Esti Kurir, 1924. szeptember (2. évfolyam, 182-204. szám)
1924-09-02 / 182. szám
1924• szeptember 3., szerda,IL Miljukov szerint a bolsevizmus már nem tart soká Közelinek látja a bolsevizmus bukását — az eljövendő orosz köztársaság föderatív állam lesz — Oroszország nem bíz meg új háborút Párisi beszélgetés Miljukovval, a kadét párt vezérével Az Esti Kurír párisi tudósítójától Páris, augusztus 31. A végletek útvesztőjében, hol nemcsak Magyarország tévelyeg esztendők sora óta, hanem az egész orosz emigráció is, egyedül Miljukov, a kadettpárt egykor nagynevű vezére, járja ma is kicsiny, de kompakt és harcrakész frakciójával s Parisban megjelenő napilapjával, az aránylag erősen elterjedt „Legújabb Hírek“-kel, a történelmi evolúciónak azt az egyedül normális útját, melyről az orosz birodalmat a forradalmak földrengései zökkentették le. Miljukov kristálykemény jellemét nem hajlította el a forradalmak őrülete s a száműzetések szenvedése. 15, a polgári respublika apostola, ma is az orosz középosztályigazi képviselőjének s vezérének tudja magát, egyként elkülönzötten az orosz emigráns-hadak cárista multbanézőitől és szociálforradalmár rajongóitól. A járosban bujdosó jó ötvenezer orosz között tanságát mutatja. Állandóak a regionális zavargások és forradalmi kísérletek, mert nemcsak a társadalmi légkör elviselhetetlen, hanem a gazdasági helyzet is. A múlt évek éhínsége nem istencsapás volt, hanem természetes következése a politikai viszonyoknak és nem egyéb lelkiismeretlen bluffnél, ha a szovjet agrárkiviteli ígéreteket tesz nyugat felé. Ők maguk hivatalosan először 600 púd kiviteléről beszéltek, utóbb már csak 1509 100 púdról, legújabban pedig 22 púdra becsülik exportképességüket: ez is oly hazugság, mint a régebbi adatok. Nem is lehet másként, minthogy a parasztnak ma Oroszországban se gazdasági gépe, se trágyája, se karma, sőt még vetőmagja sincs és nem lehet. Itt, emigráns-redakciójában kerestem fel ezúttal a hosszú bujdosásban megőszült, megrácosodott arcú, de semmikép meg nem öregedett Miljukovot és örültem, hogy a tekintete ma is csak oly acélos, az arca csak oly kemény s határozott, mint az 1905-i forradalom s a tíz év előtti parlamenti harcok történelmi napjaiban, mikor az egész ország reménye s hite ezen a karakterisztikus, boltozatos koponyán csüggött. — Hét év hosszú idő. De a reménységet legkevésbbé sem vesztettem el. A bolsevizmusról tudván tudom, hogy az az orosz forradalomnak csak egy fázisa, sőt úgy látom, hogy már nem is tart igen soká. Mindig ellensége voltam az Oroszországba való fegyveres intervenciónak, ugyanezért, mert belátásom szerint a bolsevikok uralmát nem külső erőszak, és nem is belső forradalom kell, hogy megdöntve, visszatérni nem fog soha. A forradalom két hatalmas vívmánya, hogy teljesen kiirtotta az arisztokráciát és végérvényesen megszüntette a nagybirtokot. (A bolsevikik ebből a két eredményből élnek ma is, holott egyik sem az ő érdemük: mindkettőt a polgári republikánusok forradalma teremtette meg, a bolsevikiknek csak annyi az érdemük, hogy folytatták az átvett művet e téren, a maguk módján.) Arisztokrácia és nagybirtok híjján azonban monarchizmus Oroszországban nem képzelhető. Én magam évtizedekig küzdöttem egy alkotmányos monarchiáért. (Tudja, hogy pártom neve is „konstitucionáls demokrata.) Ma is hiszem, hogy a dinasztia megmenthette volna uralmát, ha