Északmagyarország, 1965. február (21. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-14 / 38. szám
BSÍAKMAGYARORSZAG „Nyelvművelő nemzet vagyunk JEGYZETEK KÉT ÍJ KIADVÁN OLVASÁSA KÖZBEN Hogy az elmúlt napokban kevés szabadidőm kellemesen hasznos és izgalmasan tanulságos szórakozással telt el, két könyvnek köszönhetem. Egyik: úx. Akadémia Nyelvtudományi Intézetének levelesládájából válogatott gyűjtemény, a Nyelvművelő levelek. (Ezt a kiadványt a szinte már fogalommá vált, példává, „normává” nemesedett Lőrincze Lajos irányításával két kiváló szakember: Ferenczy Géza és Ruzsiczky Éva szerkesztette.) A másik: a Nyelvelés, Karinthy Ferenc szellemes, tudóskodás nélkül tudós könyvecskéje, József Attila-i kifejezéssel élve: „kecsesen okos csevegése” ... „Nyelvművelő nemzet vagyunk!” — Természetesen: egy jó adag túlzás van ebben a címben. — de mértéktartóbb és talán jogosultabb is, mint amilyen a „nemzeti dicsekedésben” hírhedtté vált elődeit jellemezte, és jellemzi nem egyessen ma is: a „lovas nemzet”, a „katona-nemzet”, a „borivó”, „szeszkedvelő nemzet”, a „futball-nagyhatalom” képleténél szebb és igazabb ábra a nyelvművelő nemzet valósága. Igen, valósága! Pusztán az, hogy az említett két könyvet csaknem egyszerre jelentette meg a Gondolat kiadó: bizonyíték. A két könyv anyaga pedig: bizonyítéka anyanyelvünk szeretetének, az iránta érzett féltő felelősségnek, a társadalom minden rétegéből a nyelvművelőkhöz érkező válaszra érdemes olvasói leveleknek; bizonyítéka annak hogy — amint Karinthy Ferenc írja — a magyar nyelv nálunk közügy... Aki mi érette szót emel, védelméről helyességének alapkövetelményeiről beszél, azt általában megértés, helyeslő egyetértő fogadja, még olyan értelmiség körökben is, amelyeket — etikai vagy ok nélkül, most n vitassuk — a humán műveltség táborában „szakbarbároknak’ szokás elkönyvelgetni.. Nemcsak a magyar nyelvtdománynak éljük új aranykorát (a „Nyelvelés' egyik cikké ” ben szép érvekkel szemlélteti Karinthy Ferenc), hanem e tudomány kedves és mozgékony harci osztaga, népszerűsítői propagátora, a nyelvművelése is föllendült. Visszhangja van, é s korszerű elveivel és módszereivel, közvetlen, emberséges, a katedra magasát nem igénylő hangjával tekintélyt vívott ki magának. Valódi, a szó szép értelme szerinti tekintélyt. A nyelvművelés: társadalmi ügy Folyóirata, a Magyar Nyelvőr (s talán éppen azért, mert nem hord vaskalapot, mert nem „rettenetes bajvívó szablyát” forgat, mert nem öltözik a „félelem és gáncs nélküli lovagok” páncéljába, vagyis mert normái nem az ortodoxia dogmái, hanem a természetes nyelvfejlődés eleven valóságával számoló hajlékony „diplomácia” józan és tiszta érvei és elvei): nincs egyedül. Van „népi ellenőrzési bizottsága : a Nyelvtudományi Intézet munkatársai, hivatásos, „függetlenített” szakemberei alkotják ezt a bizottságot. És megvan a nyelvművelésnek a „társadalmi ellenőri” hálózata is. Széles és változatos ez a hálózat. Beletartoznak a Nyelvtudományi Intézet levelezői, telefonos közönségszolgálatának igénybevevői, mindazok az „önkéntes rendőrök”, akik nyelvhelyességi kérdéseikkel, javaslataikkal az Intézetet, a Rádió Édes anyanyelvünk rovatát és a különböző lapok folyóiratok szerkesztőségeit fölkeresik.. Van valami megható és megnyugtató is abban a tényben hogy „a dolgozók kérelmei panaszai, bejelentései” immá nyelvünk ügyét, a nyelvhelyesség témakörét is érintik, — jelezve mintegy, hogy a közműveltség színvonala emelkedik az általános légkör, a társadalom közérzete» jó!... Figyelmen kívül hagyhatja nyelvünk széles és változat' társadalmi ellenőri hálózatáb mindazokat akiknek számála nyelvhelyességi kérdése munkakörükből, hivatásukbdódó mindennapi