Esztergom, 1896 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1896-04-19 / 16. szám

pártok ezen vezér­alakjai »borzasztó«-nak, szinte »hihetetlen«-nek nevezték az esetet, s hasonló esetek orvoslására legcélszerűbbnek tartják a fele­kezetnélküliség eltörlését, melyből a Posch-féle áramlat is fakadt. — A választási törvény revíziója. A kor­mányhoz közel álló Politikai hetiszemle legutóbbi számában a választási törvény revíziójával foglal­kozik, és a következőket írja: őszinte sajnálattal konstatáljuk, hogy a millenáris ünnepély hivatalos programmja, egyetlen egy oly pontot sem tartalmaz, mely arra engedne következtetni, hogy a politikai tényezők mindjárt az új ezredév elején komolyan akarnának foglalkozni a választási törvény ok­szerű és méltányos revíziójával. Nem kevesebbet jelentenek e sorok, mint hogy Apponyi gróf ismert javaslata a kormány­körökben határozott ellen­zésre talál s hogy a tiszta választásokat célzó javaslat elfogadása sem a kormány sem a liberális párt részéről nem várható. A hercegprímás megnyitója. A hercegprímás Sz.­István­ társulati meg­nyitója ismét egy szózat, mely az egyház magas­latáról hangzik el a zajgó, pezsgő munka zűr­zavara s az élet benyomásainak tarka játéka fö­lött. A haladás szemkápráztató sikerekkel hóditja el a közvéleményt, fölépiti az uralom trónját, di­csőséggel és fén­nyel borítja el lépcsőit s e trónra ülteti az embert. Mindenki bámulattal adózik a haladás nagy művének! Minden szellemi irány, ha még oly magasan jár, figyelmére méltatja a százados hó­dítót ; az egyház is. De más az elismerés, más az elvakulás! El­ismerni a hódítást, kötelesség, de ép oly köteles­ség rámutatni e hódítás árnyoldalaira, figyelmez­tetni veszélyeire. Ez utóbbi kötelességnek kevesen felelnek meg, mert koruk gyermekei lévén, meg­bűvölve állnak az impozáns fejlődés benyomásai alatt; de az a hatalom, mely nem tizedek araszá­val, hanem századok ölével méri tapasztalatait, oda állítja legfenköltebb szolgáját s az általános bódulás közepette ráíratja vele az egyoldalú ha­ladás falaira a »mane, tekel, upharsint« ; figyel­mezteti általa a haladás dicsőségkoszorúzta hősét, hogy az anyagi sikerben meg ne felejtkezzék szi­véről, lelkéről, mert ha ezekről megfeledkezik, le­szédül a trónról s mert nem tudott ülni fönn a trónon, vergődik majd lenn a porondon! A hercegprímás állásfoglalásáról a haladással szemben soha sem volt s nem is lehetett más véleményünk : »nemcsak nem helytelenítjük, ellenke­­­zőleg helyeseljük az anyagi haladást, és azért ; lelkesült elismeréssel adózunk nemzetünk szorgalmá­nak, munkásságának és SZÍVÓS kitartásának.« Magyarország is járja ezt a bűnös táncot: ; gyors tempóban el akarja érni a kulturállamokat , s jóvá tenni közel 150 éves mulasztásait; ma­gához vonzza az idegen tőkét; zakatoltatja gyá­rait; de emellett lazítja az erkölcsi kapcsokat s ; aláássa fönnállásának régi alapjait. »Csakugyan az­­ anyagi haladáson kivül mással keveset törődünk , s igy az az ösvény, melyen haladunk, minden tudományunk, minden anyagi haladásunk mellett sem vezet a társadalmi jólét felé.« Nem vezet, mert nem erre a csillagra van bizva az emberi­­­ség vezetése; a kenyeret nem lehet üvegházban­­ termelni, s a levegőt nem lehet chemikus labora­­­tóriumokban fejleszteni. Egy-két kiváltságos em­­­bernek jutna akkor belőle s a többi éhen veszne­k és megfúlna.­­ Eminenciája világos vonásokkal rajzolja­­ e gyerekes fölfogás lehetetlenségét, s a társadalmi­­ élet számára egy más, áldásosabb hatalom lefogla­­­lását sürgeti, mely az erkölcsi sülyedést megaka­­­dályozza, a lélek és szív összhangzó képzését s eszközli s a társadalom zavartalan egyensúlyát­­ biztosítja. Hol találjuk föl azt? »Én vagyok a világ világossága.