Északmagyarország, 1965. február (21. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-14 / 38. szám
Vasárnap, 1965. február 14. Sz 5ZM1 tagja Az acélmű főnökségén versenyfelelősként kezdte. Fiatalos hévvel gyűjtötte a termelést mutató számokat, plakátot rajzoltatott az élenjárók dicséretére, terjeszteni próbálta a jó munkamódszereket, és örömmel újságolta: rekord született. A napokban újból találkoztunk. Találkoznunk kellett, mert az acélmű vezetőjétől a munkaverseny felől érdeklődtem, és azt mondta: a műszakiak közül Antal József a legjobb. A megfiatalodott acélmű új irodaházának második emeletén, a 23-as szobában találtam meg. „Műszakos üzemvezető” — olvastam az iroda ajtaján. Arca most is olyan piros, de éles, fekete szeme valamivel fátyolosabb, és fekete hajába belopta magát az ősz. A pódiumra invitált, hiszen lényegében ott van a munkahelye, az irodában csak a „papírmunkát” intézi. A II-es kemence nyitott ajtaján hatalmas lángnyelvek csaptak ki. Berakódaru fordult a nyitott ajtóhoz és hulladékot rakott a kemence éhes gyomrába. Elégedetten figyelte. — Mit jelent az, hogy a legjobb műszaki? Nehéz az embernek magáról véleményt mondani. Inkább műszakjáról, a beosztottakról beszélt. . — Mi teljesítettük a legjobban a minőségi előírásokat. A durvahengermű folyamatos termelését biztosító csapolások programszerűsége is a mi műszakunkon a legjobb. Baleset már több mint három éve nem volt. A műszakok közötti versenyben három éve, negyedévről negyedévre tartjuk az első helyet. — Antal elvtársnak jelentős része lehet benne. — Szeretem szakmámat, az az igazság — sommázná egy mondatban tetteit. Tovább faggatom. — És nem sajnálom az időt, a fáradságot a tanulásra, a tanításra, hogy megtanítsam a műszakomon dolgozó acélgyártókat, olvasztárokat jól dolgozni. Két tanítványom, Lázár János kiváló dolgozó és Szűcs Gerzson is a legjobbak között van. Műszakomról került ki az 1964. évi verseny legjobb acélgyártója, Csépányi Tibor is. És az olvasztárok között Bárdos Sándor, Kerezsi Sándor, Kovács Gyula mindmind kiválóan látják el feladataikat. Jó a kollektíva, segítjük egymást. • Szabad idejében mivel foglalkozik? Mint a városi szakmaközi bizottság titkára a város üzemeiben, intézményeiben (ruhagyár, kenyérgyár, MÁVAUT, kórház stb.) működő szakszervezeti bizottságok figyelmét szeretném a legfontosabb feladatokra irányítani, munkáját fellendíteni. Munka, feladat van bőven. Most folynak a szakszervezeti választások. Egy-két választásért én is felelős vagyok. A Tűzállóanyaggyárban már megtörtént. A Ruhagyárban még ezután lesz. Arca ragyogott, amikor családjáról beszélt. Felesége takaros háziasszony, igazi családanya. A harmadikos Dórika kitűnő tanuló, másfél éves kisfia pedig már határozottan követeli: mit hoztál apu? És ő mindig tele zsebekkel tér haza: termelési siker és probléma az üzemből, feladatok a városból és ... és ... Ilyen ember Antal József, a versenyfelelősből lett üzemvezető, a társadalmi munkás, a családapa, a Szakszervezetek Megyei Tanácsának tagja. Németh Gyula ÉSZAKMAGYARORSZÁG Egy pár lé A Wilsion fonál serceove> Aasias, akadozva fut a görbe tű után. Aztán megint az ár dolgozik. Belebök a kemény csizmaszárba. András