Északmagyarország, 1965. február (21. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-14 / 38. szám

Vasárnap, 1965. február 14. S­z 5ZM1 tagja Az acélmű főnökségén ver­senyfelelősként kezdte. Fiata­los hévvel gyűjtötte a terme­lést mutató számokat, plaká­tot rajzoltatott az élenjárók di­cséretére, terjeszteni próbálta a jó munkamódszereket, és örömmel újságolta: rekord született. A napokban újból találkoz­tunk. Találkoznunk kellett, mert az acélmű vezetőjétől a munkaverseny felől érdeklőd­tem, és azt mondta: a műsza­kiak közül Antal József a legjobb. A megfiatalodott acélmű új irodaházának második emele­tén, a 23-as szobában találtam meg. „Műszakos üzemvezető” — olvastam az iroda ajtaján. Arca most is olyan piros, de éles, fekete szeme­­ valamivel fátyolosabb, és fekete hajába belopta magát az ősz. A pódi­umra invitált, hiszen lénye­gében ott van a munkahelye, az irodában csak a „papírmun­kát” intézi. A II-es kemence nyitott aj­taján hatalmas lángnyelvek csaptak ki. Berakódaru for­dult a nyitott ajtóhoz és hul­ladékot rakott a kemence éhes gyomrába. Elégedetten figyel­te. — Mit jelent az, hogy a leg­jobb műszaki? Nehéz az embernek magá­ról véleményt mondani. In­kább műszakjáról, a beosztot­takról beszélt. . — Mi teljesítettük a legjob­ban a minőségi előírásokat. A durvahengermű folyamatos termelését biztosító csapolá­sok programszerűsége is a mi műszakunkon a legjobb. Bal­eset már több mint három éve nem­­ volt. A műszakok közötti versenyben három éve, ne­gyedévről negyedévre tartjuk az első helyet. — Antal elvtársnak jelentős része lehet benne. — Szeretem szakmámat, az az igazság — sommázná egy mondatban tetteit. Tovább fag­gatom. — És nem sajnálom az időt, a fáradságot a tanulásra, a­ tanításra, hogy megtanítsam a műszakomon dolgozó acél­gyártókat, olvasztárokat jól dolgozni. Két tanítványom, Lázár János kiváló dolgozó és Szűcs Gerzson is a legjobbak között van. Műszakomról ke­rült ki az 1964. évi verseny legjobb acélgyártója, Csépányi Tibor is. És az olvasztárok között Bárdos Sándor, Kerezsi Sándor, Kovács Gyula mind­mind kiválóan látják el fel­adataikat. Jó a kollektíva, se­gítjük egymást. • Szabad idejében mivel foglalkozik? Mint a városi szakmaközi bizottság titkára a város üze­meiben, intézményeiben (ruha­gyár, kenyérgyár, MÁVAUT, kórház stb.) működő szakszer­vezeti bizottságok figyelmét szeretném a legfontosabb fel­adatokra irányítani, munká­ját fellendíteni. Munka, fel­adat van bőven. Most folynak a szakszervezeti választások. Egy-két választásért én is fe­lelős vagyok. A Tűzállóanyag­­gyárban már megtörtént. A Ruhagyárban még ezután lesz. Arca ragyogott, amikor csa­ládjáról beszélt. Felesége taka­ros háziasszony, igazi család­anya. A harmadikos Dórika kitűnő tanuló, másfél éves kis­fia pedig már határozottan kö­veteli: mit hoztál apu? És ő mindig tele zsebekkel tér haza: termelési siker és probléma az üzemből, felada­tok a városból és ... és ... Ilyen ember Antal József, a versenyfelelősből lett üzem­vezető, a társadalmi munkás, a családapa, a Szakszervezetek Megyei Tanácsának tagja. Németh Gyula ÉSZAKMAGYARORSZÁG Egy pár lé A Wilsion fonál serceove> A­­­asias, akadozva fut a görbe tű után. Aztán megint az ár dolgozik. Belebök a ke­mény csizmaszárba. András