Esztergom és Vidéke, 1885 (7. évfolyam, 1-104. szám)

1885-11-08 / 90. szám

utalmuk ballagó elszám­orodot­t család­apáik ábrázatáb­ól egyértemíűleg volt leolvasható a kíváncsiság : Vajha már egyszer a háziurakat lehetne társze­­kerekre pakkolva elszállítani valahová, annak is a fen­ekére. Általános volt a hurczolkodás a ke­­repesi úton, mintha az egész lakosság készült volna elhagyni a várost. Ha­lottak napja egész népvándorlást idé­­zett elő ama kapuk felé, melyek fö­lébe ez van írva : Föl­támadunk ! Pom­pás élővilág koszorúkkal megrakott bérkocsik minden veszedelmes pilla­natban elgázolással fenyegették azokat a szerény halandókat, kik kedveseik emlékének csak vagdalt papírszeletek­ből összefűzött koszorút szentelhettek. Az egyetemi ifjak kegyelete pedig oly fokra hágott, hogy két pártra szakadva kétszer is elénekelték a Hym­nust, egy-egy vértanú sírjánál. A temetőben napestig tolongott a gyászoló népség. Nem csoda, hogy az élők alig tudnak megférni ott, hol már a holtaknak sincs helyük, amennyiben pár hó múlva a Budapesten elhunytakat Kő­bányán fogják eltakarítani. Sóhajtva mondhatom csak ki, vége a kiállításnak is. Fényes ünnepélyes­séggel nyitották meg, ugyanolyannal zárták be, ráadásul persze másfél­­félmillió defic­ettel.Most már azon fo­lyik a vita, mi legyen a nagy ipar­­csarnokból, pálmaház, télikert, avagy elárusító csarnok. Kezdődnek különben a leleplezések is és már előre veti ár­nyékát a megjelenő félben levő röp­­irat, melyet „A kiállítás svibákjai” czimmel hirdet egy névtelen. Az ered­mények mérlegelésénél már­is konsta­tálható, hogy legnagyobb haszna volt a kiállításból a hannoveri bankárnak, ki a kedvezményes vidéki utazók nya­kára rákötött mintegy 600,000 frt áru sorsjegyet és e mellett elseperte azok elől a százezrek által áhított 100,000 fitos főnyereményt, így jár aki ért a reklámhoz. Ez utóbbi tekintetben versenyezhetne a hannoveri bankárral egy bájos mű­vésznőnk, akit szerfölött bántott, hogy­ a lapok három napja nem írtak róla­ semmit. De segített magán a furfan­­­­os. Elszalajtotta saját külön Jakab­­ ügyvédét a szerkesztőségekbe egy le­­­­véllel, melyben elvált férje azt írja,­­ hogy Ilka iránt uj szerelmi lángra j­s gyulladt és nem akar válni. Most már­­ a lapok megint, írnak Ilka válópöréről, si­a a művésznő elégedett, mosol­lyal dől hátra hintaszékébe. A nőkről s a nőknek. el Ha egy nő valami történetet mond neked, akkor mindig levonhatsz belőle valamit. Kivéve ha koráról van szó. Mert ilyenkor mindig hozzáadhatsz valamit.* — Tudja asszonyom, hogy miért volt a görögöknél a visszhang mindig nő által képviselve? . . . Valószínűleg azért asszonyom, mivel mindig a nőké az utolsó szó. * Ha a bábuk kicsinyek, akkor játék bábuknak nevezzük őket és el­álszunk velök. Ha megnőttek divatbábú a ne­­­* vök és ők játszanak velünk. ♦ z A nők bátorsága. Mink­­ Paula a franczia nők jogainak híres 5 védője, nemrég, körül­belül 160 nőből álló gyülekezet előtt igen tüzes be­szédet tartott. Határtalan lelkesedéssel kiáltá : „A nő minden tekintetben­­ egyenlő a férfival, még a személyes bátorságot, illetőleg is“. E pillanatban felsikolt a gyűlés egyik tagja : „Jaj egy egér futkos a padlón !u Iszonyú pánik keletkezik s a terem­ egy perez alatt kiürül. A „férfival személyes bátorságra nézve is egyenlő nők“ — egy egér elől a szónokkal együtt mind Az asszonyok országában, Paraguay­ban egy férfira épen harminc« asszony esik.