Esti Hírlap, 1981. május (26. évfolyam, 101-125. szám)

1981-05-16 / 113. szám

• Ha csakugyan gya­korta társadalmi vagy lé­lektani tételt illusztrált is Bíró Lajos — nem mind­egy, hogyan illusztrálta! írni ugyanis nagyon tu­dott, bravúros stílusmű­vészete feszültséggel töl­tötte meg minden sorát, öt-hat novellájából Hor­váth Péter Asszonyok cím­mel írt tévéjátékot úgy, hogy néhány szereplőt ál­landóvá formált, egy-két helyszínt közössé tett és az eseményeket egymásba úsztatva, összefüggő, egy­séges történetté alakította a különböző időpontokban keletkezett és eredetileg egymástól független no­vellákat. Vitatható, de megengedhető forgató­könyvírói elképzelés. Né­zeiképp igazolta az, ami az elbeszélésekben erede­tileg is csakugyan közös: Bíró Lajos szemlélete, őszinte részvéte az eleset­tek és kiszolgáltatottak iránt, az, hogy mindig az előítéletek és igazságta­lanságok áldozatainak pártjára állt. S minthogy az ő társadalmában e „hátrányos helyzetűek’’ elsősorb­an a nők voltak, a forgatókönyvíró az asz­­szonyok bánata és védte­­lensége köré csoportosította mondandóit, már a cím­ben is jelezve ezt a szán­dékát. Az elképzelést Horváth Tibor nem túl szenvedélyes, de tisztesen egyenletes rendezése ön­tötte formába, és hasonló­képp tisztes, de egyetlen pontján sem kiemelkedő színészi játék valósította meg. Aki olvasta, az tud­ja, Bíró Lajos jobb, gaz­dagabb árnyalatokat ki­fejező, elevenebben élő író annál, mint ahogy e té­véjátékban megmutatko­zott. Aki azonban soha nem olvasta, az is érzékel­hette, hogy vérbeli művész munkáiból kapott ízelítőt. (barabás) • Sokféle művészinek hitt kacat vesz körül bennünket a lakásunkban. E ténnyel szem­besítette a nézőt az Ízlések és pofonok című televíziós sorozat első adása. A képernyőn bemu­­tatott tárgyak, jobban mondva vásári portékák a „művésze­tet” akarják képviselni — több­nyire elfogadható áron és sze­rényen. De tévedés volna azt hinni: csupán a tömegesen gyártott és olcsón eladható tár­gyak csúnyák. Az elegáns üz­letekben (esetleg iparművésze­ti boltban) súlyos tízezrekért vásárolt bútor vagy éppen fest­mény esztétikai értékét tekint­ve gyakran azonos a kicsavart derekú, festett keblű porcelán nővel, vagy az en­hez hasonló csecsebecsékkel. A műsor stú­dióba hívott vendégei a bemu­tatott tárgyak alapján hossza­san és részletesen vitatták, mi­ben áll ezek esztétikátlansága, s úgy ítélték meg, hogy amit a nézők elé tártak, a giccs ka­tegóriájába tartozik. Azt hi­szem, nem lehet minden kul­­túrszemetet a giccs világába utalni. A giccsre ugyanis sok egyéb mellett elsősorban az jellemző, hogy művészi külső­vel, művészetként igyekszik megmutatkozni s tartalmával — mert a giccsnek mindig van tartalma! — ideologikus hazug­ságot sugallni. A cérnát gom­bolyító torz cica, a háziáldás, a falvédő erre természetesen nem képes. Annak tekintjük őket, amik: silányságnak. (Gic­­­cses magatartásról, szemlélet­ről egyes társadalmi rétegek életvitelének majmolásáról már sokkal inkább beszélhetünk.) A mütyürkék, az elfuserált ál­­iparművészeti tárgyak, az ilyen vagy olyan kolóniál bútorok nem a giccs megjelenései, ha­nem az eltorzult ízlés produk­tumai. Mindezzel együtt is ér­dekessé válhatnak a sorozatok további adásai, ha a résztve­vők a következőkben nem ál­talánosan, hanem elemző mó­don beszélnek környezetünk tárgykultúrájáról, ha a közön­séget esetleg valóban szép, esz­tétikus tárgyak bemutatásával látni tanítják meg, s megint csak ha ... esetleg az iparban dolgozó tervezőket is képesek lesznek meggyőzni majd. Arról, hogy valóban praktikus, mai életvitelünkhöz igazodó, szép formájú tárgyak vegyenek ben­nünket körül, és ne esatt la­kásokban, hanem otthonokban élhessünk. (harangozó) Világért se mondanám, hogy mivel nálunk se pénz, se mód, se igazi vérből fa­kadó tradíció, se sztárok szerződtetése nem áll