Ez a Hét, 1994. november-december (1. évfolyam, 1-8. szám)
1994-11-05 / 1. szám
Harmincnyolc éve azon a bizonyos ködös hajnalon feldübörögtek a „testvéri” tankok. Budapestet váratlanul a halál tűzijátéka lepte meg, fülsiketítő volt a harci zaj. Spejzablaknyi résen vált döbbenetté, ahogy a Gellérthegyen a Citadella irányába elfogyni nem akaró sorokban gördültek a szovjet harckocsik. 1849-ben Világosnál először, 1956-ban a fővárosban és az ország más városaiban másodszor verték le az oroszok a magyar forradalmat. Igaz, akkor küldték, most hívták őket. Az utcákon megszűnt a két hétig tartó fraternizálás, nem vitatkoztak már az ország semlegességéről, a várvavárt nyugati segítségről, arról, hogy milyen államforma felelne meg a legjobban. A házakba beköltözött a félelem, az emberek magukra zárták az ajtót. Ilyen rövid idő alatt soha nem hagyták el ennyien az országot, mint ezekben a hetekben. A „kitántorgott” százezrek nem a nyomor, hanem a kiszámíthatatlan büntetés, a megtorlás elől menekültek. Márai Sándor 1956 novemberében találkozott Münchenben egy Magyarországról menekült orvossal. Naplójában így idézi vissza az orvos szavait: „Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.” Valóban büszkeség volt magyarnak lenni, de nem volt ajánlatos. Sem a munkahelyeken, sem az iskolákban. Magyartanárnőmet az iskolából vitték el a rendőrök, mert az osztályban elénkeltük a Himnuszt, elesett társaink tiszteletére. Újságírók, történészek hada igyekezett igazolni a politikát: 1956 október 23-a ellenforradalom volt November 4-én másodszor szabadítottak fel bennünket a szovjetek. Az 1956-ot ellenforradalomnak nevező ideológia bázisa lett a valójában ellenforradalmi Kádár-rendszernek A hivatalos ünnepségeken az Internacionálét kellett énekelni, november 7-én pedig a szovjet himnuszt. Milyen érdekes! November 4-e, rabságunk, függőségünk újabb közel 40 évének kezdete, nem messze volt november 7-től. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójától, amelyet évtizedekig munkaszüneti napként ünnepeltünk, három nap választott el. Micsoda cinizmus kellett ahhoz, hogy a leigázók megünnepeltessék saját nemzeti ünnepüket a leigázottakkal? A hősök, a szovjet ember, a tökéletes embertípus besurrant a lakásokba. Televízión kellett nézni millióknak, hogy miként vonulnak el a délceg ezrek a Vörös téren, a „nagy”pártvezetők előtt. Az emberek lassan megszokták a menetelő derék katonákat, az érdemrendekkel feliaggatott „nagy honvédőket”. Volt aki már-már fiaként üdvözölte őket a képernyőn, nem sejtvén, hogy talán éppen ő, ők taposták Budapest utcáit azon a ködös novemberi hajnalon. Nem a népet, az orosz népet kárhoztatom, hanem magyar kiszolgálóikat, akik nemzeti ünnepet kreáltak egy tőlünk idegen ünnepből. Csehszlovákiában, Lengyel-