­­ Hogy ez a körülmény milyen viszonyo­­­­kat hoz létre, azt egy báli párbeszéd­­ közlésével mutatjuk ki, melyet egy fiatal olasz folytatott egy assuncioni­s széppel — „Donna Livi, kérdezte az­­ olasz — valószínűleg tréfából, — akarsz­­ nemmé lenni?“ — Az itt minálunk is nem szokás. — „De hát mit tesznek­­ 1 akkor? — Szeretik egymást. — „Hátit akarsz engem szeretni?“ — Azt még­­ nem mondhatom, — felelt, a leány I hosszú tétovázás után, — nem tudom, a hogy fogok-e irántad rokonszenvet,­­ érezni. — „De hát hogy akarod ezt­­, megtudni, kedvesem­ ?“ — Hozz nekem mindennap egy virágot, akkor majd­­ megtudom, mit érzek irántad. — Az ti európai erkölcsbiró talán elítélné a a­ paraguayi nőket, de az ő fogalmuk sí szerint a szerelem sohasem lehet bűn. ;u Egy szóvíis, Paraguay a Don Juanok paradicsoma azzal a ja­vitással, hogy ott minden férfi — Don Juan. * A nő életében is minden évnek ti­zenkét hónapja van, kivéve a gyász évet.______________________________ Esztergomi levél. (Sikor Margit tárczi­jára.) Nagyon ritka kivétel lehetne az a­ írónő, a ki a nyilvánosság előtt­i férfiakat dicsérgetné. Sokkal érdekesebb de természetesebb is, hogy a lés urainak“ teremtését finom „terem össze káromkodjak. És ez minket nagyot mulattat. Nem régiben egy igen indulatos kis i­czát olvastam egy kis győri írónő­éi, kinek szép tehetsége előtt külön­­­en szívesen meghajtok. A kis kacsa roppant erős dorongot csinált az engedelmes tollnyelecskéból s a mosolygó szempár olym­pusi hara­got kezdett lövelni, ami inkább illik íeusz ur komoly homlokához, mint ’alias Athéné úrnő nyájas vonásaihoz. Az ezer detail­ba sziporkázó fő vád a­z, hogy a mai férfiak érzelmeinek, kantának s jellemének alapja nem gyér), mint hiúság. Hát hiszen van benne valami, hogy sípjainkban a férfiasság erényei min­in­kább hanyat­lanak a fiatalságnál ezdünk elnőiesedni ízlésben, érzésben s­­ idegességben is egyaránt. Hanem azért még mindig vannak ki­stelek s ezek nem érdemelnek átaláno­­zást. Még mindig akadnak fiatal ein­nek, a­kik név, pénz és nepotismus Slkü­l felkészdik magukat olyan ma­­islatra, honnan sohase­m, akit tisztán a hiúság tekinthet alá útlevele ka­­uzol az életben. Vannak fiatal emberek, a­kik elveke­zmények és küzdelmek nélkul znak. A­kik az ízléstelenség és javí­­ta­tlanság vétkeit egyszerre követik el nem tudják, hogy mikor K­kre a léha kamaszokra, vétkeznek, kiknek hidas még csak egy szikrányit sem a szöuliét, nem érdemes reflectálni.­­ők fiatal emberek ugyan, de C9.ik­ért, mert még nem értek rá elég­­ megvénülni, különben nem a ha­lál bajnokai. A mai fiatalság azon részének, mely mély életpályára lépve, komoly elha­­l­gzással végzi tanulmányait s kezdi i életet, nem juthat érkezése a hin­­i­­nak szolgálni ; az a rész pedig mely elegáns ruházatot többre becsüli­k egy vizsgálatnál, vagy akármilyen iro­dalmi és művészeti élvezetnél, az sehogy sem érdemes korholatra. Sokan vagyunk, sokat kell tanul­nunk, és küzdnünk, mire a mindennapi kenyeret kiérdemeljük. Nem vagyunk már könnyelmű legénykék, mire a tár­sadalomban s a közéletben bizonyos pozicziót elfoglaltunk s akkor az élet gondjai nem igen engednek időt a hi­úság nevetséges szolgálatára. Ne haragudjék tehát kedves kis kol­léga a férfiakra. Haragudjék csak azokra a kik koruknál fogva ugyan egy glédába, de ürességüknél és ízléstelenségüknél fogva mégis egy egészen elkülönített glédába esnek. Van a hiúságnak egy nemesvérű ro­kona, a kit igen könnyű összetéveszteni vele. Ez az