Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-02-16 / 7. szám

Nagyon-nagyon kedvetlenül írom ezeket a sorokat. Tudom ugyanis, hogy napnál világosabb tényekről nem illik vitáznia annak, aki meg van győződve e világosságról. És végképpen nem illik vitázni táboron belül. De nem tehetek mást. Nem tehetek mást, mert látom azt, amit egy év múlva azok is látnak majd, akik most esetleg vitáznak velem, vagy megrónak érte, hogy elrontom az örömüket. Pedig nem akarom én elrontani senkinek az örömét. Nem akarok rontani ott, ahol használni már nem tudok. Csupán azt mondom, ami szakmailag egyértelmű: a médiatörvény minden jó szándékú törekvés ellenére majdnem az ellentéte annak, amit az örömujjongók remélnek tőle. Nem vitatom, sőt, nem tudom, immáron hányadszor írom le, hogy felmérhetetlen jelentősége van elvadult politikai állapotaink közepette annak a viszonylagos egységnek, amely a médiatörvény legutóbbi tárgyalásainak kezdetén a parlamenti pártok viszonyában megmutatkozott. Ám egy dolog a szándékos más az eredmény. S számomra az is kérdés: az elmúlt évek vitái után lehet-e komolyan venni minden párt részéről a megegyező, a kiegyező mutatványokat. Miért kellene nekem, aki mégiscsak részese voltam ilyen-olyan médiacsatáknak, azt hinnem, hogy az 1994 májusa után száz százalékos győzelembe jutottak, a totális televíziós és rádiós győzelem után azon gondolkodnak, hogy egy törvény által — tehát megmásíthatatlanul — visszaadjanak bármit is azoknak, akiket a pályáról szinte kéjelegve kiszorítottak? Nem igazán értem, hogy azok az ellenzékiek, akik most velem szemben (is) védik a törvényt, vajon mire számítanak. Magam is úgy tartom: jó lett volna az egység, ha nem éppen a megtévesztés vagy a hazugság az alapja. De el lehet-e képzelni, hogy a birtokon belüliek elfogadnak egy törvényt, amely káros a számukra? Mi rettentette volna meg őket ennyire? A lesöpörhető 28 százalékos ellenzék? Ugyan már! A parlamenti többség boldog mosollyal veheti tudomásul, hogy érdekeikért azok harcolnak, akiknek a választóik innentől kezdve törvényesen vannak kirekesztve a média-képviselet és -megszólalás lehetőségéből. Remélem, senki nem vitatja, hogy a televízió kettes frekvenciájának bérbeadása s a későbbi műholdas megoldás tökéletesen és örökre szétveri azt a közszolgálati esélyt, amelyre Magyarországon égetőbb Tragédia szükség lenne, mint egy falat kenyérre. Ha van vitatkozó, szeretnék vele másfél év múlva szembe nézni: állja-e meg a tekintetemet. Akkor, amikor egy olyan pályázaton, amelyen szinte ingyér’ Mérleg utcai ficsúrok kapják meg a jelenlegi állami televízió felét, s hogy neve legyen a gyereknek, esetleg konzervatívnak álcázott németek is versenyeznek, de csak azért, hogy veszítsenek, majd akkor ,tessék velem és más hozzáértőkkel vitatkozni. Ma is bölcsebbnek látnám azt felfedni, milyen nagy erők sereglenek a jelenlegi megbízott tévéelnöknek, Székely Ferencnek az örökössé tételére. De akik a velem való vitával fecsérlik az idejüket, ezt nem veszik észre. Nem veszik észre, hogy kik vásárolnak fel kábelhálózatokat, stúdiókat, kiknek van esélyük frekvenciák megszerzésére. Velem kell vitázniuk, mert néhány önjelölt médiapolitikus elhitette velük, hogy amit én mondok — meg még néhányan — az eleve csak rossz lehet. Az MDF liberális szárnyának