Esti Kurir, 1926. április (4. évfolyam, 74-97. szám)

1926-04-07 / 77. szám

Szerda, 1926 április 7 írtékSb. ÉP ELMÉVEL A TURULON ÉS AZ ANGYALFÖLDI TÉBOLYDÁBAN is­­ -■ — Felmásztam a Turul-madárra, ahonnan zuhogó hajnali esőben rövid küzdelem után mint őrültet hoztak le a tűzoltók Kétszer kellett felmásznom, mert először nem vettek észre — Éjszakai birkózás a viharral és a nádszálként hajló tolólétrával — Amikor az „őrültet” megüti az elektromos áram — A Turul-madártól a rendőrorvosig Láttam Budapestet virágvasárnap hajnalán a Turul tetejéről Az Esti Kurír húsvéti számában már beje­lentettem, hogy felmásztam a Ferenc József­­híd turul-madarára, bejutottam az angyal­földi elmegyógyintézetbe és tapasztalataim­ról cikksorozatot írok majd az Izsu­ Kurír­ban. A húsvéti számban megjelent cikkemet még a tébolydában írtam, sőt ott is olvas­tam. Igaz ugyan, hogy nem jutottam el a cikk végigolvasásáig, mert észrevették és el­kobozták tőlem a lapot. Ezt a cikket azon­ban már a szerkesztőségben írom, mert teg­nap, húsvét hétfőjén végre megkaptam az el­bocsátási igazolványt, amelyből kitűnik, hogy az orvosi megfigyelés szerint épelméjű fagyok. Miért másztam fel a Turulra ? Mind rendőri riporter, módom volt ál­landó figyelemmel kísérni azt a nagyarányú nyomozást, amely a vörös Zsuzsa gyilkosá­nak kézrekerítése érdekében indult meg. Ugyanilyen lázasan nyomoz­ott a rendőrség akkor is, amikor kitudódott Leh­er Amália meggyilkolása. Emlékezetes még, hogy Pödör Gyula, a gyilkos, akkoriban úgy játszotta ki a nyomozó hatóságokat, hogy felmászott a Ferenc József-h­íd turulmadarára, az őrültet szimulálta, be­jutott az angyalföldi elmegyógyintézetbe és valóban senkinek eszébe sem jutott, hogy ott keresse Leh­er Amália gyilkosát. Ha Pö­dör meg nem szökik az elmegyógyintézetből és az ő intézeti betegruhájában el nem fog­ják a biciklitolvajlással vádolt Sagulyt, valószínűleg soha nem derült volna ki, hogy ki ölte meg Leh­er Amáliát. Pödör útján .. . !A vörös Zsuzsa esete éppen ilyen rejtélyes és arra voltam kíváncsi, hogy ha most meg­ismétlődnék a Pödör-eset, miként viselked­nék a rendőrség? Elképzelhető ugyanis, hogy hogyha a hurok nagyon szorulna már a tet­tes nyaka körül és megismételné Pödör Gyu­la trükkjét, ez esetben a hatóságok dolga lenne megakadályozni azt, hogy teljes egé­szében ismétlődjék meg a Leh­er-féle nyomo­zás kudarca. Ezek a gondolatok motoszkáltak agyam­ban az elmúlt vasárnap éjjelén, miután el­hagytam a főkapitánysági sajtóirodát. Rö­videsen elhatároztam, hogy végigcsinálom Pödör Gyula útját és az angyalföldi téboly­dában várom be, várjon a rendőrség gya­nút fog-e­­,s kiterjeszti-e figyelmét erre a leg­alább is gyanús esetre. Már előre is lelőhe­­tem a poént: a rendőrségnek most sem ju­tott eszébe, hogy egy gyanús őrült­ szimu­lánst gyanúsítson a vörös Zsuzsa meggyilko­lásával. Vasárnap éjjel tehát hazamentem, rongyos nadrágot, kopott kiskabátot, kivágott apacs­inget vettem magamra, nyakam köré szaka­dozott sált kerítettem és így indultam el a Ferenc József-híd felé. Éjjel két óra volt, fa­gyos tavaszi szél süvöltött a vastraverzák kö­zött, a rendőr fázósan bújt a hídpénztár fül­kéjébe, amikor felléptem a híd közepén a körülbelül méter széles hidtak­ó láncra. Lassú, bi­zonytalan léptekkel indultam neki a szédítő meredélynek, négykézláb kellett másznom, hogy a folyton erősbödő vi­har le ne sodorjon. Nem néztem se jobbra, se balra, egyszerre csak elértem a turulmadarat tartó torony­szerű