tudott volna alkalmazkodni az idők követelményeihez. De legkevésbé sem tudott... — Ellentétben a divatos reakciós teóriákkal, hogy ez s az a nép „nem tjevés aránylag az ő híve: némelyek forradalmi szocialisták, mások (s ez a többség) főleg volt cári tisztek s csinovnikok, akik ma is csak a „Szent ,Oroszország“-ot tudják elgondolni hazájukul, teljesen elmaradtak a rohanó időtől. Életük a legnyomorúságosabb emigráns-tengődés, alig három-négyszázuknak sikerült , valamint hivatalba jutnia, a többi nehéz testi munkával keresi kenyerét — egyedül a Renault-gyárban hatezer, Citroennél több mint háromezer orosz emigráns dolgozik munkászubbonyban, vagy homályos kalandoréletet épített fel grófi s hercegi címere talmi diadémjára. Hanem a polgári republikánus orosz követség, melyet a Grenelle-utcában ma is a Kerenszky által kiküldetett Maklakov vezet, mégis mindnyájuknak segítőszelleme és mindnyájuknak mindennapi olvasmánya, a „Legújabb Hírek", melyek hasábjain Miljukov hirdeti napról-napra az orosz polgári republikanizmus tagadhatatlan igazságait, az országnak is érdeke, hogy a mai rendszer a saját tarthatatlanságán omoljon össze lehetőleg újabb forradalmi rázkódás nélkül. Hogy ez így lesz-e (mint szeretném) az főleg a Szovjet viselkedésén múlik, hogy fognak-e alkalmazkodni tudni az időhöz és megteszik-e a szükséges koncessziókat, melyek kiszélesíthetnék áramuk bázisát és fokról-fokra visszavezethetnének a normália kormányrendszerhez. Kísérletezésük a Neppel mutatta, hogy mennyire szorítja őket aszükség és mostani fokozott erőszak-uralmuk a végső kétségbeesés erőlködése már. — Az emigrációban nem vesztettem el hazámmal a kontaktust, mint ahogy semmi cenzúra és határzár nem gátolhatja, hogy lapomat egyre többen olvassák titkon Oroszországban is. S minden, amit hazulról tudok, a kormányzati rend teljes tarthata.Kérdésemre, hogy nem fog-e a szovjet hatalma megszilárdítására háborút kezdeni, amire alkalmuk van keleten és nyugaton egyaránt. India... Besszarábia .. ?) Miljukov tagadósa felett. — Oroszország nem bir meg új háborút. Még ha feltesszük is, hogy győzelmet arathatna Románia vagy Lengyelország ellen, ez csak fázist jelentene a megindítandó háborúban (melyben egyébként nem hiszek) mert itt megállani nem lehetne nekik. Akik ma Oroszországban háborút indít, az csak kezdetét, nem végét, sem kimenetelét, legkevésbbé pedig terjedelmét és belpolitikai visszahatását e háborúnak nem determinálhatja. Való, hogy a békeszerződéseket az antant a bolsevizmus hibájából Oroszország meghallgatása nélkül és erősen az ország kárára és érdekei ellen diktálta, de ezen a helyzeten is nem háború útján kell változtatni, hanem békés koncepcióval.. pWMMWW———aMBBM—WM—(ptUWUIIWI H ■ Siettem megkérdezni, hogy milyennek képzeli a helyes és eljövendő kormányrendszert s azzal összefüggésben az elkövetkezendő „békés koncepciójú" külpolitikát? — Noha a talán együttvéve egymilló emberre becsülhető emigráció túlnyomó részben legitimista — felelte Miljukov — a monarchizmus Oroszországban véglegesen lejátszotta szerepét. Tolsztoj szökése Jasznaja-Poljanából Tolsztoj életének utolsó éveiben a nagy író világnézeti kételyei egyre súlyosabbá váltak. Konfliktusai családjával és környezetével egyre kiéleződtek olyannyira, hogy a végénmegszökött otthonából. Tolsztoj életének erről a korszakáról, amelyet különösen nagy érdeklődéssel