Hídlap, 2004. október-december (2. évfolyam, 195-257. szám)

2004-11-27 / 235. szám

• HÍDLAP • 2004. november 27., szombat hídlapmagazin I­polyszalka története A vándorköltő versében megénekelt, 1544-es, Nyári Ferenc vezette, magyar csapat törökök elleni diadaláról szó­­ ló történet az egyik leghíresebb, de nem az egyetlen irodalmi emléke az Ipoly alsó folyásánál elterülő, jelentős történelmi múlttal rendelkező Szálkának. „...Szálka mezőre mikoron jutának, Az törökök magyar zászlókat látának, Ottan Ipol vizén el-által gázlálnak, Ezek szembe vívnak, egymásnak mondának... ” (Részlet Tinódi Lantos Sebestyén: Az szálkái mezőn való viadalról című históriás énekéből) A község történetének kezdete a fent említett csatától jóval régebbi időkbe nyúlik vissza. Az ásatások és kutatások során bizonyossá vált, hogy a mai Szalka területén már a bronzkorban is voltak települések, az avar időszakból pedig egy földvár nyomai maradtak az utókorra. A te­lepülés eredeti nevének jelentése - Zalka - ismeretlen, valószínűleg egy korabeli személynévnek felel meg. A korabeli feljegyzések arról árulkod­nak, hogy a település a 12.-13. század­ban a környező falvakhoz képest már jómódúnak, gazdagnak számított, köszönhetően kedvező fekvésének. A községen keresztül ugyanis több fon­tos kereskedelmi útvonal vezetett, amelyek a felvidéki bányákat a Du­nával, illetve az ország belsejével kö­tötték össze. Az egészen 1918-ig Hont vármegyéhez tartozó, az Ipoly alsó folyásánál fekvő „villa Zalkát” egy 1247-ben kiállított királyi oklevél Be­nedek esztergomi érseknek ajándé­kozza. A község a XVI. század elejé­re nagyszámú lakossággal büszkél­kedhetett, összesen mintegy 122 csa­lád otthonát jelentette. Ennek követ­keztében kiemelkedő helyen szere­pelt a török hódoltság alatt az eszter­gomi szandzsák feljegyzéseiben is. Ez szerint Zalka a környék ötödik legnépesebb helyiségének számított. A község fejlődése a török idők el­múltával is töretlen maradt, Mária Terézia uralkodása alatt (1740-1780) országos vásárok tartására kapott en­gedélyt, és ezekben az időkben kapta meg a mezővárosi címet is. Ez amel­lett, hogy a szomszédos községekkel szemben Szálkának nagy tekintélyt biztosított, jelentős kiváltságokkal (adó- és közigazgatási engedmények) is járt, bár a földesúrtól való függés továbbra is megmaradt. A XIX. szá­zad elejére ezeknek köszönhetően Szalka a megye legjelentősebb tele­püléseinek egyike volt. Fényes Elek: Magyarországi geographiai szótárá­nak adatai szerint 1189 lakosa volt, szinte pontosan annyi, mint Pár­kánynak. A század második felében, a szabadságharcot követően megtor­pan a helyiség századokon keresztül tartó fejlődése. Mezővárosi kiváltsá­gai megszűnnek, és a közlekedésben bekövetkező változások következté­ben - elsősorban a vasút terjedése miatt - elveszti vezető szerepét, és Párkány mögé kényszerül. Az Ipoly­ság felé tartó, a községen keresztül­haladó út máig megtartotta jelentő­ségét, csakúgy, mint az 1902-ben megépült, Ipolyon átívelő vashíd. A Szálkát Letkéssel összekötő híd soká­ig zárva volt, de idén tíz esztendeje, hogy újra megnyitották a határátke­lőhelyet, amely reggel nyolctól este nyolcig tart nyitva. Szalka - ahogyan azt a bevezetőben is említettük - nem szűkölködik szép­­irodalmi emlékekben sem. Tinódi versén kívül szerepel például a világ­hírű Verne Gyulának A dunai hajós című könyvében is, hiszen a mű főhő­se kalandjai során Szálkán is megfor­dul. A község jeles irodalmára a fiata­lon elhunyt Csepreghy Ferenc (1842- 1880), aki a Sárga csikó és a Piros bu­­gyelláris című népszínművek szerző­­jeként szerzett országos hírnevet ma­gának, valamint Radványi Kálmán, aki többek között az Ipolyszalkai nyelvjárás című tanulmány szerzője. A mai Szalka igazi nagyközség, ahol szinte minden megtalálható. Az iskolájában jelenleg több mint száz gyerek tanul, a faluban több vegyes­bolt, vendéglő, benzinkút és gyógy­szertár is működik. Az Ipolymenti randevú elnevezésű, évi rendszeres­séggel megrendezésre kerülő kultu­rális és zenei fesztivál házigazdája, jelentős forgalmat lebonyolító határ­­átkelőhellyel is rendelkezik. Tavaly ősszel került átadásra a környék első táj­háza, amely amellet, hogy a falu hagyományait hivatott bemutatni, otthont ad a községben működő kü­lönböző kulturális csoportoknak. •­­BK- A kettős állampolgárságról Duray Miklós a 80 éves, nem létező nemzetpolitika kérdésének tartja a kettős állampolgárság intézményét­­ A felvidéki magyarság meghatározó személyisége, politikusa, a Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke, Duray Miklós 80 éves, nem létező nemzetpolitika kérdésének tartja a kettős állampolgárság intézményét. "Véleményét Mályi-Kovács Krisztának mondta el.