Esztergom és Vidéke, 1992 (7. évfolyam, 1-51. szám)

1992-09-04 / 34. szám

283­ 2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A közelmúltban, a vízivárosi Szent Kérészről nevezett zárdatemplomban gyűltek össze a Szatmári Irgalmas Nővérek és a hívek. Köztük a legtöb­ben a zárda volt növendékei. Dr. Kö­nözsy László polgármester vezetésé­vel ott volt a városi képviselőtestület több tagja. A Paulai Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővéreket Hám János szat­mári püspök telepítette le magyar föl­dön. Számukra püspöksége székhe­lyén 1842-ben intézetet alapított. On­nan rajzottak ki Erdélybe, Felvidékre és Esztergomba is. Scitovszky János hercegprímás 1865-ben, amikor a papnövendékek az új Szemináriumba költöztek, a vízivárosi régi épületet zárdává és nőnevelővé alakította. A Szatmári Irgalmas Nővérek rend­je alapításának 150. évfordulóját Esz­tergomban hálaadó szentmisével és jubileumi ünnepséggel ülték meg. A szentmisét dr. Paskai László bí­boros, prímás, esztergomi érsek celeb­rálta, melyen ezeket mondta:­­ Bőséges gyümölcsöt hozott Ma­gyarország életébe a Szatmári Irgal­mas Nővérek működése. Trianon után itt volt a magyarországi anyaházuk, 1950-ig. Visszaemlékezésünk hála­adás az elmúlt 150 esztendőre. De ez a visszaemlékezés a régi és az új kez­detre is alkalmat ad. A mostani szentmisén szeretettel köszöntöm a Szatmári Irgalmas Nővé­reket, hazaiakat és külföldieket. Köz­tük is különösképpen az ausztriai Gumpendorfból érkezett küldöttséget. Hálaadás mellett az Isten kegyelmét kérjük megtisztult lélekkel az újrakez­dés eredményességéért... Ma 150 évre emlékezünk vissza. Ennek egyharmada külső erőszak ha­tására szétszórattatásban telt el, Ma­gyarországon, ahol 1950-ben 42 rend­házban, közel 600 szatmári irgalmas nővér élt. Valamennyiüknek el kellett hagyni zárdájukat, lakóhelyüket Megkezdődött a szétszóratás nehéz ideje. A megpróbáltatás ideje volt... Sokan emlékeznek még a nővérek működésére. A négy évtized alatt azonban számtalan megpróbáltatáson mentek keresztül, korban is előrehala­dottak. De a gondviselés megadta a lehetőséget az újrakezdésre. Újrakez­deni, hogy a múlt eredménye a jövő­ben is megvalósuljon... az Most adott a lehetőség. A jószándék önkormányzatban is megvan. Evangéliumi összetartásra van szük­ség. A jövőbe kell tekinteni. Magyar­országon 40 év alatt hiányzott a kö­zösségi élet. Újrakezdeni komoly ál­dozatot, erőfeszítést jelent. Legyen meg mindenkiben a kezdeti buzgóság a közös élet kialakítására. Kívánom, hogy a Szatmári Irgalmas Nővérek új hivatásokat is tudjanak szerezni. Azért, hogy a nővérek szerzetesi élete vonzó legyen. Lássák meg annak az igazi tartalmát. A megemlékezés az iskola díszter­mében folytatódott. Ott Zalán Katalin, Luciána nővér, tartományi főnök üd­vözölte a megjelenteket.