Esztergom, 1896 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1896-04-19 / 16. szám
pártok ezen vezéralakjai »borzasztó«-nak, szinte »hihetetlen«-nek nevezték az esetet, s hasonló esetek orvoslására legcélszerűbbnek tartják a felekezetnélküliség eltörlését, melyből a Posch-féle áramlat is fakadt. — A választási törvény revíziója. A kormányhoz közel álló Politikai hetiszemle legutóbbi számában a választási törvény revíziójával foglalkozik, és a következőket írja: őszinte sajnálattal konstatáljuk, hogy a millenáris ünnepély hivatalos programmja, egyetlen egy oly pontot sem tartalmaz, mely arra engedne következtetni, hogy a politikai tényezők mindjárt az új ezredév elején komolyan akarnának foglalkozni a választási törvény okszerű és méltányos revíziójával. Nem kevesebbet jelentenek e sorok, mint hogy Apponyi gróf ismert javaslata a kormánykörökben határozott ellenzésre talál s hogy a tiszta választásokat célzó javaslat elfogadása sem a kormány sem a liberális párt részéről nem várható. A hercegprímás megnyitója. A hercegprímás Sz.István társulati megnyitója ismét egy szózat, mely az egyház magaslatáról hangzik el a zajgó, pezsgő munka zűrzavara s az élet benyomásainak tarka játéka fölött. A haladás szemkápráztató sikerekkel hóditja el a közvéleményt, fölépiti az uralom trónját, dicsőséggel és fénnyel borítja el lépcsőit s e trónra ülteti az embert. Mindenki bámulattal adózik a haladás nagy művének! Minden szellemi irány, ha még oly magasan jár, figyelmére méltatja a százados hódítót ; az egyház is. De más az elismerés, más az elvakulás! Elismerni a hódítást, kötelesség, de ép oly kötelesség rámutatni e hódítás árnyoldalaira, figyelmeztetni veszélyeire. Ez utóbbi kötelességnek kevesen felelnek meg, mert koruk gyermekei lévén, megbűvölve állnak az impozáns fejlődés benyomásai alatt; de az a hatalom, mely nem tizedek araszával, hanem századok ölével méri tapasztalatait, oda állítja legfenköltebb szolgáját s az általános bódulás közepette ráíratja vele az egyoldalú haladás falaira a »mane, tekel, upharsint« ; figyelmezteti általa a haladás dicsőségkoszorúzta hősét, hogy az anyagi sikerben meg ne felejtkezzék szivéről, lelkéről, mert ha ezekről megfeledkezik, leszédül a trónról s mert nem tudott ülni fönn a trónon, vergődik majd lenn a porondon! A hercegprímás állásfoglalásáról a haladással szemben soha sem volt s nem is lehetett más véleményünk : »nemcsak nem helytelenítjük, ellenkezőleg helyeseljük az anyagi haladást, és azért ; lelkesült elismeréssel adózunk nemzetünk szorgalmának, munkásságának és SZÍVÓS kitartásának.« Magyarország is járja ezt a bűnös táncot: ; gyors tempóban el akarja érni a kulturállamokat , s jóvá tenni közel 150 éves mulasztásait; magához vonzza az idegen tőkét; zakatoltatja gyárait; de emellett lazítja az erkölcsi kapcsokat s ; aláássa fönnállásának régi alapjait. »Csakugyan az anyagi haladáson kivül mással keveset törődünk , s igy az az ösvény, melyen haladunk, minden tudományunk, minden anyagi haladásunk mellett sem vezet a társadalmi jólét felé.« Nem vezet, mert nem erre a csillagra van bizva az emberiség vezetése; a kenyeret nem lehet üvegházban termelni, s a levegőt nem lehet chemikus laboratóriumokban fejleszteni. Egy-két kiváltságos embernek jutna akkor belőle s a többi éhen vesznek és megfúlna. Eminenciája világos vonásokkal rajzolja e gyerekes fölfogás lehetetlenségét, s a társadalmi élet számára egy más, áldásosabb hatalom lefoglalását sürgeti, mely az erkölcsi sülyedést megakadályozza, a lélek és szív összhangzó képzését s eszközli s a társadalom zavartalan egyensúlyát biztosítja. Hol találjuk föl azt? »Én vagyok a világ világossága.