­ ­ Beszédében azt mondta, hogy a hatá­ron túli magyarok kettős állampolgársá­ga soha nem volt politikai kérdés, hanem a nemzet áll szemben egy kisebb csoport­tal. Ezt miért gondolja így, mik azok a jelek, amelyekből erre következtet?­­ Ez az állampolgárság-ügy már ré­gen nem pártpolitikai kérdés. Tulaj­donképpen soha nem is volt az, mert 1920-ban, amikor határokkal elcsatolt magyarság elveszítette eredendő ma­gyar állampolgárságát, akkor sem pártérdekek miatt veszítette el, hanem különböző nemzetközi fondorlatok miatt, amelyeknek egy­ része minden­képpen magyarellenességből fakadt. Ma is tulajdonképpen erről van szó. Nem annak a vonalnak a mentén csap­nak össze a nézetek, hogy ki tartozik a Fideszhez és ki tartozik az MSZP-hez, noha látszólag ez így jelenik meg, ha­nem a nemzetnek az a része, amely hű marad a nemzeti hagyományokhoz és a nemzeti folytonossághoz áll szem­ben azokkal, akiket megtévesztettek, megtévesztett egy olyan szűk csoport, amely kimondottan magyarellenes, és nemzetellenes. Világosan kell látnunk, hát nézzük meg: nem aszerint osztó­dik meg az igennel, vagy a nemmel szavazóknak a tábora, hogy ki, melyik pártot támogatja, hanem mindegyik táborban van igennel és nemmel is szavazó. Igaz, hogy az egyikben több, a másikban kevesebb, ahol kevesebb az igennel szavazó, vagy az igent támoga­tó, ott több a megtévesztett ember. - Mi a felvidéki magyaroknak a vára­kozása ezzel a szavazással kapcsolatban, hogyan látják azt, hogy itt különböző né­zőpontok csapnak össze? - Megmondom őszintén, én alig ta­lálkoztam olyan felvidéki magyarral, akinek erről ne lett volna véleménye, vagy pedig olyan véleménye lett vol­na, hogy nem kívánja, hogy sikeres le­gyen a népszavazás. Van egy-kettő természetesen, hiszen ott is vannak megtévesztettek, meg ott is vannak olyanok, akik ahhoz a kis csoporthoz tartoznak, akik nem barátai a nemzet­nek, vagy a magyarságnak. Igaz, hogy magyarul beszélnek, de mint tudjuk, nem elegendő a nemzethez tartozás kritériumaként a nyelvet ismerni, mert lehet a nyelv ismerete nélkül is valaki magyar, hiszen találkoztam én olyan afrikai származásúval, aki az igen mellett tette le a voksát, mert úgy érzi, hogy így szolgálja az igazságot. A felvidéki magyarok is szinte 99 szá­zalékban azt várják, hogy sikeres le­gyen a népszavazás, és az igennel sza­vazóknak a tábora legyen olyan, hogy érvényessé is tegye a népszavazást.­­ Találkoztam egy hölggyel, szerettem volna interjút készíteni vele, csak azt sze­rettem volna, hogy mondja el, mikor költö­zött át Magyarországra, a mai Magyaror­szágra és mit csinál azóta. Nagyon meg­döbbentem: nemet mondott. Három perc kellett ahhoz, hogy elsírja magát, mert sze­rinte ez annyira nem etikus, ami most ez­zel a kampánnyal kapcsolatban van. •­­Egyetértek azzal, hogy egy kény­szerpályán mozog ma a magyarországi közélet és a közgondolkodás is, ugyanis nem lett volna szabad erről a kérdésről népszavazást szervezni, de mivelhogy a törvények a népszavazásnak a jogát úgy írják elő, ahogy előírják, ennek követ­keztében ma már nincs más lehetőség, mint a népszavazást megtartani. De azok, akik ezt elindították, azoknak tu­datosítani kellett volna, hogy nem lehet kivonni ezt a kérdést a pártpolitika szennyes gödréből, és lekerül az utca porába, és ott rugdosni fogják. Meg le­hetett volna előzni, hogy ez megtörtén­jen, még akkor is, ha elindult a népsza­vazási aláírásgyűjtés, a törvényhozók megelőzhették volna ezt a helyzetet. Nagyon nagy mulasztást követtek el, ez nem egy bocsánatos bűn, sajnos. • (MR) A magyar emigrációban is magyar „...két ember élt Feriben: a lelki és a földi árnyéka, a lelki ember volt a nagy és halhatatlan. ” Nehéz Ferenc - Egy felvidéki író, aki idén lenne 92 éves. Két kis kép az amerikai magyar írók életéből: Ez áll Zas Lóránt (róla majd egy más alkalommal) rendhagyó jegyzeteiben Dunai Ákoshoz, a Katolikus Magy­arok Vasárnapja akkori főszerkesztőjéhez cí­mezve. Az első: „Péntek este. Nehéz Ferenctől jövök a kórházból. Már nem ismert meg. A múlt héten operálták, aznap este én etettem. Olyan gyenge volt, hogy még a szívószálat is a szájába kellett tennem... Imádkozzatok érte!” A második: „Vasárnap. Reggel 9- kor hívtam a kórházat. Nehéz Ferenc halott. Hajnal körül szűnt meg az oxigénpalack utolsó napok agóniájá­ban ráakasztott szalmaszálából szívni az életet. Meghalt, és a Los Angeles- i irodalom­kufárok fellélegezhetnek. Ismét elment egy író, akit ők soha­­meg­ nem értettek. Mert gyermek maradt. Tiszta, mert utolsó óráiban még volt ereje arra, hogy megbocsá­­tóan legyintsen feléjük....” És a búcsúzó sóhaj: „Ferikém! Most otthon és Los Angelesben tombol a nyárelő, fiatalok és idősebbek sora­koznak, hogy méltóan emlékezzenek arra a Trianonra, amely a Te szám­űzetésbe kényszerített életedet és ha­lálodat is példázza. Elhagyott min­denki: feleséged, gyermekeid....Halá­los ágyadon arra kértél, hogy kezel­jem irodalmi hagyatékodat. De me­lyik kiadót­ könyvterjesztőt érdekli ma Trianon és a száműzetés valódi története? Rád gondolok, és ökölbe szorul a kezem... Hogy is volt?” Sokáig nem találkoztunk. Amikor kerestem, már Csikágóban élt. Onnan küldte a könyvet: „CSABAGYÖN­GYE­­ Lóránt, a közös gondolat je­gyében küldöm, szeretettel, szívvel, az általad is elgondolt jövő gondolatával.” Azután visszajött. Nem panaszko­dott túl sokat. Nem csak az időjárás hozta vissza. Nem tudott szolgálni. Egy híres csikágói magyar szakács al­kalmazta, könyvei rendezésére. „A ke­nyeret magam akarom megkeresni. Ha nem tudom, inkább éhen halok...” - mondta, amikor végre találkoztunk. Úr volt. A Koppányok fajtájából. A „Nap­­nyugat”-ot, a Californiai Magyarság irodalmi mellékletét szerkesztette, ami­nek - lemondása után - én lettem a szerkesztője, írja a jegyzetekben Zas Lóránt. Amikor lemondott, ismét a koppányi tűz csapott ki tekintetéből: „Az én írásaimat ne cenzúrázza senki!” Kerecsendi Kiss Márton régi filmjéről írt­ igazat, és ez akkor, Kaliforniában, az emigrációs hangtompítás és finom­­kodás „szalonjaiban” szentségtörésnek számított. Mert képtől függetlenül, tisztábban és nemesebben. Ő élt azok­ban a novellákban ismét. Nehéz Ferenc Egyszer megkérdeztem: „Mit gon­dolsz, ez a lap lehozná Kerecsendiről irt soraid?” Marha vagy, Lóri! - vála­szolta, és tudtam, hogy megbántot­tam. Magyar író ott ír, ahol kiadják - mondtam később. Megölelt érte. Hatvanadik születésnapján Zas így üdvözli a „Nemzetőr”-ben: „Irodalmi estje volt Rodostó cím­mel, és megígérte, hogy felhív a szín­padra, elszavalni egy verset. Nem hí­vott. Egyik azt követő irodalmi estjén nem talált. Nem tudtam elmenni. Van ilyen, ebben a rohanásban. Felhí­vott: „Hát már nem vagy a barátom?” Te sem voltál egyetlen egy esten sem, ahol én szerepeltem - ugrattam. Nem szólt, letette a kagylót. Tudtam, mire gondol. A hetente megjelenő fényké­pet féltette és a csekket, ami havonta érkezett. A „Sakk” megjelenése után percekig áradozott. Leintettem. Meg­írom - fogadkozott. Nem tette. A Rendhagyó jegyzetek-et kéziratban, 1977 nyarán olvastam fel a lakásán. Többször abba akartam hagyni. Nem engedte. Berekedtem. Bort töltött. Már ködben láttam az arcát, ködben szállt a hangja. „Lóri, te nem tudod, hog­y mit írtál. Megölnek érte!” Mindnyájan meghalunk egyszer, Feri bátyám - mondtam és hazahajtot­tam. Csengett a telefon: „Megírom, Lóri, az 'Új Európá'-ban hozzuk ! ... Két ember élt Feriben: a lelki ember és földi árnyéka. A lelki ember volt a nagy és halhatatlan... Barátok voltunk. Számára a gyermeki tisztaság maradt és a dunamócsi harangok. Számomra? Hogy igazat írjak - mondja Zas Ló­­­­­ránt Nehéz Ferenc pályatársról. A magyarok emigrációban is ma­gyarok. • Bús András Hazátlan Rözmamg <*eríl­ii Maysz írek

Next