bácsi felnéz néha munkájáról, a szájak mozgását figyeli. A beszélgetést már nem érti. Na­gyot hall. — Először csak mi ketten álltunk be a tsz-be az öreggel — mondja Illés Bertalanné, András bácsi menye. — Hat holddal. Sokan voltunk hár­man ennyi kis földre, azért ment az uram az iparba dol­gozni, mikor még magángazdák voltunk. — És amikor tsz-tagok let­tek? — Eleinte nem ment olyan jól itt sem. Kellett az uram kis keresete. Az öreggel dolgoz­tunk. András bácsi felneszel. A menyecske hangos szóval for­dul hozzá: — Mondja csak el édesapám, hogy volt, mikor beálltunk? Az öregnek felcsillan a sze­me. Hiába, ez már csak úgy van, hogy a legjobb családban is ritkán teheti­ le a garast az öreg, különösen akkor, ha süketség még jobban kizárja a a mindennapi beszélgetésből. — Csordás voltam én ott — áll fel a tűzhely mellől. Gör­nyedt derékkal fordul felénk, kezében ott szorongatja a csiz­maszárat. — Ne vegyék rossz néven — szól bele a menyecske —, már az öreg csak így mondja: csor­dás. — Hogy szívesen dolgoz­tam-e? — folytatja Andris bá­csi, meg sem várva a hozzá ne­hezen eljutó kérdést. — Meg­kérdezték, mikor beálltunk, nem akarok-e csordás lenni, mert a marhához ügyes ember kéne. Szívesen vállaltam, öt­hat furik ganéjt — már meg­követem — is kihordtam kora reggelre. Szívesen csinálnám most is, de már nem bírok... Akkor még csak hetven éves voltam, évek elszálltak a nehéz pálházi Rákóczi Tsz felől. Már csak emlék, hogy olyan idő is volt, amikor nem akadt, aki megfejje a fe­szülő tőgyű teheneket. — Talán azért is javult a helyzetünk — veszi át a szót Illésné­l, mert nálunk ám nincs olyan tag, aki ne dol­gozna. Meg a vezetőség is meg­változott azóta. Harmadik éve lesz most, hogy 40 forint körül jut egy munkaegységre. Vala­mikor csak 8 forintot osztot­tunk. — A férje tehát akkor jött vissza, amikor már jobban ment itt? Zavarba jön az asszonyka. — Nemcsak azért — mente­getőzik. — Nem bírta ott a ne­héz munkát. Nincs szakmája, s bizony az ilyet nem jól fizetik ott. Szekérzörgés hallatszik be az udvarról. Szép pár ló áll meg a ház előtt. Megjött Illés Ber­talan. De sok mindent szerettem volna hallani tőle! Csakhogy Illés Bertalan szűkszavú em­ber. — Hat évet dolgoztam az iparban. Elég volt. Itthon jobb. Ennyit mond s még hozzá­teszi : — Ezt a pár lovat vettük, hogy úgy mondjam, vették ne­kem. — Az ám! Ezt el is felejtet­tem mondani — vág bele Illés­­né. — Fogatos kellett. Az én uram igen szereti a jószágot, de tud is bánni a lóval. — Már amelyikkel! — jön meg a fiatal gazda hangja. — Mert az a pár ló, amelyiket ide akartak­ adni. Igen rúgott. Meg nem tetszett. Erre mondta az elnök: veszünk egy jó pár lovat nekem, ha hazajövök. Vá­lasszak magamnak. Igen, itt kellett volna kez­deni. Ez a vásár a család büsz­kesége. — Elmentünk az elnökkel Füzérkajatára. Én már régen néztem ezt a jó pár lovat. Nem nagyon kellett próbálni sem, ismertem. Tudtam, hogy hogy húz. Megvettük. — Nagy áldomást ittatok rá, emlékszel? — Ügy volt. Az elnök, meg a brigádvezető biciklin, én meg lóháton jöttem haza. Hangos volt a faluvége a nótánktól. Dehát áldomás nélkül nem vá­sár a vásár. Hej, de bánta is később, aki eladta. Most már hiába. Az enyém, én járok vele. Ami iany az igaz, két ló Aem igaz, húzta