bácsi felnéz néha munkájáról, a szájak mozgását figyeli. A beszélgetést már nem érti. Nagyot hall. — Először csak mi ketten álltunk be a tsz-be az öreggel — mondja Illés Bertalanné, András bácsi menye. — Hat holddal. Sokan voltunk hárman ennyi kis földre, azért ment az uram az iparba dolgozni, mikor még magángazdák voltunk. — És amikor tsz-tagok lettek? — Eleinte nem ment olyan jól itt sem. Kellett az uram kis keresete. Az öreggel dolgoztunk. András bácsi felneszel. A menyecske hangos szóval fordul hozzá: — Mondja csak el édesapám, hogy volt, mikor beálltunk? Az öregnek felcsillan a szeme. Hiába, ez már csak úgy van, hogy a legjobb családban is ritkán teheti le a garast az öreg, különösen akkor, ha süketség még jobban kizárja a a mindennapi beszélgetésből. — Csordás voltam én ott — áll fel a tűzhely mellől. Görnyedt derékkal fordul felénk, kezében ott szorongatja a csizmaszárat. — Ne vegyék rossz néven — szól bele a menyecske —, már az öreg csak így mondja: csordás. — Hogy szívesen dolgoztam-e? — folytatja Andris bácsi, meg sem várva a hozzá nehezen eljutó kérdést. — Megkérdezték, mikor beálltunk, nem akarok-e csordás lenni, mert a marhához ügyes ember kéne. Szívesen vállaltam, öthat furik ganéjt — már megkövetem — is kihordtam kora reggelre. Szívesen csinálnám most is, de már nem bírok... Akkor még csak hetven éves voltam, évek elszálltak a nehéz pálházi Rákóczi Tsz felől. Már csak emlék, hogy olyan idő is volt, amikor nem akadt, aki megfejje a feszülő tőgyű teheneket. — Talán azért is javult a helyzetünk — veszi át a szót Illésnél, mert nálunk ám nincs olyan tag, aki ne dolgozna. Meg a vezetőség is megváltozott azóta. Harmadik éve lesz most, hogy 40 forint körül jut egy munkaegységre. Valamikor csak 8 forintot osztottunk. — A férje tehát akkor jött vissza, amikor már jobban ment itt? Zavarba jön az asszonyka. — Nemcsak azért — mentegetőzik. — Nem bírta ott a nehéz munkát. Nincs szakmája, s bizony az ilyet nem jól fizetik ott. Szekérzörgés hallatszik be az udvarról. Szép pár ló áll meg a ház előtt. Megjött Illés Bertalan. De sok mindent szerettem volna hallani tőle! Csakhogy Illés Bertalan szűkszavú ember. — Hat évet dolgoztam az iparban. Elég volt. Itthon jobb. Ennyit mond s még hozzáteszi : — Ezt a pár lovat vettük, hogy úgy mondjam, vették nekem. — Az ám! Ezt el is felejtettem mondani — vág bele Illésné. — Fogatos kellett. Az én uram igen szereti a jószágot, de tud is bánni a lóval. — Már amelyikkel! — jön meg a fiatal gazda hangja. — Mert az a pár ló, amelyiket ide akartak adni. Igen rúgott. Meg nem tetszett. Erre mondta az elnök: veszünk egy jó pár lovat nekem, ha hazajövök. Válasszak magamnak. Igen, itt kellett volna kezdeni. Ez a vásár a család büszkesége. — Elmentünk az elnökkel Füzérkajatára. Én már régen néztem ezt a jó pár lovat. Nem nagyon kellett próbálni sem, ismertem. Tudtam, hogy hogy húz. Megvettük. — Nagy áldomást ittatok rá, emlékszel? — Ügy volt. Az elnök, meg a brigádvezető biciklin, én meg lóháton jöttem haza. Hangos volt a faluvége a nótánktól. Dehát áldomás nélkül nem vásár a vásár. Hej, de bánta is később, aki eladta. Most már hiába. Az enyém, én járok vele. Ami iany az igaz, két ló Aem igaz, húzta