Esztergom és Vidéke, 1991 (6. évfolyam, 1-44. szám)
1991-05-24 / 20. szám
7: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE ESZTERGOMI HELIKON Hová tűnt a nyári darazsak részeg zsongása, a fénypalástú nap, amely a ház belső tereit beragyogta, hová a szelek zakatolása, a bükkfa, amely alatt a gazda Titkusként elheveredett, s amely alól megelégedetten szemlélhette „léckatonáit", a házát és telkét védő új kerítést? S hová tűntek a húszas éveknek azok a nehéz órái, amikor a város rengetegéből kivonult - itt sem lelhette nyugalmát - messze szállhatott ugyan tekintete, de a dombok játékos vonalai és a bazilika komoly kupolája mellett a Duna idegenné vált túlpartját is látnia kellett. S hová lettek a vígaszt hozó villanások, a hajnali madárszó, a rigók rikkanása, kakukkok zengése, az ezerujjú fák susogása, Ildikó hintájának madárröpte, a lógónyelvű Ádáz kutya hűséges tekintete? És a kert, a gyönyörűséges kert pattanó rügyeivel, frissen kinyílt georgiáival, a meggyfákkal, cseresznyékkel, langy körtéivel, dicső őszibarackjaival? Hová lett a ház asszonya, a palántákkal bíbelődő, virágkölteményeket sorakoztató „várúrnő", a kajszitermést folyékony arannyá varázsoló? Hová tűnt a házfalat rózsaszínné festő giccses alkonyat, a diófa ágainak sötétülő árnyjátéka, a gyertyarobbanás, az ajtók előtt ugráló esetlen cigányprücskökkel és a háztetőkbe koppanó bőregerek? S hová a bakacsin fekete csillagfényes éjszaka, amelynek fényjátékában egymásba játszottak az égi és földi fényforrások? A végtelen e térhez és időhöz kötött „folytonfolyású" mozzanatai költészetté szublimáltan változtak át maradandóvá és kőkeménnyé, mint az aranysárga borostyán, benne az egykorvolt csillogó parányok. Kiérlelt, ragyogó mesterségbeli tudással megformált költészetén, amely már túl van a hatások, példák befogadásán, bejárta az ókor és középkor formavilágát, Dante Poklát és Paradicsomát, erato buja útjait s a vallás légies álomvilágát. Szabadon szól Baudelaire, Verlaine meghökkentő hangvételétől megtermékenyültem fölényes tudással olvasztva szemléletébe Kant, Nietzsche és Bergson eszméit s mindazt, amit a modern tudomány az emberi lélekről és a világegyetemről kiderített. S természetesen túl van a lázadáson, a politikai cselekvés színes csábításain és az azt követő megaláztatásokon. Nyugalomra, kiegyensúlyozottságra vágyik, az elveszett harmóniára, amelyet itt, a hegyen, az ihlet új forrásvidékén vélt újra feltalálni. Mért állunk hát itt mégis meghatottan? A múlandóság megörökítést érdemlő részletei formába öntettek. A mű immár az utókoré; a gyöngy elkészült, s kit érdekel már a kagyló, az alkotó maga? Vagy mégis? Nemzedékek sora járta már meg az idevezető utat. Látni akarták a szerény lakot, amelyet hol barlangként, hol templomként, kriptaként és pinceként emlegetett a gazda. Látni akarták - legalább képzeletben - őt magát, ahogy fákat nyes és a fű sarját nyírja - kitartón küszködve a „rendért", a halálos dudvák és szívós indák ellen. Legalább egy pillantást kívántak vetni a függönyös verandára, amelyet kávéillat leng át, s az asztal mellett a nagy magányos éppen passziánsszal nyugtatja magát. Csupán puszta kíváncsiságból tették volna mindezt? Nem hiszem. Közelebb szerettek volna kerülni az emberhez, aki a költészet varázslatával ajándékozta meg olvasóit. A verandáról a távolba tekintve: azokat az előhegyi távlatokat, a kertnek azokat a zugait, azt a virágra hullott ribizlibokrot, azt a tejnél édesebb levegőt keresték, amely az ihletet hozta s amelynek mását újra felfedezve képzeletben maguk is részeseivé váltak a való világ bűvös létélménnyé történő átlényegítésének. A szobába vendégként belépve megcsodálhatták az íróasztalt, amelyen a versek mellett tanulmányok, kritikák s az Elza pilóta fantasztikus története készült; a barátok, a látogatók fényképeit, akik már akkor - több, mint ötven éve - elindították e máig tartó zarándoklatot: az aláírás falhoz, a nappali és hálószobába, az ágy fölött függő és itt készült utolsó fényképhez. Amelynek csontsovány arcvonásais riadt tekintete, mintha ma is jajongva szólna: Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni! Talán mégis igazuk volt és van a muzeológusoknak. Mint ahogy a Parnasszusra is többféle ösvény vezetett, úgy az irodalom világát sem kizárólag a betűk, a könyvek közvetíthetik. Váljék tehát ez a felújított ház és kert s az újonnan berendezett kiállítás - a maga színes tárgyi világával - a babitsi életmű újabb hatékony és élő közvetítőjévé. Szorgos kollegáink kitűnő munkáját ezennel átadom a nyilvánosságnak. Botka Ferenc feltámadásról feltámadásra! Babits Előhegyér: Kedves Vilmos, köszönöm leveled és az ahhoz mellékelt fényképet. Utóbbin teljesen idiotikusan nézek, tehát a kép sikerült, tükröz egyféle valóságot. A vénség különös vetkőzés, bele kell nyugodni, nincs panacea ellene. Az elmúlt hetekben - lassan, de figyelmesen, ahogy gyengülő látásom engedte - elolvastam a Rákóczi-monográfiát. Meggyőző írás, nagy anyagismeretet csoportosít és - úgy tetszik - hű képet ad a Fejedelem emberi valóságáról is. Köszönöm a könyvet, mindvégig egyetértéssel olvastam. És köszönöm Neked és kedves családodnak a látogatást, öröm volt számomra megismerni Benneteket. Remélem, lesz alkalom találkozni mégegyszer. Kati kezét csókolom, barátsággal gondol Reátok a vén A felvételen Márai Sándor mellett dr. Csernohorszky Vilmos, látogatóként a nagy író San Diego-i otthonában. Erre az 1988. október 1-jén készült fényképre, illetve akkori találkozásukra utal az itt közölt levél is. Mindkettő Márai Sándor életének utolsó dokumentumai közé tartozik, egyúttal tanúság az 1968 óta emigrációban (1971-től Neuburg-Donauban) élő Csernohorszky Vilmos kapcsolatairól is. Ezek közül jónéhány szál Esztergomhoz is fűzi őt, a nagyhírű orvost és kitűnő közírót, a müncheni Nemzetőr egyik főmunkatársát. 1947-ben itt, a Szent Imre Gimnáziumban érettségizett, 1967-68-ban a Városi Kórház sebész főorvosa volt. Több mint két évtized után egyre gyakoribb hazatérőként, tavaly október 26-án ő mondott beszédet a Sötétkapunál, most pedig egy közönségtalálkozó vendége lesz a Városi Könyvtárban. (JÚNIUS 1-JÉN 16 ÓRAKOR -Tollas Tiborral, a Nemzetőr főszerkesztőjével és Kocsis Gábor költővel együtt. A találkozó házigazdája: dr. Szállási Árpád, akinek a két dokumentum közreadását is köszönhetjük.) olvuisv