mérhetetlen ostobasága volt azt elterjeszteni, hogy a Nahlik-televízió veszítette el a választásokat. Aki ilyen minősíthetetlen ostobaságokat fogalmaz meg, tökéletesen alkalmatlan a politikára. Mégis mi lenne, ha mi, akkori televíziósok előállnánk a kérdésekkel, hogy Nemeskürty István helyett miért Hankiss Elemért szíveskedtek a nyakunkba szakítani; miért lehetett a Hankiss-csapatnak szabadon randalíroznia; miért nem lehetett a nyilvánvaló és bizonyított visszaélések ellen fellépni? Mondjam a neveket, hogy kiknél tűntek el iratok? Még mindig nem mondom. De ezek az emberek ne akarjanak most a törvény nevében beszélni! Ne akarjanak olyanok megváltóként fellépni, akik mindmáig nem tisztázták, hogy mi történt a sajtóprivatizációban a rendszerváltozás előestéjén! Ne hősködjenek a Magyar Nemzet elkótyavetyélői, a Szabad Föld kiárusítói,s az Új Magyarország átjátszói! És egyáltalán, ha szabad kémünk, ne keverjenek össze magukkal bennünket, mert ez a mi számunkra igen-igen sérelmes. Leírtam már, de ha kell, még egyszer leírom: az MDF akkor tárgyalt velünk a törvényről, amikor már a végeredményt közölhette velünk. Az MDF és a FIDESZ nem képviseltette magát azon a nyilvános szakmai vitán, amelyen a kereszténydemokraták, a kisgazdák és a szabaddemokraták fontosnak tartották, hogy jelen legyenek. Magyarán: fogalmuk sincs róla, hogy mi a véleményünk. Ami egyébként nem volna baj, ha nem egy olyan bűzhödt lápvilágról, lehúzó mocsárról lenne szó, amelynek ismerni kellene a törvényeit. Mi ismerjük, ők azonban nem kíváncsiak erre az ismeretre. Ők ugyanis megegyeztek. Milyen különös, a kereszténydemokraták tanulmányt kértek, a kisgazdák jelölték azokat a kurátorokat, akik azért váltak földönfutóvá, mert állítólag az MDF szekerét tolták. Ennek nyomán szeretném halkan megkérdezni: ki itt a becsületes? Úgy van jól, hogy Nahlikot vagy Kocsis L. Mihályt nem kell jelölni? Úgy van jól, hogy Stefka István, Liebmann Katalin, Csendes Csaba, Mátyássy Andrea és akár jómagam az ellenzék által hitelesített megvetettek legyünk? Úgy van jól, hogy egy portási állást se kaphatunk a saját hazánkban? Főigazgató urak! Jól van ez? Képviselő urak, jól van ez? Persze hogy jól van, ha nem a konzervatív-nemzeti oldal győzelmét akarjuk. De akkor ne beszélgessünk egymással! Elég volt! A hazugságból elég! És ezt nem a Közakarat Egyesületnek mondom, s végképp nem az Egyesület általam nagyon nagyra becsült elnökének. Neki a legkevésbé. Azért mondom, mert levele arra biztatott, nézzünk szembe a tényekkel. Az olyan esetekkel például, hogy a FIDESZ rehabilitációt kér az új művelődési minisztertől a Fodor Gábor által méltánytalanul eltávolított értelmiségieknek, s ebben a hevenyészett, persze nem hivatalos névsorban egyetlen televíziós eltávolított neve van: Betlen Jánosé. Azé a Betlen Jánosé, aki a legocsmányabb csalárdsággal csapta be — ezt majd máskor részletezem — a rendszerváltoztatás híradósait, s aki élére állt egy olyan példa és ok nélküli bosszúhadjáratnak, amelyben személyes érdeke aligha leheted. Azt viszont nem találgatom, ha nem személyes, milyen érdeke lehetett mégis. A FIDESZ nem Nahlikot emlegeti, nem Kocsis L. Mihályt... Hát ennyit a médiatörvényről, a konzervatív-nemzeti érdekképviseletről, a polgári szövetségről! Ennyit az életünkről! Pálfy G. István slammr!