Esti Hírlap, 1980. augusztus (25. évfolyam, 180-204. szám)

1980-08-13 / 190. szám

• Tavaly a Magvető kitűnő Tények és Tanúk sorozatában jelent meg Megyery Sári Én is voltam jávorfácska... című izgalmas önéletrajza. Ugyanezzel a címmel készült tv-műsor is a negyven éve Párizsban élő magyar költőről és prózaíróról, Megyery Sáriról, „meg" Lucy von Blondelről, a némafilm egy korszakának berlini és budapesti sztárjáról, 49 film főszereplőjéről. A megnyerően kedves beszélgetőpartner, Keresztúry Dezső nemcsak azt tisztázta a járatlanok előtt, hogy Megyery Sári meg Lacy von Blondel nem két különböző személy, hanem egy és ugyanaz, de azt is, hogy bár kamaszkori mozitöltelékként szerelmes volt Lacy von Blondelbe, később azonban író-költőként, s irodalomtörténészként nem lelkesedett Megyery Sári — szerinte — nem eléggé elmélyült költészetéért, Színházi Életzsurnalisztikájáért, felületes, csillogásáért, talminak tűnő sikereiért. Ám aki Megyery könyvei közül egyet sem olvasott, csupán a kimagasló magyarsággal megírt, elragadóan szórakoztató memoárkötetét, az Én is voltam jávorfácskát, az is tudja, amit most kései önkritikával Keresztúry is elismert, hogy Színházi Élet ide, csillogó sikerek oda, Megyery Sári nemcsak páratlanul tartalmas életet élt, de mindig vérbeli író is volt. Aki pedig csak a tegnap esti műsorból ismerte meg Sári-Lacyt — az is tudja! Fel kellett, hogy ismerje. Mert lenyűgözte az írónő sokszínű egyénisége és érdekesen eredeti előadásmódja, vibráló feszültsége és aranylóbája, remek humora és megvesztegető öniróniája. Hatalmába kerítette ma is sebesen és totálisan hódító nőiessége, nem mindennapi személyisége. (barabás) • Aldo Nicolashoz bizalommal fordulhat a rendező, ha mélységekkel kacérkodó, hatásos darabra vágyik. Eddigi magyar bemutatói, beleértve a tegnapi Merénylőket, legalábbis ilyennek mutatják. Ügyesen keveri ki gördülékeny játékainak világító színeit a sikeres színpadi művek sikeres eszközeivel. Gátlástalanul olvaszt össze mindent, ami mutatós: a bulvárdaraboktól a szellemes könnyedséget, a dialógusok csillogását, az abszurdoktól egy-két csöppet a végsőkig vitt helyzetek komorságából, a képtelenségek természetességéből, a krimiktől a rejtélyesi kicsük! játékát. Mindehhez kényelmes zsöllyébe ülteti nézőjét, ahonnan az egész veszélytelenül végignézhető, kellemes szórakozás. Mintha egy hajtűkanyarokkal és váratlan veszélyhelyzetekkel teli autóúton ültetne a volán mellé — egy reflexvizsgáló szoba négy fala között vászonra vetített sztrádán. A Merénylők is ezzel a fajta biztonságban élvezett borzongással ajándékozza meg a nézőt, aki néhány perccel korábban valódi borzongást és döbbenetet élt át a hír hallatán, hogy egy újabb sérült halálával már nyolcvanegyre emelkedett a bolognai pályaudvaron elkövetett merénylet áldozatainak száma. Szóval Aldo Nicolas szórakoztatóan cseveg a terrorizmusról Málnay Levente tévéfeldolgozásában, három hőse érezhetően előbb-utóbb beleunna a váltott ágyakban töltött szerelmi jelenetekbe, ha ki nem találják hozzá a ,,komámaszszony, kié a stukker?”