Ex Symposion, 1999 (25-29. szám)

1999 / 26-27. szám

CZEGLÉDI ANDRÁS TÖREDÉKEK banalitásról, Hitlerről, Syberbergről Tóth-Barbalics Istvánnak „Minerva baglya csak a beálló alkonyattal kezdi meg röptét." Jó estét, jó szurkolást. Hitler. Ein Film aus Deutschland. Rendezte Hans-Joachim Syberberg. „77 februárjától októberéig. Münchenben. Ízelítőül: Heine, Brecht, Puppenthea­ter, Gesamtkunstwerk á la Wagner-Hitler, Fassbinder, Kraus, Nietzsche, Pál apostol, Mogadishu stb. Hét óra hosszú, négyrészes nem-film egy nem-személyről} Nem előre lejátszott meccs. Ez itt nem a filmkritika helye. Sem elszántság, sem kompetencia. Rá­adásul ugye nem-film egy nem-személyről. Egyszerűen csak: e nem-film elgon­dolkodtatott (istenem, hát van ilyen). Láttam és még mindig látom. „Tudod, hogy soha sincs vége." Mást se tudok. (Minek nincs vége?) Hitlernek nincs vége. Se hossza. Ki Hitler? Ha kér­dezitek tőlem, nem tudom, ha nem kérdezitek, talán tudom. Ha már meccs meg szurkolás, akkor Hitler zseniálisan rossz játékos. Igazán multi(p­layer, egy­szerre bekk és csatár. No és persze jobbszélső és bal­­összekötő, de most végső soron nem ilyesmiről sze­retnék beszélni. Ad nótám sport. A berlini olimpián Jesse Owens, a néger atléta aranyt arany után szerzett. El­térően a többi, vérvonalát tekintve kevésbé kifogá­solható bajnoktól, vele nem volt hajlandó kezet fog­ni a Führer. Owens vállat vont. „Miért, ki az a Hit­ler? Mit fut az százon?" Jogos, abszolút jogos. Csak hát olyan nehéz Owensig visszaszaladnunk. Pedig erre lenne szükség. Ad nótám „ki Hitler?". Hitler én vagyok (ez a legfájóbb — pardon: legszarabb2 — az egész­ben), de ez a Hitler persze mindig valaki más. Sy­berberg nem-filmjének talán legütősebb gondolata a bennünk lévő Hitler. Az elgondolás végtelenül egy­szerű — egy hihetetlenül bonyolult műben, amely­nél bonyolultabbat elképzelni is nehéz. Mert félre a — tollak, idegenség, ékeske­dés — vérrekorder Hitlerrel! Aki egyszerűen csak valaminő rekorder a gonoszság örök emberi ver­senyében! Syberberg, hah, igen kemény, lágyabb ének nem kell neki: Also nichts von linken KZ-Por­­nos und Zelluloid-Spekulanten. A holo-giccs elutasí­tásában csak helyeselni tudna neki a történelmi cselekményesítés kérdéseit feszegető Hayden White is, aki a német rendező történész és történe­lemfilozófus megfelelője. Syberberg mintha fél szemmel állandóan rá­tekintene”. White — Fried­länder nyomán — „elítéli az olyan történeteket, 84­ 1. Syberberg másik magnum opusa Wagner fl­­ngjének filmadaptációja. Szintén hétórás, s természetesen négy részből áll. A Ring és a Hitler egyes részei megfeleltethetőek egymásnak (erről majd egyszer részle­tesebben, nem zárójelben, nem lábjegyzetben). A nem-filmben igen nagy hangsúly helyeződik a „Wagner nélkül nincs Hitler” gondolatára, maga a rendező pedig többször úgy nyilatkozott, hogy Hitlert csak Wagner segítségével lehet legyőzni. 2. Erich Fromm egy fontos és alapos tanulmányában egyrészt kitér arra, hogy a „szar”, „szaros” kifejezések használata mennyiben specifikus a nekrofil személyiségeknél, másrészt elemzi, hogy Hitler milyen érte­lemben nekrofil. Fromm egyáltalán nem esik a pszichológiai redukcio­­nizmus szokásos túlzásaiba, nem éri be annyival, hogy adjon Hitlernek egy pofont: „Bizonyos szempontból Hitler olyan volt, mint a nagyhatal­mak sok­­ normális­ vezetője, és meglehetősen képmutató dolog hábo­rús politikáját egyedülállónak minősíteni, mindazt tudva, amit a feljegy­zések szerint más hatalmas nemzetek tettek." Akkor hát? Fromm sze­rint Hitlerben nekrofíliája egyedülálló, vagyis „esetében az az arányta­lanság sajátos, amely az általa elrendelt rombolás és a rombolás való­ságos indítékai között van.” Ugyanakkor nem véletlenül — na erre majd mindjárt visszatérek — idézném Rüdiger Safranski félelmetesen okos Schopenhauer-biográfiá­­ját. A következő részletet akár Frommnak szóló, kicsit igazságtalan, de feltétlenül jogos oldalvágásként is értelmezhetjük, kirohanásként min­denféle redukcionizmus ellen. „Korunk fejlett magyarázatkultúrája ag­gasztó szürkezónában operál: a magyarázat és a megbocsátás átmene­tei elmosódnak. ... A radikális gonosz létezésénél ma már nem lehet csak úgy egyszerűen megállni. (A Hitler-jelenséget például meg kell magyarázni: mostoha gyermekkor, nekrofília, kispolgári szorongások, tőkeérdekek, modernizációs sokk stb.)” És most a véletlenről. „Mind­amellett nem új a felmentő magyarázatnak ez a kultúrája. Már korábbi évszázadokban is szívesen fogta össze a metafizikai igény szükségsze­rű létté, kozmosszá a létezőt.... Diderot-nak is a legádázabb támadáso­kat kellett eltűrnie, mert a véletlent a világ közepébe merte állítani. Ak­kor már szívesebben láttak volna egy ördögöt, mert a maga módján az kiszámítható, szükségszerű, következetes (Sade márki nagyon szug­­gesztíven fejtett ki egy ilyen­­ negatív­ teológiát).... A hit a megmagya­­rázhatóság hipotézisévé szekularizálódott.” 3. Ténylegesen viszont nem ezt teszi, hála az égnek, hanem nem­ filmet készít, figyel a beállításokra, a szövegalámondásokra, az offra.

Next