be még Bertalant a tsz-be. Ez a két ré­gen megkívánt jószág. S most már itt tartja a jobb kereset, hiszen a feleségével 700 mun­kaegységet dolgoztak be ebben az esztendőben is. András bácsi is megkapja havonta a 260 forintját, igen elégedett az öreg. Szóba hoznánk még sok min­dent, de a gazda türelmetlen. Kapálnak kint a befogott lo­vak, mert még van egy forduló ebédig. Adamovics Ilona EnÉíkmSret emelnek a Csanyik-völgyb­en elesett hősöknek A Hazafias Népfront mis­kolci elnöksége és a városi KISZ-bizottság tavaly közös határozatot hozott arról, hogy méltó emléket kell állítani a Miskolcon lista hősöknek. elesett kommu­ták abban, hogy a Megállapod­mártírok gy­röskő emlékoszlopát a csa­­nyik-völgyi Királyasztalon, a fiatalok kedvelt kirándulási helyén állítják fel. Társadalmi munkában ké­szült tervek alapján a KISZ- bizottság hozzákezdett az elő­készületekhez. Faragott vö­röskőből a Borsod megyei Ál­lami Építőipari Vállalat fia­tal munkásai készítik el az obeliszket. Az utóbbi napok­ban számos vállalat KISZ- szervezete ajánlotta fel, hogy társadalmi munkával segíti az emlékmű mielőbbi felállí­tását, környékének elrendezé­sét. A tervek szerint a kommu­nista mártírok emlékművét április 30-án, a munkásosz­tály nagy ünnepségének elő­estéjén avatják majd fel. Szükséges megjegyzések „A hódoscsépán­yi háborúdhoz Hódoscsépány lassan már nem is falu. Hozzánőtt Ózd­­hoz, szinte egyik kerülete. Most egyedülálló „híresség” ez a község. Itt év közben be­zárták az első tanévét kezdő gimnáziumot! Már nincs községben középiskola. Hódos­ a csépányban „háború” van. Erről a háborúról tudósítást közöl a Magyar Ifjúság január 9-i száma. Úgy látszik, a pedagógusok körében dúl az ádáz küzde­lem. S valóban, a gimnázium bezárása, s még sok minden más jel erre utal. Az esti á­dozat Az első áldozat: a község nyugalma. Ma nincs más té­ma Hódoscsépányban, meg környéken, csak az: mi törté­n­­ik az iskolában, mit csinál­nak a pedagógusok, mi lesz a gyerekekkel? Aztán a község vezetőinek tekintélye is oda­van. Mert a község lakói azt mondják­­ a tanácselnöknek, a párttitkárnak, mindenkinek, aki felelős lehet egy falu nyugalmáért). „Minek vagy­tok ott, ha nem tudtok rendet teremteni?” Győztes eddig még akadt, érzésünk szerint nem nem is akadhat egy ilyen háború­ban. Esetleg kicsinyes szemé­lyi érdek nyerhet igazgatói és helyettesi széket. De nem bi­zonyos, hogy ezzel azok nyer­nek, akikért az iskolák falait megépítették. De tartsunk sort, hogy az olvasó is megértse, hogyan jutott el a hódoscsépányi gim­názium a bezárásig. Az ok: nem volt, aki tanítson. Három fiatal tanár, Prjevara István, Zsom Lajos és Zvara Pál, mert nem tudott „kijönni" az igazgatóval, beteget jelentett. Különös véletlen folytán (vagy talán nem is a véletlen foly­tán?) egyszerre, egy időben betegedtek meg. Igaz, kijelen­tették, hogy ha Kis Pap Vil­most elhelyezik az igazgatói székből, hajlandók tanítani. Addig azonban­­ nem! is be­tegeskedtek. Közben Prjevara és Zvara a decemberi hideg­ben motoron Budapestre uta­zott — ebben nem zavarta őket a betegség. (A mulato­zásban és a többi utak megté­telében sem!) Miért utaztak? Megszervezni­ támadást. Panaszuk a Magyar Ifjúság munkatársa előtt meghalga­­tásra talált, és a cikk megje­lenése