-játékot is, így pikáns az ügy. Meg feketehumorú. Almási Éva az Iróniára is ráérzett, amikor a vulgárfreudizmus magyarázatait egy akadémiai székfoglaló komolyságával keverte. A darab kifeszített kötelén ő ment át legbiztonságosabban, Balázsovits Lajos és a főiskolás Tóth Enikő egyensúlya megmegbillent olyankor, amikor az irónia és a komoly tartalom túlságosan távol került egymástól. (bársony) 2 £stT7Hf*£ up. 1 WW, augusztus 13., szerda Hi Holnaptól a mozikban Krisztus megállt Ebolinál Hámló vakolatú épületek, sötét lakások, mozdulatlanság, szikár táj, amelyen gyötrődve ver gyökeret a növény, besüppedt arcú, elgyötört parasztok, babona, betegség, szellemi sötétség és kiszolgáltatottság. Gaglianóba, a délolasz hegyi faluba, soha nem jutott el a megváltás, megállt Ebolinál, az utolsó vasútállomásnál. Politikai száműzöttként ebbe a környezetbe érkezik meg dr. Carlo Levi, Francesco Rosi Krisztus megállt Ebolinál című filmjének főhőse. Aki végignézi majd ezt az epikus hömpölygésű, mélylírával telített, kétrészes alkotást, elámulhat az ellentéteket bravúrosan egymás mellé rántó snitteken, a táj szikár, zord szépségén, a Színek festői harmóniáján. És az arcokon, amelyek a szenvedést, a munka, a létezés mindennapi megpróbáltatásait, a beletörődő hallgatást, az örömöt és a katasztrófát eleve elrendelésként tükrözik. Francesco Hősi mesterien ért hozzá, hogy adott szituációkból, a tárgyak sajátos helyzetéből, az öreg épületek, sikátorok fényárnyék játékából és kicsiny, szinte semmitmondó emberi rezdülésekből, valamint a folklórból hiteles, atmoszferikus képet építsen fel. A film szelleme híven követni látszik az ismert torinói író, Carlo Levi nálunk is megjelent Ahol a madár se jár című önéletrajzi regényének vonulatát. Az írásnak és a filmnek bizonyára más fogadtatása volt Itáliában, mint amilyen majd nálunk lehet. Az 1335-ben játszódó történet falujának látlelete kísértetiesen emlékeztethette az olasz nézőket a mai délitáliai falvak helyzetére. Számunkra csupán kuriozitás, amit látunk. Hiszen, mintha nem is játék-, hanem dokumentumfilm kockái peregnének előttünk. A főhős jár-kel, szemlélődik, meditál, ahol tud, jó szándékkal segíteni próbál, ám alakja, vállalkozókedve, személyisége nem sodorja olyan helyzetbe, amely nyilvánvalóan és élesen mutatná fel, hogyan jutott el a fasizmus őrülete még a legkisebb eldugott hegyi falvakba is, s miként alakította az ott élő emberek egymáshoz való viszonyát. Ilyen értelemben a film nem is a múltban, sokkal inkább a jelenben játszódik — ezt erősíti meg a rendező nyilatkozata is — egy nagyon is reális faluban, ahol majd ötven év elteltével is kevés a változás. A Carlo Levit játszó Gian-Maria Volonte rendkívül egyszerű színészi eszközökkel mutatja be a torinói író-festő-orvos száműzetésének napjait. Kár, hogy konkrétabban nem derül ki róla, mit követett el, amiért ebbe az isten háta mögötti helységbe telepítették. Volonte alakítását a szerep lehetőségei miatt mégsem tekinthetjük különösen magas színvonalú művészi tettnek. A néző végül is részleteiben szép, de egészében kicsit fárasztó, unalmas képsort kap arról, hogy tulajdonképpen miért is állt meg Krisztus Ebolinál. Harangozó Márta Kacsavadászat A cím csak áttételesen vonatkozik a film történetére. Legszívesebben egymásra vadásznak a fiatal cseh rendező, Karel Kovar hősei a nyomozók meg természetesen rájuk. Kábítószer-csempészek, titkos szerencsejáték-űzők és még titkosabb hullást gyártói és furikáztatói olyan szép számmal szállják meg a vásznat, hogy akármely keze ügyébe kerülő fület találja is megragadni a lendületes Mlynar őrnagy, arról rögtön kiderül, hogy van mögötte valami. Mert olyan bűnügyi film ez, amelyben midenkinek van valami a füle mögött. Következésképpen Mlynair őrnagy nem unatkozik, de nem unatkozik a néző sem az elsőfilmes rendező ritmusérzékének köszönhető. A játék arra megy ki, hogy a lefülelt bűnözők, s a felfedezett hullák között az összefüggéseket és kapcsolatokat sikerül-e