Észak-Magyarország, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-03 / 128. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 2 A NATO római tanács­ülésének befejeztével Rogers amerikai kül­ügyminiszternek volt még egy sürgős európai tenniva­lója: el kellett látogatnia a madridi Santa­ Cruz palotá­ba, a spanyol külügyminisz­térium épületébe. Meg kel­lett próbálkoznia — mond­juk meg rögtön: eredményte­lenül — azzal, hogy dűlőre vigye az USA spanyolországi támaszpontjaival kapcsolatos szerződés meghosszabbításá­nak ügyét. Napokkal a tár­gyalás előtt a kormányhoz közelálló ABC című lap fél­reérthetetlenül megfogalmaz­ta a spanyol külpolitika és új, rendkívül mozgékony ve­zetője, Lopez Bravo külügy­miniszter álláspontját. „1970- ben Spanyolországnak nincs szüksége olyan ajánlólevélre, mint volt 1953-ban. Az ellen­szolgáltatásoknak konkrét és mennyiségi jellegűeknek kell lenniük... Politikai hi­telünknek azonnali és lemér­hető eredményekben megnyilvánulnia” — írta Kell a lap. Az eredeti támaszpont­szerződést 1953-ban valóban más helyzetben írta alá a két kormány. Amikor 17 évvel ezelőtt Madrid megállapodott az USA-val három légi tá­maszpont és a Rota mellet­ti, atom-tengeralattjárók szá­mára épült bázis bérletében, a világ még sokkal élénkeb­ben emlékezett arra, amit Madridban most úgy emle­getnek: „bűnrészességről be­széltek, pedig csak semleges­ségről volt szó” — azaz a második világháború alatti spanyol szereplésről. Franco Spanyolországot akkor Wa­shington vezette vissza, egye­lőre csak a nemzetközi dip­lomácia mellékszobájába. Azóta azonban egy, s más történt a spanyol külpoliti­kában is (de a belső helyzet­ben is) , s ez egyáltalán nem találkozott Washington feltétel nélküli egyetértésé­vel. Franco 77 éves, és vele együtt aggott el, vált az egész nemzetközi színtéren idősze­rűtlenné rendszere is. A spa­nyol politika figyelői már a Franco utáni erjedés előre­látható kérdéseivel foglal­koznak és kevés ügyet vet­nek az egykori vezető cso­port, a falangisták hatalom­ból egyre jobban kiszoruló figuráinak próbálkozásaira. A modern technokraták közé sorolt külügyminiszter, Lopez Bravo és politikustársai nem­csak magasabbra emelték támaszpontok árát (egyes hí­­­rek szerint kerek egymilliárd dollár madridi követelésről van szó), hanem általában a spanyol helyeslés árát is ala­posan felsrófolták. Minden­esetre Rogersnek olyan kül­ügyminiszterrel kellett tár­gyalnia a római NATO-érte­­kezlet után, aki legutóbb vi­lágosan kimondta: Madrid elfogadja a meghívást helsinki értekezletre. És ha a Rogers római között ott volt meglepetéses egy újabb francia tartózkodás (Párizs vonakodott aláírni a felemás nyilatkozatot), Madridban olyan tárgyalópartnerrel ta­lálkozott, aki nem is olyan rég nagy fontosságú megálla­podások aláírása mellett Pá­rizsban megkísérelte a két ország politikájának egyezte­tését. És annak az amerikai külügyminiszternek, aki Ró­mában a közel-keleti válság amerikai interpretációját próbálta reklámozni. Madrid­ban azt kellett hallania, hogy az arab világ iránti barátság a spanyol külpolitika törté­nelmi eleme.­agyobb árat követelni a támaszpontokért — ez persze még nem va­donatúj politika, mert hiszen a lényeg, a támaszpont, ma­rad. De új hangsúlyok, és egyáltalában nem Washing­tonnak kellemes hangsúlyok találhatók Madrid mai poli­tikájában. S éppen ez az, ami Rogers külügyminisztert spa­nyolországi látogatásán fo­gadta. Miklós Egy amerikai Madridban N A Szojuz–9 új pályára tért (Folytatás az 1. oldalról) hoz és teljesíti a kitűzött re­pülési programot. A szívmű­ködés gyorsasága Nyikolajev­­nál az első fordulóban per­cenként 94 dobbanás volt, Szevasztyjanovnál 92. A lég­zés gyakorisága mindkét űr­hajósnál 18. Az űrhajófül­kék mikroklímájának adatai: hőmérséklet 23 Celsius-fok, légnyomás 765 milliméter. Valamennyi moszkvai lap vezető helyen számol be az új