Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-10 / 291. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 ­i artista három fordrszaltót csinált, aztán spárgába lezuhant. Amikor felállt, azt mond­ta: — Formában vagyok.. — Óriási formában vagy — mondta az asszony, és megcsókolta, és hozzási­mult. Imádta a férjét. Az artista felöltözött, ka­lapot vett, és elindult a fel­vételi irodába. Amikor bement a nagy­kapun, levette a kalapját, amikor bement a kis ajtón, köszönt és meghajolt: — Kérem szépen... az igazgató ... úgy tudom, a következő produkció... A titkárnő, aki valamikor lovarnő volt, egy párnázott ajtóra mutatott. — Bent — mondta, aztán felugrott az aktatömegre, ami olyan magas volt, mint egy ló. Az artista megkopogtatta a párnázott ajtót, de a pár­na nem kopogott. Illetlen dolognak tartotta, hogy az ajtón kopogás nélkül lépjen be, kiment az utcára, és be­ugrott az ablakon. Amikor talpra esett és mosolygott, látta, hogy az igazgató egy nagy asztalnál egy kis, karikalábú ember­rel sakkozik. — Jó napot — mondta halkan az artista, és meg­hajolt, és meghajolva ma­radt. Az igazgató nem látta, nem hallotta az artistát, csak a bástyája mögött sak­kozott. Az artista csendben ki­egyenesedett, és leült a sa­rokba. Másfél óra múlva felug­rott az igazgató, röhögve összedöntötte a sakkfigurá­kat, örömében a karikalábú mellét bokszolta, és kiabált: — Elvesztette, barátocs­­kám ... hahá!... elvesztet­te, barátocskám, hoz egy üveg konyakot! A görbe lábú ember el­ment, hozott egy üveg ko­nyakot. Amikor ittak, és az igaz­gató a sarokba, a szemét­kosárba akarta dobni az üres üveget, meglátta, hogy a szemétkosáron az artis­ta ül. — Maga mit akar?! — kérdezte. Az artista felállt, megha­jolt, úgy maradt, és azt mondta: — Kérem szépen, én sze­retnék ... a következő pro­dukció ... Az igazgató felugrott egy falóra: — Mit tud? Az artista mosolygott, felegyenesedett, ledobta fel­­sőruháját, felugrott a csil­lárra, három ford­ szaltót csinált, aztán spárgába le­zuhant. Az igazgató a falovon el­húzta a száját: — Magasabbra nem tud? Az artista összeszorította a száját, hogy ne sírjon, hóna alá csapta a ruháját, és elment. Sietett haza, gyakorolni, hogy magasabbra tudjon ugrani. Amikor már a csilláron is túl­ugrott, egészen a plafo­nig, és lefelé négy förd­­szaltót csinált, azt mondta a feleségének: — Cseréljük el a lakást. Tudom, hogy anyagi áldo­zat, de nekem m­agasabb mennyezet kell. A felesége megértette a kérést, megcsókolta az ar­tistát, hozzásimult, és el­cserélte a lakást. Az artista szorgalmasan gyakorolt, már az öt mé­tert is megugrotta, amikor megint kéréssel fordult a feleségéhez: — Tudom, hogy anyagi áldozat, de nézzük meg az új produkciót. Meg akarom nézni, mit tudnak a töb­biek. A felesége megint megér­tette a kérést, megcsókolta az artistát, hozzásimult, és megnézték az új produkci­ót. A karikalábú ember ben­ne volt a produkcióban. Nem csinált semmit, csak bohócsapkában a görbe lá­bát mutogatta. A közönség azért röhögött. Az artista nem szólt sem­mit, csak elhúzta a száját, és aztán otthon még többet gyakorolt, hogy a követke­ző felvételnél a legjobb le­gyen. Amikor elment a követ­kező felvételre, a követke­ző