra is amiatt, hogy egy olyan kivételes egyéniségű színészre, mint amilyen Garas Dezső, nem íródott, ha nem is kivéte­les, de legalább egyénisé­get sejtető szerep. (bársony) ­ IRODALMI EST kez­dődik ma 7 órakor a Du­­napark kávéházban (XII., Pozsonyi u. 38.) Közremű­ködik Demján Éva előadó­­művész és Horváth Tiva­dar, a Vidám Színpad tag­ja. Zongoráin kísér: Ull­­mann Ottó. □ PAUDITS BÉLA ta­lálkozik ma a közönséggel a Jókai Klub (XII., Hollós utca 5.) Hétfőn hétkor po­rtrés­zín­pa­d­án. KÍSÉRLET ÚJPALOTÁN Nincsenek érdektelen Az iskola nem pótolhatja a hiányt — Ha csoportos felada­tot­ kapnál, kivel dolgoznál együtt szívesen? — Gubi kacsával és ve­led, te fehér egér — szól jól hallhatóan a jól meg­­termettségéért irigyelt fiú. — Ki az, akire a cso­portból a bajban számít­hatsz? — folytatja a kér­déssort a foglalkozásveze­tő. — A Révire — hangzik innen is, onnan is a válasz, s ez kerül a papírokra. Révi jólesen nyugtázza, hogy őt mindenki szereti. Hiába, nagy a hangja, bo­londozásában az elsők közé sorolják, dukál a bizalom. Elhangzott a tizenhat kérdés, válaszolt rá, aki akart, tudott, most jöhet a játék. Szembekötősdi, szá­mos helycsere, foci a té­ren ... Félszeg fiúk ! — Nehéz csoport — nyugtázza a gyermekklub vezetője, Staud Katalin, a Gyógypedagógiai Tanár­képző Főiskola utolsó éves hallgatója. — Egytől egyig fiúk és vagy félszegek vagy túl harsányak. Nem könnyű rájönni, mi köti le őket igazán. Nehezen kezelhető gye­rekek. Nagyobb közösség­ben legalábbis azok, hi­szen jó részük képtelen a kapcsolatteremtésre. Ag­resszívek vagy zárkózot­tak, s nemhogy az órák menetében, a közös játék­ban se tudnak részt venni. Nevelés helyett pedig — nyilván idő híján — gyor­san rájuk sütik az érdek­telenség bélyegét. — Palotán bőven akad hátrányos helyzetben le­vőnek, kezelhetetlennek ítélt iskolás. Csöregh Éva a lakótelepi gyerekekről szóló tanulmányában fi­gyeltem fel rájuk. A főis­kolát befejezve — népmű­velés-pedagógia szakon végzett —, itt ajánlottak állást. Akkor fogalmazó­dott meg bennem a gondo­lat : komplex játékfoglal­kozásokat tartok ezeknek a gyerekeknek, hogy a ben­nük rejlő gátlásokat föl­oldjam, s bebizonyítsam, ők is hasznos emberkék. Vértes Júlia indult e gondolatokkal a tarsolyá­ban 1978 szeptemberében Újpalotára népművelőnek, jön a Pattantyús utcai, il­letve a Frankovics Mihály általános iskolából. Tíz-ti­zenegy éves lányokat, fiú­kat kértem fel, hetente másfél órát töltsenek ve­lem. Ismert játékokkal kezdtük a foglalkozásokat, s amikor már nem vere­kedtek, senki nem üldögélt szó­tt­an a helyén, akkor kezdődhetett el valóban a munka. Mártani alakzatok­ból készítettünk kollázst, kész bábtestekhez válasz­tottak fejet a gyerekek, ké­sőbb ezekkel a bábokkal jeleneteket adtak elő. Lassan fejlődni kezdett a fantáziájuk. Térérzékelő gyakorlatokat végeztünk — persze­­játékosan —, majd képzeletben átalakítottuk a termet kedvünkre, akár vil­lamossá, utcává, ami eszünkbe jutott. A tanév végére közösséggé­­ vált mindkét csoport, csupán