igyekeztek hívei és kritikusai felderíteni. Igen érdekes dokumentumokat szolgáltat Goldenweiser Sándor zongoraművésznek most megjelent könyve, Tolsztoj közelében. Goldenweisert Tolsztojhoz 1896- tól egészen Tolsztoj élete végéig, 1910-ig szoros barátság fűzte. Ott lakott a nagy íó közelében, mindennapi vendég volt nála és bizalmas baráti viszonyban volt Tolsztoj leányával, Alexandrával is. Érdekes dolog, hogy Tolsztojon élete utolsó esztendejének elején még egyáltalában nem voltak észrevehetők a teljes depressziónak és lelki megrokkanásnak azok a jelei, amelyek később egészen elhatalmasodtak rajta. 1910 januárjában még azt írja róla egy levélben a menye, hogy „Nikolajevics Leó igen élénk, fiatalos és feltűnően sokat dolgozik. Mi alig tudunk vele lépést tartani". Márciusban — írja Goldenweiser — még szintén igen biztató és korához képest meglepően élénk lelkiállapotban volt. Állandóan olvasott, problémákon törte a fejét, tele volt bizalommalés életkedvvel. Sokat foglalkozott az indus filozófiával, kis novellát is akart írni. Október 1.-én azonban már ezt jegyzi fel Goldenweiser: „Nikolajevics Leó többnyire egészen szótlan, ha jelenlétében beszél valamit az ember, úgy érzi, hogyTolsztoj oda sem figyel s hogy, csak tapintatosságból tesz úgy, mintha érdekelné a dolog. Valóságban már olyan távol van mindentől... Állapota feltűnően emlékeztet a haldokló Andrej herceg alakjára a „Háború és béké-ben". Ebben a változásban a legnagyobb része tagadhatatlanul Tolsztoj feleségének volt, ennek a hiú, kapzsi s amellett beteges, ideges asszonynak. Andrejevna Zsófia — igy hívták Tolsztoj feleségét — állandóan gyötörte urát, néha hisztérikus kitöréseiben a földre vetette magát, öngyilkossággal fenyegetőzött s ezáltal egészen megkeserítette férjének életét. Lélekben teljesen távol állt urától; egyetlen gondolatát, egyetlen tettét sem tudta megérteni és átérezni. Tolsztojnak tudvalévően volt egy iskolája birtokán, amelyben az odavaló felnőtt, sőt gyakran öreg parasztokat tanította írásra, olvasásra és miegyébre. Tanítványaival szinte baráti viszonyban volt, szinte kínosan igyekezett kiküszöbölni minden olyan momentumot, amely őt és a parasztokat a köztük levő osztálykülönbségre emlékeztetheti. Az asszony éppen az ellenkezője volt ennek: zsarnokoskodó és súlyos idegbajában szadista. Feljegyzi Goldenweiser, hogy Andrejevna Zsófia rendőröket hozatott a birtokra, akik bestiálisan bántak a parasztokkal . Tolsztoj néha szemtanúja volt annak, hogy a felesége rendeletére megkorbácsolják volt tanítványait, barátait, testvéreit... Andrejevna Zsófiának a lélekállapotát sokan nagyfokú hisztériával, vagy paranoiával magyarázták. Tolsztoj azonban, megfelelően akkori világszemléletének, csakis az asszony erkölcsi felfogásában látta k hibát. „Az ő fixa ideája a hiúság, — mondta — retteg attól, hogy az utókor majd nem tartja jó hitvesnek, hogy azt mondják majd, megnehezítette az ura életét. Ezért gyötör engem állandóan, ezért igyekszik minden erejével bebizonyítani, hogy körülöttem mindenki gazember, csak egyedüli angyal." Csakugyan Tolsztoj családi konfliktusainak talán legfőbb oka az volt, hogy felesége rendkívül féltékeny volt minden emberre, aki iránt Tolsztoj érdeklődött és állandóan intrikált a barátai ellen. Tolsztoj legjobb barátja ekkoriban Cserkov volt, aki ellen az asszony féltékenysége már szinte őrületté