ren­delkezésre a musicalhez —, hát adjuk fel a dolgot. Csak épp nem árt tudni, hogy amit honi musicalelőadáso­kon látunk, az — néhány, egy kézen megszámolható emlékezetes kivételtől elte­kintve — kompromisszum. Pesten is, vidéken is. A Pécsi Nemzeti Színház társulata által előadott és most pesti vendégjátékon bemutatott Chicago-pro­­dukció a remek telitalála­tok és a megalkuvások elegye. Koreográfus-rende­zőként Tóth Sándor, társ­rendezőjeként Molnár Gál Péter állította színpadra Fosse és Kander musical­jét. Sokan esküsznek rá, hogy Kander ezzel a zenéjével fölülmúlta Kabaré-beli ön­magát. Ám ahogy ez a mu­zsika magyar színpadokon megszólal, ez az állítás va­lahogy nem akaródzik bebi­­zonyosulni. A Chicago tör­ténete pedig vékonyka és drámaiatlan; ötleted ellené­re inkább revü a chicagói gengsztervilág fénykoráról, az igazság és gazság, a bű­nös és áldozat fölcserélésé­ről, meg a szenzációvadász sajtóról, amely manipulál és manipuláltatik... Ami a legkitűnőbb volt a pécsiek előadásában: a tánckar. A Pécsi Balett fia­taljai számára ez a nyers, néha vulgáris mozgásvilág már anyanyelv. És ráadásul képesek tánc közben éne­kelni is (s ez, minden hang­zásbeli tökéletlensége el­lenére is illúziót keltőbb, mint a Fővárosi Operett­színház előadásán a zene­kari árokba állított kar­­dalosok és a színpadon tá­­togó táncosok). Amikor a tánckar nem volt színpa­don, gyakran statikussá, tempótlanná vált, „leült” az előadás. Két pompás-pikáns ötlet szitoráztatja különösen mu­latságossá a produkciót. Az egyik a női börtönőrt ját­szó Péter Gizi zengő farú, csizmanadrágos figurája. A másik: az érzelgős újság­­írónőt, Mary Sunshine-t, a nőnek öltöztetett-maszkíro­­zott, megtévesztésig illúziót keltő, magas tenorját köny­­nyedén alttá emelő Wagner Józseffel játszatták el. A többi főszerepben Füsti Molnár Éva, Vári Éva, Va­­jek Róbert és Mester Ist­ván a musicalkészségek szentháromságából általá­ban eggyel vagy kettővel boldogul.­ ­ A Sorsválasztók, Illyés Gyula legújabb, Pécsnek írt darabja, a mester tisztelet­re méltó tévedése. Illyés a zsidókérdést jelölte meg drámája témájául. Ebben a ma játszódó darabban va­lóban sokszor hangzik el ez a — nyíltan — oly szemér­mes ritkasággal használt szó. Ám ettől még a darab nemcsak hogy nem hatolt le a választott sokrétű té­ma mélyére, de nem is érintette igazán. A Magyar­­országon korunkban is fel­lelhető, lelkekben tovább­élő antiszemitizmus kérdé­se, a lelket torzító hatása a gyűlölködők­­re éppúgy, mint a gyűlöltekre, vagy magukat annak érzőkre: mindez megérne egy jó drámát, Il­­­lyés azonban meglepő élet­idegenséggel közelít hozzá és megy el mellette. Főhőse kósza elszólásból megtudja, azaz megtudná véli, hogy апуја-арја nem édesszülei. 1944-ben, kivég­zőosztag elé szánt zsidók menetéből lopták-mentették ki őt, s­ nevelték föl óvó­féltő szeretettel, kilétét el­titkolva előle. A főhős tombol, mindent tudni akar, meg akar szabadulni a ha­zugság „rátapadt szennyé­től”. Vállalni akarja „sor­sát”. Tombolásában szakít szerelmével, legjobb barát­jával, hihetetlenül jóságos szüleivel, sőt, hazájával is, melyben (az éppcsak láb­­rakapott pletyka nyomán) máris megkülönböztetések érik... Nem folytatom a törté­net elmondását, hiszen ta­lán ennyiből is kiderül, hogy a realistának szánt, mainak vélt tragédia in­kább afféle dramatizált esszé, s a szereplői­, az író néhány régóta visszatérő nemzeti-nemzetiségi eszmé­jének szócsövei. Ám a zsi­dókérdés, legalábbis Ma­gyarországon, nem analóg a baszkok, a katalánok, és a határainkon túl élő ma­gyarok problémájával. A több mint évszázada asszi­milálódott magyar zsidóság a külön nyelvét, öltözködé­sét, egész elkülönülését már ükapái korában felad­ta; önmaga bármi áron va­ló önkéntes különítése a magyar nyelv és kultúra egészéből nem érdeke, s ez a magatartás nem is