Esztergom és Vidéke, 1885 (7. évfolyam, 1-104. szám)
1885-11-08 / 90. szám
utalmuk ballagó elszámorodott családapáik ábrázatából egyértemíűleg volt leolvasható a kíváncsiság : Vajha már egyszer a háziurakat lehetne társzekerekre pakkolva elszállítani valahová, annak is a fenekére. Általános volt a hurczolkodás a kerepesi úton, mintha az egész lakosság készült volna elhagyni a várost. Halottak napja egész népvándorlást idézett elő ama kapuk felé, melyek fölébe ez van írva : Föltámadunk ! Pompás élővilág koszorúkkal megrakott bérkocsik minden veszedelmes pillanatban elgázolással fenyegették azokat a szerény halandókat, kik kedveseik emlékének csak vagdalt papírszeletekből összefűzött koszorút szentelhettek. Az egyetemi ifjak kegyelete pedig oly fokra hágott, hogy két pártra szakadva kétszer is elénekelték a Hymnust, egy-egy vértanú sírjánál. A temetőben napestig tolongott a gyászoló népség. Nem csoda, hogy az élők alig tudnak megférni ott, hol már a holtaknak sincs helyük, amennyiben pár hó múlva a Budapesten elhunytakat Kőbányán fogják eltakarítani. Sóhajtva mondhatom csak ki, vége a kiállításnak is. Fényes ünnepélyességgel nyitották meg, ugyanolyannal zárták be, ráadásul persze másfélfélmillió deficettel.Most már azon folyik a vita, mi legyen a nagy iparcsarnokból, pálmaház, télikert, avagy elárusító csarnok. Kezdődnek különben a leleplezések is és már előre veti árnyékát a megjelenő félben levő röpirat, melyet „A kiállítás svibákjai” czimmel hirdet egy névtelen. Az eredmények mérlegelésénél máris konstatálható, hogy legnagyobb haszna volt a kiállításból a hannoveri bankárnak, ki a kedvezményes vidéki utazók nyakára rákötött mintegy 600,000 frt áru sorsjegyet és e mellett elseperte azok elől a százezrek által áhított 100,000 fitos főnyereményt, így jár aki ért a reklámhoz. Ez utóbbi tekintetben versenyezhetne a hannoveri bankárral egy bájos művésznőnk, akit szerfölött bántott, hogy a lapok három napja nem írtak róla semmit. De segített magán a furfanos. Elszalajtotta saját külön Jakab ügyvédét a szerkesztőségekbe egy levéllel, melyben elvált férje azt írja, hogy Ilka iránt uj szerelmi lángra js gyulladt és nem akar válni. Most már a lapok megint, írnak Ilka válópöréről, sia a művésznő elégedett, mosollyal dől hátra hintaszékébe. A nőkről s a nőknek. el Ha egy nő valami történetet mond neked, akkor mindig levonhatsz belőle valamit. Kivéve ha koráról van szó. Mert ilyenkor mindig hozzáadhatsz valamit.* — Tudja asszonyom, hogy miért volt a görögöknél a visszhang mindig nő által képviselve? . . . Valószínűleg azért asszonyom, mivel mindig a nőké az utolsó szó. * Ha a bábuk kicsinyek, akkor játék bábuknak nevezzük őket és elálszunk velök. Ha megnőttek divatbábú a ne* vök és ők játszanak velünk. ♦ z A nők bátorsága. Mink Paula a franczia nők jogainak híres 5 védője, nemrég, körülbelül 160 nőből álló gyülekezet előtt igen tüzes beszédet tartott. Határtalan lelkesedéssel kiáltá : „A nő minden tekintetben egyenlő a férfival, még a személyes bátorságot, illetőleg is“. E pillanatban felsikolt a gyűlés egyik tagja : „Jaj egy egér futkos a padlón !u Iszonyú pánik keletkezik s a terem egy perez alatt kiürül. A „férfival személyes bátorságra nézve is egyenlő nők“ — egy egér elől a szónokkal együtt mind Az asszonyok országában, Paraguayban egy férfira épen harminc« asszony esik. Hogy ez a körülmény milyen viszonyokat hoz létre, azt egy báli párbeszéd közlésével mutatjuk ki, melyet egy fiatal olasz folytatott egy assuncionis széppel — „Donna Livi, kérdezte az olasz — valószínűleg tréfából, — akarsz nemmé lenni?