Esti Kurir, 1926. április (4. évfolyam, 74-97. szám)
1926-04-07 / 77. szám
Szerda, 1926 április 7 írtékSb. ÉP ELMÉVEL A TURULON ÉS AZ ANGYALFÖLDI TÉBOLYDÁBAN is -■ — Felmásztam a Turul-madárra, ahonnan zuhogó hajnali esőben rövid küzdelem után mint őrültet hoztak le a tűzoltók Kétszer kellett felmásznom, mert először nem vettek észre — Éjszakai birkózás a viharral és a nádszálként hajló tolólétrával — Amikor az „őrültet” megüti az elektromos áram — A Turul-madártól a rendőrorvosig Láttam Budapestet virágvasárnap hajnalán a Turul tetejéről Az Esti Kurír húsvéti számában már bejelentettem, hogy felmásztam a Ferenc Józsefhíd turul-madarára, bejutottam az angyalföldi elmegyógyintézetbe és tapasztalataimról cikksorozatot írok majd az Izsu Kurírban. A húsvéti számban megjelent cikkemet még a tébolydában írtam, sőt ott is olvastam. Igaz ugyan, hogy nem jutottam el a cikk végigolvasásáig, mert észrevették és elkobozták tőlem a lapot. Ezt a cikket azonban már a szerkesztőségben írom, mert tegnap, húsvét hétfőjén végre megkaptam az elbocsátási igazolványt, amelyből kitűnik, hogy az orvosi megfigyelés szerint épelméjű fagyok. Miért másztam fel a Turulra ? Mind rendőri riporter, módom volt állandó figyelemmel kísérni azt a nagyarányú nyomozást, amely a vörös Zsuzsa gyilkosának kézrekerítése érdekében indult meg. Ugyanilyen lázasan nyomozott a rendőrség akkor is, amikor kitudódott Leher Amália meggyilkolása. Emlékezetes még, hogy Pödör Gyula, a gyilkos, akkoriban úgy játszotta ki a nyomozó hatóságokat, hogy felmászott a Ferenc József-híd turulmadarára, az őrültet szimulálta, bejutott az angyalföldi elmegyógyintézetbe és valóban senkinek eszébe sem jutott, hogy ott keresse Leher Amália gyilkosát. Ha Pödör meg nem szökik az elmegyógyintézetből és az ő intézeti betegruhájában el nem fogják a biciklitolvajlással vádolt Sagulyt, valószínűleg soha nem derült volna ki, hogy ki ölte meg Leher Amáliát. Pödör útján .. . !A vörös Zsuzsa esete éppen ilyen rejtélyes és arra voltam kíváncsi, hogy ha most megismétlődnék a Pödör-eset, miként viselkednék a rendőrség? Elképzelhető ugyanis, hogy hogyha a hurok nagyon szorulna már a tettes nyaka körül és megismételné Pödör Gyula trükkjét, ez esetben a hatóságok dolga lenne megakadályozni azt, hogy teljes egészében ismétlődjék meg a Leher-féle nyomozás kudarca. Ezek a gondolatok motoszkáltak agyamban az elmúlt vasárnap éjjelén, miután elhagytam a főkapitánysági sajtóirodát. Rövidesen elhatároztam, hogy végigcsinálom Pödör Gyula útját és az angyalföldi tébolydában várom be, várjon a rendőrség gyanút fog-e,s kiterjeszti-e figyelmét erre a legalább is gyanús esetre. Már előre is lelőhetem a poént: a rendőrségnek most sem jutott eszébe, hogy egy gyanús őrült szimulánst gyanúsítson a vörös Zsuzsa meggyilkolásával. Vasárnap éjjel tehát hazamentem, rongyos nadrágot, kopott kiskabátot, kivágott apacsinget vettem magamra, nyakam köré szakadozott sált kerítettem és így indultam el a Ferenc József-híd felé. Éjjel két óra volt, fagyos tavaszi szél süvöltött a vastraverzák között, a rendőr fázósan bújt a hídpénztár fülkéjébe, amikor felléptem a híd közepén a körülbelül méter széles hidtakó láncra. Lassú, bizonytalan léptekkel indultam neki a szédítő meredélynek, négykézláb kellett másznom, hogy a folyton erősbödő vihar le ne sodorjon. Nem néztem se jobbra, se balra, egyszerre csak elértem a turulmadarat tartó toronyszerű vasszerkezetet. Ott