Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85-106. szám)

2006-05-27 / 104. szám

hídlapmagazin 2006. május 27., szombat • HÍD LAP A­kikre büszkék lehetünk... Beszélgetés Schlett István esztergomi politológussal, egykori „elmebajnokkal” 1985-ben és 1991-ben is szerepelt Egri János televíziós vetélkedőjén. Ezt megelő­zően is trenírozott hasonló megméretteté­seken, mint például az egyetemek közti ve­télkedőkön, a Diákpolitikusok Országos Vetélkedőjén, vagy Szilágyi János egyik rá­diós kvízműsorában. Ezeknek a vetélke­dőknek sokszor csak egy meleg kézfogás, vagy - István mondta viccesen - „két méter eladhatatlan hanglemez vagy könyv, vagy tizenöt kiló pilótakeksz” volt a díja. Eszter­gom egyik legérdekesebb gondolkodású, filozófiai hajlammal is bőségesen megál­dott értelmiségije, aki politológus, talán egy újabb „elmebajnokságra” készül. - Hogy kerültél be az Elmebajnok­ság című tévéműsorba? - Klasszikus módon. Az adásban hirdették meg, hogy lehet jelentkezni, amit meg is tettem. Aztán behívtak az ugyancsak klasszikusnak számító Sza­badság téri tévészékházba, majd a har­madik emeleten fogadtak bennünket, jelentkező játékosokat. Már akkor megjegyeztük Mádai Péter nevét, aki egy nagyon okos ember volt, termé­szetesen ő lett a műsor egyik győztese. - Ezekhez régebbi tévés játékokhoz is alakították, fazonírozták a verseny­zőket? - Némileg. Nekem például azt mondták, hogy ha van szemüvegem, akkor azt a felvétel idejére vegyem fel, mert úgy jobb. -Egyébként ekkoriban mivel foglal­koztál? - Újságíró és elemző voltam a Pes­ti Egyetemi Lapnál. Ez az ELTE-n volt, itt ismertem meg a jelenlegi po­litikai elit egyes tagjait, mint például Stumpf Istvánt, Kövér Lászlót, Kukorelly Istvánt. - Hogy kellett, lehetett felkészülni a televíziós vetélkedőkre ? - Tematikusan kellett felkészülni, mégpedig akkor és ott nekem filozó­fiatörténetből. Azt viszont nem lehetett kipuhatolni, hogy biológiából vagy a beatzene történelméből fognak-e még kérdezni. Ez utóbbinál el is buktam az egyik kérdésnél, mert nem tudtam, hogy Rod Stewart eredeti foglalkozása sírásó volt. Én alapvetően a mai keres­kedelmi televíziók által gyalázott, úgy­nevezett lexikális tudást képviseltem, ezt műveltem addig és azóta is. - Hogy ment a műsorban az „ elme­bajnokság ” ? - Először egyénileg kellett szere­pelni, majd három továbbjutó mérkő­zött meg egymással. Ez utóbbi volt az a bizonyos „nyomkodós párbaj”, ahol egy-egy pulpitus mögött álltak a ver­senyzők és egy kéttenyérnyi nagyságú gomb volt előtte.*Aki hamarabb tudta a választ a feltett kérdésre, az villám­gyorsan „lecsapott” a gombra, hogy övé legyen a helyes válaszadás lehe­tősége. Azért az egész gombnyomós rendszerre és az én „lecsapós” stílu­somra jellemző, hogy Gálvölgyi Já­nos akkoriban készített paródiájában jelentős részt képviselt ez a momen­tum, ahogy az izgalmukban egyre na­gyobbat csapkodó játékosok „ütik-ve­­rik” a jelzőgombokat. - Ez az egész jelenetsor, ez a jó ref­lexeket igénylő gombnyomogatás és a saját versenystílusod valahol a műsor lógójává vált, nem? Vagy annak tud­ható be az egész, hogy valóban ken­te­rbe verted a mezőnyt? - Ezt azért így ne mondjuk, az talán helyesebb ha bizonyos sikereket emlí­tünk.