“ — Az itt minálunk is nem szokás. — „De hát mit tesznek 1 akkor? — Szeretik egymást. — „Hátit akarsz engem szeretni?“ — Azt még nem mondhatom, — felelt, a leány I hosszú tétovázás után, — nem tudom, a hogy fogok-e irántad rokonszenvet, érezni. — „De hát hogy akarod ezt, megtudni, kedvesem ?“ — Hozz nekem mindennap egy virágot, akkor majd megtudom, mit érzek irántad. — Az ti európai erkölcsbiró talán elítélné a a paraguayi nőket, de az ő fogalmuk sí szerint a szerelem sohasem lehet bűn. ;u Egy szóvíis, Paraguay a Don Juanok paradicsoma azzal a javitással, hogy ott minden férfi — Don Juan. * A nő életében is minden évnek tizenkét hónapja van, kivéve a gyász évet.______________________________ Esztergomi levél. (Sikor Margit tárczijára.) Nagyon ritka kivétel lehetne az a írónő, a ki a nyilvánosság előtti férfiakat dicsérgetné. Sokkal érdekesebb de természetesebb is, hogy a lés urainak“ teremtését finom „terem össze káromkodjak. És ez minket nagyot mulattat. Nem régiben egy igen indulatos kis iczát olvastam egy kis győri írónőéi, kinek szép tehetsége előtt különen szívesen meghajtok. A kis kacsa roppant erős dorongot csinált az engedelmes tollnyelecskéból s a mosolygó szempár olympusi haragot kezdett lövelni, ami inkább illik íeusz ur komoly homlokához, mint ’alias Athéné úrnő nyájas vonásaihoz. Az ezer detailba sziporkázó fő vád az, hogy a mai férfiak érzelmeinek, kantának s jellemének alapja nem gyér), mint hiúság. Hát hiszen van benne valami, hogy sípjainkban a férfiasság erényei mininkább hanyatlanak a fiatalságnál ezdünk elnőiesedni ízlésben, érzésben s idegességben is egyaránt. Hanem azért még mindig vannak kistelek s ezek nem érdemelnek átalánozást. Még mindig akadnak fiatal einnek, akik név, pénz és nepotismus Slkül felkészdik magukat olyan maislatra, honnan sohasem, akit tisztán a hiúság tekinthet alá útlevele kauzol az életben. Vannak fiatal emberek, akik elvekezmények és küzdelmek nélkul znak. Akik az ízléstelenség és javítatlanság vétkeit egyszerre követik el nem tudják, hogy mikor Kkre a léha kamaszokra, vétkeznek, kiknek hidas még csak egy szikrányit sem a szöuliét, nem érdemes reflectálni.ők fiatal emberek ugyan, de C9.ikért, mert még nem értek rá elég megvénülni, különben nem a halál bajnokai. A mai fiatalság azon részének, mely mély életpályára lépve, komoly elhalgzással végzi tanulmányait s kezdi i életet, nem juthat érkezése a hininak szolgálni ; az a rész pedig mely elegáns ruházatot többre becsülik egy vizsgálatnál, vagy akármilyen irodalmi és művészeti élvezetnél, az sehogy sem érdemes korholatra. Sokan vagyunk, sokat kell tanulnunk, és küzdnünk, mire a mindennapi kenyeret kiérdemeljük. Nem vagyunk már könnyelmű legénykék, mire a társadalomban s a közéletben bizonyos pozicziót elfoglaltunk s akkor az élet gondjai nem igen engednek időt a hiúság nevetséges szolgálatára. Ne haragudjék tehát kedves kis kolléga a férfiakra. Haragudjék csak azokra a kik koruknál fogva ugyan egy glédába, de ürességüknél és ízléstelenségüknél fogva mégis egy egészen elkülönített glédába esnek. Van a hiúságnak egy nemesvérű rokona, a kit igen könnyű összetéveszteni vele. Ez az önérzet. Egy önérzetes fiatal ember