Esti Hírlap, 1984. május (29. évfolyam, 102-127. szám)
1984-05-25 / 122. szám
ÜNNEPI KÖNYVHÉT ♦ ÜNNEPI KÖNYVHÉT TUSSAL ÉS KRÉTÁVAL Szerelmeim, évek múlva Két fejedelmi szín, a vörös és az ezüst hívja fel a figyelmet Illés Endre új kötetére, amelyik Szerelmeim, évek múlva címmel jelent meg a Magvető Kiadónál. Most jöhetnének a megszokott sztereotípiák. Illés Endre orvostanhallgatói időszakáról, precizitásáról, lényeget kutatásáról. Kritikusi pályakezdéséről, kiadói-szerkesztői tevékenységéről. Roppant olvasottságáról, zenei tájékozottságáról, képzőművészeti 's Illés Endre méreteiről. Portréinak utánozhatatlanságáról. Találó jelzőiről. Stílusának lényegre törő tömörségéről. Bár mindez új könyvére vonatkozóan is igaz, mégis félő, hogy aki csak ezeket sorolja-ismétli, felületesen lapozgat. Aki olvasás közben igazán beleéli magát ebbe a kötetbe, azt először is a szöveg költőisége ragadja meg, a prózában új kötete megnyilatkozó Illés Endre szép líraisága. Bámulatos, hogy a többször „megénekeltekről” is tud mást mondani és újszerűen szólni. Számára nincs, nem lehet „agyonírt” téma. Három ciklusba terelve sorakoznak a kötet írásai. Nem sorolhatjuk fel mind, példákra kell szorítkoznunk. Az első ciklusból — amelynek címe egyezik a kötetével — tessék erősebben figyelni talán a Déry Tiborról, a Hatvany Lajosról s a Babits Mihályról rajzolt szokatlan, érdekes irodalmi képre. Első elolvasása után érdemes mindjárt még egyszer végigcsodálkozni az Eretnek vallomás című írást, amelyből nyilvánvalóvá válik, hogy Stendhal Vörös és fekete című regényéből több fejezet „hiányzik”, de — mint Illés Endre fogalmaz —: „Így is remekmű”. Ezt a ciklust az Illyés Gyula ravatalánál elmondott búcsú zárja. AZ ALBUM CÍME: LELETEK Fotózástörténet A fotózás történetének egyik legszebb honi emléke az a dagerrotípia, mely Petőfi Sándor elmosódó, ám mégis kétségbevonhatatlanul hiteles arcvonását őrzi. Kicsit szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy a magyar fotográfia történetét bemutató, Leletek című, rendkívüli értékű album éppen ezt az ereklyét hozza egyes számmal jelölt képeként. Aki figyelmesen végiglapozza a Képzőművészeti Kiadó majdnem ötszáz oldalas könyvét, egy viszonylag fiatalnak számító művészet kibontakozását követheti nyomon a kezdetektől napjainkig. (Fiatal művészet, írjuk, s valóban, még csak „tegnap”, 1839-ben volt, hogy a francia kormány megvásárolta Daguerre úr találmányát, és nagyvonalú gesztussal a világnak ajándékozta azt.) Találó cím, hiszen a fotózás valóban leleteket mentett át a későbbi korszakokba, az örömnek, a bánatnak, a különleges emberi helyzeteknek a leleteit, a történelem pillanatba zárt lenyomatait. A lapokról föltűnik előttünk a népélet számos, azóta már letűnt mozzanata, más képekről neves személyiségek pillantanak ránk; emberek, akik egykoron a társadalmi, a művészeti élet meghatározó személyiségei voltak. Neves profik és érzékeny lelkű, jámbor amatőrök, jó üzleti érzékkel megáldott múlt századi „fényírók” — mert így nevezték, magyarítva akkoriban a fotográfusokat —, invenciózus mesterek, múltbéli és mai riporterek, meg ismeretlen fotósok felvételeit szerkesztették egybe a kiadó munkatársai. Képek a kezdetekről: múlt századi