Esztergom és Vidéke, 1993 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1993-10-21 / 42. szám
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Kiss László 1956. októberében Esztergomban volt. Evvel kapcsolatos visszaemlékezéséből közlünk részleteket. A repülőakadémiát 1943-ban végeztem el, a 101. PUMA vadászrepülő ezredhez kértem magam és kaptam meg a beosztásomat, mint repülő hadnagy. Feladatunk volt a honi légvédelem, vagyis az ország területét támadó és romboló angol-amerikai, majd később a szovjet légierővel szembeni harc. A német megszállás után is felszálltunk; ha csak néhány száz emberéletet és néhány ipartelepet védtünk meg a fantasztikus túlerővel szemben, népünket védtük, s nem nácibérencek voltunk. A háborút nem mi, katonák indítottuk el, mi ezt a harcot megvívtuk, ahogy ezt katonai becsületünk és hazaszeretetünk diktálta. Engem és másokat is motivált még az igazságtalan Trianon és a távolban már látható vörös bolsevizmus réme. 1944-ben légiharcban lelőttek, hosszú hányattatások után 1945 őszén tértem vissza egy kórházvonattal Magyarországra. Múltamat sem megtagadni, sem pedig eltagadni nem voltam hajlandó és ilyen priusszal nem vettek fel sehová. Baráti segítséggel végül Esztergomban kötöttem ki, először a Szerszámgépgyárnál dolgoztam mint segédmunkás, a műhelyt söpörgettem. Később elvégeztem egy úgynevezett átképzős tanfolyamot és így lettem a gyár köszörűs szakmunkása. Úgy emlékszem, október 25-én Horváth Csaba barátommal a városháza erkélyéről beszéltünk a teret megtöltő tömeghez. Csaba elszavalta a Nemzeti dalt is. Megható volt, amikor egy idős ember egy 1848-ból való nemzeti zászló darabját hozta fel hozzánk az erkélyre. Innen kezdve fantasztikusan felgyorsultak az események. Elsőnek az esztergomi Szerszámgépgyárban alakult meg a munkástanács. Munkája és tevékenysége volt az „etalon" a később alakuló munkástanácsok előtt. Miután a városban megalakultak a különböző munkástanácsok, ezeknek a küldöttjei választották meg a Városi Nemzeti Tanácsot, így lett tagja ennek a testületnek, rajtam kívül, Horváth Csaba és Zséger László is. Tulajdonképpen összekötők voltunk a munkástanács és a város között. Ebben az időben döntő módon befolyásolta a város életét a munkástanácsok állásfoglalása. Egy emberöltő távlatában nehéz pontosan és hitelesen felidézni az akkor történteket, de amit nem lehet elfelejteni, az az egységes nemzeti összefogás, ami napok alatt elsöpörte a véres és kegyetlen vörös diktatúrát. Végeredményben úgy tettünk és azt tettük, ahogy azt egy becsületes embernek meg kell tennie. Talán azért mégis meg kell említeni egy-két eseményt. Tragikus volt a Sötétkapu alatti történés, mikor is eléggé el nem ítélhető módon, az úgynevezett néphadsereg (szerintem párthadsereg) őrnagya belelövetett tankágyúval a fiatalokkal teli buszba. Sok fiatal halt meg az őrnagyúr buzgósága következtében. Valamikor novemberben megjelent egy civilruhás ember a nemzeti tanács előtt és a Dobogókőn üdülő ávós tisztek nevében védőőrizetet kért a nemzeti tanácstól. Szigorúan meghagytuk, senkinek a haja szála sem görbülhet meg. Nem is történt semmi atrocitás - november 4-e után ezek az ávós tisztek, akik mint a patkányok viselkedtek - másképp emlékeztek. Az októberi napokra pontosan nem emlékszem: a posta szűk utcájában két vagy három tehergépkocsi sorakozott fel, platójukon zsúfolva tizennégy-tizennyolc éves gyerekekkel, mondván, hogy mennek Pestre. A sofőröket - akik már katonaviselt emberek voltak - sikerült jobb belátásra bírnom, olyan észérvek segítségével, hogy például egyáltalán hol szándékoznak a gyerekeket letenni és otthagyni, ezek még katonák sem voltak, fegyver még nem volt a kezükben. Igaz, nagyon lelkesek, de tájékozatlanok, hiszen mi