tisztában van életczéljával s az embereket tartalmuk szerint becsüli. A hiúság sohase keres tartalmat csak tetszetős külsőt. A hiú ember tetszeni óhajt s nevetségessé válik. Az önérzetes ember becsülést keres s meg is találja. Hiúság és ostobaság törvényes házasságban élnek. A hiúság az asszony s az ostobaság a férfi. Az egymáshoz tökéletesen méltó házastársakat a szellemes sors különben örökös meddőségre kárhoztatta. De a faj azért halhatatlan. Kikerül a hiúság is meg az ostobaság is mindenféle kinövésből s az egymásnak teremtett hibák kölcsönös találkozással egészítik ki egymást. Nem érdemes tehát azok ellen szellemtelen kamaszok ellen írni, a kik a sem érezni sem gondolkodni nem képesek s a kik csak külsőségekben ’’bírnak érvényesülni. De nem is szorul védelemre azután az a hatalmas tábor, melyben a „teremtés urai“ nemcsak korszakok alkotására, de a valódi boldogság megteremtésére is képesítve és hivatva vannak. §&SaW £)Z. megfutottak.* HÍREK. — Kluger Adolf fogyasztási hivatalnok helyére már megtörtént a választás. Az állomást Paily Gusztáv kapta meg szavazattöbbséggel. — Sajtóper. Holnap fogják tárgyalni a budapesti esküdtszék előtt Bártfay sajtóperét Brussy János ellen. A vádló ügyvéde Eötvös Károly, a vádlotté Komjáthy Béla. A sajtóper lefolyásáról részletes tudósítást fogunk hozni. — Utálom a szerencsés embert. Nos ? — Ölj be, hogy beszélhetsz ilyet ? — A galileei ördögök azokban mint a kövér gabonában a patkányok.laknak. — Nem mindig. Meg fogod látni, hogy nem mindig. — Jér csak hozzám hétfőn estve vacsorára. Nagyszerű borom van s a feleségem felséges kisgazda asszony. — Nem megyek. Harkály úr haragosan kelt fel és távozni készült. — Bizony Isten, nem eresztelek. Tölts nálunk egy jó estvét. Pulyka sült, Péter, jó bor, badacsonyi. Péter nem más ... ott lesz talán Patak Józsi is. . . sokat emlegettük. A Patak Józsi névre valami örömféle érzés csillant fel a szegény kopott ruhás ember szemeiben. Újra leült. — Hát él még Patak Józsi ? Hol van ? Eh mégis nem megyek. Mi öömed lenne abban, ha elmennék hozzád ? Én nem tudok se zongorázni, se fuvolázni a vendégeid mulattatására — én nem fuvolázom — — De hegedülsz, olvastam, hogy tudsz hegedülni. Oh sírtunk a hegedű szódon. Bolond vén Péter! Nem, nem Péter, olyan szomorúan szóló hegedűt nem akarunk. Semmit sem akarunk, csak elbeszélgetni a múltról, a szép isteni múltról, mikor még nem voltál Harkály Péter, mikor még meg volt a jó kedved. Hisz tudod-e milyen vidám ember voltál? Jó barátok voltunk. Tarts most is annak. Én szegény fiú voltam, de isten megsegített, nagyon pompás helyzetben vagyok. Te itt megkapjuk a módját, hogy isten tégedet is megsegítsen. Ne félj, kikapjuk a módját — vén Pétin. Hát, mi? | ! csakugyan van sok gyerek? — Van. | — Nekem csak két kis leányom van. Egy nekem is meghaltam ! Oh majd belebolondultam, de lásd megvidámodtam. Te is ne légy bús, azzal mindenkit megsértesz , és ne haragudjál az emberekre, mert az rosszul esik nekik. Élj ősz ? Pulyka... tudod ? — Ha Patak Jóska is. — Ott lesz, ott lesz. Tehát, mi? Jösz ? — Jó, elmegyek. — Meglásd Péter, nagyszerűen kikapjuk a módját, hogy te is boldog, szerencsés ember légy, összefogunk. De jöjj. . . jöjj.. Jöjj, jöjj. . Ez a szó csengett, bengett a Harkály Péter füleiben a hosszú üres utczákon : jöjj, jöjj. Sok ember szájba se venné , mi egy pulyka, ám a női és gyermeki szív mégis máskép