be még Bertalant a tsz-be. Ez a két régen megkívánt jószág. S most már itt tartja a jobb kereset, hiszen a feleségével 700 munkaegységet dolgoztak be ebben az esztendőben is. András bácsi is megkapja havonta a 260 forintját, igen elégedett az öreg. Szóba hoznánk még sok mindent, de a gazda türelmetlen. Kapálnak kint a befogott lovak, mert még van egy forduló ebédig. Adamovics Ilona EnÉíkmSret emelnek a Csanyik-völgyben elesett hősöknek A Hazafias Népfront miskolci elnöksége és a városi KISZ-bizottság tavaly közös határozatot hozott arról, hogy méltó emléket kell állítani a Miskolcon lista hősöknek. elesett kommuták abban, hogy a Megállapodmártírok gyröskő emlékoszlopát a csanyik-völgyi Királyasztalon, a fiatalok kedvelt kirándulási helyén állítják fel. Társadalmi munkában készült tervek alapján a KISZ- bizottság hozzákezdett az előkészületekhez. Faragott vöröskőből a Borsod megyei Állami Építőipari Vállalat fiatal munkásai készítik el az obeliszket. Az utóbbi napokban számos vállalat KISZ- szervezete ajánlotta fel, hogy társadalmi munkával segíti az emlékmű mielőbbi felállítását, környékének elrendezését. A tervek szerint a kommunista mártírok emlékművét április 30-án, a munkásosztály nagy ünnepségének előestéjén avatják majd fel. Szükséges megjegyzések „A hódoscsépányi háborúdhoz Hódoscsépány lassan már nem is falu. Hozzánőtt Ózdhoz, szinte egyik kerülete. Most egyedülálló „híresség” ez a község. Itt év közben bezárták az első tanévét kezdő gimnáziumot! Már nincs községben középiskola. Hódos a csépányban „háború” van. Erről a háborúról tudósítást közöl a Magyar Ifjúság január 9-i száma. Úgy látszik, a pedagógusok körében dúl az ádáz küzdelem. S valóban, a gimnázium bezárása, s még sok minden más jel erre utal. Az esti ádozat Az első áldozat: a község nyugalma. Ma nincs más téma Hódoscsépányban, meg környéken, csak az: mi történik az iskolában, mit csinálnak a pedagógusok, mi lesz a gyerekekkel? Aztán a község vezetőinek tekintélye is odavan. Mert a község lakói azt mondják a tanácselnöknek, a párttitkárnak, mindenkinek, aki felelős lehet egy falu nyugalmáért). „Minek vagytok ott, ha nem tudtok rendet teremteni?” Győztes eddig még akadt, érzésünk szerint nem nem is akadhat egy ilyen háborúban. Esetleg kicsinyes személyi érdek nyerhet igazgatói és helyettesi széket. De nem bizonyos, hogy ezzel azok nyernek, akikért az iskolák falait megépítették. De tartsunk sort, hogy az olvasó is megértse, hogyan jutott el a hódoscsépányi gimnázium a bezárásig. Az ok: nem volt, aki tanítson. Három fiatal tanár, Prjevara István, Zsom Lajos és Zvara Pál, mert nem tudott „kijönni" az igazgatóval, beteget jelentett. Különös véletlen folytán (vagy talán nem is a véletlen folytán?) egyszerre, egy időben betegedtek meg. Igaz, kijelentették, hogy ha Kis Pap Vilmost elhelyezik az igazgatói székből, hajlandók tanítani. Addig azonban nem! is betegeskedtek. Közben Prjevara és Zvara a decemberi hidegben motoron Budapestre utazott — ebben nem zavarta őket a betegség. (A mulatozásban és a többi utak megtételében sem!) Miért utaztak? Megszervezni támadást. Panaszuk a Magyar Ifjúság munkatársa előtt meghalgatásra talált, és a cikk megjelenése