a közvetlen eredményvárás­­ról volt nehéz átállítani őket hosszabb távú célok­ra. Megszokták: az iskolá­ban mindent osztályzatok­kal mérnek, én viszont az önálló tevékenység, a mun­ka örömét akartam velük megismertetni és állandó igényükké tenni. Heti másfél óra nagyon kevés. Mint ahogy a rászo­rulók számához képest cse­kély a két csoportban fog­lalkoztatott huszonöt-har­minc kisiskolásra való hely. E tanévben sincsenek töb­ben. De a kerületben az a terv, hogy ha lehet, a napközis pedagógusokat is bevonják a munkába. Azt mondják, ha az iskolákban csak egy-egy fiatal tanár vállalkozik hasonló kész­ségfejlesztő foglalkozások megtartására, nyert ügy. Több a nagycsalád — Egy esztendő alatt nem érhettem el látványos eredményt — mondja Vér­tes Júlia. — De az isko­lákban azt mondták: az enyéim bátrabbak, érdek­lődőbbek. És kötődnek hoz­zám, egymáshoz. Eljönnek a munkahelyemre, ha van idő, rajzolunk, készítünk ezt-azt, beszélgetünk az otthoni dolgaikról, az éle­tükről. Mondtam, Újpalo­tán sok az érdektelennek talált kisiskolás. És ez nem csupán azért van, mert itt több a nagy család.­ A gyerekek egy része nem él sokadmagával, s rossz szo­ciális körülmények között; a munka, a javak gyarapí­tása közben viszont a szü­lők keveset foglalkoznak velük és ezt a hiányt az iskola nem tudja pótolni. Ezen szeretnénk kerüle­tünkben a kísérletben már bevált módszerrel változ­tatni. Fazekas Ágnes Fejlődött a fantáziájuk . A lakótelepen zsúfol­tak az iskolák. Kevés moz­gási lehetőség van és a sok gyerek között azokkal, akik „kilógnak a sorból”, mások mint a nagy többség, bi­zony nincs idő külön-külön foglalkozni. A játékklub alakításának gondolatát örömmel fogadta a kerüle­ti tanács. Segítségükkel a pedagógusokra támaszkod­va válogattam annak ide­ Veszélyben a torony A bűnös ismét a környezetszennyeződés: ezúttal a firenzei dóm melletti, Giotto­ tervezte gyönyörű harang­tornyot támadta meg. A 85 méter magas torony homlok­zatának néhány díszítő eleme nemrég lehullott a magas­ból. A kő ugyanis, amelyből faragták, a kipufogógázoktól szennyezett levegő hatására szétesett. A balesetek megelőzésére és a torony megmentésére állványzatot emeltek a hatszázötven éves építmény köré. Tessék választani A Magyar Rádió Tessék választani elnevezésű tánc­zenei hangversenyén szom­bat este Székesfehérvárott, a Vörösmarty Színházban 24 új szerzeményt mutat­tak be. Az­­ilyen alkalmak természetesen nagy lehe­tőséget jelentenek szerző­nek, előadónak egyaránt, hiszen a dalokat a rádió is sugározza (február 25.), va­lamint kislemezen is meg­jelentetik. A zűrzavaros szavazás­ban teljesen megérdemel­ten nyerte az első díjat Máté Péter, S. Nagy Ist­vánnal közös kompozíció­jával, a Szülői házzal. Az énekes hangterjedelmét, kitűnő előadóképességét régóta ismerjük, testhezál­ló dalt mutatott be. A leg­jobb előadó díjat Kovács Kati kapta — jogosan. Em­lítést érdemel Komár László éneklése, Elvis Presley stílusban jelent meg és énekelt. Rock and rollja sikert aratott. Talán soha ilyen