vasszerkezetet. Ott megpihentem, a ma­gammal hozott köveket lehajigáltam és bá­natos, éneklő hangon üvöltözni kezdtem: — Hahó, előre, katonák! Kiáltásomat azonban elnyelte a vihar, egyébként sem mutatkozott senki a látóha­táron és így kénytelen voltam visszajönni majdnem a híd közepéig. Ekkor konflis ment át a hídon, a kocsisra metsző hangon rákiáltottam: — Század, indulj! Rohtam! A kocsis ijedten csördített a lovak nyaka közé, menekült a bolond elől és rögtön szólt a rendőrnek. Viharban, szakadó esőben a Turul tetején Amikor láttam, hogy észrevették, újra fel­másztam és most már nem álltam meg a turul tornyának lábánál, hanem a keresztbe álló vaslemezek közt felmásztam egész an­nak pereméig. Közben megeredt az eső, va­lóságos vihar keletkezett, csurom víz lett a ruhám, ujjaim elgémberedtek és a vihar sípolásán keresztül, 15 emelet magasságból, néhány vékony vaslemezbe kapaszkodva néztem a csöndes, im­bolygó, lámpafényes városra Lent a szédítő mélységben halkan, hivoga­­tóan csobogott a Duna, szédülni kezdtem és úgy éreztem, a leghelyesebb lenne bele­zuhanni a csöndes, lágy, hívogató mélységbe innen a szélverte, esőcsapta, rideg, kietlen magasságból. Ám ebből a kábító, őrületes magafeledkezésből egészségesen ébresztett fel a rendőr okos, racionális bölcsessége: — Ne bolondozzék mán, fiatalúr, gyűrjék le csak szépen. Erre okosan feleltem: — Hahó, katonák! Második század, indulj! Alulról a tömegből cérnavékonnyá hal­kult fel hozzám egy kedélyes pesti polgár hangja: — Tisztelt úr, jöjjön le, mert náthát kap odafent. Jönnek a tűzoltók Húsz percig tartott talán, amíg megérkez­tek a mentők és a tűzoltók. Ez volt életem legkínosabb negyedórája. Alant az örvény minduntalan hívogatott, gémberedett kezem minden pillanatban el akarta engedni a vas­lemezeket, a rendőr biztatott, hogy jöjjek le, a tömeg viccelt és a tűzoltók csak nem akar­tak jönni. Végre a Kálvin-tér felül felharsant a sziréna és rámvilágított a reflektor. Ami ezután történt, ekvivalens a legizgalma­sabb bravúrfilmmel. A tűzoltólétra csúcsa, mint felömlött nyíl, hihetetlen gyorsasággal kúszott a mélyből fel a levegőbe. A szélnyo­másra, mint nádszál, imbolygott. Nem ért fel egészen a peremig, ahol ültem és bánatos, éneklő hangon mondtam az ostobaságokat, hanem csak a torony lábáig. Két elszánt tűzoltó, nyomukban a vezénylő tiszttel jöttek fel utánam. Halálos, hideg nyugalommal dolgoztak, biztosan tudták, hogy baj nem le­het. A szél úgy fújt át rajtuk, mint mozdít­hatatlan kőkolosszusokon. Szemük sem reb­bent, miközben dolgoztak. Az egyik megpró­bált kapacitálni: — Kedves fiatal úr, próbálja meg, talán le tud jönni idáig. Szomorúan válaszoltam: — Nem mehetek. Lent folyik az öldöklő harc. A második hadtestből Kovács főhad­nagy urat keresem. A létra felső fokán álló tűzoltótiszt így szólt: — Jelentem alássan, Kovács főhadnagy vagyok, parancsára. Közben a másik tűzoltó a vasszerkezet má­sik oldalán felmászott, fölém­ került, átfogta a dere­kamat, az alul álló pedig a lábamat kezdte beigazgatni a lemezkeresztezé­sekbe, hogy le ne pottyanjak, így jutottunk a torony lábáig: idáig ért az imbolygó tolólétra és itt állt a tiszt. Átfogtak hárman, a tiszt kiadta a parancsot, hogy kötözzenek meg. — Mi az, hogy kötözzenek meg? — kér­deztem indignálódva. — Dehogy is kötözzük meg az ezredes urat — szólt az egyik derék tűzoltó —, csak az Üverschwungot adjuk fel. Erre énekelve a következőt feleltem: — Hahó, katonák! Második hadtest