felröppenő rakéta velt: kezdődjék a háború. Addig provokáltak, okot kerestek. filéres?e t jeremiáda — Szegény fiatal tanárok...) Egy zsarnok uralkodik felettük! — Csak éppen a korbács hiányzik! Aki olvasta a Magyar Ifjúság munkatársának riportját, így vélekedhetett: Ám az Igazság más. A három fiatal tanár mindent szeretett, csak éppen nem. S ha tanítottak, tanítani akkor sem elfogadhatóan. Milyen pedagógus az, aki nem törődik diákjaival, s a tanítás helyett, vélt vagy valóságos panaszait sérelmezi? Az a csata, amelynek áldozata maga a gimnázium lett, 1964. október 12-ével indult el. Ekkor nevezték ki az igazgató helyettesét Gál András személyében. Többen szerették volna ezt a tisztséget és számítottak is rá. Azok, akik mást, vagy magukat, akarták igazgatóhelyettesnek, érzékenyek, sértődékenyek lettek. Addig nem volt baj, hogy az igazgató követelte: a tanár készületlenül ne lépjen diákja elé, hogy tanmenetet, óravázlatot követelt. A három fiatal tanár is szorgalmasan ígérgette: „Már csináljuk, Vili bácsi ■— s legtöbbször hozzátették: — Hogy te milyen cuki igazgató vagy!” Az az igazság, hogy a három fiatal tanár, többet törődött az esti „murikkal”, mint reájuk bízott gyerekekkel. És a az is igazság, hogy az igazgató túlságosan türelmes volt hozzájuk. Pedig például Zsom Lajos a felső öt osztály fiai közül hatvannégyet nem is osztályozott három hónapon át! Zsolt hét éve tanít (most a hatodik helyen) és egyik ellenőrzés során kiderült, hogy az órán húsz percig sem tud mit kezdeni a gyerekekkel... (A tanárok általában arra panaszkodnak, hogy kevés a 45 perc.) Valóban, az iskola igazgatója nem dicsérte meg azokat a nevelőket, akik késve jöttek az órára. Azt a pedagógust se lehet megdicsérni, aki egyik nap húsz elégtelent „oszt” ki osztályában, és másnap már nem is emlékszik rá, mert ittasan „tanított'.’... Prjevara a községi fiatalok előtt ócsárolta az igazgatót, Zvara pedig azt mondta: „Az én munkám csak csengetéstől csengetésig tart.” Különös nyugtalanság nyegle modor szorult meg és a három fiatal pedagógusban, mind többre hivatottnak érezték magukat, nem titkolták, hogy lenézik a pedagógusi pályát. Lehetséges, hogy csupán a munkaszeretet hiányzott belőlük? A jelek erre mutatnak! S mert ezt nem tűrte el nekik Kis Pap Vilmos igazgató, megindították a háborút. Pontosabban, újra indították. Mert nem ilyen friss keletű a hódoscsépányi háború. A járás is felelős! Ha végiglapozzuk „a hódoscsépányi háború” s ha sokoldalúan és történetét, mélyebb összefüggéseiben is áttekintjük a „frontokat”, lehetetlen észre nem venni a Magyar Ifjúság cikkírójának felszínességét, egyoldalúságát és cikke egész mondanivalójának torzulásait. Mert bizony felszínes szemlélődésre és egyoldalúságra vall, ha valaki úgy ítéli meg a hódoscsépányi „hadihelyzetet”, hogy ez a „háború” 1964. decemberében kezdődött, fő oka pedig az igazgató szigorúsága, sőt „embertelensége”, a jeremiádot sirató három fiatal pedagógust pedig elegendő egy kicsit „megdorgálni” a közvélemény előtt. Sajnos, a „szintér és a szereplők” körét is leszűkítette a Magyar Ifjúság cikkírója Hódoscsépányra, holott azért, hogy az immár öt esztendeje dúló háborúskodás „csetepatéja” a múlt év