sem láttuk tisztán a helyzetet. Továbbá, mi lesz, ha Pest előtt fegyver nélkül elkapják őket? Végül az utolsó érv hatott, vagyis az, hogy a megalakuló Nemzeti Tanács felhívja az esztergomi páncélos alakulat parancsnokságát, azonnal induljon a budapesti forradalmárok megsegítésére. Bekövetkezett a forradalom tragédiája: november 4-e. A Nemzeti Tanács és az esztergomi munkástanácsok helyükön maradtak. Lelkiismeretünk tiszta volt és helyünket nem hagytuk el - mondhatom - letartóztatásunkig. Valamelyik novemberi nap Felczán alezredes jött és közölte, hogy telefonon felhívták az akkor már tatabányai (baji! - a Szerk.) szovjet parancsnokságról és fejvesztés terhe mellett követelték a fogva tartott ávós tisztek azonnali Tatabányára szállítását. Igen nagy gondban voltunk, végül is Szalai Ferenc barátom - aki soha katona nem volt - vállalta, hogy leviszi az ávósokat. Hogy hiteles legyen a dolog, beöltözött főhadnagynak. Bizony nem tudtuk, viszontlátjuk-e. Szerencsésen visszaérkezett és azt mondta: „Nem tudtam, én viszem-e őket, vagy ők visznek engem." A szovjet páncélosok ígéretük ellenére bevonultak a városba. Nem sokkal utána hívatták a Nemzeti Tanácsot. Igen kemény tárgyalás volt, de mondhatom, senki nem volt megijedve a szovjet tankok láttán. Röviden szólva, a szovjet tisztek a tárgyalás végén már egyáltalán nem tudták, tulajdonképpen mi is történt itt. Végül közölték, ha vállaljuk, ebben a városban rend lesz, nem avatkoznak be semmibe. A szovjet tisztek részéről volt, aki eljött a munkástanács ülésére, láttam, hogy igen elgondolkodik és valami olyasmit mondott:„Hát ez fantasztikus volt." Még egy megjegyzésére emlékszem. A pestihez hasonlóan mi is megszerveztük a kétnapos tiltakozó sztrájkot. Lényege az volt, hogy két teljes napig a város lakossága nem megy ki az utcára, üzletek, hivatalok, minden zárva maradt. Tökéletesen sikerült, csak a szovjetek ijedtek meg, de nagyon. A százados elvtárs kérdezte: hogy tudtuk így megszervezni? Mondtam, itt nem sokat szerveztünk, csupán meghirdettük a kétnapos sztrájkot tiltakozásul a szovjet megszállás és a Kádár-kormány ellen, az eredmény az volt, amit ő is látott. Személy szerint szólnom kell dr. Horváth Csabáról, aki fiatalos lendületével és dinamizmusával mindig motorja volt a forradalomnak. Ő volt az, többek között, aki a megfélemlített vidéki gyárakat mozgósította. Szalai Ferencről: őt az alakuló Nemzeti Tanács ülésén ismertem meg. Tanáros precizitással, okos logikával és nem csekély bátorsággal vett részt a Tanács munkájában. Zséger Lászlóról, aki talán a legtöbbet „kapta". Megbízhatóan szervezte a nemzetőrséget, munkáját a vidéki falvakra is kiterjesztette. Nem emlékszem, hogy bármilyen atrocitásra is sor került volna, kitűnően végezte munkáját, a városban rend volt. Belánszky Lászlóról, akire mindig biztosan lehetett számítani, még a legnehezebb időkben is bátran kiállt, és amikor már látszott, minden elveszett, és jön a megtorlás. Ő akkor is biztatta a csüggedőket. Nem utolsósorban, de feltétlenül meg kell említenem dr. Bády Istvánt. Az ő szerepéről egy új emlékezést kellene írnom. Megemlíthetném még a Nemzeti Tanács minden tagját, mert hiszen -szerintem - mindenki egyforma lelkesedéssel, tenni akarással segítette a forradalom ügyét. Kiss László visszaemlékezései ESZTERGOM VÁROS KÖZÖNSÉGE VASZARY KOLOS KÓRHÁZ TÖRTÉNELMI IGAZSÁGTÉTELI IDŐLAPOZÓ ; OilWr*t fQmé**&:. szerkesztésében _ -. : — - • — - OKTÓBER 26-ÁTÓL, A SÖTÉTKAPUS SORTŰZ NAPJÁTÓL ÁLDOZATOS HIVATÁSTUDATTAL TELJESÍTETT ÉLETMENTŐ SZOLGÁLAT EMLÉKÉRE. TISZTELETADÁSUL ••A KÓRHÁZ ÉS A MENTŐÁLLOMÁS DOLGOZÓINAK, AZ INTÉZMÉNYI MUNKÁSTANÁCSNAK, A KÉSŐBBI MEGTORLÁSOK ELSZENVEDŐINEK. 1993. OKTÓBER 26. IM BIZOTTSÁG A Kolos-kórháznál felavatandó emléktábla 5