Esti Kurir, 1926. június (4. évfolyam, 121-144. szám)

1926-06-01 / 121. szám

Kedd, 1926 június 1 B'Aiwa Effle csata 3. oldal 4. A A SzAfiákl MÚ&m. A­z élet dicsősége rövid, a halálé örök. A sötét angyal, akit vigyorgó csont­­oa , kaszásnak festenek rettegő lelkek, de akit a keleti, bölcs megnyugvás szelíd Szícú, gyászos, bánatos, de puhakezű és szá­nakozó nemtőnek lát, nemcsak az örökké­valóság feneketlen kútjának kávájához hívja íj testiektől szabadult és könnyült lelket. Hogy ajkaihoz illessze az elmúlás vizének kő- storsaját, hanem elsimítja kiegyenlítő kezé­vel a földi göröngyöt is, melybe lábát ütötte, betöri a tüskét, mely húsába hasított, ki­nyújtja kezét a nyílnak, hogy útjában meg­­állítsa és kiterjesztve szárnyát, eltakar min­dent körül, csak az Eget nem, Napjával, az I­gazság Napjával. Sütött ez a Nap mindig, de fényének su­garát gyakorta felfogták irigykedésnek, gyű­löletnek, igazságtalanságnak sűrű gomolyai.­­A fekete szárnyak libbenése elhajtotta a fel­hőket. Csak a Nap tűz, az Igazság napja. Nekrológok és megemlékezések most a tisz­telet és megbecsülés virágainak csokrát te­szik le Vázsonyi Vilmos ravatalára. Tisztelet van megbecsülés a tudásnak, nagy elmének, puritán önzetlenségnek, tiszta férfinek, gran­diózus szónoknak, törhetetlen jellemnek. Tisztelet és megbecsülés a politikusnak, aki minden céljában, minden vágyában csak a nemzet boldogulását és előrehaladását látta.. Tisztelet a mindig nobilis ellenfélnek, a tiszta szívnek és tiszta szándéknak. Tisztelet, dicső­ség... . . . Mily szomorú, hogy ez a csokor min­dig és csupán a ravatal lépcsőjéhez érkezik. Hogy soha előbb nem tud elindulni, pedig az igazság már akkor is igazság volt­, ami tisztán ragyog ma, azt akkor sem­­homályo­­sította folt, ami ma tündöklik és izzik az igazság fehér fényében, annak sugarát csak eltakarhatta a felhő, de felhőnyílt és, kicsiny rés is mindig és mindenkinek elárulta, hogy mit takar. Van tanulság a koporsónál? Van, mert lennie kell. Ha megpróbálnák egyszer végre elismerni azt, amit el nem ismerni úgyis csak a rosszindulat erejével le­het: a szándék­­és cél őszinte tisztaságát ellenfélben, akkor kipusztulna közéletünkből a legmérgesebb méreg: az indulatok pusztító mérge. Ida a szemek pengéje nem a mvideg gyűlölettel ke­resztezné egymást, de a l­ovagias vívók nobi­­litásával, ha elhinnék ?azt, amit belül úgyis tudnak, de amit elmondani és elismerni csak a halál után akarnak . . . C­inizmus R­ ­­ akovszky Iván, belügyminiszter lendü­letes és hevületes beszédet mondott tegnap. A vezetése alatt álló minisz­térium hősi halottainak emléktábláját leplezték le és az ünnepi beszédet maga a belügyminiszter mondotta. Beszédének vezér­­motívuma a cinizmus elleni küzdelem volt.­­A cinizmus,­ jelölte meg a belügyminiszter, mint a legújabb destruktív mérget, mely gán­csolni akarja a lelkesedést és fogadalmat tett egyben, hogy rajta nem fog a cinizmus idegen gondolkodása. Hát annak igazán itt volt a legfőbb ideje, hogy ez végre hangot is kapjon. Hiszen igaz, igaz, mindenki tudta, hogy mennyire idegen érzés a cinizmus Rakovszky Iván belügymi­niszter lelkületétől. Direkt ellentéte ő a ciniz­musnak. Ha semmi más, már ez is fentar­­totta volna nevét késő utókorok számára. Emlékezzünk csak vissza Rakovszky Iván rövid, de erőteljes közpályájára és rögtön meg fogjuk látni, mennyire örök- és arany­­igazság az, amit tegnapi beszédében leszöge­zett. Hányszor interpellálták meg a belügy­minisztert atrocitások, önkény­kedések, titkos társaságok és nagyon is nyílt társaságok ügyében. A belügyminiszter gyakorta vála­szolt. Válaszolt olyat is, hogy nem tehet felelőssé egy egyesületet tagjainak