Esti Hírlap, 1984. május (29. évfolyam, 102-127. szám)
1984-05-30 / 126. szám
FM BEMUTATÓ Eszkimó asszony fázik Hogy az eszkimó asszony miért fázik, az nem derül ki Xantus János első játékfilmjéből, de néha a feltűnő cím igazolja önmagát. A film hősnőjét, Marit egyébként süketnéma férje nevezi el eszkimó asszonynak, egy zokni miatt, s hogy fázna, akár képletesen, akár valóságosan, erről nincs szó a filmben. Ez a Mari ösztönlény, aki a nevelőotthont elhagyva megáll a saját lábán, de erkölcsi vagy bármilyen normarendszer híján gátlástalanul mindig azt — és csak azt — teszi, ami eszébe jut, amit ösztönei parancsolnak. Talán ez az ijesztő szabadság tetszik meg Lacinak, a fiatal sztárzongoristának, akit Angliában csinos szerető, Budapesten aggódó szülők várnak. S persze jól öltözött, figyelmes, mindig fegyelmezett közönség Londonban, Budapesten és a világ legkülönfélébb hangversenytermeiben. S talán ettől az aggkorig tartó betáblázott művésznaptártól, a hosszú utazásoktól, az egyforma szállodáktól, a mindig áhítatos hallgatóságtól, a kicsit unalmas szeretőtől csömörlött meg ez a zongorista. Meg egy feltehetően szigorúan szabályozott, gyakorlatokkal teli gyermekkor emlékeitől, s ez vezetett a váratlan döntéshez, hogy ezt a véglény lányt vállalja fel testestől-lelkestől. Csak hát ott egy gondos, szerető férj is, János, aki történetesen süketnéma és a Fővárosi Állatkert állatgondozója, de biztos szexuális partner, lakást, családi biztonságot ad a nevelőotthonból kikerült lány számára. Ám egyik férfi sem számol a lány ösztöneivel. Amikor a süketnéma férj hasbaszúrja a zongoristát, akkor már a popénekesnővé avanzsált lány hetedhét határon túl hajózik valahol a tengeren, hogy majd kikössön a nemzetközi karrier dokkjaiban. Ha csak egy pillanatra elképzeljük ezt a három személyt más korban, más ruhákban, más foglalkozásokkal, máris ráismerünk a filmtörténelem olyan melodrámáira, mint a Kék angyal, vagy egyéb megszámlálhatatlan és jelentéktelen művek sorára, a hasonló típusú szerelmi háromszögtörténetekre. A képlet igen egyszerű: egy jámbor ügyefogyott, ám tisztességes férj, a világjáró csavargó, nőhódító szerető és a mindkettőjüket az ujjai köré csavaró öröklő. Aki a gyakorlatiasság mögött meghúzódó kiszámíthatatlanság, önmaga számára is rejtély, s aki többnyire tű, trotter, vagy tornacipős sarkaival a férfiszíveken tapos. Xantus filmjének forgatókönyve, amit ugyancsak a rendező írt, egy dramaturgiai őstípust jelenít hát meg, s hogy mégsem érezzük sablonosnak, az a rendező filmes tehetségét, filmkészítő biztonságát mutatja. Mindjárt az elején kiváló dramaturgiai ötlet, hogy előbb látjuk a gyilkosságot, s csak utána az előzményeket, s ez a szokvány melodráma helyett, új megvilágításba helyezi a históriát. Aztán egy rutinos rendező biztonságával tud, minden különösebb filmes faksznik nélkül, Matkócsik András kamerájának segítségével, olyan hangulatokat teremteni, amelyek hitelesíteni képesek a leglehetetlenebb helyzeteket is. Példamutatóan van vágva is a film, amelyben végre semmi nem tart tovább, mint kellene, és ha egy beállítás mégis hosszú, akkor az egyértelműen azt a hatást kelti, aminek a rendező szánja. A filmhatás legfőbb titka azonban, a három színész játéka. Boguslaw Linda lengyel művész (kitűnően szólaltatja meg magyarul Szakácsi Sándor), nem először játszik magyar filmben, de először kapott itt főszerepet. Az ő zongoristája minden bizonytalan mozdulatán, tekintetének szomorúságán — amin ritkán fut át olyan fiatalos jókedv, mint amikor beáll billentyűsnek egy popzenekarba — magyarázó szavak nélkül is érezzük az ijedt menekülést minden véglegesség, az élet minden lezártsága elől. Lukáts Andor alakítása pedig egyenesen színészi