Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 i artista három fordrszaltót csinált, aztán spárgába lezuhant. Amikor felállt, azt mondta: — Formában vagyok.. — Óriási formában vagy — mondta az asszony, és megcsókolta, és hozzásimult. Imádta a férjét. Az artista felöltözött, kalapot vett, és elindult a felvételi irodába. Amikor bement a nagykapun, levette a kalapját, amikor bement a kis ajtón, köszönt és meghajolt: — Kérem szépen... az igazgató ... úgy tudom, a következő produkció... A titkárnő, aki valamikor lovarnő volt, egy párnázott ajtóra mutatott. — Bent — mondta, aztán felugrott az aktatömegre, ami olyan magas volt, mint egy ló. Az artista megkopogtatta a párnázott ajtót, de a párna nem kopogott. Illetlen dolognak tartotta, hogy az ajtón kopogás nélkül lépjen be, kiment az utcára, és beugrott az ablakon. Amikor talpra esett és mosolygott, látta, hogy az igazgató egy nagy asztalnál egy kis, karikalábú emberrel sakkozik. — Jó napot — mondta halkan az artista, és meghajolt, és meghajolva maradt. Az igazgató nem látta, nem hallotta az artistát, csak a bástyája mögött sakkozott. Az artista csendben kiegyenesedett, és leült a sarokba. Másfél óra múlva felugrott az igazgató, röhögve összedöntötte a sakkfigurákat, örömében a karikalábú mellét bokszolta, és kiabált: — Elvesztette, barátocskám ... hahá!... elvesztette, barátocskám, hoz egy üveg konyakot! A görbe lábú ember elment, hozott egy üveg konyakot. Amikor ittak, és az igazgató a sarokba, a szemétkosárba akarta dobni az üres üveget, meglátta, hogy a szemétkosáron az artista ül. — Maga mit akar?! — kérdezte. Az artista felállt, meghajolt, úgy maradt, és azt mondta: — Kérem szépen, én szeretnék ... a következő produkció ... Az igazgató felugrott egy falóra: — Mit tud? Az artista mosolygott, felegyenesedett, ledobta felsőruháját, felugrott a csillárra, három ford szaltót csinált, aztán spárgába lezuhant. Az igazgató a falovon elhúzta a száját: — Magasabbra nem tud? Az artista összeszorította a száját, hogy ne sírjon, hóna alá csapta a ruháját, és elment. Sietett haza, gyakorolni, hogy magasabbra tudjon ugrani. Amikor már a csilláron is túlugrott, egészen a plafonig, és lefelé négy fördszaltót csinált, azt mondta a feleségének: — Cseréljük el a lakást. Tudom, hogy anyagi áldozat, de nekem magasabb mennyezet kell. A felesége megértette a kérést, megcsókolta az artistát, hozzásimult, és elcserélte a lakást. Az artista szorgalmasan gyakorolt, már az öt métert is megugrotta, amikor megint kéréssel fordult a feleségéhez: — Tudom, hogy anyagi áldozat, de nézzük meg az új produkciót. Meg akarom nézni, mit tudnak a többiek. A felesége megint megértette a kérést, megcsókolta az artistát, hozzásimult, és megnézték az új produkciót. A karikalábú ember benne volt a produkcióban. Nem csinált semmit, csak bohócsapkában a görbe lábát mutogatta. A közönség azért röhögött. Az artista nem szólt semmit, csak elhúzta a száját, és aztán otthon még többet gyakorolt, hogy a következő felvételnél a legjobb legyen. Amikor elment a következő felvételre, a következő produkcióhoz, az igazgató megint sakkozott. De most egy háromméteres emberrel. Az artista most már tudta, mi a dolga, nem köszönt, nem hajolt meg, csak csendben leült a szemétkosárra, és várta, hogy a sakkpartinak vége legyen. Két óra múlva lett vége, az igazgató nyert, és a vesztes, a háromméteres ember hozott egy üveg konyakot. Amikor az igazgató megint felült a falóra, és megadta a jelt, az artista elkezdte a produkciót. Felugrott a hatméteres szobában, beverte a fejét a plafonba, már öt ford szaltót csinált a levegőben, és kézállásban végezte. Az igazgató a falovon elhúzta a száját. — Magasabbra nem tud? Az artista beleharapott a szájába, egy csepp könny a szempilláján rezgett. — De kérem szépen — mondta halkan, meghajolva —, bevertem a fejem a plafonba. — Jó, jó — mondta az igazgató a falovon —, de az lenne az igazi, ha átütné a plafont. Az artista felesége megint megértette a férjét, megint anyagi áldozatot hozott, és egy szobrásztól kibéreltek egy tíz méter magas műteremlakást Az artista éjjel is gyakorolt, a csillár nyolc méter magasan volt, az öt szabóból