« Ez képezi a kikezdést a jobbra; ez adja emeltyűjét a szívképzésnek; ez gyúpontját az igazi tudománynak. A Szent­ István-társulat szerény, de érdem­i dús munkája ennek a nagy érdeknek, a nemzet keresztény neveltetésének; mily találó gondolat­a volt tehát . Eminenciájától, hogy e társulat pol­ j­­­cáról éppen a milleniumi év vívmányai keretébe I állítja bele az igazi haladás szövétnekét. »Jubi­leumi év ! Kinek nem dobban meg e gondolatra szive ?« kérdi a Bíboros szónok. Bizonyára úgy­­ lesz, hogy mindazok, kiknek e beszéd­e alatt dobban meg szivük, nem egy külső behatása vivmá­­­nyokba gyönyörködő, léha hazaszeretetnek, hanem s annak az áldozatokat s komoly munkát követelő­­ hazafiságnak válnak híveivé, mely a hazát élet­erőssé, szellemileg s erkölcsileg műveltté teszi, hagyja helyben a kormányt, olyan meglepő szín­ben fotografálja a liberális pártot a képviselő választásoknál, hogy az ő speedhje után ugyancsak félelmes dolog a kormánypárti embernek zsém­beskedni. Éles szemei nem mindig odanéznek a­hová a beszéde vág, de a beszéde mindig oda vág, a­hová ő akarja, és pedig úgy oda vág, hogy az ellenfél két hétig is vakarhatja a helyét Ha valakit nem kapacitálhat, »süllyed­jünk el« szokta mondani, s ez legbiztosabb jelzője kedvtelenségének. Szónoki aratásában nagy segít­ségére van orgánuma. Túl csengi a vita viharát, mint az acélharang. Ha 60 esztendővel előbb él, 10 megye is megválasztaná táblabirájának. A mai tisztújításon a bizalmi férfiak tisztjét se fogadta el, csakhogy szemmel s figyelemben tartsa a bizony­talan voksokat. A tisztujítás különben Esztergom hölgyei között is meleg­ érdeklődést keltett, mert hiába, sok a tisztviselők közt a legényember. Sok tipusa, sok intelligenciája van a mi­­ képviselőtestületünknek, s mi kell erre nagyobb bizonyíték, mint az, hogy lehetne sokat róluk írni, s írnék is, ha nem szabta volna ki a szer­kesztő úr oly szűkmarkúan ezeket a hasábokat. Plagiosippus. A verseny az ipar és kereske­désben.­ ­ Lapunk húsvéti számában reá­mutattunk kereskedőink és iparosaink panaszaira és azoknak­­ egyik okát közönségünk azon helytelen eljárásában­­ keressük és találtuk, melynél fogva, kivált nagyobb bevásárlásait nem helyben, hanem a fővárosban , és egyebütt eszközli. Kétségkívül helytelen és ke­­­vés helyi patriotizmusra valló eljárás. Mi tehát kereskedőink és iparosainknak panaszait e tekin­­­­tetben jogosultaknak találtuk. Van azonban az éremnek egy másik oldala is, hogy a tisztességes ipar nem boldogul, a mun­ka, a befektetett költség nincs arányban a haszon­nal, hogy az iparos minden iparkodása mellett alig tud megélni, betegség esetére és az aggkor napjaira pedig vajmi keveset, vagy pedig semmit sem tud megtakarítani, annak igen sokszor oka a verseny, vagy amint ők maguk nevezni szokták a konkurrencia. A verseny magában véve üdvös dolog. A verseny serkenti az iparost, hogy magát iparágá­ban tökéletesítse­ a kereskedőt, hogy minél jobb és olcsóbb árukat szállítson, a közönséget minél jobban kiszolgálja. Az iparos a­mellett, hogy ön­magát tökéletesíti, rendelőinek is annál tökélete­sebb iparcikkekkel szolgál. Ennek a tökéletesítés­nek azonban arányban kell állania az elárusítandó cikkek árával. Ha a versenyen készült áruért az iparos meg nem kapja azt az árt, a­melybe neki annak elő­állítása került, továbbá a saját vagy munkásának bérét s végül oly hasznot, hogy abból ő a család­jával együtt megéljen s lassacskán úgy annak, mint saját jövőjét biztosítsa, akkor világos, hogy idővel tönkre megy. Nem szabad tehát magának az iparosnak annyira leszállítania saját iparcik­keinek árát, hogy azután maga se tudjon munkája után megélni, mert akkor ő maga teszi tönkre magát. Az is kétségkívül egyike a konkurrencia azon­­ nemeinek, a­melyet Vogelsang báró, a sociális kérdésnek egyik legalaposabb ismerője, »Schmutz­konkurrenc«-nek, piszkos versenynek nevezett. Sokkal csúnyább még az a konkurrencia, a­me­lyet az iparos úgy gyakorol, hogy munkásainak bérét lehetőleg leszorítja, vagy csupa éretlen tanon­cokat alkalmaz üzletében s miután a hasznot már saját