Esztergom és Vidéke, 1882 (4. évfolyam, 1-104. szám)

1882-02-23 / 16. szám

Esztergom, [V. évfolyam. 16. szám. _________ Csütörtök, 1882. február 23 án. r Előfizetési ára : egész évre............................................ ú t — *f,i [UNK] fél évre..............................................................3 . — » évnegyedre ......................1 . 50 . Egyes szám: 7 kr. Az emjkeiési pénzek az „Esztergom és Vidéke“ kiadóinv:if:iIdlii/ Széchenyi-tér 35. sz. intézet elők. Városi és megyei érdekeink közlönye. Megjelenik : he Ienki itt kétszer vasárnap és csütörtökön. Nyílttól petit Borunkéul 2<> ler. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltétnek. lap szellemi részét illető levelezések,i <r.««rItes•/ tőségbe/,, ^ŐRINCZ-UTCZA ^O. SZÁMA 1 A, intézendő k. Kéziratokat nem adunk vissza. Böjti prédikátió. Dinoindánomból szánombánomba, csillogó bálitermekből, díszes bálruhából, egyszerű családi tűzhely mellé rendes házi viseletbe alakulunk. A vidám farsangi hangulat helyett komolyan összegezzük reflexiónkat újra egész hévvel végezzük kötelességeink teljesítését, miután emberi természetünknek meghoztuk volt a megillető részt. Az egyház hamut hint fejünkre s így figyelmeztet elveink múlandóságára, örömeink hiúságára. Por, hamu, semmi vagyunk. Mimién visszatér régi kerékvágásába. Társadalmi életünk jelzi majd legélesebben ezt a „régi kerékvágást.“ Bekövetkeznek a „dolce far niente“ minden héten meghosszabbított gondtalan napjai s míg a természet föl nem tárja dúsgazdag kincstárát, szellemi élvezetünk igen szűk körre szorítkozik. Lapunk még a lejárt farsang elején ellenzéki állást foglalt el az úgynevezett „báli hangversenyek“ ellen, kimutattuk annak idején, hogy főleg komoly és kitűnő zeneművek élvezetére a hálózó közönségben nincsen kellő figyelem és érzék s igy csak a komoly zene méltóságán esik kár. Annál inkább óhajtanék most a rideg böjti saisonban, ha kiváló zenei erőink egyesült összetartással mentői több szép estével ajándékoznák meg társadalmunkat. Kedély- és izlésképzőbb aligha van a nemes zenénél s miután városunkat az ég igen sok, jeles zenei tehetséggel áldotta meg, nagyon is elvárnék tőlük, ha sorompóba állanának társadalmunk megélénkítésére. Egyesületi életünk megelevenítse is farsang utáni tennivalóink közé tartozik. Minden jó maga módja, egyesületnek meg van hogy tagjainak kellő [nemes szórakozást nyújthat. Rendszerezzenek, a hol szükség van rá rendes tanfolyamot olyan tárgyakból, melyekre például az iparos és kereskedő ifjaknak kiváló szükségük van. Tartsanak felolvasásokat tágabb körű közönség meghívásával is s élénkítsék meg mindenképen a belső életet, úgy hogy ne unatkozni, hanem tartalmas egyesületi életre legyen kilátásunk. A kávéházi üzelmek ellen szintén szót kell emelnünk. Nem akartunk a szomorú kérdéssel külön czikkben foglalkozni, mert azt hisszük, hogy talán így is elérjük a czélt. Néhány kávéházunkban ugyanis olyan vészesen elburjánzott a kártyázás szenvedélye, hogy ott családi boldogság, kötelesség és jellem, vagyon és jövő kerül veszedelembe, ha a vak szenvedélynek tovább is olyan háborítlan folytatása van, mint jelenleg. Az ifjúság, mint minden jóra s minden rosszra könnyen fogékony , rávihető elem, nem dicsérhető meg ha a kipróbált kártyahősök közé kerülve tanulmányt hanyagol, kötelességet mulaszt s nemes élvezeteket áldoz föl a lélekölő játék szenvedélyének. Itt múlhatatlanul tenni kell még pedig mielőbb, különben a baj, mely már évek óta fölütötte a fejét annyira elharapózik, hogy társadalmunk gyászos példákkal fogja illusztrálni az elkallódás, tönkrejutás és a dologtalanság tüneteit. Ezeket tartottuk kötelességünknek böjti prédikációnak elmondani most, mikor