­­ Egri János volt, akkor az egyik legfontosabb játékvezető. Mellette olyan nagyságok csináltak hasonló műsorokat, mint az említett Szilágyi János vagy Vitray Tamás, később ugye Rózsa György. Milyen anyagi elisme­réssel járt, hogy az ország legnézet­tebb televíziós vetélkedőjén nyertél? - Anyagilag annyit, hogy az akkori Képcsarnok Vállalat ajándékait, kü­lönböző gyertyatartókat és szobrokat kaptam. De a nimbuszom valóban ek­kor nőtt meg látványosan. Ez például igenis számított, amikor az ELTE po­litológia szakára kiválasztották az embereket, akkor ez az én bekerülé­semnél sokat nyomott a latba. És kü­lönben is holtversenyben nyertem, a már említett Mádai Péterrel közösen lettünk nyertesek. - Itt Esztergomban hogyan fogad­tak, mint közismert győztest, vagy ahogy akkor hívták „elmebajnokot’’? - Tulajdonképpen azért nem volt Esztergomban semmiféle felhajtás ez­zel kapcsolatban, mert csak ezt köve­tően költöztem vissza Budapestről. - Miről szólt az életed ezután? - 1989-ben végeztem az ELTE böl­csészkar politológia szakán. Ezután a fővárosban dolgoztam. Ez volt az az időszak Magyarországon ahol az ala­kuló ellenzék még csak egy skandi­náv típusú szociáldemokráciában gondolkodott. Ekkor alakultak a rend­szerváltó pártok elődszervezetei. Ek­kor tértem haza Esztergomba, ahol a helyi Fidesz alapítása után csatlakoz­tam a szervezethez. A munkám a he­lyi levéltárban volt, már ekkor a kato­likus egyház társadalomtanításával foglalkoztam a legtöbbet. 1991-ben nyertem egy Adenauer-ösztöndíjat és Bonn mellett egy ottani intézetben folytathattam tanulmányaimat. Itt egy érdekes momentum volt, amikor eb­ből az intézetből kiselejtezték a könyvtárat és odaadták bárkinek, tö­rök vendégmunkásoknak és magam­fajta magyar diákoknak is. így lehe­tett, hogy hatalmas mennyiségű könyvvel tértem haza Németország­ból. Ez a mini könyvtár a mai napig komoly értéket képvisel. - Valamikor ekkortájt vettél részt egy másik televíziós játékban is... - Igen, egészen pontosan 1991-ben is ringbe szálltam. Ez már ugye nem az Elmebajnokság volt, hanem egy másik Egri János-műsor volt. Az előbb nem említettem, de ahogy a második vetélkedőnél is, úgy az első­nél is az azóta felcseperedett Bálint Antónia szépségkirálynő volt az adás háziasszonya. Ez is egy hasonló intel­ligencia játék volt, melynél azért már jelentősebb pénznyeremény, ha jól emlékszem huszonötezer forint volt. Ez akkor több, mint kéthavi fizetés­nek számított, tehát nagy pénznek mondható. - Később egy ugyancsak nagyhatá­sú médiumnál, az Esztergomi Városi Televíziónál kaptál lehetőséget a Du­ma-kanyar című adásban. Mit lehet tudni erről a szereplésedről? - A Duma-kanyart Sinkó Gyula esztergomi újságíró találta ki és ve­zette sokáig. Annyira profi módon csinálta ezt a műsort, hogy még szponzori pénzt is szerzett az adás költségeinek fedezésére. Már a címé­ből is kiderült, hogy miről is szól ez a dolog. Horányi Lászlóval, Raffael Ba­lázzsal így ültünk többnyire négyen a stúdióban és az aktuális helyi-, illetve országos aktuális híreket beszéltük át, amolyan baráti hangnemben, némileg tréfálkozva, lazán. - Mivel