szovjet űrhajó rajtjáról. Az újságok az első oldalon közlik Nyikolajev és Sze­­vasztyjanov fényképét. felbocsátáskor jelen volt tu­­­dósítók élénk portrét feste­nek a „kozmosz munkásai­ról”. Valamennyi riporter kiemeli Nyikolajev „vasbe­ton” nyugalmát. A felbocsátás előtt a tudó­sítók beszélgettek Nyikola­­jevvel. Ezúttal is minden si­etség nélkül, megfontoltan válaszolt a kérdésekre. El­mondotta, hogy a szovjet űr­program széles és sokrétű. Jellegzetes vonása, hogy tu­dományosan megalapozott, végrehajtása pedig követke­zetes és tervszerű. Hozzáfűz­te azt is, hogy a kozmosz meghódításában nincs és nem is lehet olyan cél, amelyet ne a népgazdaság, vagy a tu­domány érdekei határozná­nak meg. Bemutatják a keddi szov­jet lapok Vitalij Szevasztyja­­novot, aki „újonc” a világ­űrben. Mindamellett Sze­­vasztjanov már régóta fog­lalkozik az űrhajózás proble­matikájával. Jellemrajzában nyomatékos hangsúlyt kap az a tény, hogy az ifjú tudós kezdeményezőképes, kiváló mérnök, aki önállóan képes megoldani bonyolult műszaki feladatokat. Nyikolajevhez egyébként szoros barátság fűzi és ez a barátság most „kozmikus távlatokkal” bő­vül. Ami a Szojuz—9 program­ját illeti, ezt a Szovjetszkaja Rosszija tudományos kom­mentátora elemzi. Hangsú­lyozza, hogy a Szojuz–9 re­pülése munkaszakasz, sajátos láncszem a kozmonautákkal végzett űrrepülések azon programjában, amelynek fő célja a kozmikus teret az em­ber szolgálatába állítani, mégpedig oly módon, hogy ebből jelentékeny haszon származzék ne csak a tudo­mány, hanem a gazdasági te­rület számára is. 33 millió az árvízkárosultaknak Tegnap este a Pénzügymi­nisztériumból kapott tájékoz­tatás szerint a lakosság gyűj­téséből eddig 33 millió fo­rint gyűlt össze az árvízkáro­sultak számláján. Ebből azonban eddig még egyetlen forintot sem hívott le a Ma­gyar Vöröskereszt. Az árvíz­­károsultak megsegítésére nyitott OTP-számlán össze­gyűlt pénzt többféle formá­ban, de minderé jképpen az ár­vízkárosultak segélyezésére, tehát olyan támogatásra for­dítják, amit nem kell vissza­fizetniük. Visszatérítendő hi­teleket ugyanis nem a segé­lyezési számláról, hanem normál hitelkeretéből nyújt az Országos Takarékpénztár. Közületi, vállalati károk helyrehozására sem használ­ják fel a lakosság gyűjtését. Az 1965-ös árvíz idején 180 millió forintot ajánlott fel a lakosság az árvízkárosultak­nak, a mostani árvíz a jelek­­ szerint még nagyobb áldozat­készségre sarkallta a lakossá­got. Szedető, 1970. június 3. Rogers felvilágosítást kért Rogers külügyminiszter kedden délután találkozott Dobrinyin washingtoni szov­jet nagykövettel, hogy a kö­zel-keleti helyzetről folytas­son vele megbeszéléseket. Előzetes hírek szerint a kül­ügyminiszter „felvilágosításo­kat kívánt kapni” az EAK- ban levő szovjet katonai ta­nácsadók szerepéről. Az amerikai sajtó- és egyes politikai csoportok az elmúlt napokban felújították a lár­más kampányt a Szovjetunió tanácsadóinak szerepéről, és azt hangoztatták, hogy szovjet jelenlét „felborítja az a erőegyensúlyt” a Közel-Ke­leten. Washingtonban általá­nos a vélemény, hogy a kam­pány az izraeli fegyverszál­lítások engedélyezésének elő­játéka, és a kormány gya­korlatilag ezzel kívánja elő­készíteni a repülőgép-szállí­tásokról szóló bejelentést. Leváltották a vezérigazgatót Az Építésügyi és Városfej­lesztési Minisztérium vezetői kedden miniszteri értekezle­ten tárgyalták meg az építő­anyagipari termelés és ellátás problémáit. Az értekezlet elé terjesztett jelentések alapján a többi között megvizsgálták a Cement- és Mészművek te­vékenységét, munkáját. A vita során megállapítot­ták, hogy a vállalat vezetői nem tudtak megbirkózni a reájuk háruló termelési és műszaki fejlesztési feladatok­kal, így elmaradt az előírt és szükséges ütemtől a Váci Cementgyár bővítése és Váci Mészmű építése, üzem­­ be helyezése. Többek között ez az elmaradás is hozzájá­rult