festmények kompozícióját idéző, merev mozdulatba préselt, cifra ruhás delnők, túlöltöztetett, esetlen kisgyerekek, teátrális Kossuth-szobor pózban feszítő, lelkesült arcú férfiak. S mellettük — ugyancsak a kezdetekből — Rosti Pál táj- és városképei, a fény és árnyék olyan tudatosan hozott szépségével, amelyek valóban művészetté emelik munkáit. шзввЕвшзг&ваш S fokozatosan bontakozik ki előttünk a képek nyomán az a folyamat, hogy az ünnepi idillek fennköltségén túllépve, hogy s miképpen fordult a fotósok érdeklődése a realitás irányába, s hogyan örökítették meg fokozatosan a hétköznapok valóságát, az élet sokatmondó pillanatait, és a tárgyak fotóban ábrázolható különlegességét. Plohn József, majd Escher Károly és Kálmán Kata fényképezőgéppel írt szociográfiái pedig mindennél beszédesebben vallanak az akkori jelenről. Nem kívánom, hiszen képtelenség is lenne fölsorolni azt a témabeli gazdagságot, a felvételeknek azt a sokféleségét, ami e könyv lapjaira került, s amely immár fotótörténet. Csak épp a pillanatfelvételek stílusában: itt vannak Székely Aladár híres portréi (Ady szavaival, a fotós „íme, elmondja esetleges és hiábavaló pózainkon keresztül is , hogy kik vagyunk”). Kertész André felvételei, Pécsi József különleges hangulatot árasztó kompozíciói, vagy hogy a maiak közül is említsünk valakit, Korniss Péter realista munkái. Rendkívül érdekes: számos fotó kapcsán festészeti párhuzamok idéződnek fel, s valóban, szinte alig elképzelhető, hogy a felvételek ne inspirálták volna a század számos neves magyar festőjét, vagy éppen fordítva, az általuk megragadott pillanat ne ihlette volna a fotóművészeket hasonló motívum felkutatására. Szinte azóta, hogy a fotózást fölfedezték, a fentebb stíl szószólói vitatják: művészet-e a fotó. Egy ilyen rövid írásban értelmetlen és hiábavaló lenne ennek kifejtését megkísérelni. Tessék megnézni a kötet képeit, s az itt-ott föllelhető kuriózumok mellett a fotók önmaguk tanúi. S álljon itt végül egy szép gondolat, amelyet természetesen nem perdöntő végső érvként idézek. Thomas Mann mondta a művészi fényképezésről: „Az egyes tárgyat a jelenségek tömegéből kiválasztja, elszigeteli, kiemeli, jelentőssé teszi, lelket ad bele: szeretném tudni, mi mást csinált valaha a művészet, mi mást csináltak a művészek?” ... Harangozó Márta Székely Aladár felvétele Lédáról A Tussal, krétával fejezetcím alatt sorakozó írások közelebb állnak a megszokott formájú elbeszélésekhez. Életnovellák. (Lehet, hogy Illés Endre megró majd magában ezért a kifejezésért, hiszen minden novella élet,novella, de nem találván jobb kifejezést, az írások ismert, létező személyekhez való kötődését szándékoztam jelezni.) Egy irodalmi remekkel, a Tüdőgyulladásom első éjszakája című írással zárul ez a fejezet. A harmadik ciklus címe: Mozaik. Nehéz röviden szólni róla. Olvasni kell sorról sorra, és nagyon figyelmesen .. . Majd újra és újra, külön-külön megszemlélni mindegyiket, többször engedni, hogy belénk ivódjon ezeknek az írásoknak a gondolatisága, üzeneteik, figyelmeztetéseik. Maradandó írói pillanatfelvételek sorakoznak ebben a fejezetben, a mesterség legmagasabb csúcsáról. Az értelmes emberi életről s az elmúlás ugyancsak emberi, méltóságteljes fogadtatásáról