fokozódott. Éjszakánként átkutatta férjének iratait és ha véletlenül Cserkov kezeírását vagy fényképét találta köztük, szétszakította, lábbal taposta és hangosan toporzékolt, úgyhogy emiatt gyakran hangos veszekedés keletkezett köztül. Még jobban megmérgezte Tolsztoj életének utolsó hónapjait az asszony kapzsisága. Mikor Andrejevna Zsófia megtudta, hogy férje meg akarja akadályozni, hogy halála után üzleti alapon értékesítsék műveit — ami az ő felfogása szerint a legnagyobb erkölcstelenség volna —, megpróbálta még az író életében eladni a könyvek kiadási jogát. Tolsztoj erre nyilatkozatot tett közzé, amelyben eleve érvénytelennek nyilvánít minden üzleti tranzakciót, amelyet bárki is az ő műveire vonatkozóan köthet. Tolsztoj egy ideig megadóan tűrte feleségének őrületes szeszélyeit. Keresztényi világnézete a lemondásra tanította. Szenvedését szent megpróbáltatásnak tekintette és nagyon örült, ha sikerült ideig-óráig elfojtania magában a gyűlöletét felesége iránt. Végül is azonban kitört az elkeseredés. 1910 júliusában, 82 esztendős korában egy-szer így kiáltott fel: — Tönkretesz engem ez az asszony. Mondjátok meg neki, barátaim, hogy ha meg akar ölni, csak folytassa azt, amit eddig tett. Végleges szakításra ugyanennek az évnek október 28.-án került a sor, mikor Tolsztoj egyszer arra ébredt álmából, hogy felesége szokásához híven kutatgat iratai között, sőt álkulccsal nyitogatta fiókjait is. Amikor az aszszony észrevette, hogy férje felébredt, igyekezett eltitkolni a dolgot s úgy csinált, mintha csak azért jött volna be Tolsztoj szobájába, hogy megnézze, egészséges-e. Tolsztojt elfutotta a harag és végleg elhatározta, hogy elválik. Néhány nap múlva elmenekült feleségétől Jasznaja-Poljanából és a Balkán felé indult, hogy valamelyik félig civilizált országban telepedjék le. „Magyarázzátok meg anyátoknak — írta gyermekeinek egy levélben —hogy lehetetlen volt számomra itt tovább élni, állandó hallgatózások, kémkedések, szemrehányások, zsarnokoskodások közepette. Egyetlen vágyam van: megszabadulni tőle, hazugságaitól, rosszindulatától, egész lényétől. Tolsztoj azonban nem jutott el Bulgáriába. November 2.-án súlyosan megbetegedett. Harmadikán Goldenweiser meglátogatta a haldokló írót. — Miért mondott le a koncertjéről? — kérdezte tőle Tolsztoj. — Mert meg akartam önt látogatni. — Nézze — mondta erre a parasztnovellák nagy írója —, ha a paraszt az aratással van elfoglalva és megtudja, hogy a felesége haldoklik, meg sem moccan, hanem nyugodtan folytatja munkáját. A maga számára a koncert ugyanaz, mint a gazdának a föld. Nem lett volna szabad elhanyagolnia miattam. De azért nagyon köszönöm a szeretetét. December 7.-én, egy hónappal Tolsztoj halála után, találkozott Goldenweiser Andrejevna Zsófiával a sírnál. „Sohasem fogom az asszony arcát elfelejteni — írja feljegyzéseiben Goldenweiser. — Arca fel volt dúlva s remegő, elcsukló hangon mondta: „Mit tettem, mit tettem!... Ha tudná, hogy érzem magam! Azok a rettenetes álmatlan éjszakák... Hogy is lehettem olyan vak? Bizony én öltem meg őt!" 5. oldal +7(6 szermiHunniium m mi divatháza Hossuff) Lajos utca 9 szuterrénjében az őszi idényre ajánl: Ülj köpenget! keft gyapjúkelméből selyembéléssel Kosztümöt! angol szövetből 1250 .000 Híjat! 185 000 Ruhát! szövetből 290 .000 Ruhát! selyemből 1.000 .000 Szőrmeköpengek K flftft hosszú, tartós szőrméből