mindenki ünnep utáni hangulattal a munkásság és tevékenység uj évadjába lép. Szívleljék meg mindazok, a kiknek szól s akikről elhangzik. Az „Esztergom, és Vidéke“ tárczija A kinek nincs, A kinek nincs felesége, iparkodjék rajta, Hogy mielőbb beleessék Ebi az áldott bajba. Egyezzék meg vele szépen Minden ügybe', bajba1, Ilyen szerrel sohsem kapnak Semmi okon bajba. De hogyha az egyik ezt és A másik azt hajtja, A szórósát, a csípőjét Könnyen kiszalajtja. Ha az egyik csáléra néz, A másik meg hajszra ; Ez lány só gát, az meg legény — Idejét siratja. Együtt nekik — mindhába! — Szűk az életsarka . Szóval, hogyha mind a kettő Veszekedő fajta : Akkor bizony természetes, Semmi csoda rajta, Hogyha jutnak áldás helyett Sok keserves bajba ! Erődi Dániel, Farsangi estély. (A vízivárosi zárdában.) „Es ist wichtig, die Spiele der Kindheit pädagogisch zu würdigen.“ Kolfus. Nem bocsátkozunk a kitűnő paedagogus fentebbi szavainak indokolásába, egyszerűen azért, mivel igazságaiér, azt hisszük, mindenki mélyen meg van győződve. Hiszen már az anya, kinek pedig maga a természet sugallja a legjobb nevelési taktikát, igyekszik gyermekének testi és szellemi képességeit játékok által ápolni és fejleszteni. A szellemi nevelés fő feladata pedig abban állván, hogy a munkásság ösztöne öntudatos tevékenységi szellemmé fejlesztessék, önkényt következik, hogy e feladat megoldása igen fontos és eléggé korán alig is kezdhető meg. Avagy ki táplálna sok reményt oly gyermek tehetségei iránt, ki élte első szakában már, hogy úgy mondjam, csak nehézkes, esetlen, nyárspolgári tulajdonokról tesz tanúságot ? Szomorú jel az, ha a gyermek sokáig tud mozdulatlanul egy helyzetben maradni, vagy a fűben feküdni, vagy az ablakon kibámészkodni. A gyermek, ha benne szellem van, nyugtalan, tesz, vesz, sürög-forog, mindent vizsgálgat, tudakozódik, próbálgat. Látköre ugyan szűk, ismeretes gyerek, vágyai szerények lévén, minden alkotási ösztöne beéri a legegyszerűbb játékkal, de e játékot mindazáltal komolyan veszi, általa minden képességét próbára tenni és kifejteni iparkodik. „A gyermekre nézve, mondja igen helyesen Jean Paul is, a játék egészen komoly dolog.“ Úgy végzi azt, mint valami fontos munkát. Játékánál gondolkozik, érez, cselekszik. A játék szellemét és testi erejét egészen igénybe veszi. Nézzük csak a legpicinyebb mádikát, milyen szorgos, óvatos babája körül, rocskáia emeli, ringatja.Gyöngéden ka- Ha elalszik lábujjhegyen jár, hogy fel ne költse. Milyen kétségbeesett — ha véletlen valamihez hozzáérinti. Panaszkodik, hogy babája beteg és ezt oly részvétteljes arczkifejezéssel teszi hogy a legaggályosabb anya is tarthatna tőle. Hasonlag utánoz a fiú is egyes dolgokat, melyek ismét a férfi foglalkzási körébe esnek. Majd a kézművest utánozza és fúr, farag. Majd művészkedik és épít házat, tornyokat, templomot, malmokat. Majd tanítónak csap fel és magyaráz, kérdez. Szóval munkássági ösztöne mindig cselekvésre készüt. „A gyermek minden hajlama között legerősebb a tevékenységi ösztön, mondja a jeles Klumpp. Az nem alkothat, ront. Sajnos, hogy a nevelés mindeddig kevés figyelemre méltatta e körülményt, a gyermek e sajátos tulajdonát. Az iskola csak szenvedőleges tevékenységre vezeti a tanulás által. Pedig ifjúval.Egy kisvárosi bálon találkozott először Dobogó szívvel és izgatottan lépett a fényes bálterembe. Fénylő szemeiben a táncz heve égett, s oly gyönyörűen, oly szenvedéllyel tánczolt, hogy élvezet volt csak nézni is. Egész lényén elömlött a boldogság, s látszott, hogy ártatlan kedély, még nem ismer semmit, mi felzavarta volna azt. S midőn szeme először találkozott Sándor gyűjtő tekintetével, ettől mintegy megigézve, megdelejezve, nem tudta szemeit ismét