Esztergom és Vidéke, 1993 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1993-10-21 / 42. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Kiss László 1956. októberében Esztergomban volt. Evvel kapcso­latos visszaemlékezéséből köz­lünk részleteket. A repülőakadémiát 1943-ban vé­geztem el, a 101. PUMA vadászre­pülő ezredhez kértem magam és kaptam meg a beosztásomat, mint repülő hadnagy. Feladatunk volt a honi légvéde­lem, vagyis az ország területét táma­dó és romboló angol-amerikai, majd később a szovjet légierővel szembe­ni harc. A német megszállás után is felszálltunk; ha csak néhány száz emberéletet és néhány ipartelepet védtünk meg a fantasztikus túlerő­vel szemben, népünket védtük, s nem nácibérencek voltunk. A hábo­rút nem mi, katonák indítottuk el, mi ezt a harcot megvívtuk, ahogy ezt katonai becsületünk és hazaszerete­tünk diktálta. Engem és másokat is motivált még az igazságtalan Tria­non és a távolban már látható vörös bolsevizmus réme. 1944-ben légi­harcban lelőttek, hosszú hányattatá­sok után 1945 őszén tértem vissza egy kórházvonattal Magyarország­ra. Múltamat sem megtagadni, sem pedig eltagadni nem voltam hajlan­dó és ilyen priusszal nem vettek fel sehová. Baráti segítséggel végül Esztergomban kötöttem ki, először a Szerszámgépgyárnál dolgoztam mint segédmunkás, a műhelyt sö­pörgettem. Később elvégeztem egy úgynevezett átképzős tanfolyamot és így lettem a gyár köszörűs szak­munkása. Úgy emlékszem, október 25-én Horváth Csaba barátommal a város­háza erkélyéről beszéltünk a teret megtöltő tömeghez. Csaba elszaval­ta a Nemzeti dalt is. Megható volt, amikor egy idős ember egy 1848-ból való nemzeti zászló darabját hozta fel hozzánk az erkélyre. Innen kezdve fantasztikusan fel­gyorsultak az események. Elsőnek az esztergomi Szerszámgépgyárban alakult meg a munkástanács. Mun­kája és tevékenysége volt az „eta­lon" a később alakuló munkástaná­csok előtt. Miután a városban meg­alakultak a különböző munkástaná­csok, ezeknek a küldöttjei választot­ták meg a Városi Nemzeti Tanácsot, így lett tagja ennek a testületnek, rajtam kívül, Horváth Csaba és Zsé­ger László is. Tulajdonképpen összekötők voltunk a munkástanács és a város között. Ebben az időben döntő módon befolyásolta a város életét a munkástanácsok állásfogla­lása. Egy emberöltő távlatában ne­héz pontosan és hitelesen felidézni az akkor történteket, de amit nem lehet elfelejteni, az az egységes nemzeti összefogás, ami napok alatt elsöpörte a véres és kegyetlen vörös diktatúrát. Végeredményben úgy tettünk és azt tettük, ahogy azt egy becsületes embernek meg kell ten­nie. Talán azért mégis meg kell em­líteni egy-két eseményt. Tragikus volt a Sötétkapu alatti történés, mi­kor is eléggé el nem ítélhető módon, az úgynevezett néphadsereg (szerin­tem párthadsereg) őrnagya belelö­vetett tankágyúval a fiatalokkal teli buszba. Sok fiatal halt meg az őrna­gyúr buzgósága következtében. Valamikor novemberben megje­lent egy civilruhás ember a nemzeti tanács előtt és a Dobogókőn üdülő ávós tisztek nevében védőőrizetet kért a nemzeti tanácstól. Szigorúan meghagytuk, senkinek a haja szála sem görbülhet meg. Nem is történt semmi atrocitás - november 4-e után ezek az ávós tisztek, akik mint a patkányok viselkedtek - másképp emlékeztek. Az októberi napokra pontosan nem emlékszem: a posta szűk utcá­jában két vagy három tehergépkocsi sorakozott fel, platójukon zsúfolva tizennégy-tizennyolc éves gyere­kekkel, mondván, hogy mennek Pestre. A sofőröket - akik már kato­naviselt emberek voltak - sikerült jobb belátásra bírnom, olyan észér­vek segítségével, hogy például egyáltalán hol szándékoznak a gye­rekeket letenni és otthagyni, ezek még katonák sem voltak, fegyver még nem volt a kezükben. Igaz, na­gyon lelkesek, de tájékozatlanok, hiszen mi sem láttuk