decemberében újra fellángolt és az ismert következményekhez vezetett, a járás is felelős! Pontosabban a járási tanács illetékes emberei, akik Kis Pap Vilmos igazgatót immár öt esztendeje „forró vízből jeges vízbe mártogatják"... Mert ki tudja, a járás milyen elképzelései alapján, 1960. óta Kis Pap Vilmos igazgató szinte minden évben újra és újra „megy” és marad Hódoscsépányon. „Megy” járási tanulmányi felügyelőnek, és más községbe ugyancsak iskolaigazgatónak... — persze csak ajánlatok formájában. Határoznak a járáson, aztán visszavonják. Helytelenül, fegyelmit indítanak ellene, ám a fegyelmi büntetés végrehajtását (áthelyezését) a megyei pártbizottság első titkára, Kis Pap elvtárs panaszának megvizsgálása után megakadályozta. Az 1964/65-ös tanévkezdés előtt a járási tanács emberei újra zaklatják vezető Kis Pap Vilmost, fel is függesztik igazgatói állásából, de a megyei tanács művelődésügyi osztálya — helyesen — közbelépett. Ilyen előzmények után került sor a három fiatal tanár jeremiádjára a múlt év decemberében, amely a járás számára szinte „kapóra jött”, hogy keresztülvigyék korábbi elképzeléseiket, vagyis Kis Pap Vilmos elmozdítását. Ám a három fiatal nevelő és az igazgató viszonyának megítélésében a Magyar Ifjúság cikkírója helytelenül és igazságtalanul jár el. (Aligha látja ez áldatlan viszony ok- és okozati összefüggéseit.) Mint ahogyan helytelen és igazságtalan eljárás summa-summárum az igazgató nyakába varrni annak okát is, hogy hódoscsépányi működésének hét-nyolc esztendeje alatt .......nyolc pedagógus hagyta ott a falut...” (Érdemes lett volna arról is szólni, hogy konkréten kik és miért mentek el Hódoscsépányból? — hiszen az igazság mindig, minden kérdésben konkrét!1 Ahogyan az „elmenekült” tanárok kérdésében mi tájékozódva vagyunk: az esetek többségében, beleértve a legutóbb távozó három fiatal tanárt is, nem sokat veszítettek a hódoscsépányiak... Persze azzal, hogy itt bonyolultabb és mélyebb összefüggéseiben is vázoljuk a tényleges helyzetet, nem akarjuk elhallgatni az igazgató felelősségét azért, ami az iskolában történt De a felelősség arányai így bizonyára más megvilágításba kerülnek, mint ahogyan a Magyar Ifjúság cikkírója erről a közvéleményt tájékoztatta. S ha már az okokról és a felelősség kérdéséről szólunk, az igazsághoz tartozik az is, hogy felelős a járási pártbizottság is, amely ismeri az ügyet és mind ez ideig nem lépett erélyesen közbe a hódoscsépányi béke megnyugtató megteremtése végett. (Ennek oka persze valószínűleg az hogy a pártbizottság jelenlegi illetékes vezetői nemrég kerültek pártbizottság élére, és ezt az a ügyét nem ismerték eléggé ahhoz, hogy benne kellő biztonsággal rendet teremtsenek.) Remélhetően, azonban erre hamarosan sor kerül. Milyen ember az igazgató? Senki ne irigyelje a sorsát! Bár fáradhatatlan pedagógus, s az iskola igazgatása alatt sok tekintetben példamutató lett. Ma is rossz érzés belépni tantermekbe, oda a gyerekek a is csak papucsban, tornacipőben mehetnek be. Mégis, örökös rágalmazásnak van kitéve. Igaz, már nyolc pedagógus hagyta ott az iskolát, mióta ő az igazgató. De vajon milyen emberek? Verekedés, igazgatói székre való pályázás, hanyag munka stb., stb. Az ilyen