Esztergom és Vidéke, 1885 (7. évfolyam, 1-104. szám)

1885-08-02 / 62. szám

Esztergom VII. évfolyam 62. szám­ Vasárnap, 1885. augusztus 2-án. Megjelenik hatlenkint kétszer, VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész áv­re............................. • • 6 Irt — kr« fél évre............................................«3. — negyedévre . Egy szám ára 7 kr. i. es Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: SzENT­ y^INtíA-UTCA 317. hová­r lap szellemi részét illető közlemények kü­ldendők. KIADÓHIVATAL: SZÉCHENI­ TÉR. , I­otií a hivatalos , a m­agyín hirdetések, a nyiltóroe szánt köz­lemények, előfizetési pénzek és rephumságok in­tézendők [UNK]__ HIRDET­ÉS­EK. HIVATALOS HIRDETÉSEK: 1 szótól 100 szóig — frt, 76 kr. 100—200-ig 1 n 50 „ 200—300-ig . 2 „ 25 „ Bélyegdíj 30 kr. MAGÁNH­IRDETÉSEK megállapodás szerint lehető legjHiányosabban közöltetnek. N­YILTTÉR sora 20 Kr Esztergom és a színészet. Esztergom, aug. 1. Minden esztendőben igen tanulságos példák szo­lgál­tatnak anyagot azon kér­déshez, hogy miként lehetne nálunk a színészetnek biztos alapot vetni. Amint hogy alig van város hazánk­ban, hol helyi sajtó ne szolgálná a közönség érdekeit, melyekkel a fővá­rosi sajtó nem ér rá törődni: ép úgy alig van már intelligensebb vidéki városunk, melyben a magyar színészet­nek tisztességes csarnoka ne lenne. A színészet és az irodalom igényekké sőt szükségletté kezdenek válni s ez vallja legszebben haladásunkat. Olyan csendes és békés korban élünk, hogy teljesen rohamos haladásunk hé­zagainak kitöltéséhez láthatunk s olyan kedvező szellemi viszonyok közé kerül­tünk, hogy különbséget bírunk tenni a pártolni s a kiselejtezni való között. Azelőtt hangos torokkal kiabálták szerencsétlen komédiások, hogy : mi a nemzet napszámosai vagyunk, mi nemzeti nyelvet szolgáljuk, ha jó h­­a­zafiak vagytok, gyertek a színházba, mert a mi ügyünk nemzeti ügy! Most már nem pártoljuk csupa ha­­zafiságból a színészethez menekült sze­metet, hanem intelligenciát és tehet­séget keresünk azoknál, akik nálunk babért és kenyeret keresnek. Esztergom is így gondolkodik és cselekszik. A truppokat nem utasítja ugyan ki, mert az országutakat nem­zetközi jogokkal barangolhatják, de agyonhallgatja őket s feléje se néz a színháznak. Jártak itt már egész rossz, közép­szerű s egész jó társulatok. A Ba­­loghok, Völgyiek, Tóth Bélák satöbbiek nem csináltak ugyan rólunk kellemes memoiiokat, de Beődy és (első ízben) Aradi mint jó középszerű társulatok teljesen meg voltak már elégedve. Nagy Lujza kitűnő, de tartha­tatlanul magas árakkal szerződtetett színtársulata nem panaszkodhatott mél­­tánytatalanságról . Krecsányi I­g­n­á­c­z kitünően szervezett szín­társulata, óriási kiadásai mellett is kellő elismerésben részesült, úgy hogy a legkitűnőbb színtársulat legkedve­sebb állomáshelyének tarthatta Esz­tergomot. Mi ebből a tanulság ? Az, hogy egy kitűnő intelligentiá­­val és tehetségekkel dolgozó színigaz­gatónak, aki solid alapon szervezkedik, nem lehet elbuknia Esztergomban. És az is, hogy az intelligens és tehetséges színészeket örömmel fogadja kebelébe társadalmunk s szívesen nyújtja át nekik a megérdemelt koszorút. Pedig az aréna padjai és úgyneve­zett páholyai csak olyan vesztőhelyek, akár a színpad, melyet találóan kia­padnak is lehet nevezni. Nagyobb com­fort mellett mennyire megsokasodnék a szinpártoló közönség is ! Aradi Gerő nagy deficittel hagyta el Esztergomot, hová alig jött be négy-öt figyelemre méltó tehetséggel. De megtanulhatta a maga kárán, hogy Esztergomnak olyan igényei van­nak, melyeket csak egy elsőrendű­ szín­társulattal lehet teljesen kielégíteni. A mi közönségünk nem szeret állan­dóan puszta részvétből színházba járni. Nemes szórakozást s művészi gyönyört keres azoknál, akiknél mindezt tehet­ség és tanulmány