önérzet. Egy önérzetes fiatal ember tisztában van életczéljával s az embereket tartalmuk szerint be­csüli. A hiúság sohase keres tartalmat csak tetszetős külsőt. A hiú ember tetszeni óhajt s ne­vetségessé válik. Az önérzetes ember becsülést keres s meg is találja. Hiúság és ostobaság törvényes há­zasságban élnek. A hiúság az asszony s az ostobaság a férfi. Az egymáshoz tökéletesen méltó házastársakat a szel­lemes sors különben örökös meddőségre kárhoztatta. De a faj azért halhatatlan. Kikerül a hiúság is meg az ostobaság is mindenféle kinövésből s az egymás­nak teremtett hibák kölcsönös találko­zással egészítik ki egymást. Nem érdemes teh­át azok ellen szellemtelen kamaszok ellen írni, a kik a sem érezni sem gondolkodni nem ké­pesek s a kik csak külsőségekben ’’bír­­nak érvényesülni. De nem is szorul védelemre azután az a hatalmas tábor, melyben a „te­remtés urai“ nemcsak korszakok alko­tására, de a valódi boldogság megte­remtésére is képesítve és hivatva van­nak. §&SaW £)Z. megfutottak.* HÍREK. — Kluger Adolf fogyasztási hiva­talnok helyére már megtörtént a válasz­tás. Az állomást Pai­ly Gusztáv kapta meg szavazattöbbséggel. — Sajtóper. Holnap fogják tárgyalni a budapesti esküdtszék előtt Bártfay sajtóperét Brussy János ellen. A vádló ügyvéde Eötvös Károly, a vádlotté Komjáthy Béla. A sajtóper lefolyásáról részletes tudósítást fogunk hozni. — Utálom a szerencsés embert. Nos ? — Ölj be, hog­y beszélhetsz ilyet ? — A galileei ördögök azokban mint a kövér gabonában a patkányok.laknak. — Nem­ mindig. Meg fogod látni, hogy nem mindig. — Jér csak hozzám hétfőn estve vacso­rára. Nagyszerű borom van s a feleségem felséges kis­gazda asszony. — Nem megyek. Harkály úr haragosan kelt fel és tá­vozni készült. — Bizony Isten, nem eresztelek. Tölts nálunk egy jó estvét. Pulyka sült, Péter, jó bor, b­adacsonyi. Péter nem más ... ott lesz talán Patak Józsi is. . . sokat emle­gettük. A Patak Józsi névre valami öröm­féle érzés csillant fel a szegény kopott ruhás ember szemeiben. Újra leült. — Hát él még Patak Józsi ? Hol van ? Eh mégis nem megyek. Mi ö­öm­ed lenne abban, ha elmennék hozzád ? Én nem tu­dok se zongorázni, se fuvolázni a vendégeid m­ulattatására — én nem fuvolázom — — De hegedülsz, olvastam, hogy tudsz hegedülni. Oh sírtunk a hegedű szódon. Bolond vén Péter! Nem, nem Péter, olyan szomorúan szóló hegedűt nem akarunk. Semmit sem akarunk, csak elbeszélgetni a múltról, a szép isteni múltról, mikor még nem voltál Harkály Péter, mikor még meg volt a jó kedved. Hisz tudod-e milyen vidám ember voltál? Jó barátok voltunk. Tarts most is annak. Én szegény fiú voltam, de isten megsegített, nagyon pompás hely­zetben vagyok. Te itt megkapjuk a módját, hogy isten tégedet is meg­segítsen. Ne félj, kikapjuk a módját — vén Pétin­. Hát, mi? | ! csakugyan van sok gyerek? — Van. | — Nekem csak két kis leányom van. Egy nekem is meghalt­am ! Oh majd bele­bolondultam, de lásd megvidámodtam­. Te is ne légy bús, azzal mindenkit megsértesz , és ne haragudjál az emberekre, mert az rosszul esik nekik. Élj ősz ? Pulyka... tu­dod ? — Ha Patak Jóska is. — Ott lesz, ott lesz. Tehát, mi? Jösz ? — Jó, elmegyek. — Meglásd Péter, nagyszerűen kikapjuk a módját, hogy te is boldog, szerencsés ember légy, összefogunk. De jöjj. . . jöjj.. Jöjj, jöjj. . Ez a szó csengett, bengett a Harkály Péter füleiben a hosszú üres utczákon : jöjj, jöjj. Sok ember szájba se venné , mi egy pulyka, ám a női és gyermeki