vall Tilos Endre. Arról, hogy nemcsak önmagunk, hanem mások számára is hasznosan szabad csak élni, alkotni, dolgozni. Hogy maradandó nyomot kell hagynunk magunk után a világban. Miként teszi ő is, évtizedek óta immár, s most ezzel a könyvével is. Húsz tévéreklám futott le szűk negyedóra alatt a tegnap esti kis háziverseny során. Az összbenyomás, amit maguk után hagytak, nem sokkal több, mint a jóravaló igyekezet. Ezt, ha akarjuk, vehetjük biztató jelnek, ha például a Corso cipők, a Leo jégkrém vagy a zsebkendőbe tüsszentés népszerűsítésének humorát tekintjük. A szellemes megoldások nem tengtek túl, egyébként a meglepő is kevesebbszer volt jelen, mint ahogy azt a pillanatnak ez a sajátos műfaja megkívánná. Ami ugyancsak feltűnő volt , a dinamika hiánya. Mindössze két igazán energikus reklám szerepelt az összeállításban. Az egyik a MÁV, a másik a Méta „színeiben”. A női bájak közhelyszerűen jelentek meg, körülbelül azon az alapon, hogy vonzó, mert kerek, izgalmas, mert csücsörít; jó cégér, mert domborodik. A romantikus stílust nevezzük így jobb híján az Azúr és a Sport kávé reklám-előadásmódját — viszont a maga nemében tökéletes. Hangulata, sejtelmessége, a tárgyak eleganciája, az emberi szépség — mind összhangban van a szöveg előadásmódjának meleg és lágy tónusával. Kedvet és bizalmat ébreszt. S függetlenül attól, hogy az ember vacsora előtt, vagy után volt e tegnapi versengéskor, az „önjáró” hamburger kimondottan gusztust keltett maga iránt. Nem kis részben azért is, mert saját maga készítette magát — s ez igazán nem utolsó dolog, igaz? (be) A SZÁZADIK ÉVAD A cédrus és mi Operabalettünk, kilenc évvel a darab megszületése után, felújította Seregi László tánclátomását, melyet a tragikus sorsú Csontváry Kosztka Tivadar festői látomásai ösztönöztek. A vállalkozás akkor is figyelmet érdemelne, ha csak azt tükrözné, hogyan alakul a színház századik évadja körül legnagyobb társulatunk tehetségkészlete — abban a műfajban, mely a maga művészeinek a legkönyörtelenebb felkészülést és a legrövidebb pályaívet szabja ki. Mostanában mintha túlságosan is gyorsulna a rotáció, a generációs váltás, például a legendás Lakatos—Falsíp—Kun—Havas—Orosz—Róna-korszakhoz képest. Nevek bukkannak fel, igazi tehetségek nevei, de mire jól az emlékezetünkbe vésődhetnének, már el is tünedeznek. Az Operaház renoválása miatt megcsappant feladat is közrejátszhatott abban, hogy ez így alakult, de éppen ezért jogos az aggály, hogy mi lesz ősztől, amikor ismét két színpadon kell helytállni?! Vajon tényleg csak a részleges tétlenség űz el, vagy koptat le egyes neveket idő előtt a színlapról? Vagy olyan rohamos lenne a fejlődés, a képzés teljesítménye, hogy az újonnan pályára lépők, az alig, vagy még nem is végzettek lesöpörhetik elődjeiket mielőtt azok kifuthatták volna a formájukat? Talán az új arcok, a hamvas ifjúság varázsa valami helyett kell, pótlandó netán, ami akár a művekből, akár a megelevenítőkből hiányzik? Most ért volna ide a filmek, színházak rendezőcentrikus hulláma? (Azelőtt a színészek és táncosok nevére váltott jegyet a néző, ma már csak a rendezők, koreográfusok neve forog közszájon.) • • Ezernyi kérdés vetődik fel, köztük a legfontosabb: mivel fenyegeti, vagy