mellett meg is ta­lálja. Simor-muzeum. (Kérelem.) Egymás után jönnek városunkba a touristák s nagy érdeklődéssel sietnek a prim­ási palota Simor-muzeumának megtekintésére. A nagyszerű áldozatkészséggel ala­pított katholikus muzeum­ nevezetessé­gei már is nagyhírűvé tették a prim­ási palotát s vele Esztergomot. Vannak itt csakugyan olyan művé­szeti kincsek és ereklyeszerü ritkasá­gok, melyek a műtörténetben is kiváló helyet biztosítanak a herczegprimás múzeumának. Mazarin Louvret alapított, Simor egy katholikus múzeumot létesít, mely hi­vatva van nemcsak hazánkban, de az egész tudományos világban nagy missiót tel­jesíteni s a művészetnek a vallás mo­tívumaiból és régióiból örökbecsű for­rást nyitni. Bár­ennyire is el vagyunk telve a tisztelet és hála őszinte érzéseivel, bár­mennyire is le vagyunk kötelezve azon előzékenység által, mely bennünket a műkincsekhez kalauzol : még mindig marad egy óhajunk, melynek kifejezést szeretnénk adni. Ez az óhaj pedig nem egyéb, mint az, hogy legyen a Simor-múzeum teljesen tanul­mányozhatóvá téve, vál­jék egészen közkinc­csé egy részletes ka­talógus ál­tal. A Simor-múzeum nemcsak négyszáz szép festményből áll. Van ott metszet­tár, régiségtár, ritkaságok gyűjteménye s díszmű­tár és egyéb is. Ha az érdeklődő világ a nagyszerű tudományos készletről világosan tájé­koztató kalauzt kapna a kezébe, akkor Esztergomot még nagyobb számban ke­resné fel az utazó közönség s a ta­nulmányozók érdeklődése. A herczegprímás nagylelkűségéből alapított Simor-múzeum magánjellegű alkotás. Elég hálával és elismeréssel tartozunk adózni érette így is, amint van, mert Esztergomnak dicsőséget sze­rez. Nem kérhetünk olyasmit, amivel a Simor-múzeum, mint nem nyilvános jellegű intézmény nem tartozhatik a nyilvánosságnak. Csak a puszta óhajtásnál maradunk tehát, s ennél is csak Esztergom ér­dekéből). A legcsekélyebb vívmányért is szívesen fölemeljük szavunkat, ha abból városunknak akár anyagi, akár szellemi gyarapodása remélhető. Már pedig ha a Simor-muzeum nagy­lelkű alapí­tója, a herczegprímás, nagy­szerű műkincseiről tájékoztató kataló­gust adatna ki, akkor ugy a laikus, mint a szakértelmes utazó érdeklődése már eleve föl lenne keltve a látni- és és tanulni­valókról, a múzeum tartal­máról a megszemlélés alkalmával rend­szeres áttekintést szerezhetne s a ki­válóbb tárgyakat részletesebb tanul­mány tárgyává is tehetné. Városunkat pedig sokkal nagyobb számban keresné fel az ország s a külföld. (A tudományos nőkre.) A tudományosság mennyire árt a leánynak: Mind a kilencz múzsa férjtelenül maradott. (A hét bölcs.) A görögök közt, mint mondják, hét bölcs vala egykor. Hogy hány volt a bolond , hallgat a bölcs krónika. (Egy asszonynak.) Asszonyom ön, hogy az ördögtől fél, hinni nehéz azt. Csaknem egész napon át, nézi tükörbe magát. StopCafé. (Karczolat.) Ne tessék gondolni, hogy valami tanító­képző intézet alumnium­áról van szó, mely­ben okos tápláltatás folytán csontig aszal­­­tatnak azok a fiatal óriások, kik később az ifjú nemzedék táplálására vannak hi­vatva. Nem. Én egyszerűen azon darab földről beszélek, melyet minden szombat este — mikor a mátkámhoz megyek — ott látok az uradalom egyik sarkán, ott mutogatja arczulatát azon kihívó követeléssel, hogy legelőnek nézzük. Pedig az egész természettudományi társulat nem bírna rajta felfedezni egy szál füvet. Helyesebb is volna azt a tért, ,,tehenek kaszinójának“ elnevezni, minthogy csak tár­salogni járnak oda. Jobban megszánja az ember őket, amint ott néma bánattal an­­dalognak, m­int az éneklő koldust. Hej ha a szép múltat vissza lehetne kérődzni ! Mióta a tagosítás — kétség kívül áldá­sos — intézménye megvalósult, s a legelő­illeték kiosztatott, azóta bizony sok köz­ség nagyböjtöt rendezett a marha­állomány számára. Sok kézzel-lábbal kapaszkodó ha­landó még