ahhoz, hogy a cement­ipar termelése nem érte el a tervezett szintet. Az építésügyi és városfej­lesztési miniszter a beszámo­lók és a vita alapján elren­delte a Cement- és Mészmű­vek vezérigazgatójának és műszaki nyettesének vezérigazgató-be­felmentését, egyben intézkedett a vállalat s vezetésének megfelelő meg­erősítéseiről. írta: Andrzej Zbych 3. EGÉSZ ÉJSZAKA MORGOTT a föld a tábor­ban. Barakkjaiktól 3—6 kilométerre vonultak fel a német páncélos egységek. Sztaniszlav alig hányta le szemét, s megörült, amikor hajnalban Pier melléje bújt a priccsre: — Megkezdődik. Sajnos, megkezdődik — sut­togta. — Egész éjjel mentek — válaszolta Sztanisz­lav. — Nem várhatunk sokáig. — Nem — mondta Sztásek, s ebben az egyet­len szóban oldódott fel hónapok vajúdása. A következő napokban alaposan átgondolták a szökési terv minden mozzanatát. A krumpliföl­dek kitűnő védelmet nyújtanak. Mire a csapat a táborhoz ér, az legalább fél óra. Vacsoráig újabb két óra, az összesen 150 perc. Ezenkívül Pier még megbeszélte egyik társával, hogyha bármi­kor keresik őket, mondja azt: a mester plusz­munkával bízta meg őket, s ezért nem érkeztek a többiekkel együtt. Amíg az őrség káromkodva visszamegy a gyárba, s kiderül, hogy nincsenek ott, az újabb egy-másfél óra, összesen három és fél-négy óra. Van néhány márkájuk is. Pier egy sálat adott el az egyik őrnek, Sztaniszlav meg háromnapi kenyéradagját. A pénz elegendő hoz­zá, hogy három-négy megállónyi villamosozás után jegyet váltsanak a vonatra, Klájped felé természetesen. Az orosz—lengyel határ felé. Ez az iránymegválasztás újabb egyórányi előnyt je­lenthet, hiszen előbb a szokásos szökési irányra összpontosítják a hajtóvadászatot. Addig pedig már leszállnak a vonatról is, s gyalog folytatják az utat — keletre. — Most! — hallotta Pier hangját, s nekilódult. Teljes erejéből futott, ahogy megbeszélték. Sze­rencséjük is volt, mert nemcsak társaik és az őr­ség fásultsága sietett segítségükre, hanem a szin­te áthatolhatatlan köd is. — Csak mindig szembe a szélnek — suttogta Pier. — Csak szembe a szélnek, nehogy eltéved­jünk. Talán másfél kilométert futottak, amikor francia megállt. Sztásek melléje ért, s közös erő­­ vel távolították el kék overálljukról a tábori jel­zést. Egyetlen betű volt mindössze. Igaz, Ariz táborparancsnok négy nap kikötéssel „honorál­ta”, ha valaki akár véletlenül, akár készakarva letépte ruhájáról ezt a jelzést. Most már civilek voltak. Olyanok, mint leg­többen, akik az éppen befutó villamosra nyoma­­kodtak. A francia elöl, Sztásek hátul szállt fel a kocsira. A megbeszélés szerint vonatjegyet is külön-külön vesznek, s a vonaton is külön utaz­nak. Csak Gneisen-ban találkoznak ismét... * A pályaudvaron elvesztette szem elől a fran­ciát. De nézelődni sem igen mert, mert a vasút­­őrség fegyveres őrjárata újra meg újra átsétált a peronokon, a várótermeken. Tettetett közömbösséggel haladt el az őrjárat mellett, színtelen hangon jegyet kért, s ráérősen sétált át a peronon, ki a klájpedi szerelvényhez. Felkapaszkodott az utolsó kocsira, s behúzó­dott az egyik fülkébe. Aki látta, munkából haza­térő vidékinek nézhette csak. Dehogy gondolhat­ta bárki is, hogy annak a sarokban szunyókáló embernek majd kiugrik a szíve a félelemmel ve­gyes izgalomtól. Egy vasutas ült le vele szemben. Sapkájához bökte kezét köszönésképpen, s cigarettára gyúj­tott. Sztaniszlav erős dohányos volt, hát ösztönö­sen beszippantotta a füstöt. A vasutas észrevette, s megkínálta. Beszélgetésre azonban nem volt már idő, mert a vasutas a következő állomáson leszállt. Sztásek magára maradt, s arra gondolt, hogyha minden jól megy, csak egy óra múlva kezdik keresni őket. Gondolatai már egészen a határig kalandoz­tak, s azon meditált, mit fog majd mondani az oroszoknak, ha elfogják. Amikor felriadt, a szerelvény éppen Klájped rendezőpályaudvarára döcögött be. Úristen! — kapott