Észak-Magyarország, 1966. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
8 ÉSZAKMAGYARORSZÁG Éppen 25 esztendeje A Népszava híres karácsonyi«zárnak» Karácsonyt írtunk. A karácsonyfák gyertyáit meggyújtották akkor is, a gyerekek körülállták a szép fenyőfát, csak éppen egy valaki hiányzott a fa körül. A családfő sok helyen nem vehetett részt a meghitt ünnepségen, néhol az idősebb fiú sem. Őket csak egy-egy tábori levelezőlap képviselte, ha nem valami rosszabb: jelentés, hogy elesett a fronton. A számításba va'ant liba csúszol! Mert akkor háborúban állt már az ország. A magyar történelem egyik legesztelenebb és legnagyobb politikai vaksággal kierőszakolt háborújában. „Határaink védelmére” küldték ki a családfőket, a katonasorban levő fiúkat Horthyék ezer és ezer kilométerre a magyar határtól, hogy harcoljanak a Szovjetunió ellen, amely soha nem támadta meg a magyar földet Annyira nem, hogy 9 hónappal előbb, március 23- én adta vissza azokat a negyvennyolcas honvédzászlókat, amelyeket a cári seregek zsákmányoltak Világosnál. Horthy és ellenforradalmi társai mégis csatlakoztak a hitleri hadakhoz, és a németek által megszervezett kassai bombázás hamis ürügyén siettek hadat üzenni a Szovjetuniónak. Tette ezt az a Bárdossy László miniszterelnök, aki már bukaresti követ korában olyan „éleslátásról” tett tanúbizonyságot, hogy tanácsára az akkori erdélyi magyar párt aznap délelőtt kötött paktumot a szélsőjobboldali Goga-kormánnyal, amelynek délutánján az a kormány már meg is bukott. Bárdossy ezúttal sem volt jobb jós. Hiába ellenezte a hadüzenetet még olyan meggyőződéses antibolsevista is, mint Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, a miniszterelnök mégis keresztülerőszakolta a hadüzenetet. És június 27-én olyan nagyúri „eleganciával” jelentette be azt a parlamentben, két felszólalás között, mintha jelentéktelen törvénymódosításra kérne felhatalmazást. Az addigi hitleri sikerek alapján úgy gondolta, hogy ez is olyan könnyű séta lesz, mint az előző hadműveletek. Nem számolt a szovjet nép hazaszeretetével, a szovjet hadsereg erejével, így aztán derült égből villámcsapásként érte őt és úri barátait, hogy az addig mindenütt győztes német hadsereg december 6-án Moszkva alatt elszenvedte első vereségét és kénytelen volt visszavonulni. A számításba valami hiba csúszott.. Tánc’és az örömécsesnél és a temetésen Aztán másnap, december 7-én Anglia, amelynek jóindulatú támogatására 1919 óta annyiszor számított a magyar úri osztály, hadat üzent Magyarországnak, majd néhány nap múlva a németek oldalán hadban álltunk a Szovjetunió és Anglia ellen és az Egyesült Államokkal is. Igen, a számításba valami hiba csúszott. A háború ilyen fejleménye már az uralkodó osztálynak sem tetszett egységesen. Azok, akik a szovjetellenes megmozdulást még talán kevésbé ellenezték, az angolszászokkal való szakítást már aggódva vették tudomásul. Ez már túlságosan sok volt nekik és arról sem voltak meggyőződve, hogy a világ három legnagyobb hatalmasságával viselt háború még német segítséggel is hozhat-e valami jót Magyarországnak. Arról nem is beszélve, hogy a teljesen egyoldalú elkötelezettség a németek cselédjévé tette az országot, belevitte egy olyan háborúba, amelyben mindent elveszíthet. Ha nem is voltak ezek az urak szovjetbarátok, de német gyarmat sem akartak lenni. És ekkor lépett fel a háttérben az illegális kommunista párt, ekkor bizonyosodott be, hogy a szabadság, a nemzeti függetlenség egyetlen ingadozás nélküli erejét ők jelentik az országban. Október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének emléknapján megszervezték a tüntetést a németek és háborújuk ellen a Batthyány örökmécsesnél, november elsején pedig a Kerepesi temetőben 1848 függetlenségért és munkásszabadságért küzdő hőseinek, Kossuthnak és Táncsicsnak sírjánál. 