megpihentem, a magammal hozott köveket lehajigáltam és bánatos, éneklő hangon üvöltözni kezdtem: — Hahó, előre, katonák! Kiáltásomat azonban elnyelte a vihar, egyébként sem mutatkozott senki a látóhatáron és így kénytelen voltam visszajönni majdnem a híd közepéig. Ekkor konflis ment át a hídon, a kocsisra metsző hangon rákiáltottam: — Század, indulj! Rohtam! A kocsis ijedten csördített a lovak nyaka közé, menekült a bolond elől és rögtön szólt a rendőrnek. Viharban, szakadó esőben a Turul tetején Amikor láttam, hogy észrevették, újra felmásztam és most már nem álltam meg a turul tornyának lábánál, hanem a keresztbe álló vaslemezek közt felmásztam egész annak pereméig. Közben megeredt az eső, valóságos vihar keletkezett, csurom víz lett a ruhám, ujjaim elgémberedtek és a vihar sípolásán keresztül, 15 emelet magasságból, néhány vékony vaslemezbe kapaszkodva néztem a csöndes, imbolygó, lámpafényes városra Lent a szédítő mélységben halkan, hivogatóan csobogott a Duna, szédülni kezdtem és úgy éreztem, a leghelyesebb lenne belezuhanni a csöndes, lágy, hívogató mélységbe innen a szélverte, esőcsapta, rideg, kietlen magasságból. Ám ebből a kábító, őrületes magafeledkezésből egészségesen ébresztett fel a rendőr okos, racionális bölcsessége: — Ne bolondozzék mán, fiatalúr, gyűrjék le csak szépen. Erre okosan feleltem: — Hahó, katonák! Második század, indulj! Alulról a tömegből cérnavékonnyá halkult fel hozzám egy kedélyes pesti polgár hangja: — Tisztelt úr, jöjjön le, mert náthát kap odafent. Jönnek a tűzoltók Húsz percig tartott talán, amíg megérkeztek a mentők és a tűzoltók. Ez volt életem legkínosabb negyedórája. Alant az örvény minduntalan hívogatott, gémberedett kezem minden pillanatban el akarta engedni a vaslemezeket, a rendőr biztatott, hogy jöjjek le, a tömeg viccelt és a tűzoltók csak nem akartak jönni. Végre a Kálvin-tér felül felharsant a sziréna és rámvilágított a reflektor. Ami ezután történt, ekvivalens a legizgalmasabb bravúrfilmmel. A tűzoltólétra csúcsa, mint felömlött nyíl, hihetetlen gyorsasággal kúszott a mélyből fel a levegőbe. A szélnyomásra, mint nádszál, imbolygott. Nem ért fel egészen a peremig, ahol ültem és bánatos, éneklő hangon mondtam az ostobaságokat, hanem csak a torony lábáig. Két elszánt tűzoltó, nyomukban a vezénylő tiszttel jöttek fel utánam. Halálos, hideg nyugalommal dolgoztak, biztosan tudták, hogy baj nem lehet. A szél úgy fújt át rajtuk, mint mozdíthatatlan kőkolosszusokon. Szemük sem rebbent, miközben dolgoztak. Az egyik megpróbált kapacitálni: — Kedves fiatal úr, próbálja meg, talán le tud jönni idáig. Szomorúan válaszoltam: — Nem mehetek. Lent folyik az öldöklő harc. A második hadtestből Kovács főhadnagy urat keresem. A létra felső fokán álló tűzoltótiszt így szólt: — Jelentem alássan, Kovács főhadnagy vagyok, parancsára. Közben a másik tűzoltó a vasszerkezet másik oldalán felmászott, fölém került, átfogta a derekamat, az alul álló pedig a lábamat kezdte beigazgatni a lemezkeresztezésekbe, hogy le ne pottyanjak, így jutottunk a torony lábáig: idáig ért az imbolygó tolólétra és itt állt a tiszt. Átfogtak hárman, a tiszt kiadta a parancsot, hogy kötözzenek meg. — Mi az, hogy kötözzenek meg? — kérdeztem indignálódva. — Dehogy is kötözzük meg az ezredes urat — szólt az egyik derék tűzoltó —, csak az Üverschwungot adjuk fel. Erre énekelve a következőt feleltem: — Hahó, katonák! Második hadtest indulj! Dzsiu-dzsicu