jónak nem hallottuk még Dem­­jén Ferencet. A V’ Moto­­rockban ismételten meg­találta önmagát,­ az El kell, hogy engedj — telitalálat. A Beatricét vastaps fo­gadta a tánczenei bemuta­tón. Fényes Szabolcs—Sze­nes Iván szerzeményét mutatták be, Minek él az olyan címmel. A kezdet paródiás ízű volt, eleinte úgy tűnt, ez a dal távol áll a Beatricétől. Aztán fő­szerepet kapott a dinami­ka, hatalmas sikert arat­tak. (riskó) PREMIER ELŐTT A családban marad — A családban marad... — gyakran hangzik el a rokonok, ismerősök között, ha olyan témáról beszél­getnek, amit nem szeret­nének, ha más is meg­tudna. Ezt a címet — A családban marad... — kapta az a politikai kaba­ré is, amelyet február 22- én tűz műsorára a Vidám Színpad. — Nincs olyan jelenet — mondja Zsudi József ren­dező — amelynek címéül ne adhatnánk eme össze­foglaló titulust. Olyan dol­gok hangzanak el a szín­padon, amelyek mindnyá­junkat érintenek, s ame­lyeknek a megol­dása a mi feladatunk. — Van-e szívügye a produkciók között? — Igen, a Dobozy Imne­­jelenet, címe A szeg, amely­ben Csákányi László, Ka­bos László, Kibédy Ervin, Berényi Ottó, Viola Mi­hály és egyetlen hölgy Csa­ta Zsuzsa lép színre. — Az ismert kabarészer­zőkön kívül előadnak-e fia­tal horrioristák műveiből ? — Több fiatal szerző; Mészöly Gábor, Selmeczi Tibor, Sinkó Péter jelene­te is színre kerül a már befutottak mellett. Több száz jelenet közül válogat­tam szerkesztőtársammal, Kárpáthy Gyulával, s igyekeztünk a legaktuáli­­sabbakat megtartani. Nehéz egy kabarém­űsor színházi előkészületeiről anélkül szólni, hogy akar­­va-akaratlanul ne áruljunk el poént. A családban nya­radról előzetesen tehát csak annyit: szó lesz a magány­ról, az összmunkáról, a tá­jékozottságról, a tájékozta­tásról, mindennapjainkról. (pálffy) Kabos, Berényi, Kibédi és Csala a próbán (Bozsán felv.) ANTON CSEHOV, OLGA KIS UPPER EGY PERC VOLT AZ ÉLETÜNK BEMUTATÓ AZ EGYETEMI SZÍNPADON Anton Pavlovics Csehov negyvennégy éves korában halt meg. Felesége a Mű­vész Színház csodálatos szépségű színésznője, Olga Knyipper, tíz évvel volt ná­la fiatalabb, de ötvenöt évvel élte túl. Szerelmük 1897-ben a Sirály próbáin kezdődött, és 1901-ben há­zasodtak össze. Valóban „egy perc” volt az életük, hiszen alig há­rom évet élhettek együtt és a tüdőbaj elragadta a világ egyik legnagyobb ír­ó­­tehetségét. Ráadásul Cse­­hovot betegsége arra kény­szerítette, hogy feladja moszkvai lakását, és el­költözzék Jaltába — ezt a várost a tüdőbajosok Mek­kájának tartották a szá­zadforduló idején —, Olga Knyippert pedig munkája Moszkvához kötötte. Ő volt minden Csehov-mű és min­den, abban a korban be­mutatott jelentős dráma főszereplője. Jalta és Moszkva között 1500 kilométer a távolság. Ez a hatalmas távolság szülte azt a furcsa levél­regényt, amelyet a szerel­mes író és a szerelmes szí­nésznő együtt alkotott. Le­velek mentek-jöttek s ezek­ből bontakozott ki Csehov, Knyippev, a korabeli Orosz­ország irodalmi élete, a moszkvai Művész Színház tablója. Kezdetben ezek a leve­lek