pedagógusok nemcsak Hódoscsépányban nem maradnak meg, hanem sehol sem, ahol az igazgató rendszerető. Sőt, először is onnan menekülnek a hanyagok, a felületesek, akikben nincs hivatástudat. Kis Pap Vilmosnak bizonyára vannak hibái. Maga is elismeri, hogy évekkel ezelőtt „erősebb” hangon követelte a fegyelmet. Maga is rájött, hogy rossz a módszere. Változtatott rajta. Pedig a soksok megpróbáltatás után már nem is lenne csodálatos, ha türelmét is elvesztené alkalmakkor. A napokban beverték az igazgatói iroda ablakait... Mikor lesz nyugalma ennek az embernek? S ki — vagy kil — miatt nincs nyugalma? Talán, ha áthelyeznék más községbe? Aligha lenne ez helyes. Kis Pap Vilmost meg kell erősíteni beosztásában — ezt kéri a falu becsületes lakossága, és ezt követeli az igazság is! Csépányi Gazda Bélát, a község párttitkárát lakásán kerestük fel. Nem lepődik meg a késői látogatáson. Sokan jártak az utóbbi napokban a községben. Mi az ő véleménye a „hódoscsépányi háborúról?” — Október közepétől újra vitatkoznak. Egyik alkalommal szülői munkaközösségi nagygyűlést tartottak. Meghívtak rá. Sok nevelő nem jött el. Kérdem az igazgatót, hol vannak a fiatal tanárok, hiszen a szülők szeretnék megismerni őket. Pap elvtárs se tudott róluk. Másnap a fiatal tanárok azt mondták, hogy a pártnak ehhez semmi köze, és hogy ki az a párttitkár? A pedagógusok körében megbomlott a fegyelem. A cikk megjelenése után a párttitkár felkereste a járáson az illetékeseket. — Azt mondtam, hogy annak a cikknek nincs igaza. Ez a véleménye a tanács vezetőinek és a szülők többségének. Mire azt felelték, hogy nem ezt várták tőlem.(?) Nekem nem lehet véleményem? Pedig ott élek a faluban. A járáson azóta sem veszik figyelembe a községi pártalapszervezet titkárának véleményét. Csépányi Béla erre azt mondja: Gazda Nem vállalom tovább a titkárságot, hiszen minek vagyok én itt? (Elgondolkodtató, ha egy párttitkár belefáradva a harcba idáig jut, jóllehet maga is viaskodik önmagával, s tudja, hogy a megoldás persze más. Ezúttal a felsőbb szervek segítségére van szükség.) Íme, a háború újabb következménye! Ebből kinek van haszna?! A hódoscsépányi béke útjai Abban igaza van a Magyar Ifjúság cikkírójának: „... ideje, hogy végre megnyugtatóan befejeződjék a hódoscsépányi háború. Egyszer s mindenkorra.” De vajon az egyoldalú, felszínes szemlélődés, és „ítélkezés”, a fegyelmezetlenség és renitenskedés „megdicsőítése”, s a közvélemény egyoldalú tájékoztatása egyengeti-e a hódoscsépányi béke útjait? Aligha. Másra és többre van szükség. Elsősorban arra, hogy az ózdi járás illetékes szervei nézzenek szembe a tényekkel, s vonják le a szükséges következtetéseket. De szükség van arra is, hogy Hódoscsépány vezetői, a pártszervezet, a tanács és természetesen a tantestület tagjai ne veszítsék el felelősségérzetüket a község ifjúságának nevelése iránt, s fogjanak össze az iskola s a község nyugalmának, békéjének megszilárdításáért. 1* A hódoscsépányi háború valószínűleg hamarosan véget ér, s mint minden háborúnak, ennek is csak a rossz emléke kísért még egy ideig. A tanulságai, remélhetőleg, tovább élnek. Mert ennek a hadjáratnak veszteséglistája, figyelmeztető! Baráth Lajos - Csépányi Lajos