emberein szedte be, olcsóbban adja dolgait, mint oly iparosok, a­kik illően fizetik munkásai­kat és kitanult munkásokat alkalmaznak. Ilyen versenyképesség nem nyugszik tisztességes alapo­kon, mert megrövidíti a többi iparosokat, miután áraikat leszorítja, megrövidíti a munkásokat, mert béreket leszállítja. A legpiszkosabb neme pedig a konkurrenciá­nak az, a­mely hitvány iparcikkeket produkál, azokkal elárasztja a piacot s annyira leszorítj­a­ c­e árakat, hogy a tiszteséges munkásnak még ke­nyérre sem jut. Ilyen volt például a hírhedt döb­lingi cipőgyár, a­mely potom áron vesztegette a cipőket. Igaz, hogy a cipők olyanok voltak, hogy egy hét alatt elkoptak, de ezzel a gyár nem törő­dött, mert leszorította egyedütt az árakat, maga pedig már megcsinálta az üzletet. A tisztességes ipar­ és kereskedelem csak oly versenyt ismer, a­mely saját létének biztosítása mellett, nem tör társainak megrontására. Az ipar­nak magának csakis oly verseny szolgál előnyére, a mely biztosítja a megélhetést, úgy a munkaadó mint a munkás hasznára, de a mellett egyszer­smind tisztességes árut bocsát a közönség rendel­kezésére. A munka és annak bére közt igazságos aránynak kell lennie s magára vessen az iparos, a­ki nem tisztességes konkurrencia által önmagát szorítja, de még társait is. Igaz ugyan, hogy a nem tisztességes verseny­nek részben maga a rendelő és vásárló közönség is az oka, mert rendesen nem azt nézi, hogy tisz­tességes iparcikket kapjon, hanem, hogy azt minél olcsóbban kapja, ily módon maga a közönség kényszeríti az iparost, hogy az olcsó keresletnek megfelelő hitvány iparcikkeket készítsen és hozzon forgalomba. Meg nem gondolja, hogy eljárásával voltaképen csak magát károsítja, mert mindig igaz marad, hogy olcsó húsnak híg a leve, de másrészt az iparost is kényszeríti a tisztességtelen konkur­renciára, mi­által nemcsak ezt magát, de a töb­bieket is károsítja. Ha tehát iparosaink boldogulni akarnak, saját érdekekben fekszik tartózkodni a nem tisztességes konkurrenciától, a­mely látszólag talán hasznot hoz, de a maga valójában csak romlásukat idézi elő. Külföld. —cs.— A szociáldemokrácia állásáról Ausztriá­ban tájékozó képet nyújtott a jelenleg lefolyt V. pártgyűlésük Prágában. A megjelent 150 megbízott között az összes szereplő munkásvezérek látha­tók voltak. Hiányoztak azonban a bécsi »munkásnők« , sőt ezek vezére is, az ügyes nyelvű Dvorák Adél is, ki dacára annak, hogy a »szabad szerelem« buzgó hirdetője volt mindig, mégis a legutóbbi időben a házasság igájába hajtá fejét, nőül men­vén egyik munkásvezérhez, névszerint Papp Gyula úrhoz. Ezen Papp urat aztán előkelő szerepre szánta, cipészsegéd állásából kiemelve, a szociál­demokraták központi lapjának (»Arbeiter Zeitung«) főszerkesztőjévé léptette elő és mint ilyent a prágai nagygyűlésre küldte. Hogy miért nem jelentek meg Prágában a nő­munkások, annak igen komoly oka van. A szociáldemokraták ugyanis igen szépen hir­detik az egyenlőséget, a nők egyenjogúságát — a szónoklatokban, de midőn annak megvalósítására kerül a sor, akkor a szociáldemokrata is fölébred az önérzet. A vezérszerepek, férfiakban hivata­lok kiosztásánál, főleg ha fizetéssel vannak össze­kötve, az asszonyoknak ők is csak azt mondják: hallgass. Ez a keserű tapasztalat nagyon bántja az egyenlőségről ábrándozó szociáldemokrata nőket és ezért hidegen visszavonultak a nagygyűléstől. Otthon azonban erélyesen készülnek jogaik kivívására és Popp­né Dvorák Adél szervezi az elégedetlen munkásnők seregét, hogy a férfiak nél­kül, sőt esetleg Popp úr és társai ellenére is meg­valósíthassák a nők teljes egyenjogúságát. Prágában pedig a bécsi Schrammer vezetése alatt gyűlésező szociáldemokraták a lehető leg­komolyabb alakban kimondták, hogy pártjuk egyet­len és fő törekvése: a tőke uralmát megszüntetni. Ezt mondták. Tetteik azonban épen az ellen­kezőt hirdetik. Mert a szociáldemokraták tényleg még csak

Next