bravúr. Szabályosan „felel”, s hozzá a süketnémák ijesztő hangjait adja csupán. Egyetlen értelmes szót nem mond ki. Ezek a hangok egy film közegében rendszerint komikus hatást keltenek. Lukáts nemcsak azt éri el, hogy nem nevetünk rajta, hanem azt is,,hogy ne sajnáljuk — helyenként ellene drukkolunk —, hanem a zongoristával egyenrangú férfi vetélytársat tud formázni. Dobolása a zenekarban egyenesen ijesztő élmény. Méhes Marietta ugyan nem először játszik filmben, mégis joggal tekinthetjük amatőrnek, aki önmaga létét, lényét hallatlanul oldottan tudja „hozni” a kamerák elé. Minden gesztusa őszintétlen, csináltnak hat, de olyan módon az, ahogy egy önmagát tudatosan soha nem kontrolláló ember a maga számára is a legnagyobb őszinteséggel eljátssza az életét olyannak, amilyennek ő képzeli. Az a döbbenetes ebben a játékban, hogy az őszintétlenség hat hitelesnek. Ő hát az eszkimó aszszony, aki a címben fázik, a valóságban a három szereplőnek szinte a film végéig sikerül elfelejtetni, hogy milyen közhely igazságokat látunk. A nézőtér kivilágosodásával lassan vesszük észre magunk körül a valóságot, és kezdünk kételkedni a filmben, de amíg néztük, nehezen engedett ki vonzásából, nem hagyta, hogy a vásznon kívüli világra figyeljünk. Nem is jelentéktelen eredmény ez, egy elsőfilmes rendezőtől, Bernáth László Lukáts Andor Mai dedikálások Szeberényi Lehel 4 órától a Könyvértékesítő Vállalat Pataky István könyvesboltjában (X., Pataky tér 7—14.), ugyanebben az időben Bart István a Népszabadság könyvesboltban (József krt. 5.), Major Tamás a Petőfi Sándor u. 1-ben, Szakonyi Károly a Váci utca 9-ben, Rákos Sándor a Liszt Ferenc téren dedikál. 5 órától az Illyés Gyula könyvesboltban (Népköztársaság útja 16.) Hernádi Gyula, a Vígszínház előtt Kolozsvári Grandpierre Emil, a Liszt Ferenc téren Molnár Géza találkozik olvasóival. A Vígszínház előtti könyvsátornál lesz 6 órától Hankiss Ágnes, Szakonyi Károly pedig ugyanekkor a Marcibányi téri Művelődési Központban rendezett író-olvasó találkozón vesz részt. . Bizonyára fárasztó edzéseikkel indult, és kicsit lihegve ért célba a tegnap este a 2. csatornán először jelentkező IC stábja. Ifjúsági Centrum — ez a cím rejtezik a rövidítés mögött. Illetve, csak a centrum biztos (bár semmi jelentősége nincs, hogy a közvetítés színhelye az Almássy téri Szabadidő Központ), az I „infót” (azaz információt), „idegen országot” és „időtöltést” is jelenthet. Erről a laza öszszefűzó szálról nem a műsorból, hanem Vágó István lekonferálásából értesültünk. Sajnáltuk egyébként, hogy keveset láttuk őt a műsorban, mivel — bár mint házigazda csak „beugró” volt — riporteri tudása, tapasztalata talán segíthetett volna a többieknek. Az IC ugyanis nemcsak a sorozat újdonsága terhét vette magára, ifjú riporterek, új arcok seregét is bevetette. Új tévés személyiségek születésének örömmel vagyunk tanúi, főleg, ha ezután igazi feladatokat is kapnak, megtalálják a témák közül a műfajhoz leginkább illőket. A most felvetettek ugyanis nem éppen ötperces kérdések voltak, s ha érdeklődésre tarthatnak is számot, választ, tanácsot nem nagyon kaptunk egyikre sem. Persze, ha a riporteri kérdések maximuma is az, „Mire jó az agyagedény?” és „Kiknek készül a kerámia?”, vagy ha két gondolkodó, felelős ember válaszait így sommázzák: „magyarán az érettségi szent és sérthetetlen” — sokat nem tudhatunk meg. Persze az élő műsor a sorozatindulás, a kezdők izgalma megsokszorozza a hibalehetőségeket. Sorolni csak azért találtunk érdemesnek néhányat, hogy segítsünk gazdagítani a jó irányba induló, rokonszenves lendületet. (molnár) Életük kész ponyvaregény DÓZSA ILDIKÓ ELBESZÉLÉSEI Tűnődöm: vajon lehet-e hozzá közöm, hogy a kötetnyi hat novella