mivel biztatja mindez operabalettünk holnapját? A választ — elméleti viták helyett — csak a teljes üzem, a mindkét színházban beinduló program fogja megadni. A cédrus felújítása azonban ennél izgalmasabb problémákkal is szolgál. Mindenekelőtt azzal a meghökkentő felismeréssel, hogy ez a balett ma másképp hat, mint a kilenc év előtti bemutatón. Anélkül, hogy Seregi bármi lényegeset változtatott volna rajta. Akkor hát miért? Nyilvánvaló, hogy ha egy élmény forrása változatlan, akkor a hatása csakis a befogadók változásával módosulhat. Tehát mi változtunk kilenc év alatt! A cédrus előnyösen megváltozott hatása azt mutatja, hogy Seregi művészi érzékenysége apró jelekből felfogta annak idején a köztudat és közérzet alakulását, hogy mire kezdünk élénkebben figyelni, milyen élethelyzetek, hírek, benyomások iránt mutatunk friss fogékonyságot, miféle vágyak és szorongások halványulnak, mik erősödnek bennünk öntudatlanul. S amilyen mértékben terjedtek és erősödtek később ezek a tünetek a közösségben, olyan arányban fokozódott művének hatása a közönségben. Mert az élet tényei egyszerre hatnak az egyes ember idegrendszerére (tovatűnő és tartós nyomot hagyó ingerekkel), meg az önálló szellemi „szuperszervezetként”, de ugyancsak az agyakban működő kultúrára — erre az emberiség méretű (4 és fél milliárd!), egymással összefüggő és a lényegét soha nem gépesíthető komputerhálózatra. Egyéni és háttéringerek, személyes és közös beidegződések, folytonos lélektani és társadalmi átrendeződések kulturális eredménye, ha például ma nő a szecessziós művészi hatások ázsiója és kelendősége, s így bizonyos szecessziós vonások A cédrus eleven képsoraiból is erősebben megragadnak. Hidas Frigyes zenéjét az ősbemutatón afféle idézetgyűjteménynek hallottuk, melyből a Wagner—Mahler—Strauss Orchester, a franciás impresszionizmus, Stravinsky és Bartók modernsége egész témányi hanghatásokban bukkant elő, viszont mai érzékeinkben ez a mesteri szaktudással megírt muzsika már pontosan illeszkedik a koreográfiai és szcenikai látványegyütteshez, akárcsak a század eleji ruhák tónusa, vagy Csontváry vetített szín- és formakompozíciói. Seregi látomása tehát ma aktuálisabb, mint volt. Költői hangulatot és erőteljes drámai feszültséget ébreszt a nézőkben. Ilyen, az idővel egyre erősödő hatás a remekművek ismertetőjele. Ezt a hatást már csak a klasszikus táncmozzanatok némi töredezettségének a (Balanchine-nál bevált) folyamatos feloldásával lehetne tovább fokozni — és a kitűnő, új táncosok belső átélésének felszításával. Lőcsei Jenő (a Művész), Hágai Katalin (Múzsa), Szabadi Edit (Fekete Aszszony) és társaik: kifogástalan tudású és alkatú táncosok. Jelenségek a színpadon, akik mozdulataik kifejező szépségével érzelemkavaróan testesítik meg a koreográfiai látomást. Művészetük továbbfejlesztéséhez azonban minőségi fokokkal járulna, ha az együttesnél ugyanúgy bevezetnék a szellemi-idegi tréninget a lelki ábrázoláshoz, mint a rúdgyakorlatokat a testi alakításhoz. Nem színészi etűdöket kellene persze a kész táncosokkal próbálgatni, hanem egyfajta lelki rugalmasság és hivatásbeli fanatizmus irányába edzeni. Hogy a színpadról ne a verejtékszagú munka, hanem a művészet hite sugározzák. Fodor Lajos