indulj! Dzsiu-dzsicu És meg is indultunk. Kötélre kötve csúsz­tattak le az égnek majdnem derékszög alatt meredő szélhajlította tolólétrán. Csurom víz voltam és azott volt a létra is, meg az összes instrumentumok. Ennek tulajonítható, hogy a villanyreflektor vezetéke zárlatot kapott és amint a létra aljában hozzáértem az egyik összekötő kapocshoz, hatalmas elektromos­ ütés rándult át testemen. A tűzoltók azt hitték, hogy most itt lent bá­torságot kaptam és dühöngeni kezdek. Kar­jukkal vaskapocsként szorítottak át és mint könnyű labdát tettek le a földre. Meredt szemmel bámultam magam elé, amikor egy öreg kofanéni bánatosan fel­­jajdult: — Istenem, milyen fiatal és máris őrült. Erre tárt karral neki akartam szaladni az anyókának. — Dzsiu dzsicut neki — szólt a tűzoltótiszt, erre úgy megszorították a nyakamat, hogy három napig olyan egyenesen jártam, mintha kardot nyeltem volna, karomat hátra­kötözték, betettek a mentőkocsiba és a budai dunaparton, majd a Lánchídon át beszállítottak a főkapitányság központi ügyeletére. Megnézte a pupillámat, kis kala­páccsal rákoppintott térdemre, hogy a ref­lexemet tanulmányozza, majd megkérdezte, hogy hívnak. — Nándor — válaszoltam dadogva. — Milyen Nándor? — Ho-Ho-Ho-Horváth. — Mi a foglalkozása? — Ezredes. —­ Hány éves? — Harminchat. — Mikor született? — 1852-ben. Kényszerzubbony közben mereven bámultam magam elé, egész addig, amíg berigázott ruhámra rá nem húzták a kényszerzubbonyt. Bizony sen­kinek eszébe nem jutott, hogy előbb tán meg kellene szárítani, mert esetleg tüdőgyulladást kaphatok. Annyira nem gondoltak erre, hogy 12 óra hosszat hagytak a kényszerzub­bonyban, amiközben testem melege szá­rította fel a facsarható nedvességet ru­hámból. Mielőtt azonban még bevittek volna az őrize­tesek cellájába, újabb őrültet hoztak be Új­pestről. Ez a másik szerencsétlen ember hiá­nyos öltözékben rohant ki az uccára és így is hozták be. Ő is kényszerzubbonyt kapott. Mindkettőnket bevitték az „őrizetes“-be és a hidegben, agyonázva, a másik őrült egy szál alsónadrágban, ott hagytak más­nap este fél hatig, amikor is mentőkocsi szállított ki mindket­tőnket az angyalföldi tébolydába. Erről a hidegben, étlen-szomjan eltöltött 12 óráról majd a holnapi cikkemben számolok be.' - 1 Lovas Sándor. /mp' a fekete fejjel a régóta bevált fejmosószer most ismét mindenütt kapható. ímjr a fekete­­ fejjel megszabadítja a fejbőrt és hajat minden tisztátalanságától, megaka­dályozza a hajhullást, a hajnak se­­lyemszerű fogást és dús tömöttséget kölcsönöz. Habképződése minden eddigit felülmúl mint azelőtt, évtizedes tapasztalatok alapján, teljes összeállításában és minőségében kapható. .Egy próba legjobban meg fogja Önt győzni! Küldje be címemre az alanti szel­vényt kitöltve és postán, ingyen, mindennemű kötelezettség nélkül küldök egy eredeti próbacsomagot egyszeri hajmosásra. — Ügyeljen a bevásárlásnál mindig a fekete fejre. Mihály Ottó Gyógyárunagykereskedés Budapest VI., Podmaniczky u. 43 Telefon 122—44. Küldjön nekem, kötelezettség nélkül, saját részemre egy eredeti próbacsomag Fekete fejű Shampoont. Helység ­­r- 1926 április 17-26. Legjobb bevásárlási alkalom. Vámszabadraktár, Misi, n­rsi és villi­tedveléink­ Képviseletek a bel- és külföld nagyobb városaiban. Egyidejűleg nemzetközi bőripari kongresszus. Szállást és teljes ellátást biztosító „8 nap Budapesten" c. jegyfü­zetek 1 millió rangy.­korona. Központi iroda: Budapest, V., Szemere ucca 6. Telefon :L. 961-22. 5. oldal

Next