felderíteni a nyomozás során, vagy sem. Pavel Hanys forgatókönyvírótól kellő mennyiségben kapott logikával Mlynarnak ez nem jelent akadályt, de a krimi fair play szabályait tisztességgel megtartva, ragaszkodik a fokozatosság elvéhez. Beosztó, mint egy jó háziasszony, de úgy, hogy nem takarékoskodik az üldözéssel, csellel, meglepő felfedezésekkel, de még a végére is hagy egy rejtélyt, hatásos és nagyszabású hajszával megtoldva. Kovar láthatóan a hatásra menő krimiktől tanult. Ügyesen keveri a meglepetésre épülő fogások közé az erkölcsi tanulságot, ami nélkül úgy látszik, e tájakon krimi sem készülhet. A gyilkosságok vérfoltos csomagolópapírjában átnyújtott pedagógiai intelem ugyan aligha hatásos, de egy kriminél mégiscsak a csomagolás a lényeg. A cím megfejtésével se maradjunk adósak, mert benne rejlik az erkölcsi tanítás lényege. Az emberen kívül állítólag a kacsa az egyetlen élőlény, amely még akkor is habzsol, amikor már tele van a hasa. Az etológiai párhuzamból bárki könnyedén levonhatja a tanulságot. Bársony Éva Mentolos ital Nemcsak nálunk divat a szerzői film, nem csupán a magyar rendezők éreznek ellenállhatatlan belső kényszert (nem is oly rég volt) ifjúságuk elbeszélésére, függetlenül attól, hogy ez közérdekű téma és közönséget érdeklő feldolgozás-e, vagy sem. Megteszik ezt francia filmrendező hölgyek és urak is, ha nem állami pénzből, akkor magántőkéből. Például Diane Kurys. A hölgy tehetséges. Kicsit eszünkbe juttatja Szabó Magda—Zsurzs Éva Abigéljét, kitűnő leány- és nem kevésbé jellegzetes tanárnő-portrékat ábrázol abban a láthatóan hitelesen életre keltett szigorú párizsi leánynevelő-intézetben, amelyben — nyilvánvaló — a rendezőnő Diane Kurys maga töltötte iskolaéveit. Emellett színészvezetése is remek. A sok ragyogó figura közül legalább egy nevet meg kell említeni: Eleonore Klarweinét, aki a tizenhárom éves hősnőt játssza rendkívüli bájjal. A többi (számunkra meglehetősen ismeretlen) színésznő is felnő figurájához, márpedig a jellemképek, mint említettük, jól megrajzoltak. Ennyi erénye mellett sem igazán jó a film , mert az iskolai és magánéletbeli epizódok túl epikusan sorjáznak és nem bomlik ki belőlük valódi dráma. A politika irányába csak bátortalan lépéseket tesz a film, ezek nem válnak elég markánssá, tehát nem is igazán érdekesek. Barabás Tamás A hagyományos montreux-i nemzetközi dzsesszfesztiválon az idei évben két igazi nagy régi csillag lépett fel. Fats Domino, az ötvenes évek nagy énekese, valamint Dizzy Gillespie, a trombitakirály, különleges, immáron legendás formájú hangszerével. ő is jó harminc éve szerepel a dzsesszvilág élvonalában. A Piros karaván Szegeden Faluvégi domboldal épült a Dóm homlokzata elé. Rongyokkal fedett barlangnyílások az ajtók, sötét rések egész során özönlik ki és befelé a tömeggé sokasodott cigánytábor. Kass János színpadképe olyan, mint a halszemoplikával készült fotók : elöl az apró dolgok is óriásira nőnek, hátra- és fölfelé minden beszűkül. Hatalmas kendő csüng a templomtoronyról, mintha az égből lehullva egyik sarka fennakadt volna, tarkán és csillogón, aztán lefelé egyre szürkébben, szennyesen, sárba mártottan terül szét. Ettől a kendőtől összezsugorodnak a felhőt karcoló harmincemeletnyi kő- és téglaépítmények, viszont a tövükben óriásokként elevenednek meg a földhöz tapadt, hús-vér emberek. Az arányok játéka valószínűtlen méretű bábszínpadra emlékeztet, ahol a fontos mesefigurák mellett eltörpülnek a fák, a falak, a mennyek és a földek, meg a seregnyi mellékszereplő Az