szükségletként jelentkeznek. Tehát: a is a irmokat, fordítókat, könyv-tárosokat, újságírókat, költőket, lektorokat, nyomdászo»-at... Még mindig széles és változatos a hálózat, mert van az érdeklődők között: katonatiszt, vegyész, mezőgazdász, jogász, mérnök, orvos, lelkész, b arankovács, háziasszony, köztiisztasági alkalmazott festő- ® művész, diák, gépkocsivezető, műszerész, könyvelő, ápolónő, p pénzügyi előadó, postás, traktoros, anyagnormás, meteorológus, olajbányász, bakteriológus, pincegazdasági dolgozó, 7 [épállomási dolgozó, tanácstitk tár, üzemgazdász, munkaügyi előadó, geodéta, építésztechnikkus, áruforgalmi előadó, szerszámgépgyári munkás, matematikus, kisipari termelőszövetkezeti dolgozó stb. A kérdések és javaslatok budapesti, városi és falusi lakosoktól, az ország minden tájáról, sőt, külföldön élő magyaroktól is érkeznek... és — természetesen — intézményektől, testületektől is... Sok levélíró kéri, hogy vessünk már véget nyelvünk bomlasztásának, ha kell, szigorú rendelettel, megbírságolással vagy akár karhatalommal (!). A Nyelvtudományi Intézet válasza rámutat arra, hogy a nyelv nem olyasvalami, amit szabványosítani és rendeletekkel szabályozni lehetne. „Csakis oktatással, felvilágosítással érhetünk el eredményt. Ehhez pedig türelem és idő kell.” (S természetesen nemcsak a nyelv dolgaiban!... — Karinthy Ferenc könyvében is vissza-visszatérő gondolat a korszerű nyelvművelés egyik fő vonása, alapelve, hogy erőszakos úton nem lehet elintézni a nyelvi kérdéseket, hogy nagy úr az eleven beszéd, fütyül sokszor csaknem évszázados tilalmakra is, nem lehet tőle teljesen elrugaszkodni... A nyelv dialektikus szemlélete az idegen szavak kérdésében: ez a másik fő különbség a rcuí fo i i no Ul*_lz nr*c tíi Íz Kai i ortodox’ vaskalapos, nacionasta nyelvművelés és a mai özött. Érdemes néhány sort lézni erre vonatkozólagyelvművelő levelek bevezetőj iből, Lőrincze Lajos írásából: Sokak szemében a nyelvhelyesség, a helyes magyarság zinte azonos is volt az idegen zavak kerülésével, s a nyelvédelem az idegen szavak üldözésével. A nyelvi műveltség idetén leszűkített értelmezésének hatása érezhető, maradványa kísért manapság is némely idegenszó-ellenes megnyilvánulásban. Az olyanban adni illik, amely válogatás nélkül nyelvünkből való kiirtásra tel minden idegen szót, még akkor is, ha nem tudjuk másál helyettesíteni, ha fontos jelentéskülönbséget fejez ki, és írói-művészi szempontból nagyon is érthető a használata tehát ha gazdagítja nyelvünket. Az igazsághoz tartozik hogy ilyenfajta, válogatás, mérlegelés nélküli elutasító magatartással egyre ritkábban találkozunk, még kevésbé azzal hogy — mint a két világháború között szokásos volt — a idegen szol „szemet"-nel ,gaz”-nak, nyelvünk „beszennyezőjé”-nek mondja valaki. — Már csupán azért is érdemes forgatni, olvasgatni ezt két kiadványt (és anyanyelv művelődésünk újabb irodalmának hasonló más termékeit, — t ezeket a „Nyelvművelő levelek” végén ajánló jegyzékben, * cím szerinti felsorolásban meg « találja az olvasó), mert lapjaikról a maga valóságában, természetességében és sokszínűségében tárul fel az a nagy- 1 arányú mai érdeklődés az anyanyelvi kultúra iránt, amelyről már e cikk is szót ejtett. Ám azt is tapasztalhatjuk, hogy e lapok minduntalan — néha nyíltan, néha csupán „a sorok között” — többet is tartalmaznak, mint „csak” a nyelvhelyesség, a nyelvi műneveltség kérdéseit: általános társadalmi, erkölcsi, politikai kincsengésük is van, hiszen nyelvi társadalmi fejlődés téra ti teke és visszatükrözője, eredménye és munkálója, eszköze s egyben ... Még a helyesírás zonyos időpontban történő 6 abb szabályozása, a nyelvi kultúrának ez a „szabványok