« Ez képezi a kikezdést a jobbra; ez adja emeltyűjét a szívképzésnek; ez gyúpontját az igazi tudománynak. A Szent István-társulat szerény, de érdemi dús munkája ennek a nagy érdeknek, a nemzet keresztény neveltetésének; mily találó gondolata volt tehát . Eminenciájától, hogy e társulat pol jcáról éppen a milleniumi év vívmányai keretébe I állítja bele az igazi haladás szövétnekét. »Jubileumi év ! Kinek nem dobban meg e gondolatra szive ?« kérdi a Bíboros szónok. Bizonyára úgy lesz, hogy mindazok, kiknek e beszéde alatt dobban meg szivük, nem egy külső behatása vivmányokba gyönyörködő, léha hazaszeretetnek, hanem s annak az áldozatokat s komoly munkát követelő hazafiságnak válnak híveivé, mely a hazát életerőssé, szellemileg s erkölcsileg műveltté teszi, hagyja helyben a kormányt, olyan meglepő színben fotografálja a liberális pártot a képviselő választásoknál, hogy az ő speedhje után ugyancsak félelmes dolog a kormánypárti embernek zsémbeskedni. Éles szemei nem mindig odanéznek ahová a beszéde vág, de a beszéde mindig oda vág, ahová ő akarja, és pedig úgy oda vág, hogy az ellenfél két hétig is vakarhatja a helyét Ha valakit nem kapacitálhat, »süllyedjünk el« szokta mondani, s ez legbiztosabb jelzője kedvtelenségének. Szónoki aratásában nagy segítségére van orgánuma. Túl csengi a vita viharát, mint az acélharang. Ha 60 esztendővel előbb él, 10 megye is megválasztaná táblabirájának. A mai tisztújításon a bizalmi férfiak tisztjét se fogadta el, csakhogy szemmel s figyelemben tartsa a bizonytalan voksokat. A tisztujítás különben Esztergom hölgyei között is meleg érdeklődést keltett, mert hiába, sok a tisztviselők közt a legényember. Sok tipusa, sok intelligenciája van a mi képviselőtestületünknek, s mi kell erre nagyobb bizonyíték, mint az, hogy lehetne sokat róluk írni, s írnék is, ha nem szabta volna ki a szerkesztő úr oly szűkmarkúan ezeket a hasábokat. Plagiosippus. A verseny az ipar és kereskedésben. Lapunk húsvéti számában reámutattunk kereskedőink és iparosaink panaszaira és azoknak egyik okát közönségünk azon helytelen eljárásában keressük és találtuk, melynél fogva, kivált nagyobb bevásárlásait nem helyben, hanem a fővárosban , és egyebütt eszközli. Kétségkívül helytelen és kevés helyi patriotizmusra valló eljárás. Mi tehát kereskedőink és iparosainknak panaszait e tekintetben jogosultaknak találtuk. Van azonban az éremnek egy másik oldala is, hogy a tisztességes ipar nem boldogul, a munka, a befektetett költség nincs arányban a haszonnal, hogy az iparos minden iparkodása mellett alig tud megélni, betegség esetére és az aggkor napjaira pedig vajmi keveset, vagy pedig semmit sem tud megtakarítani, annak igen sokszor oka a verseny, vagy amint ők maguk nevezni szokták a konkurrencia. A verseny magában véve üdvös dolog. A verseny serkenti az iparost, hogy magát iparágában tökéletesítse a kereskedőt, hogy minél jobb és olcsóbb árukat szállítson, a közönséget minél jobban kiszolgálja. Az iparos amellett, hogy önmagát tökéletesíti, rendelőinek is annál tökéletesebb iparcikkekkel szolgál. Ennek a tökéletesítésnek azonban arányban kell állania az elárusítandó cikkek árával. Ha a versenyen készült áruért az iparos meg nem kapja azt az árt, amelybe neki annak előállítása került, továbbá a saját vagy munkásának bérét s végül oly hasznot, hogy abból ő a családjával együtt megéljen s lassacskán úgy annak, mint saját jövőjét biztosítsa, akkor világos, hogy idővel tönkre megy. Nem szabad tehát magának az iparosnak annyira leszállítania saját iparcikkeinek árát, hogy azután maga se tudjon munkája után megélni, mert akkor ő maga teszi tönkre magát. Az is kétségkívül egyike a konkurrencia azon nemeinek, amelyet Vogelsang báró, a sociális kérdésnek egyik legalaposabb ismerője, »Schmutzkonkurrenc«-nek, piszkos versenynek nevezett. Sokkal csúnyább még az a konkurrencia, amelyet az iparos úgy gyakorol, hogy munkásainak bérét lehetőleg leszorítja, vagy csupa éretlen tanoncokat alkalmaz üzletében s miután a hasznot már saját emberein