átrajzolt valóságban minden jól hat, ami álomszerű, balladás, költői. És minden kisszerűvé is válik, ami nyersen és köznapian valóságos. Senki sem tudja pontosan, hogy mit szimbolizálnak azok a hatalmas, tűzfényű, piros párnák, melyek az égbenyúló cigánykendő valóságfeletti régióját képviselik a földszinti szürkeségben, csak sejtünk valamit róluk, vagy arról, amire utalnak, s ami — mint a muzsika — sokkal fontosabb és lényegbe vágóbb, semhogy szavakkal ki lehetne fejezni. Szakcsi-Lakatos Béla és Csemer Géza viszont aligha sejthették mivé válnak zenés életképüknek ezek az elemei a szegedi dimenziókra kivetítve. Különben igencsak megrettentek volna a hatalmas szakadéktól, amely a hazai cigányélet húsz-harminc év előtti — de máig föloldatlan — konfliktusait, ezt a konkrét történelmi valóságképet áthidalhatatlanul elválasztja játékuk érzelmi-költői szférájától. A rendezőnek, Vámos Lászlónak az a megjegyzése, hogy „a műfajban fiatal szerzők alkotása nem abszolút tökéletes mű” — elsősorban erre a kettősségre, erre a szakadékra vonatkozhat. A premieren a második rész közepén villámlásos zivatar tört ki. A közönség ezen az estén tehát maga dönthette el magában, hogyan kellene a történetnek végződnie. Ha a történet lenne a legfontosabb, akkor ezt a zivatart minden előadásra meg kellene rendelni. De a kiteljesületlen érzelmi-költői igazság nyugtalanít, mert ez a belsőbb szféra nem tűri a torzónyi élményt, itt megtorpan a fantázia kikerekítő készsége. Ezért a premier alapján nem tudhatjuk, hogy a Piros karaván végül is sikerrel vonult-e be a Dóm térre vagy sem. Tény, hogy voltak ennek a csonka előadásnak szívszorító nagy pillanatai és voltak bántóan közönséges, kiábrándító mozzanatai. S hogy e kettősség a zene idei áthangszerelt változatában éppúgy jelentkezett, mint a szövegkönyv kétarcúságában, a szcenírozásban és a szereplők játékában. Ha az igazán megrendítő jeleneteket tekintjük, akkor Galambos Erzsi, Suka Sándor, Harsányi Gábor alakítása és Kishonti Ildikó egyetlen felbukkanása emelkedik a többi fölé. Nagyszerű, de a játék naturális oldalát erősíti Kertész Péter drámai figurája, akárcsak Felföldi Anikó hatásos közbevillanásai. Túlnőnek a musicalszínpad műfaji keretein a táncok, Novák Ferenc mozgáskompozíciói, meg a kórus néhány hangképvíziója. A művet, Szakcsi- Lakatos zenéjének értékeit és olykori kényszermegoldásait nem kell újra felfedeznünk ebből az alkalomból. Annál inkább Nagy Ferenc új, néhol Bernsteinre emlékeztető hangszerelését és friss, életteli dirigálását. A szövegkönyvben felfelbukkanó, korhoz kötött aktualitásokat most, a szegedi tapasztalatok alapján és az idő múlására gondolva, érdemes lenne friss nézőpontból újólag megvizsgálni — a darab maradandósága érdekében. Fodor Lajos Suka Sándor MAGNETOFONSZALAG-VÁSÁR 270 m-es, Polimer gyártmányú, egyszeri felvételt tartalmazó, lejátszásra nem használt, új magnetofonszalagok 44 FORINTOS EGYSÉGÁRON kaphatók boltjainkban: Budapest VI., Népköztársaság útja 12 . Budapest VIII., Rákóczi út 5. Budapest VIII., Mező Imre út 3. Debrecen, Hatvan u. 1. Győr, Munkásőr u. 77. Pécs, Szalai András u. 10. Országos Tanszergyártó és Értékesítő Vállalat Lennon utca Liverpool városa még életükben meg akarja hálálni hírneves fiainak, amiért általuk a város is oly ismert nevű lett. Hoszszas vita után döntés született a városházán: a Beatles együttes, azaz John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr nevét ezentúl egy-egy utca viseli Liverpoolban, ahol a négy popzenész szobrát is felállítják.