hat lett, és a végén kézállásból zuhant spárgába és onnan ismét kézállásba. Amikor már hibátlanul kidolgozta a mutatványt, az artista felesége megint anyagi áldozatot hozott: elmentek, megnézték a második cirkuszi produkciót. A második produkcióban a háromméteres ember is benne volt. Az artista most már nem húzta el a száját, csak összeráncolta a homlokát. Harmadszor, amikor elment a felvételi irodába, már nem ült a sarokba, a nagy asztal mellé húzta a szemétkosarat, és nyakát nyújtva, minden idegszálát megfeszítve figyelte, hogy az igazgató és egy kéz nélküli légtornász hogyan sakkozik. Az artista tisztán látta, pontosan megfigyelte, hogy az igazgató képtelen kombinálni, ha a lóval gé hatra kellene ugrania, akkor gyaloggal az ef háromra megy, ha a gyalogot kellene a gé négyre húznia, akkor a királynővel fut. Az artista a szemétkosáron ülve azt is megfigyelte, hogy a kéz nélküli légtornász zseniális, sokkal jobban sakkozik, mesterhúzásokat csinál a lábával, és mégis, mindezek ellenére is, a játszmát elveszti, és hoz az igazgatónak egy üveg konyakot. Amikor az igazgató megitta a konyakot, és megint felült a falóra, megint az artistára kiáltott: — Mit akar? — Semmit — mondta halkan, zavartan az artista —, csak nézem a sakkot — és elment. Az artista, amikor hazament, leszerelte a csillárt a tíz méter magas műteremből, egy húsz méter magas fára kötötte az udvaron, és most már a halálugrást gyakorolta. Arra gondolt, előbb sakkozik, aztán bemutatja az igazgatónak a halálugrást. Száz és száz járókelő bámulta az artistát, amikor a halálugrást gyakorolta. Az autóbuszok és a villamosok megálltak az utcában, és az utasok lélegzetüket visszafojtva nézték a halálugrást. Az artista naponta húsz órát gyakorolt, mutatványa mindig sikerült, könnyedén ugrott, és a felvételi irodába is jókor, korán érkezett, és leült az igazgatóval sakkozni, és nagy megerőltetésébe telt, hogy elveszítse a játszmát, de elveszítette, és hozott az igazgatónak egy üveg konyakot, és várta, hogy bemutathassa az igazgatónak a halálugrást. De az igazgató csak itta a konyakot, és nem kérte az artistát, hogy mutassa be a halálugrást. De azért az artista a negyedik produkcióban benne volt. Sikert aratott. De otthon már nem gyakorolt többé. Csak feküdt, elhízva, lomhán a heverőn ést, mert tudta, hogy világ körüli útra indul egy produkció — csak azon gondolkodott: vajon a menedzser tud-e sakkozni? 1978. december 10., vasárnap Fsfelm. A MINAP igen nagy örömmel vettelek észre, fácska. Téged is, meg társaidat. A magas, ma még csenevész, lomb és gally nélküli suhányokat, amelyek egyik napról a másikra megjelentek a belvárosi lakótelep kevéske majdani parksávjaiban, örültem a gondosan kiültetett kis fenyőcsemetéknek, tujabokroknak, egyéb örökzöldeknek, a sokfajta — nevét se ismerem — cserjének, majdani élősövényt sejtető kis növénysoroknak. Tudod, igen vártunk már. Kopár ez a környék. A járdák ugyan elkészültek, de az még nem minden. Már tavaly is hordtak ide igen sok termőföldet majdani virágágyásokhoz, de akadt benne építési törmelék, meg összetört betontömb is jócskán. Aztán letaposták, elhordták az ismeretlen kortársak. Hoztak helyettük újat. Fűmaggal vetették be a zöld táblácskákat. A lakók meg sorra-rendre utakat, vadcsapásokat tapostak a kizöldült mezőkbe. Másfél méteres útrövidítésért legázoltak mindent. Az okosabb engedély alapján a parképítők most jó alapra, kőlapokból kirakott járdát építettek a vadcsapások helyén. De vajon nem lesz megint valaki, akinek ez a kövezett utacska nem egyezik pontosan a közlekedési irányával? Nem lesz-e, aki újabb vadcsapásokat tapos a régen várt parksávba? Nézem ablakomból a környéket. A Széchenyi, Arany János és a Korvin Ottó utca határolta kis terület igencsak kiábrándító. A Széchenyi utca 74. számú ház lebontott, széthordott, sőt szétlopkodott hátsó frontja nemcsak a szemnek rossz, de baleset- és fertőzésveszélyes is, egykori pincéi olyan szemétgyűjtőkké lettek, amilyenek városban elképzelhetetlenek. Vajon ezt a riasztó csúfságot miért nem kerítik körül, mint azt tették a szemközti Beloiannisz utca bontásos részénél? Meg egyáltalán, miért nem bontják tovább ezt a