produkcióhoz, az igaz­gató megint sakkozott. De most egy háromméteres emberrel. Az artista most már tud­ta, mi a dolga, nem kö­szönt, nem hajolt meg, csak csendben leült a szemétko­sárra, és várta, hogy a sakkpartinak vége legyen. Két óra múlva lett vége, az igazgató nyert, és a vesztes, a háromméteres ember hozott egy üveg ko­nyakot. Amikor az igazgató me­gint felült a falóra, és meg­adta a jelt, az artista el­kezdte a produkciót. Felugrott a hatméteres szobában, beverte a fejét a plafonba, már öt ford­ szal­tót csinált a levegőben, és kézállásban végezte. Az igazgató a falovon el­húzta a száját. — Magasabbra nem tud? Az artista beleharapott a szájába, egy csepp könny a szempilláján rezgett. — De kérem szépen — mondta halkan, meghajol­va —, bevertem a fejem a plafonba. — Jó, jó — mondta az igazgató a falovon —, de az lenne az igazi, ha átütné a plafont. Az artista felesége me­gint megértette a férjét, megint anyagi áldozatot ho­zott, és egy szobrásztól ki­béreltek egy tíz méter ma­gas műteremlakást Az artista éjjel is gyako­rolt,­ a csillár nyolc méter magasan volt, az öt szabó­ból hat lett, és a végén kézállásból zuhant spárgá­ba és onnan ismét kézál­lásba. Amikor már hibátlanul kidolgozta a mutatványt, az artista felesége megint anyagi áldozatot hozott: el­mentek, megnézték a má­sodik cirkuszi produkciót. A második produkcióban a háromméteres ember is benne volt. Az artista most már nem húzta el a száját, csak összeráncolta a hom­lokát. Harmadszor, amikor el­ment a felvételi irodába, már nem ült a sarokba, a nagy asztal mellé húzta a szemétkosarat, és nyakát nyújtva, minden idegszálát megfeszítve figyelte, hogy az igazgató és egy kéz nél­küli légtornász hogyan sak­kozik. Az artista tisztán látta, pontosan megfigyelte, hogy az igazgató képtelen kom­binálni, ha a lóval gé hatra kellene ugrania, akkor gya­loggal az ef háromra megy, ha a gyalogot kellene a gé négyre húznia, akkor a ki­rálynővel fut. Az artista a szemétkosá­ron ülve azt is megfigyel­te, hogy a kéz nélküli lég­tornász zseniális, sokkal jobban sakkozik, mesterhú­zásokat csinál a lábával, és mégis, mindezek ellenére is, a játszmát elveszti, és hoz az igazgatónak egy üveg konyakot. Amikor az igazgató meg­itta a konyakot, és megint felült a falóra, megint az artistára kiáltott: — Mit akar? — Semmit — mondta halkan, zavartan az artista —, csak nézem a sakkot — és elment. Az artista, amikor haza­ment, leszerelte a csillárt a tíz méter magas műte­remből, egy húsz méter magas fára kötötte az ud­varon, és most már a halál­ugrást gyakorolta. Arra gondolt, előbb sakkozik, az­tán bemutatja az igazgató­nak a halálugrást. Száz és száz járókelő bá­multa az artistát, amikor a halálugrást gyakorolta.­ Az autóbuszok és a villamosok megálltak az utcában, és az utasok lélegzetüket vis­­­szafojtva nézték a halálug­rást. Az artista naponta húsz órát gyakorolt, mutatványa mindig sikerült, könnyedén ugrott, és a felvételi irodá­ba is jókor, korán érkezett, és leült az igazgatóval sak­kozni, és nagy megerőlte­tésébe telt, hogy elveszítse a játszmát, de elveszítette, és hozott az igazgatónak egy üveg konyakot, és vár­ta, hogy bemutathassa az igazgatónak a halálugrást. De az igazgató csak itta a konyakot, és nem kérte az artistát, hogy mutassa be a halálugrást. De azért az artista a negyedik pro­dukcióban benne volt. Sikert aratott. De otthon már nem gyakorolt többé. Csak feküdt, elhízva, lomhán a heverőn és­t, mert tudta, hogy világ körüli útra in­dul egy produkció — csak azon gondolkodott: vajon a menedzser tud-e sakkozni? 