is”, „rendeletekkel” is iál átható részterülete sem független a korszellemtől, az áltanos politikai légkörtől! Az élet dolgairól — az élet jelén kell szólni, s amikor gondolat világos, tiszta, akár a nyelvi kifejezés is értető, pontos. Némely „hivata (os megnyilatkozás” körülméges, nyaka tekert, homályos iyelvezete”, nagyképű kifejeésmódja nyilván a valóságos léttől és az „egyszerű embertől” való eltávolodást úgy ne mondjam: „elidegeneést” — tükrözi, s arról is árulódik, hogy maga a gondolatom világos és tiszta meg a megnyilatkozóban”! Ez a fiatali és mozgalmi zsargon — kényelmes, mert lehetővé eszi, hogy a dolgok alapos véiggondolása, gondolataink vilgos és teljes kifejtése nélkül feszülhessünk (nemegyszer ilyasmiről, amivel nem is vályunk tökéletesen tiszában).” — De van szellemi, irodalmi Hetünkben is (és ezt már Karinthy Ferenc könyvéből idézem) „esztétikai tolvajnyelv, kritikai zsargon, melyen a beíratottak társalognak egymással, de az olvasó nem érti. Keresett, bonyolult, nyakatéiért stílus, rengeteg előkelően hangzó műszóval, a műveltség, kaszthoz tartozás fitogtatása, ám a mélyén nincs semmi; halandzsa, szürke, unalmas hülyeség az egész, az ötlettelenség, szellemi impotencia elkendőzése, félelem a világos beszédtől, nehogy valami „ideológiai hiba” csússzon a szövegbe. Aki belepillant a folyóiratok, újságok kritikai rovataiba, az elő- és utószavakba, a vitacikkekbe és álvitacikkekbe, tapasztalni fogja, mennyire elharapózott nálunk ez a dagályos, nagyképű, az igazi problémákat megkerült semmitmondás, s milyen szerepe van a tiszta elvek és gondolatok elködösítésében, az irodalmi gőz szétárasztásában Bizisten, elfut a méreg, ha csal így szó kerül is rá: látom már neki kell egyszer menni ennek a kásahegynek, s egy általáno iskolai nyelvtankönyv segítségével szétszedni fontoskodó szörnyszülött mondatait, kezeve már azon, hogy hol a alany és az állítmány ...” Korántsem emeltem ki a két könyv valamennyi tanulságos, elgondolkoztató, érdekes mozzanatát. Egyetlen cikk adott terjedelmével számot vetve, teljességre nem is törekedhettem. Célom csupán annyi lehetett, hogy a két kiadvány közös elveiből és eltérő hangneméből ízelítőt adjak, kedvet ébresszek olvasgatásukhoz, általában a nyelvművelő irodalom legfrissebb, eleven hajtásaihoz. — Befejezésül a 3. számú „nyelvművelő levél”-ből idézek, melynek címe: Van-e értelme a nyelvművelésnek? ,.......minden változik, ami él, a nyelv is. Bizony az is előfordulhat, hogy amit ma rossznak, helytelennek ítélünk, arról később kitűnik, hogy nem volt olyan veszedelmes, amilyennek látszott. Annyit mindenesetre meg kell tennünk, amennyit így lelkiismeretes kertész megtesz a maga kis birodalmában: gyomláljunk, nyesegessünk, még akkor is, ha netán századok múlva kiderül, hogy egyegy „dudva” virággá nemesedett. Ha ilyesmire hivatott az a „gyom”, akkor majd kiharcolja a maga jövőjét. Minden kornak megvan a maga irodalmi nyelvi eszménye, ahhoz igazítja a nyelvművelő a maga tevékenységét, mást nem is tehet, nem menekülhet ki a maga korából, kötelessége hát — persze az elmúlt korszakok tanulságával — a jelen feladatain munkálni, így szolgálhatjuk a jövőt, ölbe tett kézzel semmiképp.” — És nemcsak a nyelvművelésben! ... Gyárfás Imre ií Tasárnap, 1965. február 14 Siker után tovább Feljegyzések a miskolci szimfonikusokról A Miskolci Szimfonikus Zekar mindinkább jelentős tévézővé válik a város zene etében. Az együttes nemrégen jelentős mérföldjelző kövrkezett: február 2-án, Buda isten a Zeneakadémián adot ingversenyt, és ezzel bemutkozott az országos közvélemény előtt is. A koncert visszhangja olyanra, amiről két évtizeddel (sőt még néhány évvel) ezelőtt magyar vidéki városban