szív mégis máskép vélekedik. Feh­ére, soványa, kövére, a melle, a törzse, a püspök falatja — ezek mind-mine elragadó részecskék. A nő még nem is látja , már érzi; a gyermek látja is, érzi is — és már őszi is, holott hol van még ? Vidám zsibongás, az öröm és boldogság közeledő tavaszi szellője csapta meg a H­ar­­kályék­ lakását. Harkály úr úgy tett, hogy ő nem örvend, ő az ily kicsiséget egybe se veszi — és egyre ott állt, mikor Harkályné a g­alléro­­kon a kézelőket ke­m­ényítette, simította. — Fehérebbre édesem, tudod fehérebbre. És tán keményebbre ugy, úgy keményebbre. Álljon az a gallér, mint az igazság. — Első dolog, h­ogy az ember egészen tisztán jelenjék meg. Ön­ ebben nem is volt hiány, Harkályné mint­ha csak tanári nagy banquettra készí­tette volna férjét. Tündöklött a szép fehér gallér. Ez a legolcsóbb férfi disz. — Sokat ne beszélj — oktatta a hitves társ emberét — hadd beszéljen más. Hogy vagyunk ? hát nagyon jól vagyunk. Mit Csinálunk ? Hát egész nap dolgozunk. Mit eszünk ? hát sem­mi bajunk Istennek hála ! ! Itt a nagyszerű kiállítás a szomszédunkban. Százezer forintokat vernek fel csak szegek­ben és milliókat fényes jólétükben, az ám akkor Isten hogy venné le gondját a sze­­gény családokról. Nevess, mulass, egyél igyál, de keveset — én a gyermeket hamar lefektetem — és — — — No ahol­ te akarsz engem vigasztalni. Eredj nem szép olyan hamar el­lágyulni — asszony ! Ilyen embereknek is kell lenniök mint mi. S a férj csókjaival — mert eze­ket nem tudták elperelni, elmarni a hires Ricz testvérek Harkály uraktól — forró csókjaival szárította le neje gyöngén hulló könyveit. ^ így ment Harkály úr az első diadalra, Pest városában — nagy úri vacsorára — egy régi jó baráthoz. Ragyogtak a csillagok, felségessen mu­tatták az utat és a tündöklő lámpák is ezer sugárral szolgáltak vezetőül Úgy tetszett, mintha az emberek, járó-kelők jobb szívvel néznének Harkály ima , felismernék rajta hogy nagyon vacsorára hivatalos. Csak Grüll úr — ki füvészével ballagott haza­felé és találkozott a szomszéd úrral — nem akart hódolni, ő most is a saját boldog­ságával volt eltelve és talán néhány szép uj nótával. Hirtelen el is suhantak egymás mellett. Van a szegényekben is irigység! Van, van ! A magyar utczai palota második emele­tén nyájas mosollyal köszöntötte egy fehér nyakkendő, fehér mellényes és sárga kez­­tyűs szolga Harkály urat. Valami olyan formát dadogott nevetve a szolga, mint Harkály úr ösmeretes bundáját leemelte ; mindjárt megismertem. Fényes díszes társaság. Minden ember egyszerre emelkedett fel a Harkály a Harkály! suttogták derülten. Hát a fűrész hol van ? . . . oh olyan vidám is a szív ! — Harkály Péter régi kedves barátom — lépett felé nyájas őszinte mosollyal a déli háziúr, erőteljes és viruló egészséggel mely a tiszta nemes szivek sajátja legtöbb­ször. — Feleségem — mutatott a háziúr egy szeretetre méltó kis élénk hölgyre, kinek piros ajkain nagy ragyogó szemeiben, fehér homlokán, redőtlen tiszta arczán az a lélek beszélt, melyet még Harkály ur is bizoda­­lommal köszöntött. Néhány barátságos szó után a társaság rögtön visszatért félbe hagyott beszélgetése tárgyához. Harkály urat senki se háborgatta, nem kellett neki védekeznie, vallomásokat tennie, vádolnia, keseregnie, — mely oly nevetséges azok előtt — kik boldogok — s még nevetségesebb azok előtt, kik szív­telenek. Harkály úr mint a gyógyuló beteg , egy hamar érezte azt az erőt, melyet a meleg

Next