jelleg­zetes. Még kevésbé hihető egy ilyen — elképzelt — neofita őskutató ifjú entel­­lektüel esetében. E figura megalkotásával az író ön­nön humanista elveivel ke­rült szembe: a faji és vér­­mítosszal hadakozva, ön­kéntelenül maga idézi föl és igazolja a faj és a vér mindenekfölötti — a kör­nyezetnél, neveltetésnél is meghatározóbb — fontossá­gát. A hat szereplő remény­­vesztetten viaskodik az eről­tetett helyzetekkel, s a szá­jukba adott, de a prédiká­torok nyelvét idéző, kö­rülményes mondatokkal. Hiába, se képzelőerővel nem érik utol a valószerűtlent, se tüdővel nem győzik az elmondhatatlant. Fencsik Flóra CHICAGO, SORSVÁLASZTOK PÉCSIEK PESTEN Két este — két műfaj LONDON: BEZÁR AZ OLD VIC Gyászol a brit színészek színe-java, élén Lord Oli­­vier-vel: bezárja kapuit a londoni Old Vic színház. Százhatvanhárom évi fenn­állás után, pénzügyi okok­ból bezár a brit Shakes­­peare-színjátszás egykori otthona. Lawrence Olivier 1962-től 1973-ig vezette az itt működő Brit Nemzeti Színházat, amikor is a Nem­zeti átköltözött a Temze bal partján épült új ottho­nába. A világhíres színész­­rendező sok főszerepet ját­szott az Old Vic produk­cióiban, akárcsak felesége, Joan Plowright. A modern új Nemzeti meg a Királyi Shakespeare Társulat új fénye azóta némiképp ár­nyékba borította az Old Vic-et. Ez volt az első brit színház, amely csak klasz­­szikus művekből állította össze repertoárját. A bezárás oka: az Old Vic-től megvonták az évi 300 000 font értékű kor­mánytámogatást. A függöny ezekben a napokban gör­dül le utoljára az öreg szín­házban, amely Londonnak egy ma már külteleknek számító környékén épült, s amely 1833-ban kapta a Vic nevet, az akkor még csak leendő királynőről, Viktó­riáról. Velencei nyár Kiállítások, zenei rendez­vények, szórakoztató műso­rok várják június második felétől augusztus végéig a Velencei-tó partjára láto­gatókat, a Velencei nyár rendezvénysorozat kereté­ben. A tókörnyék ezúttal tizenegyedik alkalommal megrendezésre kerülő két és fél hónapos eseményso­rozata látványos, szórakoz­tató, igazi nyári programo­kat kínál. Velencén a dunaújvárosi amatőrműhely alkotói mu­tatkoznak be kiállításon, Pákozdon a művelődési ház­ban Francsics József szé­kesfehérvári festőművész alkotásait láthatják az ér­deklődők, Kápolnásnyéken és Pákozdon pedig termé­szettudományos érdekessé­geket bemutató tárlatot nyitnak június második fe­lében. A nyári vasárnapo­kon térzene köszönti majd az Agárdra látogatókat, Su­­korón, a híres református templomban ezen a nyáron két orgonahangversenyt tar­tanak, Pákozdon pedig nyáresti szerenádban gyö­nyörködhetnek a tópartra látogatók. A legifjabb standolókat bábelőadások, játékkerti foglalkozások, gyermekfil­mek szórakoztatják majd, a tizenéveseknek pedig disz­­­kóműsorokat, clathangver­­senyeket szerveznek. (MTI) VASÁRNAP Múzeumi világnap A múzeumi világnap al­kalmából holnap egész na­pos rendezvénnyel várja lá­togatóit a Magyar Nemzeti Múzeum. Délelőtt 11 órakor családi programot tartanak felnőttek és gyerekek ré­szére: amíg a szülők a TIT tárlatvezetésén vesznek részt, a kicsinyek számára foglalkozást tartanak. A fel­nőttek dr. F. Dózsa Katalin művészettörténész vezetésé­vel régi viseletekkel, textí­liákkal ismerkedhetnek a történelmi kiállításon. A gyerekeknek évszázadok di­­vatjáról mesél a múzeum egyik munkatársa. Délután 3-kor Májusi muzsika cím­mel mandolinzenét hallgat­hatnak a látogatók, az Árion együttes előadásában. A tör­téneti és a régészeti kiállí­táson játékra hívják az ér­deklődőket. A nap folya­mán helyesen kitöltött já­téklapok sorsoláson vesz­nek részt, s a szerencsés nyerteseket műtárgymásola­tokkal jutalmazzák. A nagyobb múzeumok­ban — így például a Ma­gyar Nemzeti Galériában, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban és a Magyar Nemzeti Múzeumban — holnap nem kell beléptidí­jat fizetni. Az Iparművé­szeti Múzeum május 18-án, hétfőn is nyitva lesz. A lá­togatók a szecessziós ötvös­­tárgyakból rendezett kiál­lítást tekinthetik meg. A PETŐFI MÚZEUMBAN A Nyugat írói — fotókban írók, költők arcmásait megörökítő fotókból nyílik kiállítás a közeljövőben a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezésében. — Nem előzmény nélkül, hiszen jelenleg is Rippl- Rónai és az irodalom című kiállításunkkal léptünk ki a nyilvánosság elé — mondta Csorba Csilla mu­zeológus.