Esztergom és Vidéke, 1891 (13. évfolyam, 1-103. szám)
1891-11-26 / 95. szám
ESZTERGOM. XIII. ÉVFOLYAM. 95. SZÁM. CSÜTÖRTÖK, 1891. [TA •IR 26. MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER : VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. lil.ÖFSZETIJSI AR: Eg esy, évre Fél évre 6 frt — le r 3 Irt — kr Negyed évre.....................................................................I ö t 50 kr egy számára 7 kr. Városi és megyei érdekeink közlönye. SZERKesZTŐSÉG: PFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT, hová a lap «7.ellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓ-hIVATAL: SZÉCHENYI TÉR 331, hová a lap hivatalos és magánhirdetései, a nyilttérbe szánt közlemények, előfizetési pénzek és reklamálások intézendők. HIRDETÉSEK: HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól 100 szóig 75 kr, 1 Ódtól 200-ig 1 frt 50 kr, 200-tól 300-ig 2 frt 95 kr. Bélyegdij 30 kr. MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosabban közöltétnek. NYILTTER sora 20 kr. © Vasutunk megnyitása. Esztergom, nov. 25. Éppen fél századdal vetett minket vissza a fejlődésben az a szerencsétlenség, hogy az osztrák pénzen épült •első vasúti vonalak egyike nem Párkányban, hanem Esztergom Má lán volt kénytelen állomást építeni. Esztergom talaja egész napjainkig a vasúti forgalomra nézve érintetlen, hasznavehetetlen maradt. Mikor már a legszerényebb mezővároskák és falvak is érezni tudták a vasút áldásait s alkalmazkodni kezdtek élelmesség dolgában a vasút újjáalakító viszonyaihoz. Esztergomban még mindig nem lehetett máskép bejönni, mint kriminális után, kriminális kocsin és kriminális fuvarbérrel. Nem csoda, ha a kényes fővárosi fiskálisok zúgolódni kezdtek s megpendítették a pamási székhely áthelyezését Budapestre. Hiszen egyébért úgy sem igen tévedtek Esztergomba. Egy-két nap múlva megnyílik az esztergomi első vasút. Esztergom történetében egy elkésett fejezet kezdődik. Mert habár az uj vasút inkább fekete gyémántunknak és piros márványunknak kedvez, pályaháza pedig szerencsétlenül félreeső, mégis új időket jelent, mert a vasúti összeköttetés folytatása és befejezése a központtal rövid idő kérdése. Örömmel üdvözöljük így is az eseményt. Egy elkésett város elkésett fejlődésének elkésett vívmánya ez. Iparkodjunk már most a késedelmet serény iparkodással jóvátenni s akkor méltóak leszünk arra, hogy sineinben nemsokára berobogjon hozzánk egy egész uj korszak szelleme. Összehasonlitások. Esztergom, nov. 25. Nagy figyelemmel olvasom, szerk. ur mindazt, a mi Esztergom szebb jövőjét mozdítja elő-és igy mindig örülök, mikor az egyesítésről olvasok valamit, mert úgy látom, hogy az eszme még mindig él, habár a kivitelhez szükséges viribus unitis hiányzik is. Egész Esztergom lakossága a legujabb népszámlálás szerint tizenötezer kétszázharminczkét lélekből áll. Igen tisztességes alap külön törvényhatóság kiépítésére. Maga a királyi város kilenczezer háromszázötven lakosa kénytelen azonban a legtöbb kulturális terhet viselni. Milyen egész más közigazgatásunk lehetne ! Milyen egészen más anyaggal dolgozhatna új főpolgármesterünk, Helcz Antal, ha nem garasokkal fizetnők tisztviselőinket. Csak néhány példát: Győr közigazgatása negyvenezerbe, Székesfehérváré negyvenötbe és Komáromé hetvennyolcz ezerbe kerül. Iskoláién tartásra áldoz Komárom évenkint tizenhat ezer forintot. Nem folytatom az összehasonlításokat, csak azt kívánom, hogy legyen Esztergomnak mentős több intelligens és önzetlen képviselője, aki apró garasos kérdések feszegetése helyett nemcsak megérti, de tovább is fejleszti városunk nagyobb conceptiók felé iparkodó programmját. szektora és Mottója. Béke az állam és egyház közt. Budapest, nov 25. Nagyon jelentősek azok az emncziácziók, melyekkel Vaszary herczegprimás a nyilvánosság elé lépett. Igen őszintén nyilatkozott az állam és az egyház közti viszonyról s az erre vonatkozó fejtegetései annál élénkebbenkell, hogy