És meg is indultunk. Kötélre kötve csúsztattak le az égnek majdnem derékszög alatt meredő szélhajlította tolólétrán. Csurom víz voltam és azott volt a létra is, meg az összes instrumentumok. Ennek tulajonítható, hogy a villanyreflektor vezetéke zárlatot kapott és amint a létra aljában hozzáértem az egyik összekötő kapocshoz, hatalmas elektromos ütés rándult át testemen. A tűzoltók azt hitték, hogy most itt lent bátorságot kaptam és dühöngeni kezdek. Karjukkal vaskapocsként szorítottak át és mint könnyű labdát tettek le a földre. Meredt szemmel bámultam magam elé, amikor egy öreg kofanéni bánatosan feljajdult: — Istenem, milyen fiatal és máris őrült. Erre tárt karral neki akartam szaladni az anyókának. — Dzsiu dzsicut neki — szólt a tűzoltótiszt, erre úgy megszorították a nyakamat, hogy három napig olyan egyenesen jártam, mintha kardot nyeltem volna, karomat hátrakötözték, betettek a mentőkocsiba és a budai dunaparton, majd a Lánchídon át beszállítottak a főkapitányság központi ügyeletére. Megnézte a pupillámat, kis kalapáccsal rákoppintott térdemre, hogy a reflexemet tanulmányozza, majd megkérdezte, hogy hívnak. — Nándor — válaszoltam dadogva. — Milyen Nándor? — Ho-Ho-Ho-Horváth. — Mi a foglalkozása? — Ezredes. — Hány éves? — Harminchat. — Mikor született? — 1852-ben. Kényszerzubbony közben mereven bámultam magam elé, egész addig, amíg berigázott ruhámra rá nem húzták a kényszerzubbonyt. Bizony senkinek eszébe nem jutott, hogy előbb tán meg kellene szárítani, mert esetleg tüdőgyulladást kaphatok. Annyira nem gondoltak erre, hogy 12 óra hosszat hagytak a kényszerzubbonyban, amiközben testem melege szárította fel a facsarható nedvességet ruhámból. Mielőtt azonban még bevittek volna az őrizetesek cellájába, újabb őrültet hoztak be Újpestről. Ez a másik szerencsétlen ember hiányos öltözékben rohant ki az uccára és így is hozták be. Ő is kényszerzubbonyt kapott. Mindkettőnket bevitték az „őrizetes“-be és a hidegben, agyonázva, a másik őrült egy szál alsónadrágban, ott hagytak másnap este fél hatig, amikor is mentőkocsi szállított ki mindkettőnket az angyalföldi tébolydába. Erről a hidegben, étlen-szomjan eltöltött 12 óráról majd a holnapi cikkemben számolok be.' - 1 Lovas Sándor. /mp' a fekete fejjel a régóta bevált fejmosószer most ismét mindenütt kapható. ímjr a fekete fejjel megszabadítja a fejbőrt és hajat minden tisztátalanságától, megakadályozza a hajhullást, a hajnak selyemszerű fogást és dús tömöttséget kölcsönöz. Habképződése minden eddigit felülmúl mint azelőtt, évtizedes tapasztalatok alapján, teljes összeállításában és minőségében kapható. .Egy próba legjobban meg fogja Önt győzni! Küldje be címemre az alanti szelvényt kitöltve és postán, ingyen, mindennemű kötelezettség nélkül küldök egy eredeti próbacsomagot egyszeri hajmosásra. — Ügyeljen a bevásárlásnál mindig a fekete fejre. Mihály Ottó Gyógyárunagykereskedés Budapest VI., Podmaniczky u. 43 Telefon 122—44. Küldjön nekem, kötelezettség nélkül, saját részemre egy eredeti próbacsomag Fekete fejű Shampoont. Helység r- 1926 április 17-26. Legjobb bevásárlási alkalom. Vámszabadraktár, Misi, nrsi és villitedveléink Képviseletek a bel- és külföld nagyobb városaiban. Egyidejűleg nemzetközi bőripari kongresszus. Szállást és teljes ellátást biztosító „8 nap Budapesten" c. jegyfüzetek 1 millió rangy.korona. Központi iroda: Budapest, V., Szemere ucca 6. Telefon :L. 961-22. 5. oldal