felröppenő rakéta velt: kezdődjék a háború. Addig provokáltak, okot kerestek. fi­léres?e­ t jerem­iád­a — Szegény fiatal tanárok...) Egy zsarnok uralkodik felet­tük! — Csak éppen a korbács hiányzik! Aki olvasta a Magyar Ifjú­ság munkatársának riportját, így vélekedhetett: Ám az Igazság más. A há­rom fiatal tanár mindent sze­retett, csak éppen nem. S ha tanítottak, tanítani akkor sem elfogadhatóan. Milyen pedagógus az, aki nem törődik diákjaival, s a tanítás helyett, vélt vagy valóságos panaszait sérelmezi? Az a csata, amelynek áldo­zata maga a gimnázium lett, 1964. október 12-ével indult el. Ekkor nevezték ki az igazga­tó helyettesét Gál András sze­mélyében. Többen szerették volna ezt a tisztséget és számí­tottak is rá. Azok, akik mást, vagy magukat, akarták igaz­gatóhelyettesnek, érzékenyek, sértődékenyek lettek. Addig nem volt baj, hogy az igazgató követelte: a tanár készületlenül ne lépjen diákja elé, hogy tanmenetet, óravázlatot követelt. A három fiatal tanár is szorgalmasan ígérgette: „Már csináljuk, Vili bácsi ■— s legtöbbször hozzá­tették: — Hogy te milyen cu­ki igazgató vagy!” Az az igazság, hogy a három fiatal tanár, többet törődött az esti „murikkal”, mint reájuk bízott gyerekekkel. És a az is igazság, hogy az igazgató túlságosan türelmes volt hoz­zájuk. Pedig például Zsom Lajos a felső öt osztály fiai közül hatvannégyet nem is osztályo­zott három hónapon át! Zsolt hét éve tanít (most a hatodik helyen) és egyik ellenőrzés so­rán kiderült, hogy az órán húsz percig sem tud mit kez­deni a gyerekekkel... (A ta­nárok általában arra panasz­kodnak, hogy kevés a 45 perc.) Valóban, az iskola igazgató­ja nem dicsérte meg azokat a nevelőket, akik késve jöttek az órára. Azt a pedagógust se lehet megdicsérni, aki egyik nap húsz elégtelent „oszt” ki osztályában, és másnap már nem is emlékszik rá, mert it­tasan „tanított'.’... Prjevara a községi fiatalok előtt ócsárolta az igazgatót, Zvara pedig azt mondta: „Az én munkám csak csengetéstől csengetésig tart.” Különös nyugtalanság nyegle modor szorult meg és a három fiatal pedagógusban, mind többre hivatottnak érez­ték magukat, nem titkolták, hogy lenézik a pedagógusi pá­lyát. Lehetséges, hogy csupán a munkaszeretet hiányzott be­lőlük? A jelek erre mutat­nak! S mert ezt nem tűrte el nekik Kis Pap Vilmos igazga­tó, megindították a háborút. Pontosabban, újra indították. Mert nem ilyen friss keletű a hódoscsépányi háború. A járás is felelős! Ha végiglapozzuk „a hódos­csépányi háború” s ha sokoldalúan és történetét, mélyebb összefüggéseiben is áttekint­jük a „frontokat”, lehetetlen észre nem venni a Magyar Ifjúság cikkírójának felszínes­ségét, egyoldalúságát és cikke egész mondanivalójának tor­zulásait. Mert bizony felszínes szem­lélődésre és egyoldalúságra vall, ha valaki úgy ítéli meg a hódoscsépányi „hadihelyze­tet”, hogy ez a „háború” 1964. decemberében kezdődött, fő oka pedig az igazgató szigorú­sága, sőt „embertelensége”, a jeremiádot sirató három fia­tal pedagógust pedig elegendő egy kicsit „megdorgálni” a közvélemény előtt. Sajnos, a „szintér és a sze­replők” körét is leszűkítette a Magyar Ifjúság cikkírója Hó­­doscsépányra, holott azért, hogy az immár öt esztendeje dú­ló háborúskodás „csetepatéja” a múlt év decemberében