foglalkozol jelenleg? - Miután széles körű kapcsolat­­rendszerrel bírok, tanácsadói tevé­kenységet végzek. - Szívesen játszanál most valame­lyik népszerű tévés játékban, például a Vágó István-féle Legyen ön is mil­­liomos-ban ? - Vágó István műsorába való je­lentkezés eleve a hét hat napján feltett kérdésekre helyesen adott és bekül­dött válaszok alapján megy. Illetve a jelentkezők közül ma már sorsolás út­ján jut be a műsorba bárki. Minden Legyen ön is milliomos kérdésre szoktam válaszolni, a hat kérdésből általában egyet nem találok el. A töb­bi stimmel. Többnyire a könnyűzenei kérdéseknél vérzek el. De a múltkor volt például egy nagyon jó kis kérdés, ahol a tövises iglicével kapcsolatosan kellett válaszolni. Ott sikerült a jó vá­laszt mondanom. • Pöltl Zoltán É rdekességek a múltból O­zoro hercegasszony násza A história regénybe illő, éppen ezért igaz. Magyar Lászlóval, a 19. század közepének ismert Afrika­­kutatójával történt meg a követke­ző, ami további életútját is megha­tározta. Az egyik „fekete fejede­lem”, Kajája-Kajángula ajándéká­ról van szó. A hírnök jő, Magyar pedig meghallgatja a neki hozott jó hírt: „Kajája-Kajángula, mint saját szájából hallottam, neked valóban nagy barátod. Megtudván, hogy még nőtelen vagy, eltökélte magát, hogy neked egyik leányát adja fele­ségül. Azt, amelyiknek anyja a fe­hérek között született és nevelke­dett, ki szokásaikkal és életökkel gyermekét is megismertette; ő te­hát jó és engedelmes feleséged lesz. Mindazonáltal nem akar rákényszeríte­ni, az egész dolgot saját tetszésedre és önkényedre bízza.” „Ezek folytán 1849. május 23-án megérkezek - írja Magyar­­ menyasszonyom mindkét nembeli számos rabszolga kíséretében. Miután jelenlétében a pap sok nevet­séges, s mondhatnám, szemtelen szertartásait elvégezte volt, a menyasszonyt két testvérbátyja átadá nekem, mielőtt vele csak egy szót is válthattam vol­na. Elvevem, mint ismeretlen portékát. E helyen csak külsejét írom le: Ina- Kullu-Ozoro (Ozoro hercegasszony) karcsú, magas és szép termetű, valami tizennégy éves lány, fényes fekete arcában két nagy kerek szem ragyog, vas­tag domborodott rózsaszín ajkai közül indiai gyöngyhöz hasonló, hófehér fogak tűnnek ki. Öltözete különbféle, eleven színű, finom szövetekből ké­szült, bő lobogó ruháját cafrangos fehér öv szorítja karcsú derekához, haja sok­színű apró gyöngyökkel van hímezve, s a gordiuszi csomóhoz hasonló, megoldhatatlan tekercsekbe és fürtökbe felosztva. De a nyakán, vékony aranyláncon Megváltónknak ugyancsak aranyból készült keresztjét vevem észre. Ennek látása bizodalmát s reményt öntő szívembe, hogy egyesülésünk szerencsés lesz, a menyasszonyom által hordott keresztény jelkép oltalma alatt.” Magyar Lászlónak több gyermeke is született Ina-Kullu-Ozoro-tól, de ahogyan ott szokásban volt, a jeles magyar Afrika-kutató is többnejűségben élt. Valószínűleg egy tífuszjárvány idején hunyt el 46 esztendős korában, 1864-ben. Lux Antal 1875-ben még találkozott fiával, Juliéval. A mácsai szoknyapecér Történetünk helyszíne a Galga partján elhelyezkedő Mácsa a török idők­ben mindennemű nevezetességet nélkülöző, egyszerű, szürke magyar falucs­ka