Hídlap, 2004. október-december (2. évfolyam, 195-257. szám)
2004-11-27 / 235. szám
• HÍDLAP • 2004. november 27., szombat hídlapmagazin Ipolyszalka története A vándorköltő versében megénekelt, 1544-es, Nyári Ferenc vezette, magyar csapat törökök elleni diadaláról szó ló történet az egyik leghíresebb, de nem az egyetlen irodalmi emléke az Ipoly alsó folyásánál elterülő, jelentős történelmi múlttal rendelkező Szálkának. „...Szálka mezőre mikoron jutának, Az törökök magyar zászlókat látának, Ottan Ipol vizén el-által gázlálnak, Ezek szembe vívnak, egymásnak mondának... ” (Részlet Tinódi Lantos Sebestyén: Az szálkái mezőn való viadalról című históriás énekéből) A község történetének kezdete a fent említett csatától jóval régebbi időkbe nyúlik vissza. Az ásatások és kutatások során bizonyossá vált, hogy a mai Szalka területén már a bronzkorban is voltak települések, az avar időszakból pedig egy földvár nyomai maradtak az utókorra. A település eredeti nevének jelentése - Zalka - ismeretlen, valószínűleg egy korabeli személynévnek felel meg. A korabeli feljegyzések arról árulkodnak, hogy a település a 12.-13. században a környező falvakhoz képest már jómódúnak, gazdagnak számított, köszönhetően kedvező fekvésének. A községen keresztül ugyanis több fontos kereskedelmi útvonal vezetett, amelyek a felvidéki bányákat a Dunával, illetve az ország belsejével kötötték össze. Az egészen 1918-ig Hont vármegyéhez tartozó, az Ipoly alsó folyásánál fekvő „villa Zalkát” egy 1247-ben kiállított királyi oklevél Benedek esztergomi érseknek ajándékozza. A község a XVI. század elejére nagyszámú lakossággal büszkélkedhetett, összesen mintegy 122 család otthonát jelentette. Ennek következtében kiemelkedő helyen szerepelt a török hódoltság alatt az esztergomi szandzsák feljegyzéseiben is. Ez szerint Zalka a környék ötödik legnépesebb helyiségének számított. A község fejlődése a török idők elmúltával is töretlen maradt, Mária Terézia uralkodása alatt (1740-1780) országos vásárok tartására kapott engedélyt, és ezekben az időkben kapta meg a mezővárosi címet is. Ez amellett, hogy a szomszédos községekkel szemben Szálkának nagy tekintélyt biztosított, jelentős kiváltságokkal (adó- és közigazgatási engedmények) is járt, bár a földesúrtól való függés továbbra is megmaradt. A XIX. század elejére ezeknek köszönhetően Szalka a megye legjelentősebb településeinek egyike volt. Fényes Elek: Magyarországi geographiai szótárának adatai szerint 1189 lakosa volt, szinte pontosan annyi, mint Párkánynak. A század második felében, a szabadságharcot követően megtorpan a helyiség századokon keresztül tartó fejlődése. Mezővárosi kiváltságai megszűnnek, és a közlekedésben bekövetkező változások következtében - elsősorban a vasút terjedése miatt - elveszti vezető szerepét, és Párkány mögé kényszerül. Az Ipolyság felé tartó, a községen keresztülhaladó út máig megtartotta jelentőségét, csakúgy, mint az 1902-ben megépült, Ipolyon átívelő vashíd. A Szálkát Letkéssel összekötő híd sokáig zárva volt, de idén tíz esztendeje, hogy újra megnyitották a határátkelőhelyet, amely reggel nyolctól este nyolcig tart nyitva. Szalka - ahogyan azt a bevezetőben is említettük - nem szűkölködik szépirodalmi emlékekben sem. Tinódi versén kívül szerepel például a világhírű Verne Gyulának A dunai hajós című könyvében is, hiszen a mű főhőse kalandjai során Szálkán is megfordul. A község jeles irodalmára a fiatalon elhunyt Csepreghy Ferenc (1842- 1880), aki a Sárga csikó és a Piros bugyelláris című népszínművek szerzőjeként szerzett országos hírnevet magának, valamint Radványi Kálmán, aki többek között az Ipolyszalkai nyelvjárás című tanulmány szerzője. A mai Szalka igazi nagyközség, ahol szinte minden megtalálható. Az iskolájában jelenleg több mint száz gyerek tanul, a faluban több vegyesbolt, vendéglő, benzinkút és gyógyszertár is működik. Az Ipolymenti randevú elnevezésű, évi rendszerességgel megrendezésre kerülő kulturális és zenei fesztivál házigazdája, jelentős forgalmat lebonyolító határátkelőhellyel is rendelkezik. Tavaly ősszel került átadásra