9 HWe'ést a népfront^ Ha a két tüntetést még csak „kommunista okvetetlenkedésnek” fogta is fel a német győzelemben vakon bízó Bárdossy, a német hadsereg december 6-i vereségét ilxuszjvva alatt már korántsem. Különösen akkor nem, amikor néhány nap múlva már az egész antifasiszta szövetséggel, az angolszász hatalmasságokkal is háborúba került. Még kevesebb örömmel nézte ezt az a nemzeti függetlenséget Hitlertől féltő réteg, amely Angliát és Amerikát nem akarta magára haragítani. A helyzet azonban olyan volt, hogy az angolszászok barátságát már csak Moszkva kiengesztelésével együtt lehetett megnyerni, a magyar hadsereg viszont együtt harcolt a Moszkva alatt első vereségét elszenvedő hitleri hadakkal. A nemzet függetlenségét csakis a Hitler-ellenes szövetség valamennyijének győzelme biztosíthatta már, vagyis az, amiért a kommunisták irányításával hazafiak tüntettek október 6-án és november elsején. A nép érdekeit valóban szívén viselő kommunista és nem kommunista baloldallal kellett felvenni a kapcsolatot azoknak, akik a nemzet függetlenségét őszintén akarták. Bajcsy-Zsilinszky Endre és Szekfű Gyula volt az a két konzervatív hazafi, akik ezt a lépést elsőnek megtették és baráti jobbot nyújtva egykori ellenfeleiknek, a kommunistáknak, valamint a baloldali szociáldemokratáknak, egységes demonstrációra határozták el magukat. Így jött létre az az együttműködés, amelynek első megnyilvánulásával éppen 25 esztendeje, karácsonykor találkozhattak a magyar újságolvasók. A Szakasits Árpád szerkesztette Népszava 1941. évi karácsonyi számában együtt jelent meg Bajcsy-Zsilinszky Endre és Szekfű Gyula cikke a baloldali szociáldemokrata Szakasits Árpádéval és a kommunista Kállai Gyuláéval. De megszólalt a híres karácsonyi számban Móricz Zsigmond, Darvas József, Benedek Marcell, és még sok más élen járó közéleti személyiség tett hitet a nemzeti függetlenség mellett. Szakasits Árpád a lap első oldalán tette közzé a közös jelszót: Független, szabad, haladó Magyarországot! „Bizonyos dolgokban meg kell értenünk egymást” — szögezte le Szekfű Gyula „Bármennyire is bizonytalan a harc kimenetele, de nem hozhat végleges bukást egy nagylelkű és bátor nemzet számára, ha minden erejével kiáll nála sokszorta hatalmasabb túlerővel is” — hirdette meg a nemzeti szabadság és függetlenség elveinek még az akkori német szövetséggel szemben való alkalmazását is Bajcsy-Zsilinszky Endre. Móricz Zsigmond Petőfi példájára hivatkozva kapcsolta össze a nép szabadságáért és a nemzeti függetlenségért vívott harc egységes fontosságát, Kállai Gyula pedig leírta, hogy „csak az ország legteljesebb függetlensége biztosíthatja a társadalom haladó irányú átalakítását”. E a közös zászlóbontás volt az alapja annak az antifasiszta népfrontnak, amely megnövelte a KMP befolyását az egész országban; a sikeres küzdelem útjára vezette a szociáldemokrata baloldalt; új helytállásra mozgósította a munkásmozgalmat; vonzotta a haladó polgárságot és a felszabadulás utáni koalíció alapját is képezte, és a kommunisták vezette szövetségi politika népfront jellegét ma is őrzi. Akkor a fasizmus ellen, ma a szocializmus, a magyar nép szabad és boldog élete építésének érdekében. Máté Iván Vasárnap, 1966. december 25. rr /t • m •• leli oromok Isten Teled maradisás! A rPRpilhi hiúitja után a regen ut nem kutattam, a nem nagyon régit meg már magam is ismertem. Úgy ahogy. Többnyire csak hallomásból, pedig vagy tizenöt évig szomszédságban éltünk. Még húszegynéhány évvel ezelőtt is. Emlékszem, ha nyáron barátaimmal elkószáltunk gombázni a Bükk északnyugati tölgyeseibe és véletlenül a Pados-tetőre tévedtünk, odahallatszott a déli harangszó. Ilyenkor, karácsonytájt meg a havas Láphegy túlsó oldaláról — ahová formás borókafenyőért jártunk — látni is lehetett a kis falucska hósipkás templomtornyát, meg a szélső házait. Tudtuk, Disznósd volt. Akkor. Mai nevén — 1934 óta — Borsodszentgyörgy. A szülőfalum tőszomszédja. Ariétól mindössze öt és fél kilométerrel volt odébb, nyugatra, ami tulajdonképpen nem távolság. Mai fogalmaink szerint semmiképp se az. De a hegyek-dombok közé ékelődött kis község valahogyan mégis kiesett az isten markából. Bármely irányból csak kátyús dülőutakon és mezei ösvényeken lehetett megközelíteni. A faluból eljáró gyári munkások, bányászok is gyakran dagasztották ősszel-télen, néha tavasszal és nyáron is, a feneketlen sarat. A falu lakosságának többsége meg a kisparcellás gazdaságból és erdei munkából, nyáron erdei melléktermékek gyűjtögetéséből élt. Szorgalmasan, de elég szegényesen — elzárkózva kissé a nagyvilágtól, a forgalmasabb útvonalaktól. Még hírt is