szerkezeti rendje mennyiben időrend is egyúttal Dózsa Ildikó első könyvében, s vajon hány harmadfélszáz oldalnyi készből rostálódott gyűjteménnyé, ami végül megjelent? Mindez nem filológiai műgond. Az írások keletkezésdátumait a szerző készséges olvasójelöltjeként hiányolom. Mert ezentúl keresni fogom a lapokban mostanáig elmulasztott publikációit (nem is tudom, voltak-e egyáltalán?), hiszen, amit író tetszik. S ezért remélem, hogy amit most, beköszöntőben asztalunkra tett, az még nem válogatás. Az még az eddigi majdnemminden. Remélem, mondom, mert hogyha ez a könyv valaminek, sokszorosan többnek, a java volna, akkor a többire kevésbé volnék kíváncsi. Kívánom hát, hogy ez a kevésnyi elbeszélés ne írója rekordformáit mutassa, hanem esendőségeivel, botladozó startjaival is az őszinte pályakezdőt. Tehetségének jelzett mértékei így kapnak hitelt — valamihez képest. És ha a novellák ráadásul a megírás egymásutánjában következnek, az volna az igazán megnyugtató. A könyv tudniillik egyre jobb. Ahogyan a terjedelem több, mint felerészét tévő címadó kisregény után a sokatmondás addigi kényszerét elűzi a valamit kimondás képessége. Tartalomismertetésre nincs mód. A novellák puszta — hosszú — címeinek megismétlése is megtöltene egy vastag bekezdést. Inkább megfogadom Dózsa Ildikó okos „fülszövegének” praktikus tanácsát, másfél mondatnyit idézek, megpróbálván bejelölni ennek a prózának a nullafokát és forráspontját. „... szívszorító, mint sovány kis lokáltáncosnők neccharisnyáján a lyuk”. — „A ruhaszárító kötélen pizsamák gyalogolnak reménytelen igyekezettel a szélben.” Aki az elsőt leírta, még remélhet. Aki a másodikat, az — író volt abban a pillanatban. A teljesítménynek e két véglete közt „gyalogol” a ponyvaregény, amelyet, ha olvasója érzelemmel közelít — magára vessen. Négyszögtörténet ez a panoptikumnak is paródiája: a negyvenesedő, egzisztenciátlan artista-dilettáns, kontra három nőstény története, akinek harmadika ráadásul megfoghatatlan is: a Véletlen. Az ő, az utóbbi megjelenítésével bizonyítja be Dózsa Ildikó külön bravúrban, hogy a személyiségábrázolás szinte született tulajdona. Hogy személyiségeivel mihez kezd — erről a bármi kerek és szellemesen épséges történet egyelőre nem dönt. Egyelőre jobban teremt, mint nevel. Kitalált embereiben, egyelőre, a lehetőség több, mint ami tudatunkra adott sorsukban megvalósul. Dózsa Ildikó a társadalom aljnövényzetében lépdel; nyomán ez a tenyészet túlburjánzik, s ha követője — mint az író diktálja — menet közben égre néz, bizony, meg-megbotlik a zöldben. A ponyvanovella kiváló ötlete nemigen bírja a távot. Úgy tetszik azonban, a folytatásban az író megtalálja magát. A kisregényt kötetté egészítő öt kispróza — öt feszültség, a túlköltés unalma nélkül. Bennük a szerző már nem kínálja, hanem használja szellemességét. A záró elbeszélés paradox módon tanulságos. Az írás ürügye: Mikes Kelemen reinkarnálódott nénikéje ugyanis másodlagos lelemény. A teljesítmény mégis itt a legeredetibb. Az anekdota filozófiává súlyosodik — a kötet egészének tréfája itt rangosodik humorrá. Ezért volna jó a legfrissebb dátumot ott látni alatta. Mert a „P. E. grófnő ...” című záró drámai duett már nem akármilyen következő kötetet jelezhet előre. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) Hárs György TASKENT! FESZTIVÁL A harmadik világ kultúrájának — s nem pusztán filmművészetének — fontos találkozóhelye, bemutatkozási alkalma a taskenti nemzetközi filmfesztivál, amelyet május 23-tól rendeztek meg az idén, immár nyolcadszor, Szovjet-Üzbegisztán fővárosában. Egy filmtalálkozó színvonalát nem határozhatja meg más, csak a bemutatott alkotások színvonala, de rangját mindenesetre jelzi a résztvevők rangja. A japán Shindo Kaneto, az indiai Mrinal Sen vagy az NSZK- beli Peter Fleischmann neve bizonyára nem csupán a filmszakmabeliek számára ismerős, átvitt értelemben „rangot” jelentő név valamennyi, ám szólhatunk közvetlenebb értelemben is a rangokról-nevekről: nyolc ország művelődési vagy tájékoztatási minisztere, illetve miniszterhelyettese van jelen a taskenti fesztiválon. (Nem árt talán fölsorolni, mely országok ezek: India, Ghana, Libéria, Mongólia, Vietnam, Laosz, Kambodzsa, Jemeni NDK). KIRÁNDULÁS Shindo Kaneto, Mrinal Sen, a brazil Nelson Pereira Dos Sandos eddigi életművének retrospektív sorozata zajlik a város egyik legnagyobb mozijában. A Film Házában — mozivásznon és videóképernyőn — a filmvásár vetítései sorjáznak. A Művészetek Palotájának két nagy mozitermében láthatjuk a fesztivál főbb eseményeit, az új játékfilmek, illetve rövidfilmek bemutatóit. Amikor e sorokat írom, már mögöttünk van az egész napos, roppant érdekes szamarkandi kirándulás (hagyomány e fesztiválon, valamely nagy múltú közép-ázsiai város nevezetességeinek megtekintése), a fesztivál fele még hátra van. Mindenesetre már a legelsőül vetített film megnyerte a közönség tetszését: A túsz című tadzsik polgárháborús kalandfilm, Jurisz Juszupov rendezése ritka kaszkadőr- és lovasparádéjával kápráztatta el a műfaj kedvelőit. A koreai Hajnalcsillag tiszta, naiv története pedig, merev sémák szerint építkező dramaturgiája ellenére, valóságos tapsvihart váltott ki a helybeli nézőseregből, a szakmai közönség azonban már kevésbé volt tőle elragadtatva. Kétségtelen értékmérő lehet az a tény, hogy a fesztivál eddig eltelt négy munkanapján négy művészi tekintetben is érdekes filmalkotással találkozhattunk. A kazah rendező, Szerik Zsarmuhamedov Vezekelj bűnödért! című, családerkölcsi kérdéseket fölvető munkája az egyik. A második, Gadella Gubara független szudáni filmkészítő műve, amely egy háromszáz éve csakugyan megtörtént, később legendává vált eseményről — egy törzsi intrikák miatt tragédiába torkolló szenvedélyes szerelemről — beszél, a megfilmesített népi színjátszás eszközeivel. A címe egy női név: Tadzsudzs. A harmadik A nagy kérdés — iraki film. Rendezője, Mohamed Sukri Dzsámik bizonyára látta, s jól megnézte magának Attenborough Gandhiját, s képes volt minden utánérzés nélkül tanulni belőle. Drága, káprázatosan, s ugyanakkor tárgyszerű hitelességgel megrendezett tömegjeleneteket. Objektív, etikus-krónikás hangvétel jellemzi művét, amely a húszas évek ellenállási mozgalmairól szól, a brit gyarmati adminisztráció válságos korszakát idézi. Négy nap, négy érdekes mű ARGENTÍNÁBÓL A negyedik figyelemre méltó film az Argentínából érkezett Várj reám, amely már a tavaly év végi havannai szemlén is sikeresen szerepelt. Juan José Jusid műve ironikusan idézi föl az ötvenes évek elejét, peronistákkal, szakszervezeti megmozdulásokkal, illúziókkal és illúzióvesztésekkel — egy kamasszá érlelődő gyerek sorsán keresztül és szemszögéből mutatva. Némely jelenlevő kritikus szerint a rövid- és dokumentumfilmek bemutatósorozata érdekesebb most itt, Taskentben, mint a játékfilmeké. Jómagam — a vetítések párhuzamossága miatt — eleddig még nem ellenőrizhettem, csakugyan így van, vagy sem. Legközelebb talán már erről is számot adhatok. Csala Károly □ DEBRECENBE KÉNE MENNI... címmel népi iparművészeti kiállítás nyílik június 8-án délelőtt 11 órakor a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában. Dr. Szabó Imre, a Hajdú-Bihar megyei Tanács elnöke nyitja meg a tárlatot, amely augusztus 31-ig tekinthető meg. Hat fafaragó, hat fazekas, tizenhárom textiles, három bőrös, két kékfestő, egy kalapos, egy kulacsos és egy rézműves népi iparművész mutatkozik be alkotásaival.