­­ Ujjongjunk és vigadjunk! Örö­münk oka kettős. A Szatmári Irgalmas Nővérek rendjét 150 éve alapították, és 42 év eltelte után ismét esztergomi tartomány házunkban adhatunk hálát az Örökkévalóság Urának, hogy meg­őrzött bennünket­ és a szétszóratás év­tizedeiben is megtartott. Legyen hála a gondviselő Istennek, hála és köszö­net bíboros atyának, Esztergomnak, külföldi jótevőinknek, mindenkinek, aki tevékenyen szívén viseli sorsunk jobbrafordulását... Olivia nővér német nyelven, a meg­hatódottságtól el-elcsukló hangon kö­szöntötte a külföldieket. Edit nővér az esztergomi rendi élet történetét mond­ta el röviden. Rudolfina nővér az újra­kezdés nehézségeiről és a jelen hely­zetéről szólt. A közeljövőben 30-40 szerzetes lesz a házban, és az általuk vezetett leányotthonba 46 középisko­lást várnak. Ezután a régi növendékek műsora, zenés köszöntője követke­zett. A megyei levéltár által rendezett ki­állítást Bencze Csaba Attila nyitotta meg. A Bibliotékában őrzött Majer­gyűjteményből hét kötet itt kerül elő­ször a nagyközönség elé. Megtekint­hető szeptember 30-ig. Büttner Gyuláné tanár, volt zárdai növendék mondta:­­ Óvodába, általános iskolába, gimnáziumba, tanítóképzőbe jártunk a nővérekhez. Megtanultuk, hogy a rend és a pontosság a legfontosabb. Demokratikus iskola volt. Egyformán bántak velünk. Egyformán követeltek tőlünk. Egyenruhánk és diáksapkánk volt. Ezzel eltüntettek minden különb­séget a szegény és gazdag családból jöttek között. Tanáraink együtt örültek velünk. De nem maradt el a tánciskola sem, ahová a fiúkat is meghívták. Megtanították nekünk, hogy örömet szerezzünk az életben. Énekkarunk is volt. Velem egy életre megszerettet­ték. Azóta is éneket tanítok. Takács Nándor székesfehérvári püspök a püspöki kar nevében szólt a szerzetesi életről, az újjászületésről. „A megnyesett fa kizöldül" - ez a re­ményem. Itt, Esztergomban és Ma­gyarország minden településén. A jubileumi ünnepség a Mária Édes­anyánk című kongregációs himnus­­szal zárult. (Pálos) JUBILÁLTAK A SZATMÁRI IRGALMAS NŐVÉREK A kiállítást rendezte és megnyitotta Bencze Csaba Attila GYÉMÁNTMISE A BELVÁROSBAN Raáb Alajos címzetes kanonok tisz­telői, ismerősei, rokonsága és a hívek sokasága körében mutatta be gyé­mántmiséjét a belvárosi templomban. Az egybegyűltek nevében először Sági József egyházközösségi elnök kö­szöntötte Raáb Alajost, majd dr. Nagy László plébános mondott szentbeszé­det, aki méltatta elődjét: - Az Úristen meleg szívvel áldotta meg. Az esztergomi hívek is élvezhet­ték jóságát. Tíz évig volt plébános a belvárosi egyházközösségben. Ezen a szép jubileumon imádságos lélekkel és szeretettel vesszük körül... A mise végezetével Raáb Alajos szólt a jelenlévőkhöz: - Köszöntöm a kedves híveket eb­ben a gyönyörű templomban, ahol tíz évet szolgáltam és amelyet most az utóbbi években újjávarázsoltak. A hívek egy részét még most is sze­mélyesen ismerem. Budapesten születtem ötgyermekes családban. Apám az első világháborúban halt meg. Hadiárvák maradtunk. Az érseki katolikus gimnáziumba jártam, majd a papi pályát választva Esztergomba, a szemináriumba kerül­tem, bár egy időben tanár is szerettem volna lenni. Negyedéves koromban, 1932-ben pápai engedéllyel szenteltek pappá. Azért, mert a tanítóképzőben mint hit­tan tanárra szükség volt rám. Ott nyolc évig tanítottam. Esztergomból Balassagyarmatra, onnan Etesre, a bányászokhoz, később Leányvárra vitt az utam. Harminc évvel ezelőtt kerültem az esztergomi belvárosi plébániára. Tíz évig szolgáltam itt. Az aranymisém is itt volt. Nem gondoltam, hogy a gyémánt­misére a jó Isten erőt ad nekem. Szent Pál szavait idézve: ,JTálát adok Istennek, valahányszor Rátok gondolok és imádságomban örömmel fohászkodom Mindnyájatokért." (P.I.)

Next