1978. december 10., vasárnap Fsfelm. A MINAP igen nagy örömmel vettelek észre, fácska. Téged is, meg tár­saidat. A magas, ma még csenevész, lomb és gally nélküli suhányokat, ame­lyek egyik napról a másik­ra megjelentek a belvárosi lakótelep kevéske majdani parksávjaiban, örültem a gondosan kiültetett kis fe­nyőcsemetéknek, tujabok­­roknak, egyéb örökzöldek­nek, a sokfajta — nevét se ismerem — cserjének, maj­dani élősövényt sejtető kis növénysoroknak. Tudod, igen vártunk már. Kopár ez a környék. A jár­dák ugyan elkészültek, de az még nem minden. Már tavaly is hordtak ide igen sok termőföldet majdani virágágyásokhoz, de akadt benne építési törmelék, meg összetört betontömb is jócskán. Aztán letaposták, elhordták az ismeretlen kortársak. Hoztak helyettük újat. Fűmaggal vetették be a zöld táblácskákat. A la­kók meg sorra-rendre uta­kat, vadcsapásokat tapostak a kizöldült mezőkbe. Más­fél méteres útrövidítésért legázoltak mindent. Az oko­sabb enged­ély alapján a parképítők most jó alapra, kőlapokból kirakott járdát építettek a vadcsapások he­lyén. De vajon nem lesz megint valaki, akinek ez a kövezett utacska nem egye­zik pontosan a közlekedési irányával? Nem lesz-e, aki újabb vadcsapásokat tapos a régen várt parksávba? Nézem ablakomból a kör­nyéket. A Széchenyi, Arany János és a Korvin Ottó ut­ca határolta kis terület igencsak kiábrándító. A Széchenyi utca 74. számú ház lebontott, széthordott, sőt szétlopkodott hátsó frontja nemcsak a szemnek rossz, de baleset- és fertő­zésveszélyes is, egykori pincéi olyan szemétgyűj­tőkké lettek, amilyenek vá­rosban elképzelhetetlenek. Vajon ezt a riasztó csúfsá­got miért nem kerítik kö­rül, mint azt tették a szem­közti Beloiannisz utca bon­tásos részénél? Meg egyál­talán, miért nem bontják tovább ezt a házat, ha már megkezdték, hiszen a kis háztartási bolt, ami egye­dül benne van még, aligha­nem mellőzhető lenne, mert szemben a Centrum Áru­ház, vagy száz méterre meg egy másik hasonló bolt árulja mindazt, ami most itt kapható. Valami faház is épült a szemétdombra, a hírek szerint a köztisztasá­gi dolgozók pihenője lesz, a szomszédos kapualjak meg majd ki tudja, mivé lesz­nek, hiszen a boltok előtt nem szabad inni. Egyik oldalról betonhá­zak erdeje, másik oldalról ez a szemétdomb. Ide ke­rültél, fácska! Te is, társa­id is. Akik ide ültettek, meg akik örömmel látták megjelenésedet, abban bíz­nak, mielőbb megerősödtök, nagyra nőttök, aztán majd később lombsátratok enyhí­­ti a környék bántó monotó­niáját, szűri meg a levegő­jét, a fenyők is megnőnek és nem karácsonyfa lesz be­lőlük, rossz emberek, ártó kortársaink otthonainak ünnepi kiegészítője, hanem a környék becsületes lakói­nak örömére egészséges, szép utcadíszek, a tujabok­­rok, egyéb cserjék is üde foltokat jelentenek majd a szürke betonfalak tövében. Örömmel