Ex Symposion, 2006 (55-58. szám)

2006 / 57. szám

KÁCSOR ZSOLT BARÁTOMNAK, AKI PORBÓL FELSEGÍT, S LEPOROL Kocsmai beszélgetés Tar Sándorral A Tar Sándor emlékére 2005-ben Debrecenben meg­rendezett I. Tar-túra egyik állomásán, a Balszélső sörözőben éppen Dérczy Péter, az ÉS szerkesztője olvasott föl, amikor megjelent az ajtóban egy idő­sebb férfi. Egy darabig félrehúzódva hallgatta a felolvasást, s az azt követő beszélgetést, majd a könnyeivel küszködve megszólalt: Holtában én találtam rá szegény Sanyira. S aztán a hirtelen támadt nagy csöndben elmesélte az utolsó napokat. Kiderült, hogy ő Gyallai Sándor, Tar Sándor egyik legjobb barátja, aki szinte az utolsó percig gondozta, ápolta az írót. Vele készítettem ezt az interjút a Balszélső sörözőben, vagyis — a Tar Sándor novellákból jól ismert — Paksi kocsmában. Ötvennyolc éves vagyok, Vámospércsről származok, 1980 óta lakom Debrecenbe', korábban vendéglátásban dolgoztam. A múlt rendszerbe' kocsmáros voltam, üzletvezető. Nyolcvankilencig dolgoztam, azóta én ebbe' a demokráciába' két fél­szeget nem vertem be. Nem én. Sanyit nyolcvanban ismertem meg, miután a családdal beköltöztünk Debrecenbe'. A szomszédom volt, egy lépcsőházzal lakott arrább. Hogyan ismerkedtek meg? Hát úgy, hogy abba' az időbe' még nem mindig volt üveges sör. És abba' a kocsmába', ahol én dolgoztam, elértük, hogy volt üveges sör elvi­telre, és úgy ismerkedtünk meg, hogy néha onnét hordták a sört. Közelebbi kapcsolatba azután kerül­tünk, hogy nyolcvanhatban én elváltam, és egyedül maradtam a lakásba', s mivel ő is egyedül volt, hát összejártunk. Azután pedig még gyakrabban találkoztunk, mikor Sanyit a Medicortól kilenc­­venegybe' vagy kilencvenkettőbe' kirúgták. Vagyis kipicsázták, magyarul. Az elsők között, sajnos. Amikor a József Attila díjat megkapta, már regiszt­rált munkanélküli volt. Úgyhogy én is szabadúszó voltam, meg ő is az lett. Volt egy nagy kertje Sám­sonba', és amikor az elburjánzott, mentem neki segíteni, együtt dolgoztunk a kertbe'. Ott nagyon tudott dolgozni, szorgalmas volt, szívós. Amikor Mariska néni, vagyis az anyukája beteg lett, Sanyi már mindennap kijárt Sámsonba­. Ő gondozta, még fürdette is. Nagyon szerette az anyukáját. Sokat dolgoztunk együtt abba' a nagy kertbe'. Sanyinak sok haszna ugyan nem volt belőle, de nem lehetett a földet gázosan, műveletlenül hagyni mégse. Mikor tudta meg, hogy a barátja író? Ő már írdogált, nagyon is írdogált a nyolc­vanas évekbe'. Nekem bensőségesen megmutatta az írásait, tetszettek nagyon. Szerepel az írásaiban a kocsma, a Paksi, és benne vagyunk a könyvekbe' jó páran mi is, akiket akkor ismert. Mondtam is neki, hogy nekem ne dedikáljá' Sanyi, mert túlélsz, ne idegesíts már, hiszen túlélsz. Egyszer én vittem haza egy részegséges este, és másnap adott nekem egy könyvet. Azt írta bele, hogy „Barátomnak, aki porból felsegít, s leporol". Elolvasta a könyvet? Persze! Még a kéziratokat is a lakásán. A kisszoba volt nála berendezve dolgozószobának, ott volt a videó, a monitor, minden, komoly szer­kentyűi voltak már a végén, amik a munkájához 24

Next