volt. Olyasféle, melyekből még sokezer húzódott meg csöndesen a három részre szakított Magyarország török bot alatt sínylődő területein. Hétközna­pi munkákkal szorgoskodó, békés szántóvetők lakták, akik különféle parasz­ti tevékenységekkel töltötték el meglehetősen egyhangú napjaikat,­­ tudjuk meg Fenyvesi László meséjéből. Miként a legtöbb hódoltsági helységben, úgy Mácsán is nagyon fontos szerephez jutott a marhatartás, a tőzsérkedés. No, a mi latorkodó hősünk, Bende Gyurka maga is egy ilyen pásztorkodó­­marhahajcsárkodó rideglegény volt a település „páskomján”, a közlegelőn. Időközben azonban eljött a szabadulás pillanata, legalábbis a török alól egy időre olyannyira, hogy a korábban megszokottak helyett ezerötszázkilenc­­vennyolc februárjának elején az elöljáróságnak - jobb híján - már egy nagy port felvert szexuális botránnyal kellett foglalkoznia. Merthogy a hírhedt ba­rompásztor és cinkosai, a „pajkos legények” a világ zajától távolabb eső fa­lucska békebeli körülményei közepette felettébb nagy hajlandóságot mutat­tak a bujálkodó „latorsághoz”, egy közelebbről meg nem nevezett „parázna asszonyállattal”... A kriminális esetről Karancs Lukács főbíró, Pap István kisbíró, továbbá öt esküdt elöljáró: Csanaki Gergely, Érsek László, Balogh Mihály, Istenes Imre és Kis Ferenc számolt be a földesúri gazdatisztnek, a Máriássyak és a Kubinyiak udvarbírójának. Ominózus feljelentésükben el­panaszolták Bende György legújabb „latorkodását”, majd jóváhagyó véle­ményét kérték az általuk meghozott - mai szóhasználattal élve: „elsőfokú”, vagyis még nem­­ jogerős” - ítélethez. Ne gondoljuk persze, hogy elszige­telt, „egyedi” esetről volna szó. Hasonló jellegű latorkodások akkoriban (is) gyakorta előfordultak. A sokat megélt, tapasztalt elöljáróság ezúttal sem ha­­markodta el a dolgát: szép komótosan, annak rendje és módja szerint járt el a falu rossza újabb bűnügyében. Mint már korábban, ezúttal is akkurátusan intézték a kedélyeket felborzoló, kényes ügyet: előbb a „prédikátorok széke” elé adták, majd a falugyűlés elé vitték. Végezetül, a minden lehetséges fóru­mon megtárgyalt ítéletet terjesztették fel a földesurak teljhatalmú megbízott­jához. A bővérű marhapásztor „latorkodásai” többször megjárták a falusi, egyházi és földesúri bírósági fórumokat, miközben mindenütt elmarasztalták a visszaesőként elkönyvelt bűnöst. A történet mindenesetre pezsdítőleg ha­tott a település életére, megmozgatta a falu apraja-nagyja fantáziáját. Már­­már a végsőkig fokozta a kedélyeket a Bendő Gyurka és „asszonyállata” vá­ratlan tettenérése. Ők ugyan megpróbáltak elmenekülni üldözői elől, de egy egész ólálkodó falu mégis csak győzött fölöttük. Az „asszonyállat” nevét mindvégig a jótékony homály fedi, a „jólelkű” bírák megmenekítették őt a történelem nyilvánosságától. Ami azonban a testiség bűnében immár vissza­esőnek kikiáltott Bende Gyurkát illeti, nos ő nem úszta meg ilyen könnyen. Haját törökös módon csimbókosra kellett kötnie, feszes nadrágjában hordott, nem egészen efféle simogatáshoz szokott ülepét pedig ötven botütéssel illet­ték. De hát, mit el nem visel az ember a szerelemért... • Varga Péter

Next