cselekede­teiért. Felelte azt is, hogy elrendeli a vizsgá­latot és egyben megígéri a szigorú retorziót. Felelt sokfélét és sok mindent, állt csatákban és ütközetekben, de a cinizmus mindig idegen volt tőle. A legidegenebb. Alaptermészetével áll ellentétben. Még csak egy napon sem lehet vele említeni. Ne is említsük. Ő megmondta és ezzel kész. Ha más mondaná: még talán el sem hinnék. Az pedig borzasztó volna. Mert ki vezetné akár a cinizmus elleni küz­delmet? BÁDENBŐL MA REGGEL ÉRKEZETT HAZA VÁZSONYI HOLTTESTE Ezrével zarándokol Budapest polgár­sága Vázsonyi Vilmos ravatalához Gróf Esterházy Móric, Vázsonyi volt miniszterelnöke piros rózsacsokrot tett a koporsóra — Drámai jelenetek a Demokrata Kör gyásztermében — Tábornok és cselédleány egymás mellett sírnak a demokrata vezér holt­testénél . Tízezer részvéttávirat és levél Vasárnap a késő esti órákban nagyobb tömeg gyűlt össze a Központi Demokrata­ Kör terézkörúti házának kapuja előtt : úgy volt, hogy éjfél felé megérkezik a gyá­szos automobil Vázsonyi Vilmos holttesté­vel. Később megtudták, hogy az autó Győr­ben maradt, mert a sötétség miatt nem folytathatta útját és csak hétfőn reggel 8 ór,­a tájban érkezhet meg. A tömeg azonban ennek ellenére nem oszlott szét, hanem­­még éjfél tájban is várakoztak, várták a nagy halott megérkezését. Éjfél után végre eltávoztak a legtürelmesebb várakozók is, de már a kora hajnali órákban ismét szá­zakra menő tömeg nézett a nyugati pálya­udvar irányába, ahonnan a Vázsonyi holt­testét hozó automobilnak kellett jönnie. Végre háromnegyed kilenc tájban egyszer­re megtisztult a nagy körút, a kocsik, az automobilok a mellékut­cákba húzódtak, s egyszerre a nyugati felől megjelent a körúton a nagy poros, fekete automobil, amelyet 15 másik autó kísért. Ez az autó vasárnap délelőtt 11 órakor indult el Badenből. A badeni zsidó temető új halottasházában Fischer Henrik bécsi főkántor búcsúztatta a halottat, ki az első volt, akit ebben a gyászházban ravataloz­tak fel. Zokogott a közönség, senkinek a szeme nem maradt szárazon és a magyar szívek összeszorultak, ami­kor a bécsi főkántor zengő magyarság­gal kezdte meg búcsúztatóját, a következő szavakkal : — Dr. Vázsonyi Vilmos, a magyar nem­zet nagy halottja, a bécsi zsidó hitközség nevében búcsúztatlak téged. A szertartás befejezése után a badeni hit­község vezetői emelték vállukra a nehéz érckoporsót és helyezték a gyászház mel­lett várakozó automobilra, amelyet Buda­pest székesfőváros temetkezési üzeme kül­dött Vázsonyi Vilmos holttestéért. Ezzel megindult az automobil és néhány perc múlva már az országúton robogott a ma­gyar határ felé. Sehol pillanatig sem tartóz­tatták fel, úgy az osztrák, mint a magyar hatóságok a legelőzékenyebben viselkedtek és az adminisztráció nehézkessége sehol nem bontotta meg a gyász komor harmóniáját, akiknek szókincse kimerült a kereskedő életének nem nagy számú terminus tech­nikusában, fájdalmukban most egyszerre szent létektől felnyitott nyelven, a magyar nyelv bámulatos szép zsengéivel illették nagy halottjukat. A rendőrök kiürítik a termet, sorba áll­nak, hogy meginduljon a halottnéző emberáradat. A ravatal előtt két öreg kereskedő áll még. Az egyik zsidó, a másik keresztény. Az öreg zsidó imát mormol és mielőtt el­menne, tisztességtudóan megemeli kalapját a nagy halott előtt. Az öreg keresztény úgy tudja, hogy a zsidó egyház szertartásai sze­rint kalapban kell állni a ravatal előtt. Kalapban áll, a szeme sír, ünnepélyes, ko­mor arccal keresztet vet, letérdel és kalappal a fején, összekulcsolt kézzel imádkozik. Könnyei omlanak közben és hangosan zo­kogva mondja az utolsó szavakat: — Adj lírám égi birodalmadban több nyugalmat, mint