újra fellángolt és az ismert követ­kezményekhez vezetett, a já­rás is felelős! Pontosabban a járási tanács illetékes embe­rei, akik Kis Pap Vilmos igaz­gatót immár öt esztendeje „forró vízből jeges vízbe már­­togatják"... Mert ki tudja, a járás milyen elképzelései alapján, 1960. óta Kis Pap Vilmos igazgató szinte minden évben újra és újra „megy” és marad Hódoscsépányon. „Megy” járási tanulmányi fel­ügyelőnek, és más községbe ugyancsak iskolaigazgatónak... — persze csak ajánlatok for­májában. Határoznak a járá­son, aztán visszavonják. Hely­telenül, fegyelmit indítanak ellene, ám a fegyelmi büntetés végrehajtását (áthelyezését) a megyei pártbizottság első tit­kára, Kis Pap elvtárs pana­szának megvizsgálása után megakadályozta. Az 1964/65-ös tanévkezdés előtt a járási tanács emberei újra zaklatják vezető Kis Pap Vilmost, fel is függesztik igazgatói állásából, de a me­gyei tanács művelődésügyi osztálya — helyesen — közbe­lépett. Ilyen előzmények után került sor a három fiatal tanár je­­remiádjára a múlt év decem­berében, amely a járás számá­ra szinte „kapóra jött”, hogy keresztülvigyék korábbi el­képzeléseiket, vagyis Kis Pap Vilmos elmozdítását. Ám a három fiatal nevelő és az igazgató viszonyának meg­ítélésében a Magyar Ifjúság cikkírója helytelenül és igaz­ságtalanul jár el. (Aligha lát­ja ez áldatlan viszony ok- és okozati összefüggéseit.) Mint ahogyan helytelen és igazság­talan eljárás summa-summá­­rum az igazgató nyakába varrni annak okát is, hogy hódoscsépányi működésének hét-nyolc esztendeje alatt .......nyolc pedagógus hagyta ott a falut...” (Érdemes lett volna arról is szólni, hogy konkréten kik és miért men­te­k el Hódoscsépányból? — hi­szen az igazság mindig, min­den kérdésben konkrét!1 Aho­gyan az „elmenekült” tanárok kérdésében mi tájékozódva va­gyunk: az esetek többségében, beleértve a legutóbb távozó három fiatal tanárt is, nem sokat veszítettek a hódoscsé­­pányiak... Persze azzal, hogy itt bo­nyolultabb és mélyebb össze­függéseiben is vázoljuk a tény­leges helyzetet, nem akarjuk elhallgatni az igazgató felelős­ségét azért, ami az iskolában történt De a felelősség arányai így bizonyára más megvilágítás­ba kerülnek, mint ahogyan a Magyar Ifjúság cikkírója er­ről a közvéleményt tájékoztat­ta. S ha már az okokról és a fe­lelősség kérdéséről szólunk, az igazsághoz tartozik az is, hogy felelős a járási pártbizottság is, amely ismeri az ügyet és mind ez ideig nem lépett eré­lyesen közbe a hódoscsépányi béke megnyugtató megterem­tése végett. (Ennek oka persze valószínűleg az hogy a párt­­bizottság jelenlegi illetékes vezetői nemrég kerültek pártbizottság élére, és ezt az a ügyét nem ismerték eléggé ahhoz, hogy benne kellő biz­tonsággal rendet teremtsenek.) Remélhetően, azonban erre ha­marosan sor kerül. Milyen ember az igazgató? Senki ne irigyelje a sorsát! Bár fáradhatatlan pedagógus, s az iskola igazgatása alatt sok tekintetben példamutató lett. Ma is rossz érzés belépni tantermekbe, oda a gyerekek a is csak papucsban, tornacipő­ben mehetnek be. Mégis, örö­kös rágalmazásnak van kitéve. Igaz, már nyolc pedagógus hagyta ott az iskolát, mióta ő az igazgató. De vajon milyen emberek? Verekedés, igazga­tói székre való pályázás, ha­nyag munka stb., stb. Az ilyen