szó sem lehetett. Mind önálló, mind versenyművet kísérő zenekarként érett, jó együttesnek bizonyult . ..” De idézhetnénk még az egyes bemutatott művekre vonatkozó, magasfokú dicséretet tartalmazó megállapításokat, és azt az egyöntetű kiemelést, amellyel Bach 111. Brandenburgi versenyének vezénylését dicsérték. Alapos, hosszas felkészülő lőtte meg a pesti szereplés Az eredményt már előre sejette a január 31-i miskolciyilvános főpróba, de a febuár 2-i zeneakadémiai est siere felülmúlta a várakozást. A koncert után hosszan zi^ő aps, amely ismétlést követelt, nár a nagy sikert tanúsította. Erről számoltak be a koncert miskolci hallgatói, a részvevők, ő is erről tanúskodik Gribovszkylászlónénak, a városi tanács hb-elnökhelyettsek nyilatkozata is, aki audta, hogy igen nagy boldogság, volt mist tóbdnak lenni akkor este a Zeneakadémián. De e szóbeli közléseken túl, 3 koncertről vallanak az országos lapok kritikái is. A Népszabadság február 5-én többek között ezt írja..........Az együttes sokoldalú felkészültségéről és rövid idő alatt elért magas színvonaláról meggyőző képet nyerhettünk. Lelkes muzsikusok ülnek a Miskolci Szimfonikus Zenekarban — jobbára fiatalok —, és ismét meggyőződhettünk róla, hogy a vezetés is avatott kezekben van. Mura Péter bámulatos eredményeket ért el az együttes élén.” A Magyar Nemzetben február 6-án többek között ezt olvashatjuk: „A Miskolci Szimfonikus Zenekar hangversenye a Zeneakadémián kitűnő zenei hangulatot teremtett, így igazi zenei élménnyel ajándékozta meg közönségét . . Budapesti vendégszereplése alkalmával örvendetes fejlődésről számolt be, és komoly reményeket támasztott jövőjét illetően.” A Népszavában február 7-én láttuk. .......Nagy eseménye zenei életünknek, amikor egy vidéki zenekar — ezúttal a Miskolci Szimfonikus Zenekar — a kiváló Mura Péter vezényletével bebizonyítja, hogy magas színvonalra fejlődött. A figyelem az együttes felé fordult Szükséges is volt már ez budapesti hangverseny’, mert Miskolc illetékes és segítésre mindig kész vezetőin kívül hivatalos szervek, köztük az Országos Filharmónia is, keveset törődtek a zenekarral. Nem lehet elhallgatni, hogy az Országos Filharmónia központjának munkatársai hivatalosan csak ez év január 18-án hallgatták meg először a zenekart Miskolcon, amikor Komor Vilmos vezényelt. A városi tanácsnál január 19-én ült össze egy értekezlet, amelyen a Művelődésügyi Minisztérium, Filharmónia, a tanács és a szín aház képviselői, két héttel megelőzve a budapesti bemutatkozást, több oldalról megvizsgálták, felmérték a zenekar helyzetét. Ekkor a Filharmónia képviselői meghallgatták a zenekart, és általában a tanácskozás nagy elismeréssel állapította meg az együttes fejlődését. Állást foglalt ez a tanácskozás több fontos kérdésben Például abban, hogy további művészek ide telepítése szükséges. a városi tanács például ösztöndíjat is alapított erre célra, és segíteni szeretné Miskolcról korábban elment zenészek visszatelepedését Rendezték a próbaterem kérdését is. Ezeken kívül természetesen szóba kerültek tartalmi, művészeti, műsorpolitikai témák is. A tanácskozás mennyiségi és a minőségi szemléletet megvitatva állást foglal abban, hogy első a produkciók színvonalának emelése, a közönségnevelés, és az ifjúság zenei nevelése. — E megállapításokat követte a bevezetőben már emlegetett nagysikerű budapesti koncert. Hogyan tovább? És most, a pesti siker és a január 19-i tanácskozás segítő szándékú megállapításai után hogyan tovább? A zenekar elsőrendű törekvése, hogy a zenét mind nagyobb tömegek „közszükségleti cikkévé'' tegye. Nagy mértékben orientálódik a bányavidékek felé. Ózdon bemutatja Beethoven-estjét, február 20-án egy másik