érdekeljenek bennünket, mert hisz az ő nézetei mérvadók az útra s módra, hogy egyházi részen mint gondolkodnak a függő egyházpolitikai kérdések békés elintézése felől. Nos tehát, aki az egyik vagy a másik rész iránti elfogultság nélkül mérlegeli az új egyházfejedelem szavait, annak lehetetlen azokból mást, mint koncziliáns értelmet kimagyaráznia. Midőn a herczegprimás egyrészt a lelkiismereti ügyekben csalatkozhatlan pápa hű és engedelmes fiának vallja magát, másrészt a királynak tett esküjére hivatkozik, mely arra kötelezi őt, hogy «az állam és egyház közt helyreállítsa és fenntartsa a békét és szívélyes viszonyt» ; midőn továbbá nyíltan bevallja, hogy ezt épp oly szükségesnek tartja az egyház, mint az állam érdekében , akkor ezt a kijelentést lehetetlen másként magyarázni, mint hogy az új prímást azon óhaj lelkesíti, hogy száműzze a konfliktust, mely jelenleg az államhatalom és a kath. egyház közt létezik Magyarországon. Emlékeztetett arra, hogy az engedelmességnek és a hűségnek két esküjét kelle letennie : az egyiket a pápának, a másikat a királynak. Azzal a nyíltan kifejezett szándékkal jellemezi, hogy megértesse, miszerint ő nem csak lehetségesnek tartja, hogy egyenlően megfelelni lehet mind a két eskünek, hanem erre kötelesnek is tekinti magát. Hogy az elkeresztelési ügyben fontos véleménykülönbségek vannak az egyház és állam közt, azt tudja a herczegprímás és ha mégis két esküjére hivatkozik, határozottan kijelentve, hogy az egyháznak s az államnak is érdekében van a békés és szívélyes viszony helyreállítása, nem kell-e feltételeznünk azt, hogy ő már előre megszerezte a bizonyosságot, hogy ez ügynek békés elintézése, egy kis jóakarat mellett mindkét részen lehetséges ? Azt az esetet, hogy az állam és az egyház közt megzavartathatik az öszhang, ha fehérelesén is, kifejezetten tekintetbe vette a herczegprímás beszéde, azon hozzáadással, hogy ily esetben mindent elkövetne az előforduló ellentétek kiegyenlítése végett. Íme, ez az eset tényleg fennforog az elkeresztelési konfliktusban. És nem logikai kényszerűséggel következik-e ebből, hogy a magyar katholikus egyház felvilágosodott feje, megemlékezve mind a két esküjéről, most legszentebb s legsürgősebb kötelességének tartja, békét szerezni a két tényező közt, melyek mindegyikének egyforma engedelmességet, egyforma hűséget esküdött. Valóban, csak azok, kikben a pártszenvedély elfojtotta az okosság hangját, olvashatnak ki Vaszary beszédéből Almanach 1892-re.*) Meddő kornak szerették gúnyolni ezt a mi mostani időnket azon a révén, hogy az irodalom mezején nem termettek csoportosan kárpóztatóan csillogó tehetségek, melyeknek alkony fényével egy féligmeddig már leáldozott korszak ragyogta be a jelenkor álmosságát. Igazában pedig talán soha sem volt olyan kor, melyben egyszerre pattantak ki a tehetségek s népesitették be a Parnasszust. Mindig bizonyos lassú, fokozatos fejlődés érlelt meg egy-egy irodalmi korszakot, csakhogy a távolság melyből az utókor az előbbi időszakot nézi, megkurtitja, összébb húzza a körvonalakat és úgy tünteti fel, mintha egyszerre, minden átmenet nélkül, állt volna elő az a kép, melyet magunknak a múltról festünk. Minden jelenkornak a sajátsága az, hogy kicsinyít magát, visszakéri a múltat s nem vár semmit a jövőtől, legkevesebbet pedig a közvetlen jövőtől. Csak néhány éve még, hogy minuntalan felhangzott a panasz az iró tehetségek hiánya miatt, s e panaszok alatt fokozatosan serdült föl az egész hadserege az uj, eredeti Íróknak kiknek száma még ma is szinte szemmelláthatólag gyarapodik. Ha annakelőtt egykét névnél alig tudott többet felsorolni az ember, mikor arról volt szó, hogy elbeszélő irodalmunk jelenkori képviselőit megnevezze, ma alig győzzük előszámlálni az érdemes veteránok mellett a jelesnél jelesebb fiatal és fiatalabb tehetségeket. Ennek a meg-megújuló és folyvást nagyobodó sorozatnak többéves tanúja az Egyetemes Regénytár derék kiadóinak, Singer