pedagógusok nemcsak Hódos­csépányban nem maradnak meg, hanem sehol sem, ahol az igazgató rendszerető. Sőt, először is onnan menekülnek a hanyagok, a felületesek, akik­ben nincs hivatástudat. Kis Pap Vilmosnak bizonyá­ra vannak hibái. Maga is elis­meri, hogy évekkel ezelőtt „erősebb” hangon követelte a fegyelmet. Maga is rájött, hogy rossz a módszere. Vál­toztatott rajta. Pedig a sok­­sok megpróbáltatás után már nem is lenne csodálatos, ha türelmét is elvesztené alkal­makkor. A napokban beverték az igazgatói iroda ablakait... Mi­kor lesz nyugalma ennek az embernek? S ki — vagy kil­ — miatt nincs nyugalma? Ta­lán, ha áthelyeznék más köz­ségbe? Aligha lenne ez helyes. Kis Pap Vilmost meg kell erő­síteni beosztásában — ezt kéri a falu becsületes lakossága, és ezt követeli az igazság is! Csépányi Gazda Bélát, a község párttitkárát lakásán kerestük fel. Nem lepődik meg a késői látogatáson. So­kan jártak az utóbbi napok­ban a községben. Mi az ő véle­ménye a „hódoscsépányi hábo­rúról?” — Október közepétől újra vitatkoznak. Egyik alkalom­mal szülői munkaközösségi nagygyűlést tartottak. Meg­hívtak rá. Sok nevelő nem jött el. Kérdem az igazgatót, hol vannak a fiatal tanárok, hi­szen a szülők szeretnék meg­ismerni őket. Pap elvtárs se tudott róluk. Másnap a fiatal tanárok azt mondták, hogy a pártnak ehhez semmi köze, és hogy ki az a párttitkár? A pe­dagógusok körében megbom­lott a fegyelem. A cikk megjelenése után a párttitkár felkereste a járáson az illetékeseket. — Azt mondtam, hogy annak a cikknek nincs igaza. Ez a véleménye a tanács vezetőinek és a szülők többségének. Mire azt felelték, hogy nem ezt vár­ták tőlem.(?) Nekem nem lehet véleményem? Pedig ott élek a faluban. A járáson azóta sem veszik figyelembe a községi párt­­alapszervezet titkárának vé­leményét. Csépányi Béla erre azt mondja: Gazda Nem vállalom tovább a titkárságot, hiszen minek vagyok én itt? (Elgondolkodtató, ha egy párt­titkár belefáradva a harcba idáig jut, jóllehet maga is viaskodik önmagával, s tudja, hogy a megoldás persze más. Ezúttal a felsőbb szervek se­gítségére van szükség.) Íme, a háború újabb következménye! Ebből kinek van haszna?! A hódoscsépányi béke útjai Abban igaza van a Magyar Ifjúság cikkírójának: „... ide­je, hogy végre megnyugtatóan befejeződjék a hódoscsépányi háború. Egyszer s minden­korra.” De vajon az egyoldalú, felszínes szemlélődés, és „ítél­kezés”, a fegyelmezetlenség és renitenskedés „megdicsőítése”, s a közvélemény egyoldalú tájékoztatása egyengeti-e a hódoscsépányi béke útjait? Aligha. Másra és többre van szükség. Elsősorban arra, hogy az ózdi járás illetékes szervei nézzenek szembe a tényekkel, s vonják le a szükséges kö­vetkeztetéseket. De szükség van arra is, hogy Hódoscsépány vezetői, a párt­­szervezet, a tanács és termé­szetesen a tantestület tagjai ne veszítsék el felelősségérze­tüket a község ifjúságának nevelése iránt, s fogjanak ös­­­sze az iskola s a község nyu­galmának, békéjének megszi­lárdításáért. 1* A hódoscsépányi háború va­lószínűleg hamarosan véget ér, s mint minden háborúnak, en­nek is csak a rossz emléke kí­sért még egy ideig. A tanulsá­gai, remélhetőleg, tovább él­nek. Mert ennek a hadjárat­nak veszteséglistája, figyel­meztető! Baráth Lajos - Csépányi Lajos

Next