tisztán a hely­zetet. Továbbá, mi lesz, ha Pest előtt fegyver nélkül elkapják őket? Végül az utolsó érv hatott, vagyis az, hogy a megalakuló Nemzeti Ta­nács felhívja az esztergomi páncélos alakulat parancsnokságát, azonnal induljon a budapesti forradalmárok megsegítésére. Bekövetkezett a forradalom tra­gédiája: november 4-e. A Nemzeti Tanács és az esztergomi munkásta­nácsok helyükön maradtak. Lelkiis­meretünk tiszta volt és helyünket nem hagytuk el - mondhatom - le­tartóztatásunkig. Valamelyik novemberi nap Fel­czán alezredes jött és közölte, hogy telefonon felhívták az akkor már ta­tabányai (baji! - a Szerk.) szovjet parancsnokságról és fejvesztés terhe mellett követelték a fogva tartott ávós tisztek azonnali Tatabányára szállítását. Igen nagy gondban vol­tunk, végül is Szalai Ferenc barátom - aki soha katona nem volt - vállal­ta, hogy leviszi az ávósokat. Hogy hiteles legyen a dolog, beöltözött főhadnagynak. Bizony nem tudtuk, viszontlátjuk-e. Szerencsésen visszaérkezett és azt mondta: „Nem tudtam, én viszem-e őket, vagy ők visznek engem." A szovjet páncélosok ígéretük el­lenére bevonultak a városba. Nem sokkal utána hívatták a Nemzeti Ta­nácsot. Igen kemény tárgyalás volt, de mondhatom, senki nem volt meg­ijedve a szovjet tankok láttán. Rövi­den szólva, a szovjet tisztek a tár­gyalás végén már egyáltalán nem tudták, tulajdonképpen mi is történt itt. Végül közölték, ha vállaljuk, eb­ben a városban rend lesz, nem avat­koznak be semmibe. A szovjet tisztek részéről volt, aki eljött a munkástanács ülésére, lát­tam, hogy igen elgondolkodik és va­lami olyasmit mondott:„Hát ez fan­tasztikus volt." Még egy megjegy­zésére emlékszem. A pestihez ha­sonlóan mi is megszerveztük a két­napos tiltakozó sztrájkot. Lényege az volt, hogy két teljes napig a város lakossága nem megy ki az utcára, üzletek, hivatalok, minden zárva maradt. Tökéletesen sikerült, csak a szovjetek ijedtek meg, de nagyon. A százados elvtárs kérdezte: hogy tud­tuk így megszervezni? Mondtam, itt nem sokat szerveztünk, csupán meghirdettük a kétnapos sztrájkot tiltakozásul a szovjet megszállás és a Kádár-kormány ellen, az ered­mény az volt, amit ő is látott. Személy szerint szólnom kell dr. Horváth Csabáról, aki fiatalos len­dületével és dinamizmusával min­dig motorja volt a forradalomnak. Ő volt az, többek között, aki a megfé­lemlített vidéki gyárakat mozgósí­totta. Szalai Ferencről: őt az alakuló Nemzeti Tanács ülésén ismertem meg. Tanáros precizitással, okos lo­gikával és nem csekély bátorsággal vett részt a Tanács munkájában. Zsé­ger Lászlóról, aki talán a legtöbbet „kapta". Megbízhatóan szervezte a nemzetőrséget, munkáját a vidéki falvakra is kiterjesztette. Nem em­lékszem, hogy bármilyen atrocitásra is sor került volna, kitűnően végezte munkáját, a városban rend volt. Be­lánszky Lászlóról, akire mindig biz­tosan lehetett számítani, még a leg­nehezebb időkben is bátran kiállt, és amikor már látszott, minden elve­szett, és jön a megtorlás. Ő akkor is biztatta a csüggedőket. Nem utolsósorban, de feltétlenül meg kell említenem dr. Bády Ist­vánt. Az ő szerepéről egy új emléke­zést kellene írnom. Megemlíthetném még a Nemzeti Tanács minden tagját, mert hiszen -szerintem - mindenki egyforma lel­kesedéssel, tenni akarással segítette a forradalom ügyét. Kiss László visszaemlékezései ESZTERGOM VÁROS KÖZÖNSÉGE VASZARY KOLOS KÓRHÁZ TÖRTÉNELMI IGAZSÁGTÉTELI I­D­Ő­L­A­P­O­Z­Ó ; OilWr*t fQmé**&:. szerkesztésében _ -. : — - • — - OKTÓ­BER 26-ÁTÓL, A SÖTÉTKAP­US SORTŰZ NAPJÁTÓL ÁLDOZATOS HIVATÁSTUD­ATTAL TELJESÍ­TE­TT ÉLETMENTŐ SZOLGÁLAT EMLÉKÉRE. TISZTELETADÁS­UL ••­A KÓRHÁZ ÉS A MENTŐÁLLOMÁS DOLGOZÓINAK, AZ INTÉZMÉNYI MUNKÁSTANÁCSNAK, A KÉSŐBBI MEGTORLÁSOK ELSZENVEDŐINEK. 1993. OKTÓBER 26. IM BIZOTTSÁG A Kolos-kórháznál felavatandó emléktábla 5

Next