köszöntelek, fács­­ka, itt az ablakom alatti Köszöntelek és féltelek, na­gyon féltelek. Olyan sok ár­tó szándékkal találkoztam már az új parkok, parksá­­vok rövid történetében, hogy okom van félteni a j­övődet. Pedig nem én vagyok az egyetlen, aki nagyon sze­retné, ha te is, társaid is naggyá nőnétek, ha szép és a szó szoros értelmében tö­retlen fejlődésétek erősíte­né azt a hitemet, hogy töb­ben vagyunk mi, akik nem rongálni akarjuk környeze­tünket, hanem mind több zöldet, mind több üdeséget szeretnénk benne. De amíg megnőhetsz, féltelek. MERT egyik társadat — íme — máris bántotta va­lami kártékony ember. (bm) Részlet az LKM durvahengerművének nagycsarnokából. ...v.v.v.v.v.v.v.v.v.v •.•.v.vt v.v.­.v.v.­.­.v.v.­« • • • • yFotó: Szabados György ■ Azt igazán nem mond­hatta meg a főnöknek, hogy azért nem ül le, mert fél, hogy ráül a rókára, és az­ felébred. Neki pedig most nagyon fon­tos volt, hogy a róka alud­jon. Eddig semmi baj, a bes­tia meg sem moccant, pedig de utálja, ha beledugja nadrágjába. Reggel, amikor borotválkozott, figyelte a ró­kát, összegömbölyödve fe­küdt a vackán. A szeme be­hunyva, orrát a farka alá dugta, a horpasza sem moz­gott. Néha szerette volna, ha a róka egy reggelre megdöglik. Terhére volt már, és ahogy idősödött, úgy érezte, egyre kevésbé van rá szüksége. Néha viszont kénytelen volt elismerni, hogy talán jobban rá van szorulva a segítségére, mint valaha. Éjjelente, ha felébredt, vagy egyáltalán el sem aludt — mostanában ez is gyakran előfordult —, elnézegette a sötétben, olyan volt a szeme, mint a vekker világító számlapja és muta­tói. Sokat köszönhet a róká­nak. Ha nem lenne, talán már régen kirúgták volna a munkahelyéről, felbomlott volna a házassága, megölte volna a főnökét, vagy a fe­lesége szeretőjét. De a róka mindig időben közbelépett. Néha elég volt, ha csak mo­corogni, vagy morogni kez­dett, néha belekarmolt, sőt egyszer meg is harapta. Fájt a harapás, tűhegyes fogai vannak a rókának, nehezen is gyógyult a seb, de a fi­gyelmeztetés mindig jókor jött, senki nem vett észre semmit. Tudta, hogy ma behívja a főnök. Nem sejtette, mi min­dennel fog előállni, de érezte hogy sok olyan dolgot is elő­rángat, amihez semmi köze, csak az alkalmat kereste hogy megkínozza, megalázza. Ideges volt már reggel és ez rossz jel. Arcát két helyen is megvágta, s hiába kene­­gette timsóval, kölnivel, nem állt el a vérzés. A kávéval is megégette a nyelvét, most mint egy idegen test daga­dozott a szájában, fájdalma­san és teljesen fölöslegesen. Mikor elkészült, felöltözött, óvatosan helyezte el a rókát a nadrágjában, nagyon vi­gyázott, nehogy felébressze. A róka nem is mozdult, ta­lán az egyik fülét billentette meg, jelezve, hogy él, hogy azért tudja, mi történik vele,­­ azt is, hogy mi vár rájuk. Míg a nadrágját gombolta, ánézett a feleségére, de az asszony szokás szerint nem vett észre semmit. Ez is ér­dekes dolog. Maholnap húsz éve élnek együtt, már akkor megvolt a róka is, mindig vele volt, még legjobb bol­dogabb pillanataikban is ott v ült a keze ügyében, véde­kezésül, óvatosságból. És a felesége sohasem vette észre, hogy nem ketten éln­ek együtt, hanem hárman: hogy Szatmári Lajos A RÓKA mamié.

Next