— Ám szeretnénk igazi, összefoglaló tárlat keretében a Nyugat nagy nemzedékének meghatá­rozó író-költő óriásainak portréit, s egyúttal a kö­rükben élő és róluk művé­szi felvételeket készítő mestereket is bemutatni. — Székely Aladárt kell elsősorban megemlítenem: több száz pozitív kópia és üvegnegatív maradt ránk hagyatékából. Mindennek a bemutatása sem érdekte­len munka. Híresen szép karakteres Ady­ feje a kö­nyöklő Adyt örökítette meg. Ezenkívül ötven Ady­­portréját tartjuk még szá­mon, írók, művészek fény­képészeként vált ismertté az 1910-es években Székely Aladár, a barátságnak, a kötődésnek számtalan bi­zonyítékát követhetjük nyomon a ránk maradt le­velekből. Nagy szerepe volt az Ady-kultusz ébren­tartásában: ne feledjük, a húszas esztendők nem ked­veztek a haladó művészet fáradhatatlan munkásai­nak. Ekkor állított össze egy teljesen önálló Ady-al­­bumot, amelyhez Móricz Zsigmond írt előszót. Szé­kely, az újkori magyar fo­tóművészet megalapítója. — Kevésbé ismert fotó­művész Máté Olga. Az igazi emancipált nőtípus megtestesítője volt, ám a kékharisnyák minden túlzó vibrálása nélkül. A teljes önmegvalósításra töreke­dett, s a fényképezést is azért választotta hivatásul, mert úgy gondolta: általa fejezheti ki érzéseit, női voltát. (Lukács Györgyöt a Tanácsköztársaság bukása után ő bújtatta.) Fotói érzelmekben gazdagok, ezeknek az áradó ere­je fellazította a kemé­nyebb vonalakat, s ezáltal festőibb minden képe, mintha függönyön át csil­lanna föl egy-egy művész arca. Jellegzetes portréi Kaffka Margit, Babits Mi­hály, Osvát Ernő arcmá­sát hagyták ránk örökül többek között, s ezek kö­zül az Osvátot rögzítők a fiatal kor vonásait épp­úgy megörökítették, mint a későbbi érett férfi portré­ját. A Nyugat-barátok Köré­nek levelezőlapjait terítet­te elém Csorba Csilla. Eze­ket ki készítette? — A folyóirat népszerű­sítése érdekében a harmin­­cas évek elején állították elő ezeket a kartonokat, gondozójuk, a jó értelem­ben vett reklámmunka végzője Rónai Dénes volt. Ám megelőzően már szin­tén nyomtattak népszerű­sítő lapokat: egyik oldalu­kon a Nyugat színes emb­lémája keltette fel a fi­gyelmet, míg a másik fe­lén egy író, költő arcképe vonta magára az érdeklő­dést. Nemcsak a folyóirat, de az ábrázolt művész sze­mélye, alkotása iránt egy­aránt, a fotó alatt ízlése­sen valamelyik művéből jellemző találó sorokat he­lyeztek el. Rónai Dénes talán nem annyira meg­győző tehetségű fotós, mint Székely és Máté Olga, de igen felkészült és igényes fényképészként kell emlé­két megtartanunk. Rajtuk kívül más művészek mun­káit is bemutatjuk, így többek között Werner Irén, Pécsi József, Escher Károly, Kálmán Kata fel­vételeiből is ízelítőt adunk a látogatóknak. — Mikorra várható a maga nemében egyedülálló tárlat anyagának elkészül­te? — A nyárra bevégezzük, s a Petőfi Irodalmi Mú­zeum Nyugat Emlékmú­zeumában nyitjuk meg a kiállítást szeptember vé­gén. Földes Károly és együttese a Kisstadionban május 19-én és 20-án, este fél 8 órakor (rossz idő esetén május 21-én). Jegyek válthatók a Vörösmarty tér 1. szám alatti jegyirodában (telefon: 176—222), a Nagyme­ző u. 19. sz. alatti jegyirodában, a Színházak Központi Jegy­irodájában. VI., Népköztársa­ság útja 18., II., Moszkva tér, 2. továbbá az üzemi közönség­­szervezőknél és a helyszínen. Országos Rendező Iroda

Next