amennyit engedélyeztél neki földi életében. Az Atyának, Fiúnak, Szent Lélek Istennek nevében. Ámen ... Keresztet vet, s amíg kifelé megy, mint­ha megbabonázták volna, nem tudja szemét levenni a koporsóról. Úgy vezetik ki, Lenn már százakra megy a tömeg, a rendőrök sorban állnak és lassan, ünnepélyesen megindul fölfelé a résztvevők végeláthatat­lan sora. Tisztelgés a halott előtt az óbudai sorompónál Az autó este kilenc órakor érkezett Győr­be, ahol az ottani hitközség vezetői a vallási szabályoknak megfelelően őrködtek egész éjjel a holttest felett. Amikor Győrben elter­jedt a híre, hogy Vázsonyi holtteste egész éjjel ott maradt a városban, a győri közönség felekezetre és pártra való tekintet nélkül zarándokolt el a ga­rázshoz, ahol az autó és benne Vázsonyi Vilmos holtteste az éjszakát töltötte. Hajnalpirkadáskor indult az autó útnak és nyolc óra tájban érkezett az óbudai vám­sorompóhoz. Itt már tizenöt automobil vá­rakozott : a halott Vázsonyi elé mentek tisz­telegni. Bródy Ernő, Fábián Béla, Bedő Mór, Pakots József és a Demokrata Kör 60 tagja. Körülbelül negyedórát várakoztak a Sorompónál, amíg megérkezett a gyászautó. Megrendítő jelenetek játszódtak itt le : a köztagok, akik néhány hét előtt a még vi­dám, egészséges, jókedvű vezértől jó egész­séget kívánva búcsúztak, nem gondolták, hogy a viszontlátás ilyen tragikusan siral­mas lesz. Titkot rejtő, rejtélyes feketén állt az út porában a meleg nyári nap derűs reg­geli fényében a hatalmas automobil, amely­ben csöndes szótlanul, túl szomorúságon és vidámságon, halott szelídre simult sápadt arccal feküdt az az ember, aki harminc esz­tendőn át volt a bálványa százezreknek, akinek puritán sízava évtizedeken át hozta lázba az igazságban még hívő szegény kis­emberek szegény, szomorú szíjét. Boltok, műhelyek, irodák szürke félhomályában megszürkült fejű öreg­emberek zokogtak ma reggel nyolc óra tájban az óbudai vám­sorompónál. A Teréz körúti ház előtt százakra menő tömeg várta már az automobilt. Amikor fel­nyitották az ajtaját és láthatóvá vált a leólmozott érckoporsót magába rejtő egyszerű fekete faláda, érett emberek sikoltozni, zokogni kezd­tek, nem, tudták elhinni, hogy ez a szegényes, csöndes, halált lehelő szürkés-fekete faláda zárja most már örök mozdulatlan rabságra is­teremtő mozgás egyik legnagyszerűbb megnyilvánulását: Vázsonyi Vilmost. A Központi Zsidó Diáksegítő Bizottság mélyen megrendülve jelenti, hogy­ elnöke, nagyraéltóságu 9l. lliffllí Dilis ur, v. b. t. t. nyug. m. kir. igazságügyminiszter május hó 29-tői Badenben váratlanul elhunyt. Bizottságunk, amely a külföldi egyetemeken tanuló szeg­ánysorsú zsidó diákok megsegítését tűzte ki céljául, lánglelkű, meleg szivű vezérét veszhette el az elköltözött férfiúban, aki küzdel­münk erkkölcsi igazságának ékes szavú hirdetője, segítő kranikánk sugalmazója, bujdosó fiaink atyai lelkű barátja és pártfogója volt. Tehetségének fényét, nevének súlyát, lelkesedésének hevét állí­totta­­ügyünk szolgálatába, amelynek ő Vele dia­dalmas zászlóvivője dőlt ki mély fájdalmunkra, pótolhatatlan kárunkra. Bizottságunk­ elnöki tanácsa, valamennyi szak­osztály és a külföldön nyomorgó szegény zsidó Mákok százai soha el nem múló szeretettel és tisztelettel rog­ák megőrizni halhatatlan emlékét. ­ Mindenki vinni akarja a koporsót, amikor megérkezik a Demokrata Kör elé Rendőröknek kellett rendet teremtenie: aki az autó körül állt, mindenki akarta vinni a koporsót. Amikor végre a koporsóvivők vállukra emelték a nagy fekete faládát, az­ emberek odarohantak és jajveszékelve kezdték simo­gatni a koporsót, hogy legalább így fejezzék ki azt a gyöngédséget, amely valamennyiük szívében élt és élni fog. A