bányatelepen ad koncertet, és szívesen menne a megye különböző területeire, de ehhez elsődlegesen szükséges, hogy részben a megye művelődési intézményei igényeljék is, részben pedig a Filharmónia kirendeltsége és a megyei szervek segítsenek a koncertek lehetőségeinek megteremtésében. Továbbra is feladat a különböző stílus-korszakok bemutatása a koncerteken, mint az a bérleti programban is látható. Kodályon és Bartókon kívül bemutatják Mihály András antázia fúvósötösre című művét is. Lukács Pál márciusban kamarazenekari koncerten mutatja be Arányi György brácsaversenyét. Szó van róla, hogy pécsi balettegyüttest romániai és lengyelországi útján a miskolci filharmonikusokból alakult kamarazenekar fogja kísérni. Szükséges lenne a miskolci bérleti műsorban is bizonyos átrendezés, arányváltoztatás. Ezzel lehetőséget biztosíthatnának ahhoz, hogy a zenekar többet szerepelhessen vidéken, vagy a Filharmónián kívül művelődési otthonokban. Általában ebben a kérdésben a Filharmónia kirendeltségnek aktívabbnak és rugalmasabbnak kellene lennie. Készülnek a jövő évad tervei, de a zenekar szívesen fogadná a közönség véleményét is a műsorról, a bérletezésről, munkájukról, a bérletezési rendszer esetleges megváltoztatásáról. tavalyihoz Sajnáljuk, hogy a hasonló, modern zenei koncert hiányzik a programból, de nem lehetett beiktatni az elfoglaltság miatt/ Hisszük: jövőre lesz, és hisziszük, hogy művelődési intézményeink élni fognak a lehetőséggel: mind több alkalmat adnak, hogy hangversenyeikkel a miskolci szimfonikusok emlékezetes élményeket adjanak Miskolc és a megye közönségének. Benedek Miklós KISS GYULA: Keltőzött halál Először akkor haltál meg, mikor gödörbe kegyesen lehelyeztek. Kétszer kell meghalni. . Másodszor is meg fogsz halni, a világ számára akkor igazán! Ez jutott eszembe tegnap. — soká tűnődtem a levelesládán. Kis szekrény, szerény fadoboz, gyors kézzel rakta föl valaki — tán te — a kapu belső oldalára, más munkán járt esze már, míg szögezte. A posta« ovalós halkan itt csempészte be hozzad a világot, hordja még egyre üzenetet... Neked? — A gondolattól bénán álltam ott, Jöhet, jön megkésett levél, mely téged keres, fejfádról elhalja ide neved, mely már senkié . Kínosan pontos, lám, a posta. A ladiké sebnyilásán őszi szél oson be, s kedvére matat, ez: megkésett női írás, az intés, a havi részlet elmaradt... Lapulva, mint jött, iszkol is a szél, a szél, hisz dolga épp most ezer, az ősz dalát telt tüdővel kifújja, ha ő egy ládában hever?! ... Aztán tel jön, faggyal, hóval, majd tavasz, harsanva, s mint az ősz, szellet, de lággyal, mely vizet áraszt s a levelesládára ő is rálel. Selymes ujjal hasztalan kutat, nem talál mást, csak likom-bakom firkát, idó-töltve dobta bele meg telelőn egy ugráló kisdiák. Elsüllyedt az „Elsüllyedt világok“ előadása?! A Miskolci Vasutas Dolgozók Vörösmarty Klubjában élénk a klubélet. A dolgozók szabad idejükben sokféle művelődési és szórakozási lehetőséget találnak itt. Például havonta rendszeresen négyszer tartanak ismeretterjesztő előadásokat is, melyeket a klub vezetősége jó előre leköt a TIT-tel. Február 5-én is mintegy 40— 50 dolgozó gyűlt egybe, hogy meghallgassa az Elsüllyedt világok című előadás Nagy volt a meglepetés, mikor az üdvözlés után az előadó bemondta, hogy ez a „Külföldiek jogi helyzete" című előadás megtartására küldték. Az egyórás, különben értékes előadás után a jelenlevők azon meditáltak, hogy az Elsüllyedt világok valóban elsüllyedtek-e, csak ezúttal a TIT intézkedései között. Természetesen el lehet képzelni egy olyan megoldást is, hogy a TIT a klub vezetőségét előre értesítené egy-egy előadás elmaradásáról, illetve megváltoztatásáról. Kisvárdai Janói