szedte be, olcsóbban adja dolgait, mint oly iparosok, akik illően fizetik munkásaikat és kitanult munkásokat alkalmaznak. Ilyen versenyképesség nem nyugszik tisztességes alapokon, mert megrövidíti a többi iparosokat, miután áraikat leszorítja, megrövidíti a munkásokat, mert béreket leszállítja. A legpiszkosabb neme pedig a konkurrenciának az, amely hitvány iparcikkeket produkál, azokkal elárasztja a piacot s annyira leszorítja ce árakat, hogy a tiszteséges munkásnak még kenyérre sem jut. Ilyen volt például a hírhedt döblingi cipőgyár, amely potom áron vesztegette a cipőket. Igaz, hogy a cipők olyanok voltak, hogy egy hét alatt elkoptak, de ezzel a gyár nem törődött, mert leszorította egyedütt az árakat, maga pedig már megcsinálta az üzletet. A tisztességes ipar és kereskedelem csak oly versenyt ismer, amely saját létének biztosítása mellett, nem tör társainak megrontására. Az iparnak magának csakis oly verseny szolgál előnyére, a mely biztosítja a megélhetést, úgy a munkaadó mint a munkás hasznára, de a mellett egyszersmind tisztességes árut bocsát a közönség rendelkezésére. A munka és annak bére közt igazságos aránynak kell lennie s magára vessen az iparos, aki nem tisztességes konkurrencia által önmagát szorítja, de még társait is. Igaz ugyan, hogy a nem tisztességes versenynek részben maga a rendelő és vásárló közönség is az oka, mert rendesen nem azt nézi, hogy tisztességes iparcikket kapjon, hanem, hogy azt minél olcsóbban kapja, ily módon maga a közönség kényszeríti az iparost, hogy az olcsó keresletnek megfelelő hitvány iparcikkeket készítsen és hozzon forgalomba. Meg nem gondolja, hogy eljárásával voltaképen csak magát károsítja, mert mindig igaz marad, hogy olcsó húsnak híg a leve, de másrészt az iparost is kényszeríti a tisztességtelen konkurrenciára, miáltal nemcsak ezt magát, de a többieket is károsítja. Ha tehát iparosaink boldogulni akarnak, saját érdekekben fekszik tartózkodni a nem tisztességes konkurrenciától, amely látszólag talán hasznot hoz, de a maga valójában csak romlásukat idézi elő. Külföld. —cs.— A szociáldemokrácia állásáról Ausztriában tájékozó képet nyújtott a jelenleg lefolyt V. pártgyűlésük Prágában. A megjelent 150 megbízott között az összes szereplő munkásvezérek láthatók voltak. Hiányoztak azonban a bécsi »munkásnők« , sőt ezek vezére is, az ügyes nyelvű Dvorák Adél is, ki dacára annak, hogy a »szabad szerelem« buzgó hirdetője volt mindig, mégis a legutóbbi időben a házasság igájába hajtá fejét, nőül menvén egyik munkásvezérhez, névszerint Papp Gyula úrhoz. Ezen Papp urat aztán előkelő szerepre szánta, cipészsegéd állásából kiemelve, a szociáldemokraták központi lapjának (»Arbeiter Zeitung«) főszerkesztőjévé léptette elő és mint ilyent a prágai nagygyűlésre küldte. Hogy miért nem jelentek meg Prágában a nőmunkások, annak igen komoly oka van. A szociáldemokraták ugyanis igen szépen hirdetik az egyenlőséget, a nők egyenjogúságát — a szónoklatokban, de midőn annak megvalósítására kerül a sor, akkor a szociáldemokrata is fölébred az önérzet. A vezérszerepek, férfiakban hivatalok kiosztásánál, főleg ha fizetéssel vannak összekötve, az asszonyoknak ők is csak azt mondják: hallgass. Ez a keserű tapasztalat nagyon bántja az egyenlőségről ábrándozó szociáldemokrata nőket és ezért hidegen visszavonultak a nagygyűléstől. Otthon azonban erélyesen készülnek jogaik kivívására és Poppné Dvorák Adél szervezi az elégedetlen munkásnők seregét, hogy a férfiak nélkül, sőt esetleg Popp úr és társai ellenére is megvalósíthassák a nők teljes egyenjogúságát. Prágában pedig a bécsi Schrammer vezetése alatt gyűlésező szociáldemokraták a lehető legkomolyabb alakban kimondták, hogy pártjuk egyetlen és fő törekvése: a tőke uralmát megszüntetni. Ezt mondták. Tetteik azonban épen az ellenkezőt hirdetik. Mert a szociáldemokraták tényleg még csak