a pitvar a földjén is hajlandó volna gabonát termeszteni. Hát hiszen jól is van az, de még sincs jól. Országos a panasz a barmászat (juj de veszett szó !) elhanyagolása miatt, melynek virágzása pe­dig nagy befolyással van a földmivelésre. Ha legelőd nincs , marhád csak teng, vagy egyátalán nincs; ha marhád nincs: nincs trágyád ; ha trágyád nincs : nem­ tudod a földnek vissza adni amit kaparkodó kézzel elszedsz tőle. Mert bolond beszéd az, hogy a jó földnek nem szükséges a trágya. A legerősebb bagaria csizma is kopik idővel, s a legáldottabb föld is elviselődik, kimerül. Példát akarsz ? Ott van Sziczilia, a római­ak alatt magtára volt a világnak és most koldus. A magyar embernek eredendő bűne, hogy nyers terményeit kiadja hazájából, mert nincs fejlett ipara, mely azt földol­gozná. — „A kivitt nyers terményekben talajának azon alkatrészeit adja el, melyek a földet egyedül képesítik növények terme­lésére, melyeket a legtermékenyebb talaj is csak igen korlátolt mennyiségben tartal­maz, s mely készlet, mint Liebig mondja, „csak arasztnyi időre elég“.— „Oly ország, mely folytonosan gabonát viszett ki, idők múltával kénytelen lesz vagy vinni be, vagy embereket vinni ki.A trágyát Ezt sem én mondom, hanem a kasznár­­né asszony, én nem tudnék ilyen okosat kifundálni. De annyit mégis tudok, hogy a kasznárné asszony is, az angol nemzetgaz­­dá­sz Carey művéből czitálhatta. No már ilyen körülmények között kétszeresen szük­séges a marhatenyésztést minden lehető módon előmozdítani, hogy a föld valami­kor be ne adja a kulcsot. Azonban hát mindezekre azt mondja az én Poldi bátyám, „hogy mit ért ilyen do­loghoz holmi téntás körmű­ ember ?“ Jól van Poldi bácsi igazsága van, sőt annál is több. Van négy marha, három tinó tartása, de m­ind a hét darab mégis olyan mint a kórházi leves, — oly sovány. Miután pedig nekem­ a birtokom — nem is tudom mennyi, — mind a holdvi­lágban van kihasítva, annál fogva nem is feleselek itt, mert még összeszidnak. Te pedig „nyájas“ olvasó ugy­e­bár a koplalót szeretnéd már látni ? No jer ve­lem. A nap oly erősen süt le, hogy a por is majd szikrát hány. A kopár térségen semmi életjelt nem látsz, mintha a Zah­ara sivatagból loptak volna ide egy darabot. Közepén óriási kutágas korihorgas gémmel néz a kútba, Arany János szerint. Az ágas mellé dörgölőzik, — már foglalkozás hi­­ányában egy életunt risíca, mely a kopla­lástól oly sovány, m­int egy diurnista. Ol­dalt a leszürődött világnézet nyugalmával andalog egy szőke példány. Kifogástalan szelídség ül fehér szemeiben , néha el-el nyújtja nyakát, s nehéz sóhajt küld, ki tudja merre, érzékeny tehén kebeléből, epedve várja a délutáni hazamenetel idejét. Mellette ifjúi könnyelműséggel ugrándozik egy borjú, annak még nincs fogalma a ne­héz időkről, majd megismeri, ha férfi — akarom mondani — teh­énkort ért. Egyszer­egyszer minden igaz ok nélkül — akár csak valami zágbrábi zavargó — felemeli farkát s merészen nyargal a síkon, máskor meg olyan művészi balett ugrásokat végez, m­int Jancsi a parádéskocsis farsang alatt. Kedves kis állat, eszem a c­ombját. Egy gyászban járó görbe szarva fél órája ott áll a vályúnál, bizonyosan arról gondolko­zik, hogy evett-e már ő ma, amire jól es­nék a víz. Orrától a farka hegyéig fekete, mint én mikor a ferblitől felkelek. Ilyen fekete színü tehénre mondta nekem egy keztyíiben született, monoklival nevelkedett pesti leendő sógorom, hogy „ebből fejik a fekete kávét.“ A legsűrűbb tömegben áll a bika. Hatalmas állat. Erő és fenség ül arczulatán. Tempósan mozog a farka. Nya­ka mocskos fekete, szinte dagadnak rajta az izmok. Néha méltóságteljesen megemeli a fejét s kegyetlen bariton hangon belé­bőgi a száraz levegőbe tizfontos szivének szerelmes haragját. Én akkora tisztelettel viseltetem iránta, hogy az utczán találkozva

Next