és X Wolfnernek minden esztendőben megjelenő Almanachja, mely megszokott találkozó hely immár a legkiválóbb magyar novellistáknak. Minden év néhány új nevet csatolt a régi sorozathoz s ma már valóban csodaszámba menne, ha nem látnánk egy-egy újabb tehetséget csatlakozni az előbbi ismerősökhöz, fényes cáfolatául az irodalom meddőségéről való pesszimisztikus felfogásnak. A kiadói buzgóságnak ép ugy megvan a maga része ebben az örvendetes eredményben, mint a a nemzeti művelődés egyre intenzívebb terjedésének. A milyen kitűnő eszme volt meginduláskor az Almanach, olyan üdvösnek és szinte nélkülözhetetlennek bizonyult az évek során. Az írók, kik különben szétszórtan különféle lapokban és egyes kötetekben vegyülnek a közönség közé, itt mintegy testületileg lépnek minden esztendőkben egyszer az olvasók elé, kölcsönösen támogatva egymást értékekkel. Van, aki megvesz egy kötetet Jókaiért és megismerkedik benne Herczegh. Berenczczel, vagy Mikszáthért s kellemes ismeretséget köt Lipcsey Ádámmal. És ez a mindnyájokra és mindnyájunkra nézve előnyös. Mert megszoktuk, hogy az Almanach tartalma mindég olyan, hogy minden egyes darabja külön-külön megérdemli a figyelmet. A mostani kötet, melyet a régi szerkesztő Mikszáth Kálmán gondos keze állított össsze tizenhat kisebb-nagyobb elbeszélést és rajzot hoz ugyanannyi írótól. Mikszáth humoros előszava után, mely alapjában véve igen komoly intelemmel fordul az író világhoz, hogy a jelenkori hazai élet ismertetésének szentelje magát, Jókai Mór kezdi meg a sorozatot «A glóriás hölgy» czimű tréfás elbeszélésével, mely tele van az ő aranyos humorával és pompás leírásával. Azután Beniczkyné Bajza Lenke következik egy «Égi sugár» czimít megkapó kis vázlattal, melyben egy leánysziv története van elmondva. Tóth Béla «A beszélő kert»-ről ír tréfás bondomáival és zamatos magyarsággal török mesét. Vadnay Károly distinguált tolla «Az elsülyedt asszony »-ban kellemes folyékonysággal ír meg egy szomorú és és megható történetet Bródy Sándor «Mese a tulipánról» czim alatt bizonyságot tesz arról, hogy a naturalisták, ha még olyan fiatalok is, igen szépen tudnak mesélni és ábrándozni ha akarják. Békefi Antal «Véröröklés»-e irói izmos tehetségének a szüleménye. Porzó (Ágai Adolf) «A bős» czim alatt gyermekkori reminiszciencziát ád a forradalom napjaiból. Justh Zsigmond «Veres kakas» czimű rajza megrázó a maga egyszerűségében. Hevesi József néhány lapon nagy közvetlenséggel vázolja egy ősi család utolsó sarjadékának lelki állapotát a — «Dobszó előtt», mely birtokát idegen kézre juttatja. Herczegh Ferencz, a fiatal nemzedék legkiválóbbja, remek képet fest egy festő modelljéről «A szent» czim alatt. Kozma Andor jóízűen ir le egy vadmagyar «szegény atyafi»-t, kit a gazdag rokonok jószívűsége semmikép sem bír meglágyítani. Lipcsey Ádám a nagyvilági élet sötétségét festi, biztos vonásokkal, az «Eladó lányok» czimű elbeszélésében. Rákosi Viktor az ő számtalan pszeudo alakjainak egyikében jókedvű dévajkodással írja meg, hogy «miért nem lett ő dalárdista». Tábory Róbert az az «Arany lelkiismeret» czim alatt érdekes elbeszélést ad egy mult századi temesvári királybíróról. Bársony István, a remektollú iró «Örökre» czim alatt állít élére egy társadalmi kérdést, melyre még folyvást nincs más megoldás, mint a kard:párbajt , s klankuziója az, hogy a nő, ha elitéli is, gyávasága miatt, azt, kit szeret, azért mégis tovább is szereti. A díszes sorozatot Mikszáth Kálmán rekeszti be «Az elképzelt méz» czimű tréfás rajzával. Egészben tehát az uj Almanach méltó utóda a korábbiaknak s beváltotta azt, a mit az előbbiek ígértek. A közönség pedig fogadja jó szívvel s élvezze e kis irói gárda szellemiségét, jókedvét, szivmelegségét, gazdag tehetsége hamvas gyümölcseit. *) Almanach az 1892. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Regénytár VII. évfolyam III. és IV. kötete. Singer és Wolfner kiadása. Ára diszkötésben 1 forint.