Ethnographia • 70. évfolyam (1959)
Tanulmányok - Solymos Ede: Halászélet a Duna magyarországi szakaszain 407—430
27* Halászélet a Duna magyarországi szakaszain 419 halomból,11 a halászcéhről nem történik említés, pedig még 1954-ben is élénken élt a helybeliek emlékezetében. Sajnos iratanyagába nem tudtunk bepillantani, mert a 40-es évek végén elkallódott. A paksi céhről ugyancsak a halászok elbeszéléséből szereztünk tudomást. Ezeken kívül legfeljebb vidéki mester tartozhatott céhbe, pl. Dunaföldváron és Pentelén vegyescéhbe. A ráckeveiek az ipartörvény után társulattá alakulva folytatták életüket, összejártak a céhházba, bizonyos eszközöket kölcsönöztek, szabadítottak. Egy ilyen szabaduló levél szövege a következő : „Alulírott, de itt is megnevezett Varga Pál ráckevei halászmester a Ráckeve községben 1906. évi febr. hó 14-én született Kovács József nevű róm. kath. vallású tanoncot, aki nálam az 1916 év óta egészen a mai napig mint halásztanonc, ezennel felszabadítom, és őt halászsegédnek nyilvánítom, azzal, hogy nevezett a halászat mesterségét kitűnően elsajátította és mint halászsegédet mindenkinek a legmelegebben ajánlhatom. Ráckeve, 1928 évi június hó 9-én Láttam : Varga Pál halászmester Ráckeve, 1928. június hó 9-én (olvashatatlan) szolgabíró” Mint e levélből is kitűnik, az inastartás, szabadítás szokása, eléggé csökevényesen élt már, hisz Kovács József 10 éves korától 12 éven át mint tanonc szolgált a mesternél. Gyakorlatban és fizetésben már régen legény volt, a formális felszabadítást akkor végezték csak el, mikor megvált régi mesterétől. Péter-Pált a második háborúig bállal ünnepelték. A vendégeket a táncmesterek hívták, hasonlóan a lakodalmi hívogatókhoz. A lányok vitték az ennivalót, a legények a bort. Éjfélkor ettek. Reggel hazakísérték a lányokat, de kosarat is vittek magukkal, amibe kolbászt, húst kaptak. Azzal a céhházba mentek, ott káposztával megfőzték, és az év közben összegyűlt büntetésborokat elfogyasztották. Az első háború előtt a vizeket külön-külön lehetett bérelni a Soroksári Dunán, ahol több halászmester bérelt. A legénynek is könnyebb volt, mert ha gazdája rosszul bánt vele, átment egy másikhoz. Az egységes kezelésbevétel után (1897) csak egy-két bérlő volt, főleg kocsmáros és hajómalmos, aki csak másokkal halásztatott, a bandát a hálómester vezette fix fizetéssel (hálómester-pénz). Ha korán bejött a fagy, és a Dunaágban nem lehetett halászni, megegyeztek feliből a dunai bérlőkkel és kimentek a nagy Dunára. Az ilyen idényhalászatoknál érdekes, hogy többnyire nem a bérlő vette át a halat a feleshalásztól, hanem az váltotta meg pénzért még a bérlőnek járó mennyiséget is. Ugyanezt tapasztaltuk a felső Dunán is az Újpestről feljáró szezonhalászoknál. Ezek ugyanis kereskedtek a hallal, a ráckeveiek pedig saját piacukat akarták ellátni. A roberlo saját, állandó halászaitól megkapta azt a mennyiséget, amely az ő vevőkörének kellett. A Soroksári Duna 1892-ig folyóvíz lévén, a folyó Dunához hasonló eszközanyaggal bírt. Használták a laptolót, sleppzsákot, butykát (kuttyogató). 11 Magdics, Diplomatarium Raczkeviense, Székesfehérvár, 1888.