Demokrata Kör háza már gyászpompá­ban várta nagy halottját. A Teréz körútra néző nagyteremben áll a ravatal,, amelyre ráhelyezték a koporsót. A koporsó körül 51 szál imbolygó fényű gyertya me­red a komor gyászdrapériák sötétségébe, a ravatal előtt két kis emelvény: ezeken nyugszik majd a nemzetgyűlés és a főváros koszorúja. Kilenc órakor azonban még csak egy koszorú hever a ravatalon : a bádeni Guttenbrunn-Szanatórium­ magyar vendégei­nek koszorúja, amelyet a gyászautó hozott magával Bádenből. A sarokban pedig az örökzöld között egy kis csokor virág hever : ezt egy ismeretlen francia ember hozta a ra­vatalra. A rendőrség emberei intézkednek, hogy milyen rendben tekinthesse meg az utcán már türelmetlenül várakozó közönség a ra­vatalt. A halottas szobában kevesen vannak, valamennyien a Demokrata­ Kör tagjai.­­ Egész csodálatos az a szeretet, amelyet Vá­zsonyi Vilmos tudott maga iránt ébreszteni. A ravatal előtt lejátszódó jelenetek úgyszól­ván azonosak : öreg és fiatal emberek ér­tetlenül bámulják a nagy fekete faládát, te­kintetükön látszik, hogy nem is tudják elhinni, hogy ott pihen a vezér. Amikor aztán a komor csönd meggyőzi őket életre kívánó kívánságuk hiábavalósá­gáról, egyszerre feltör belőlük a zokogás és öregek, fiatalok egyaránt, kivétel nélkül hangosan zokogni kezdenek, sírnak és el­­csukló hangon szólít­ják azt az embert, aki egész bizonyosan már igen nagy távolság­ról, túl a földi dolgok zűrzavarán hallgatja barátainak meleg szavát. A halál megren­dítő költészete ihlette meg ezeket az embe­reket, öreg kereskedők, akik eleddig min­den bizonnyal csak számokról beszéltek. Megrendítő jelenetek a Terézkömúti ravatalnál Legelöl Pakots József, Bródy Ernő és Bedő Mór vezetésével azok jönnek a rava­talhoz, akik az óbudai gázgyár elött el­húzódó vámsorompónál fogadták a Győrből érkező hullaszállító autót. Megállnak még­­egyszer egy pillanatra a katafalk előtt, amelyre Gyuri, a demokrata kör öreg szol­gája frissen tépett rózsákat helyez el körös­­körül. A parancsnokló Barna Béla rendőr­­főtanácsos utasítására azután megindul hosszú sorban a közönség is a ravatal felé. Az elsők között lép be az ajtón görnyedtem kisírt szemekkel a máskor oly délceg Szirmai Imre, hogy utolsó istenhozzádot mondjon a koporsóban fekvő Vázsonyi Vil­mosnak, akinek testi-lelki jóbarátja volt. Szirmai Imrét egyszerű munkásembe­­rek követik hosszú sorban és elegáns úriasszonyok, akiknek szemében közös a fájdalom könnye. Mély megilletődéssel, hangos szó nélkül nyit azután utat a hatalmas termet zsúfolá­sig megtöltő gyászoló közönség egy talpig feketébe öltözött idősebb úrasszonynak, aki a gyászolók közül elsőnek érkezik a ravatalhoz. Vázsonyi Vilmos Paula nővére leroskad a katafark lépcsőjére és hosszú „A Nemzeti Demokrata Párt és a Központi Demokrata Kör megrendült fájdalommal je­lenti, hogy bálványozott vezére, Vázsonyi Vilmos dr. ügyvéd, valóságos belső titkos tanácsos, nyu­galmazott m. kir. igazságügyminiszter, nem­zetgyűlési képviselő, Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságának tagja, Budapest díszpolgára, a Budapesti Ügyvédi Kamara választmányi tagja, stb., ez évi május 29.-én reggel hét órakor Badenben, ahol közéleti harcokban megtört egészségét akarta vissza­szerezni, váratlanul elhunyt. Sírjatok, testvérek, mert elhidegült az atyai szív, aki miértünk dobogott s ellobbant a fenkölt nemes lélek, aki szeretettel, védőn és oltalmazón terjesztette fölénk ragyogó szár­nyait. Elsötétült fölöttünk sorsunk égboltja s úgy érezzük, hogy az ő messzi utakat bevilágító tündöklő szelleme nélkül vak éjszakában bo­torkálunk. Légy velünk nagy bánatunkban, árvák atyja, jórágos Istenünk!4*

Next