lesütni, hanem nézte önkénytelenül, hosszan, míg arcza lángolt, s tekintete összeolvadni látszott amannak tekintetével. Úgy érzó, hogy azon érzelem, mely lelkét eddig félsejtelmesen áthullámzó, alakot kezd nyerni az ifjú látásával, s a homály, mely eddigi álomképeire nehezült, eloszlott. S e pill mattol minden gondolatát, minden imáját az ifjunak szentelé. Sokáig nem tudta megnevezni az érzést, mely keblében egy idő óta élt, mi elszoritá szivét’ és sebesebben lüktető ereit. Mi az — kérd« sokszor önmagától — mi az, mit szivében érez, mi álmaiban újra és újra megjelen, mi a vért szivére szorítja? miért esik oly jól szivének egy ifjú tekintete, hangja, beszéde, az eggyé csak ez egyetleneggyé, mig a többieké őt hidegen hagyja? Kérdezzétek a delejt, miért vonzódik észak felé, kérdezzétek a hulló csillagot, mi vonja ellenállhatlanul a végtelenbe ? Kérdezzétek e szivet, miért szeret? Letört virág. — Beszély. — A gyászravatalon egy alig tizenhat éves leányka fekszik kiterítve. Térítőjén is oly szép, mint szendergő angyal, mint egy isteni gondolat, melyet a költő képzelme teremt a felszárnyaló lelkesülés pillanatában ; szép, mint az álom, melyet a remény, a boldogság teremt. Néhány nap előtt e homlokon az ártatlanság zománcza ömlött el, mint a tavaszi ívirányon a hajnal harmatja, az orczákon a szépség rózsái virultak, a piczi ajkak édesen csevegtek üdvről, boldogságról, s e kebel a szerelem menyországa volt ... de öli az egykor csodaszép homlokot most halálsápadság borítja, az arcz rózsái elhullottak, s a beszédes ajkak örökn elnémultak ; gonosz emberek feldúlták a szép menyországot. Nem roszul hasonlítják a leánykát a fejlő virághoz. Még tegnap örömmel ápoltuk a virágot, ama reményben, hogy az kertünk dísze leend , de a kert felett elborul az ég, s egy váratlan fergeteg letöri a fejlő bimbót. Szegény Irénke ! I.szegény letört virág! Örökké gondtalan, vig kedélyű leányka volt, kinek lelkét még nem foglalkoztatok az élet sötétebb képei. Csupa öröm, csupa boldogság volt körötte minden ; szivében a tavasz verőfénye ragyogott, mely oly széppé, oly mosolygóvá teszi a létet. Arczán a rózsa pírja ömlött el, szép s homlokán nem lebegett felleg, szemében nem csillogott könyv, piczi ajkairól vidámság mosolygott, boldog kaczaj csengett. Ártatlan, üde, ragyogó volt, akár a frissen nyílt virág ; szivében a naivság, lelkén a kedély zománcza, egész lényén a boldog ifjúság, a kellem varázsa. Az ő szivébe is betértek az ábrándok, betértek az álmok könnyű bárány jellegi. Nála is bekövetkeztek a nőkebel ama bűbájos, édes perczei, midőn a szivet egy még egészen ismeretlen érzelem rezgi át, mely a szemérem pírját festi a lányka arczára, midőn a lélek ismeretlen tájakon bolyongva, egy tárgyat keres, mely gondolatainak szót adjon, midőn ábránd szálja meg a kedélyt, s a távolba merengő szemekbe egy megmagyarázhatlan édes fájdalom könnyei gyöngyöznek fel, s a lányka nem tudja megnevezni az ekét, miért könnyezett, nem tudja megnevezni a tárgyat, miért eped, csak azt érzi, hogy szíve sebesebben dobban, hogy valaminek híjával van. Az ábrándokat, az álmokat egy ifjú hozta meg egy sugár, deli termetű ifjú, kinek hangja oly édes, hogy csengése az érzelmek mélyéig hat, arcza olyan kedves, szemei oly ragyogók, tekintete oly lángoló, melynek hatása alatt szivéből a vér arczába tolul. S aztán addig hallgatta azt az édes hangot, addig nézte azt a kedves arczát, míg egyszerre csak kígyóit szivében a szerelem lángja. Az a lobogó, önmagát emésztő s mégis örökké tartó láng, melynek édes heve fájó kinnal égeti a szivet, de e mellett magasztos örömet, fenséges mámort, s kéjes üdvöt is nyújt, milyen a lélek más érzelméből nem fakadhat. Szalkay Ferencz. (Folyt, köv.)