alig-alig hallatott magáról. Pedig Disznósd, a későbbi Borsodszentgyörgy, valamiről híres volt. A maradiságáról. Emlékszem, az ózdi gyárban, a környező bányákban és a szomszédos falvakban az alkalmi anekdoták szereplői többnyire „a disznósdiak” voltak. A fáma szerint „ott esett le a gumikacsa ...”, „ott húzták nyársra a margarint”, „ott találtak vízilovat a nádasban ..Mindez pedig „történt” a negyvenes években, vagyis közvetlenül a felszabadulás előtt. De a szentgyörgyiek „cuickolása” a felszabadulás után, sőt még ma sem szűnt meg. Úgy tűnik, hogy a környéken szinte kővé meredtek a falu lakóiról korábban kialakított, a falu elmaradottságával összefüggő fogalmak. Mert, amikor az ötvenes években az első munkásszállító autóbusz megjelent a falu főutcáján, és motorját tovább túráztatva megállt az egyik kapu előtt, valaki a környéken tüstént „hírül adta’’, hogy „a szentgyörgyiek szénát raktak az autó elé, hogy az ne mozogjon ...” Pár évvel ezelőtt helikopter szállt le a falu határában. Másnap szárnyra kelt a „hír": „Szentgyörgyön helikoptert vásároltak. Azzal akarják lekaszálni a bíborherét ..Újabban a televízióval kapcsolatos tréfálkozások jelzik, hogy a környékbeliek fogalma Borsodszentgyörgyről és lakosságáról nem sokat változott. Jóllehet, a falu és szorgalmas lakossága nagyon is sokat! Hálás vagyok Takács Sándornak, az Ózdi járási Tanács népművelési felügyelőjének, aki nemrég felhívta figyelmünket ezekre a változásokra. Annak kapcsán, hogy Borsodszentgyörgy a minap új, korszerű művelődési otthont avatott. Hírt adott erről az újság, meg a televízió is. És talán nem is véletlenül. Mert a borsodszentgyörgyi művelődési otthonavatás valami olyasmit jelez, amit a környékbeliek nehezen akarnak észrevenni, sőt tudomásul venni. Tudniillik azt, hogy manapság nálunk már még a legelmaradottabb isten háta mögötti falucskák, s benne lakói sem azok, akik húszegynéhány évvel ezelőtt voltak. Ottjártamkor a minap alkalmi „leltárt” készítettünk az utóbbi évek fontosabb változásairól a községi tanács vbelnökével, Kovács Gézával, aki „bennszülött” borsodszentgyörgyi és 9 éve áll a falu élén. Alig győzte sorolni, mennyi minden épült — különösen az utóbbi évtizedben. 10S7 hpltvillanyt kapott 17«/» mua község. 1959- ben új, négy tantermes iskolát építettek (1 millió 200 ezer forintos költséggel); szabályozták a községen keresztül folyó patakmedret, két új vasbetonhidat is építettek; két szolgálati lakást vásároltak, üzletházat, önkiszolgáló boltot létesítettek és most avatták fel az új, Petőfi Sándor Művelődési Otthont. Ezek a fontosabb közös létesítményeik. De épült ezen kívül a felszabadulás óta 180 új, egészséges, többségében kétszobás lakás is, közte az egész Táncsicstelep. Aztán, 1961-ben a Kossuth Termelőszövetkezet megszervezése, a megszilárdulás első lépései, és más, kevésbé „látványos” változások is jelzik, hogy sok minden megváltozott az egykor nem alaptalanul maradinak tartott Borsodszentgyörgyön. Többen egyetemet, illetve főiskolát végeztek, érettségiztek a falubeliek közül az elmúlt évek során. Aztán az is valami, hogy jelenleg már 280 rádió, 45 televízió szól Borsodszentgyörgyön, 200 napilapot, 80 hetilapot olvas rendszeresen az 1500 lakosú falu népe, akik közül mintegy 300-an az Ózdi Kohászati Üzemekben, 100-an a környékbeli bányákban, sokan a tsz-ben és a Nyugatbülaki Állami Erdőgazdaságban keresik kenyerüket. A minatt elkészült új műelödJ velődési otthonra 3 éven át tartalékoltak a községfejlesztési alapból, és csaknem 100 ezer forint értékű társadalmi munkával járult hozzá közvetlenül is a falu szorgalmas lakossága. Ugyancsak a közelmúltban készült el a Borsodszentgyörgyöt Arlóval, és ezen keresztül az ózdi nádasdi műúttal összekötő több mint öt kilométer hosszú bekötőút rekonstrukciója, 3 és fél millió forintos költséggel. (Igaz, nem a legkifogástalanabb minőségben!) Naponta több munkásjárat és közforgalmú autóbusz bonyolítja le a nem is kis forgalmat Borsodszentgyörgy és a járás székhelye, Ózd között. No, de száz szónak is egy a vége: a mai Borsodszentgyörgy már nem a régi Disznósd! Bár a környék frissebb szállóigéi egy kicsit még a múltat idézik, a szentgyörgyiek már rég búcsút intettek a maradiságnak! Csépanyi Lajos