a környék első tájháza, amely amellet, hogy a falu hagyományait hivatott bemutatni, otthont ad a községben működő különböző kulturális csoportoknak. •BK- A kettős állampolgárságról Duray Miklós a 80 éves, nem létező nemzetpolitika kérdésének tartja a kettős állampolgárság intézményét A felvidéki magyarság meghatározó személyisége, politikusa, a Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke, Duray Miklós 80 éves, nem létező nemzetpolitika kérdésének tartja a kettős állampolgárság intézményét. "Véleményét Mályi-Kovács Krisztának mondta el. Beszédében azt mondta, hogy a határon túli magyarok kettős állampolgársága soha nem volt politikai kérdés, hanem a nemzet áll szemben egy kisebb csoporttal. Ezt miért gondolja így, mik azok a jelek, amelyekből erre következtet? Ez az állampolgárság-ügy már régen nem pártpolitikai kérdés. Tulajdonképpen soha nem is volt az, mert 1920-ban, amikor határokkal elcsatolt magyarság elveszítette eredendő magyar állampolgárságát, akkor sem pártérdekek miatt veszítette el, hanem különböző nemzetközi fondorlatok miatt, amelyeknek egy része mindenképpen magyarellenességből fakadt. Ma is tulajdonképpen erről van szó. Nem annak a vonalnak a mentén csapnak össze a nézetek, hogy ki tartozik a Fideszhez és ki tartozik az MSZP-hez, noha látszólag ez így jelenik meg, hanem a nemzetnek az a része, amely hű marad a nemzeti hagyományokhoz és a nemzeti folytonossághoz áll szemben azokkal, akiket megtévesztettek, megtévesztett egy olyan szűk csoport, amely kimondottan magyarellenes, és nemzetellenes. Világosan kell látnunk, hát nézzük meg: nem aszerint osztódik meg az igennel, vagy a nemmel szavazóknak a tábora, hogy ki, melyik pártot támogatja, hanem mindegyik táborban van igennel és nemmel is szavazó. Igaz, hogy az egyikben több, a másikban kevesebb, ahol kevesebb az igennel szavazó, vagy az igent támogató, ott több a megtévesztett ember. - Mi a felvidéki magyaroknak a várakozása ezzel a szavazással kapcsolatban, hogyan látják azt, hogy itt különböző nézőpontok csapnak össze? - Megmondom őszintén, én alig találkoztam olyan felvidéki magyarral, akinek erről ne lett volna véleménye, vagy pedig olyan véleménye lett volna, hogy nem kívánja, hogy sikeres legyen a népszavazás. Van egy-kettő természetesen, hiszen ott is vannak megtévesztettek, meg ott is vannak olyanok, akik ahhoz a kis csoporthoz tartoznak, akik nem barátai a nemzetnek, vagy a magyarságnak. Igaz, hogy magyarul beszélnek, de mint tudjuk, nem elegendő a nemzethez tartozás kritériumaként a nyelvet ismerni, mert lehet a nyelv ismerete nélkül is valaki magyar, hiszen találkoztam én olyan afrikai származásúval, aki az igen mellett tette le a voksát, mert úgy érzi, hogy így szolgálja az igazságot. A felvidéki magyarok is szinte 99 százalékban azt várják, hogy sikeres legyen a népszavazás, és az igennel szavazóknak a tábora legyen olyan, hogy érvényessé is tegye a népszavazást. Találkoztam egy hölggyel, szerettem volna interjút készíteni vele, csak azt szerettem volna, hogy mondja el, mikor költözött át Magyarországra, a mai Magyarországra és mit csinál azóta. Nagyon megdöbbentem: nemet mondott. Három perc kellett ahhoz, hogy elsírja magát, mert szerinte ez annyira nem etikus, ami most ezzel a kampánnyal kapcsolatban van. •Egyetértek azzal, hogy egy kényszerpályán mozog ma a magyarországi közélet és a közgondolkodás is, ugyanis nem lett volna szabad erről a kérdésről népszavazást szervezni, de mivelhogy a törvények a népszavazásnak a jogát úgy írják elő, ahogy előírják, ennek következtében ma már nincs más lehetőség, mint a népszavazást megtartani. De azok, akik ezt elindították, azoknak tudatosítani kellett volna, hogy nem lehet kivonni ezt a kérdést a pártpolitika szennyes gödréből, és lekerül az utca porába, és ott rugdosni fogják. Meg lehetett volna előzni, hogy ez megtörténjen, még akkor is, ha elindult a népszavazási aláírásgyűjtés, a törvényhozók megelőzhették volna ezt a helyzetet. Nagyon nagy mulasztást követtek el, ez nem egy bocsánatos bűn, sajnos. • (MR) A magyar emigrációban is magyar „...két ember élt Feriben: a lelki és a földi árnyéka, a lelki ember volt a nagy és halhatatlan. ” Nehéz Ferenc - Egy felvidéki író, aki idén lenne 92 éves. Két kis kép az amerikai magyar írók életéből: Ez áll Zas Lóránt (róla majd egy más alkalommal) rendhagyó jegyzeteiben Dunai Ákoshoz, a Katolikus Magyarok Vasárnapja akkori főszerkesztőjéhez címezve. Az első: „Péntek este. Nehéz Ferenctől jövök a kórházból. Már nem ismert meg. A múlt héten operálták, aznap este én etettem. Olyan gyenge volt, hogy még a szívószálat is a szájába kellett tennem... Imádkozzatok érte!” A második: „Vasárnap. Reggel 9- kor hívtam a kórházat. Nehéz Ferenc halott. Hajnal körül szűnt meg az oxigénpalack utolsó napok agóniájában ráakasztott szalmaszálából szívni az életet. Meghalt, és a Los Angeles- i irodalomkufárok fellélegezhetnek. Ismét elment egy író, akit ők sohameg nem értettek. Mert gyermek maradt. Tiszta, mert utolsó óráiban még volt ereje arra, hogy megbocsátóan legyintsen feléjük....” És a búcsúzó sóhaj: „Ferikém! Most otthon és Los Angelesben tombol a nyárelő, fiatalok és idősebbek sorakoznak, hogy méltóan emlékezzenek arra a Trianonra, amely a Te száműzetésbe kényszerített életedet és halálodat is példázza. Elhagyott mindenki: feleséged, gyermekeid....Halálos ágyadon arra kértél, hogy kezeljem irodalmi hagyatékodat. De melyik kiadót könyvterjesztőt érdekli ma Trianon és a száműzetés valódi története? Rád gondolok, és ökölbe szorul a kezem... Hogy is volt?” Sokáig nem találkoztunk. Amikor kerestem, már Csikágóban élt. Onnan küldte a könyvet: „CSABAGYÖNGYE Lóránt, a közös gondolat jegyében küldöm, szeretettel, szívvel, az általad is elgondolt jövő gondolatával.” Azután visszajött. Nem panaszkodott túl sokat. Nem csak az időjárás hozta vissza. Nem tudott szolgálni. Egy híres csikágói magyar szakács alkalmazta, könyvei rendezésére. „A kenyeret magam akarom megkeresni. Ha nem tudom, inkább éhen halok...” - mondta, amikor végre találkoztunk. Úr volt. A Koppányok fajtájából. A „Napnyugat”-ot, a Californiai Magyarság irodalmi mellékletét szerkesztette, aminek - lemondása után - én lettem a szerkesztője, írja a jegyzetekben Zas Lóránt. Amikor lemondott, ismét a koppányi tűz csapott ki tekintetéből: „Az én írásaimat ne cenzúrázza senki!” Kerecsendi Kiss Márton régi filmjéről írt igazat, és ez akkor, Kaliforniában, az emigrációs hangtompítás és finomkodás „szalonjaiban” szentségtörésnek számított. Mert képtől függetlenül, tisztábban és nemesebben. Ő élt azokban a novellákban ismét. Nehéz Ferenc Egyszer megkérdeztem: „Mit gondolsz, ez a lap lehozná Kerecsendiről irt soraid?” Marha vagy, Lóri! - válaszolta, és tudtam, hogy megbántottam. Magyar író ott ír, ahol kiadják - mondtam később. Megölelt érte. Hatvanadik születésnapján Zas így üdvözli a „Nemzetőr”-ben: „Irodalmi estje volt Rodostó címmel, és megígérte, hogy felhív a színpadra, elszavalni egy verset. Nem hívott. Egyik azt követő irodalmi estjén nem talált. Nem tudtam elmenni. Van ilyen, ebben a rohanásban. Felhívott: „Hát már nem vagy a barátom?” Te sem voltál egyetlen egy esten sem, ahol én szerepeltem - ugrattam. Nem szólt, letette a kagylót. Tudtam, mire gondol. A hetente megjelenő fényképet féltette és a csekket, ami havonta érkezett. A „Sakk” megjelenése után percekig áradozott. Leintettem. Megírom - fogadkozott. Nem tette. A Rendhagyó jegyzetek-et kéziratban, 1977 nyarán olvastam fel a lakásán. Többször abba akartam hagyni. Nem engedte. Berekedtem. Bort töltött. Már ködben láttam az arcát, ködben szállt a hangja. „Lóri, te nem tudod, hogy mit írtál. Megölnek érte!” Mindnyájan meghalunk egyszer, Feri bátyám - mondtam és hazahajtottam. Csengett a telefon: „Megírom, Lóri, az 'Új Európá'-ban hozzuk ! ... Két ember élt Feriben: a lelki ember és földi árnyéka. A lelki ember volt a nagy és halhatatlan... Barátok voltunk. Számára a gyermeki tisztaság maradt és a dunamócsi harangok. Számomra? Hogy igazat írjak - mondja Zas Lóránt Nehéz Ferenc pályatársról. A magyarok emigrációban is magyarok. • Bús András Hazátlan Rözmamg <*erílii Maysz írek