a fejéhez. — Elaludtam Gneisent. A vonatot megrázta a fékezés ereje. Sztásek felugrott, az ablakhoz lépett, szemügyre vette a pályaudvart. Valamelyik mellékvágányon állt a szerelvény. Jobboldali épületek sora, baloldalt er­dő, s egészen a fákig hatalmas szénhalmok tor­nyosultak. Ezt az oldalt választotta. A fák közé érve hosszasan fülelt, de az állo­másból csak a megszokott zörejek jutottak el hozzá. Elővette a cipőkrémes dobozból és mág­nesezett tűből készült iránytűjét, s a Königsberg Zeitung­ból kivágott „Birodalmi térképet”, s tá­jékozódott. Ha sokat nem is tudott kiolvasni a térképről, az iránytűvel együtt annyit mégis gyorsan megállapított, hogy délkeleti irányba kell indulnia. A határ túloldalán Jakubovszkij ezredes utasítást adott a sofőr­nek, hogy álljon meg egy alacsony, szürke épület előtt, amelyben a körzeti parancsnokság volt. Órájára nézett, s bosszúsan állapította meg, hogy megint percekkel előbb érkezett, holott tudta, hogy a parancsnok a tizenegy órára történt be­rendelést másodpercnyi pontossággal érti. Gondolta, jár még egyet, legalább rendezi gon­dolatait. Ugyanis kicsit tartott ettől a beszélge­téstől. Igaz, régen ismerik egymást a parancs­nokkal, de az utóbbi hónapokban megromlott köztük a viszony. Rumjancev ugyan most is fi­gyelmesen hallgatta meg jelentéseit, de a térkép­hez már nemigen hívta tanácskozni, s az írásos jelentés átvételeinél is mintha gyanakvóan kér­dezné: — Másolattal készítetted? JAKUBOVSZKIJT bosszantotta ez, s a legszí­vesebben káromkodott volna egyet, hogy meg­­könyebbüljön. De még ennél is szívesebben oda­mondogatna Rumjancevnek ezekért a gyanúsít­­gatásokért. Végtére is katonaember ő, katona volt ükapja is, tudja, mi a parancs. Ha egyszer azt mondták, hogy a szovjet—német határról szó­ló jelentésekről nem szabad másodpéldányt ké­szíteni, arra mérget vehet bárki, hogy Jaku­bovszkij nem készít másolatot. (Folytatjuk) Kínai példakép a gyermeknapra Kínában hivatalosan nem emlékeznek meg a nemzetkö­zi gyermeknapról — de — több történet jelent meg a sajtóban a kínai gyerekekről. A gyermeknap alkalmából népszerűsített példakép mintegy 200 millió kínai gyermek számára az az öt tizenéves, akik — figyelmen kívü­l hagyva a felnőttek fi­gyelmeztetését — egy csoda-tűz oltása közben a legveszé­lyesebb helyen szálltak szem­be a lángokkal és a lángok közt lelték halálukat. Az er­ről szóló beszámoló így hang­zik: „Az emberek látták őket, amint belerohannak a lán­gokba, és hallották, amint Mao elnök nagy tanítását kiáltják: „amikor a népért halunk meg, az méltó halál". Az öt fiatal hőst pillanat alatt körülvette a tűz, de az emberek még hallották kiál­tásaikat: „Éljen Mao elnök!”, végül a tüzet eloltották és a közös vagyont megmentették, de az öt gyerek (a legfiata­labb tízéves vett), életét ál­dozta. Kevésbé drámai példakép az, a Mao Ce-tung gondola­tainak terjesztésére alakult nankingi propagandacsoport, amelynek részvevői „Mao el­nök kis vöröskatonái”. A gyerekekből alakult kultúr­­csoport tagjainak átlagos életkora 11 év. Tanítás után rendszeresen előadásokat tar­tanak munkásoknak, parasz­toknak, katonáknak a gyárak­ban, kommunákban és a lak­tanyákban. Csaknem vala­mennyi nankingi elemi isko­lában ilyen Mao propaganda­csoportot alakítottak a „kis vöröskatonákból”. A kínai úttörőmozgalmat a „kulturális forradalom” meg­szüntette. Nankingi Mao­­propagandacsoportokról szóló hír arra utal, hogy esetleg kí­sérlet történik az úttörőmoz­galom valamilyen formában történő feltámasztására, per­sze a­­„­kulturális forradalom” eszméihez alkalmazott tarta­lommal. Ezer halott A mentőosztagok ezer holt­testet emeltek ki eddig az észak-perui földrengésben összeomlott házak romjai alól. Az Andok lábától a Csendes-óceáni partokig ter­jedő földsávban, amely a földrengéstől a legtöbbet szenvedett, ötezren rültek, nyolcvanezer megse­ember hajléktalan.

Next