még távolságtartóak. Több társadalmi problé­máról és kevesebb szemé­lyesről esik szó bennük, de aztán lassan-lassan mind erősebben szólalnak meg a személyes motívumok, ame­lyek végén a két ember egy pár lesz. Egy perc volt az életünk — mondja az egyik levél­ben Olga Knyipper, de ez a perc tartalmasabb és gazdagabb, mint másnak egy teljes emberöltő. Meg­szólal itt a darabját féltő színpadi szerző, instrukció­kat ad, szerepmagyaráza­tot, drámai elemzést és közben félmondatokban — szemérmesen — beszámol egészségi állapotáról. Ezt a csodálatos levél­­anyag-kincsesbányát fe­dezte fel az NDK-beli író­nő, Anne Habeck-Ada­meck, és formált belőle színpadi játékot: kétsze­mélyes kamaradrámát, le­­véloratóriumot. Ezt a mű­vet adta elő a Madách Színház most az Egyetemi Színpadon. A két sze­replő Koltai János és Pso­­ta Irén. Az írónő beilleszti a levelek közé az akkor születő Csehov-drámák­­nak egy-egy jelenetét is, amelyek azután nem egy­szerű utalások lesznek a remekműre, hanem fölfor­rósítják a színpadot. A Si­rály, a Ványa bácsi, a Há­rom nővér, a Cseresznyés­kert egy-egy részlete, s majd mindig az, amely­ben a szerelmes férfi hi­ába vágyakozik a szerel­mes nő után, drámai töl­tést ad a játéknak. Érzé­kelhetővé válik, hogy a le­velek két embert összekö­­­tő valósága mögött, egy hatalmasabb híd feszül Csehov alkotó géniuszától, az ő műveit valóra váltó színházig. Tehát a játék, amit lá­tunk az Egyetemi Színpa­don irodalomtörténeti, szín­­háztörténeti élményen túl, ismeretélményt is ad, rá kell döbennünk arra, hogy ott születnek természetsze­rűen nagy művek, ahol élet­ és alkotás természete­sen fonódik össze. Élvezetes játék, két kivá­ló színész szuggesztív pro­dukciója. Kottár János te­remtette meg a mű díszlet­hátterét is, bal oldalt a fe­hér nyaralóra utaló oszlo­pok, az egyik tört oszlop tetején sirály, a színpad másik oldalán egy szecesz­­sziós szobaberendezés prae­ rafaelita motívumokkal: a jaltai nyaraló, s a színésznő moszkvai lakásának villa­násnyi jelzése. Koltai János visszafogott, tagolt beszédű, ha kell értelmező dikciójú író, ha kell mély belső ér­zelmeket tud kivetíteni. Psota Irén egyszerűen cso­dálatos. Kedves, szeretetre méltó, szerelmes, megértő és féltő. Halkan, csendesen éli át a maga örömét, fellán­­goló szerelmét Csehov iránt, és ugyanilyen csendesen de más tartalommal, mély fáj­­dalommal tudja érzékeltet­ni velünk belső fájdalmát halálakor. Olyan két, tehet­­séges ember játszik együtt, hogyha felelgetve a tele­fonkönyvet olvasnák föl ne­­künk, talán az is élmény volna. De nem azt olvassák fel, hanem a világirodalom egyik legnagyobb géniuszá­nak belső világába kalau­zolnak el. És ez akkor is ér­dekes, ha ismerjük az anyagot és előre tudjuk mit kapunk, mit látunk, hallunk. Pethes György, a vendég­rendező, pontos színészve­­zetéssel, jó ritmusban állí­totta színpadra a színésznő és az író levél­beszélgetését, kellemes, kedves élményt szerez mindazoknak, akik ellátogatnak az Egyetemi Színpadra. Szal­on­tay Mihály

Next