házat, ha már megkezdték, hiszen a kis háztartási bolt, ami egyedül benne van még, alighanem mellőzhető lenne, mert szemben a Centrum Áruház, vagy száz méterre meg egy másik hasonló bolt árulja mindazt, ami most itt kapható. Valami faház is épült a szemétdombra, a hírek szerint a köztisztasági dolgozók pihenője lesz, a szomszédos kapualjak meg majd ki tudja, mivé lesznek, hiszen a boltok előtt nem szabad inni. Egyik oldalról betonházak erdeje, másik oldalról ez a szemétdomb. Ide kerültél, fácska! Te is, társaid is. Akik ide ültettek, meg akik örömmel látták megjelenésedet, abban bíznak, mielőbb megerősödtök, nagyra nőttök, aztán majd később lombsátratok enyhíti a környék bántó monotóniáját, szűri meg a levegőjét, a fenyők is megnőnek és nem karácsonyfa lesz belőlük, rossz emberek, ártó kortársaink otthonainak ünnepi kiegészítője, hanem a környék becsületes lakóinak örömére egészséges, szép utcadíszek, a tujabokrok, egyéb cserjék is üde foltokat jelentenek majd a szürke betonfalak tövében. Örömmel köszöntelek, fácska, itt az ablakom alatti Köszöntelek és féltelek, nagyon féltelek. Olyan sok ártó szándékkal találkoztam már az új parkok, parksávok rövid történetében, hogy okom van félteni a jövődet. Pedig nem én vagyok az egyetlen, aki nagyon szeretné, ha te is, társaid is naggyá nőnétek, ha szép és a szó szoros értelmében töretlen fejlődésétek erősítené azt a hitemet, hogy többen vagyunk mi, akik nem rongálni akarjuk környezetünket, hanem mind több zöldet, mind több üdeséget szeretnénk benne. De amíg megnőhetsz, féltelek. MERT egyik társadat — íme — máris bántotta valami kártékony ember. (bm) Részlet az LKM durvahengerművének nagycsarnokából. ...v.v.v.v.v.v.v.v.v.v •.•.v.vt v.v..v.v...v.v.« • • • • yFotó: Szabados György ■ Azt igazán nem mondhatta meg a főnöknek, hogy azért nem ül le, mert fél, hogy ráül a rókára, és az felébred. Neki pedig most nagyon fontos volt, hogy a róka aludjon. Eddig semmi baj, a bestia meg sem moccant, pedig de utálja, ha beledugja nadrágjába. Reggel, amikor borotválkozott, figyelte a rókát, összegömbölyödve feküdt a vackán. A szeme behunyva, orrát a farka alá dugta, a horpasza sem mozgott. Néha szerette volna, ha a róka egy reggelre megdöglik. Terhére volt már, és ahogy idősödött, úgy érezte, egyre kevésbé van rá szüksége. Néha viszont kénytelen volt elismerni, hogy talán jobban rá van szorulva a segítségére, mint valaha. Éjjelente, ha felébredt, vagy egyáltalán el sem aludt — mostanában ez is gyakran előfordult —, elnézegette a sötétben, olyan volt a szeme, mint a vekker világító számlapja és mutatói. Sokat köszönhet a rókának. Ha nem lenne, talán már régen kirúgták volna a munkahelyéről, felbomlott volna a házassága, megölte volna a főnökét, vagy a felesége szeretőjét. De a róka mindig időben közbelépett. Néha elég volt, ha csak mocorogni, vagy morogni kezdett, néha belekarmolt, sőt egyszer meg is harapta. Fájt a harapás, tűhegyes fogai vannak a rókának, nehezen is gyógyult a seb, de a figyelmeztetés mindig jókor jött, senki nem vett észre semmit. Tudta, hogy ma behívja a főnök. Nem sejtette, mi mindennel fog előállni, de érezte hogy sok olyan dolgot is előrángat, amihez semmi köze, csak az alkalmat kereste hogy megkínozza, megalázza. Ideges volt már reggel és ez rossz jel. Arcát két helyen is megvágta, s hiába kenegette timsóval, kölnivel, nem állt el a vérzés. A kávéval is megégette a nyelvét, most mint egy idegen test dagadozott a szájában, fájdalmasan és teljesen fölöslegesen. Mikor elkészült, felöltözött, óvatosan helyezte el a rókát a nadrágjában, nagyon vigyázott, nehogy felébressze. A róka nem is mozdult, talán az egyik fülét billentette meg, jelezve, hogy él, hogy azért tudja, mi történik vele, azt is, hogy mi vár rájuk. Míg a nadrágját gombolta, ánézett a feleségére, de az asszony szokás szerint nem vett észre semmit. Ez is érdekes dolog. Maholnap húsz éve élnek együtt, már akkor megvolt a róka is, mindig vele volt, még legjobb boldogabb pillanataikban is ott v ült a keze ügyében, védekezésül, óvatosságból. És a felesége sohasem vette észre, hogy nem ketten élnek együtt, hanem hárman: hogy Szatmári Lajos A RÓKA mamié.