vélekedik. Fehére, soványa, kövére, a melle, a törzse, a püspök falatja — ezek mind-mine elragadó részecskék. A nő még nem is látja , már érzi; a gyermek látja is, érzi is — és már őszi is, holott hol van még ? Vidám zsibongás, az öröm és boldogság közeledő tavaszi szellője csapta meg a Harkályék lakását. Harkály úr úgy tett, hogy ő nem örvend, ő az ily kicsiséget egybe se veszi — és egyre ott állt, mikor Harkályné a gallérokon a kézelőket keményítette, simította. — Fehérebbre édesem, tudod fehérebbre. És tán keményebbre ugy, úgy keményebbre. Álljon az a gallér, mint az igazság. — Első dolog, hogy az ember egészen tisztán jelenjék meg. Ön ebben nem is volt hiány, Harkályné mintha csak tanári nagy banquettra készítette volna férjét. Tündöklött a szép fehér gallér. Ez a legolcsóbb férfi disz. — Sokat ne beszélj — oktatta a hitves társ emberét — hadd beszéljen más. Hogy vagyunk ? hát nagyon jól vagyunk. Mit Csinálunk ? Hát egész nap dolgozunk. Mit eszünk ? hát semmi bajunk Istennek hála ! ! Itt a nagyszerű kiállítás a szomszédunkban. Százezer forintokat vernek fel csak szegekben és milliókat fényes jólétükben, az ám akkor Isten hogy venné le gondját a szegény családokról. Nevess, mulass, egyél igyál, de keveset — én a gyermeket hamar lefektetem — és — — — No ahol te akarsz engem vigasztalni. Eredj nem szép olyan hamar ellágyulni — asszony ! Ilyen embereknek is kell lenniök mint mi. S a férj csókjaival — mert ezeket nem tudták elperelni, elmarni a hires Ricz testvérek Harkály uraktól — forró csókjaival szárította le neje gyöngén hulló könyveit. ^ így ment Harkály úr az első diadalra, Pest városában — nagy úri vacsorára — egy régi jó baráthoz. Ragyogtak a csillagok, felségessen mutatták az utat és a tündöklő lámpák is ezer sugárral szolgáltak vezetőül Úgy tetszett, mintha az emberek, járó-kelők jobb szívvel néznének Harkály ima , felismernék rajta hogy nagyon vacsorára hivatalos. Csak Grüll úr — ki füvészével ballagott hazafelé és találkozott a szomszéd úrral — nem akart hódolni, ő most is a saját boldogságával volt eltelve és talán néhány szép uj nótával. Hirtelen el is suhantak egymás mellett. Van a szegényekben is irigység! Van, van ! A magyar utczai palota második emeletén nyájas mosollyal köszöntötte egy fehér nyakkendő, fehér mellényes és sárga keztyűs szolga Harkály urat. Valami olyan formát dadogott nevetve a szolga, mint Harkály úr ösmeretes bundáját leemelte ; mindjárt megismertem. Fényes díszes társaság. Minden ember egyszerre emelkedett fel a Harkály a Harkály! suttogták derülten. Hát a fűrész hol van ? . . . oh olyan vidám is a szív ! — Harkály Péter régi kedves barátom — lépett felé nyájas őszinte mosollyal a déli háziúr, erőteljes és viruló egészséggel mely a tiszta nemes szivek sajátja legtöbbször. — Feleségem — mutatott a háziúr egy szeretetre méltó kis élénk hölgyre, kinek piros ajkain nagy ragyogó szemeiben, fehér homlokán, redőtlen tiszta arczán az a lélek beszélt, melyet még Harkály ur is bizodalommal köszöntött. Néhány barátságos szó után a társaság rögtön visszatért félbe hagyott beszélgetése tárgyához. Harkály urat senki se háborgatta, nem kellett neki védekeznie, vallomásokat tennie, vádolnia, keseregnie, — mely oly nevetséges azok előtt — kik boldogok — s még nevetségesebb azok előtt, kik szívtelenek. Harkály úr mint a gyógyuló beteg , egy hamar érezte azt az erőt, melyet a meleg