Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-05 / 1. szám
IS Itt van. Ezt is megértük, ízlelgetem a számokból álló szót. Próbálom kiemelni a sorból. Elkülöníteni. 1996 ugyanis más mint a többi év. A többit mindig bevonja saját múlandóságunk csöndes bánata. Minden új év arra emlékeztet, hogy közelebb kerülünk a számunkra kimért legutolsóhoz. 1996 azonban a remény esztendeje is lehetne. A közösségi reményé. De nem lesz az. Ez már 1994 májusában, a legutóbbi választásokon eldőlt. Akkor — tisztelet az egyéni kivételeknek — jobbára olyanok kerültek be a hatalomba, akiknek 1996 nem megkülönböztetett évszám. Akik úgy hiszik, nincs meghatározó jelentősége annak, ha egy nép—a magyar—épp 1100 éve foglalt hont magának a Kárpát-medencében. Van olyan politikai vezető, aki a tavalyi Szent István-i ünnepségek idején azt se tudta pontosan, mit kellene ünnepelnünk 1996-ban. A honfoglalást? Az államalapítást? Neki — bocsánat a szóért — egykutya. Régen volt ez is meg az is. Talán közük is volt egymáshoz. István csak úgy alapíthatott államot, hogy előtte valakik itthont foglaltak. A többi csak apró történészkedés. Vagy netán magyarkodás. Nem vádolom a tudatlannak bizonyult politikust, miképpen a véleménytársait sem. Azokban a családokban, amelyekben ők nevelkedtek, azokban az iskolákban, ahol ők okultak, azokban az ,egy irányba húzó társaságokban, amelyekben megfordultak és ma is jól érzik magukat, ilyesmiről nem esett és nem esik komoly szó. Nem tehetnek róla, hogy nem szeretik azt, amiről nem tudnak, s arról sem tehetnek, hogy az 1100 éves honfoglalás országában két évvel az évforduló előtt épp őket tették kormányzóvá. Őket, akik ezt az egészet nem szerethetik, mert nem tudják, nem ismerik, s a végletessé alakult előítéleteik miatt már nem fogják megismerni soha. A választás megtörtént. Demokratikus volt és egyértelmű. Ez az egyértelműség bizonyítja, hogy ők, akiket megválasztottak, nem tehetnek a megválasztásukról. Igaz, harcoltak érte, ígérgettek fűt-fát. Igaz az is, hogy hasznukra vált ama bizonyos negyven esztendő lélek- és tudatroncsoló hatása. Mégse jöhettek volna ki győztesen, ha a választók nem olyanok — ismét tisztelet a kivételnek —, mint ők. De olyanok. Megválasztották azokat, akik hatalmuk első óráitól fogva elkezdték félresöpörni az 1996-os nagy évfordulóhoz fűződő reményeket. Azok szavazták le a világkiállítást, akik 1989-ben még lelkes hívei voltak. Ám akkor még az 1948 utáni történelmi logika szerint is el lehetett képzelni az ünnepet. Az belefért a baloldalinak nevezett, de a valódi baloldali gondolkodástól Makó vitéz és Jeruzsálem távolába eső ismerettárba. Ma azonban az évezredes történelmi logika szerint illene ünnepelni. Ez pedig nem megy. Ehhez nemcsak többet, hanem mindenek előtt mást kellene tudni a magyar történelemről. 1996 tehát nem csupán azért lesz lehangoló éve a magyarságnak, mert itthon változatlanul növekednek majd az árak és csökkennek a bérek. Nemcsak azért, mert újra tíz forinttal drágul a benzin, amelynek az ára eddig is kétszer akkora volt, mint amiért egykoron blokádot szerveztek a taxisok mögé bújt hatalommániákusok. Nemcsak azért, mert az ország örökös kiszolgáltatottságának mértékéig külföldi kézre juttatott energiarendszer új gazdái aligha lesznek tekintettel a kizsigerelt magyar lakosság pénztárcájára. Nemcsak azért, mert ezek az új gazdák a felemelt villany- és gázáraikkal minden közhasznú termék árát még inkább az egekig srófolják. Még csak azért sem, mert az istenadta nép ezt ugyanúgy tűri majd, mint az elmúlt másfél évben, s a ’90 előtti negyvenkét esztendőben. Mindez tragikus lesz. Sokak számára elviselhetetlen. De nem a legtragikusabb, nem a legelviselhetetlenebb. Az igazi tragédia a további erkölcsi leépülés veszélye. 1996 ebben az értelemben a legnagyobb megpróbáltatás éve. Ha nem lenne a millecentenárium, nem állnánk ilyen kényszer előtt. Ha nincs évforduló, nem kellene szégyenkeznünk, hogy nem vagyunk méltók a saját történelmünkhöz. Sokan észre se vennék. 1996 azonban a lábunk elé teszi a történelmet. A kérdés, hogy felbukunk-e benne. Megbukunk-e nemzeti és emberi mivoltunkban. A kormányzó többség tudatos kisebbsége és tudatlan többsége pénzhiányra hivatkozik majd, a boszniai feszültségre, a szomszédok érzékenységére és mindenre, ami töpörítheti az ünnepet. Annyi ok lesz, mint csillag a nyári égen. 1996 tehát az elszabotálás éve lesz, s ami ennél is fontosabb: a történelemben gondolkodók számára a folyamatos megaláztatások éve. Mert nincs annál nagyobb megaláztatás, mint amikor az ősei emléke előtt szégyenül meg az ember. De hát épp ezért ünnepelni kell! A politikai percemberkék tegyék azt, amit tenni akarnak vagy tudnak. A nagy egyházak, a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Újságírók Közössége, a Magyar Művészeti Akadémia és a többiek megtehetik azt, amit megkövetel tőlünk a múlt és a jövő. Egykori rádiós kollégánknak, Kispista Istvánnak van egy szívmelengető ötlete: minden szervezeti kaloda nélkül megteremtődhetnének az 1100-as körök. Egy jelvény tartaná össze az ilyesmire érzékenyeket. Pirosfehér-zöld körben az 1100-as szám. Nem igaz, hogy a kettészelt Dunát ábrázoló jelvénynek nem volt jelentős szerepe az elterelés körüli vitákban. Volt. Ennek is lenne. Hogy hányan tűznék ki? Nem tudjuk. De nem zárható ki, hogy az eredmény felérne egy csöndes történelmi népszavazással. Hátha mégse reménytelen. Mostanában gyakran jut az eszembe a dán király, aki a vészkorszakban kitűzte a sárga csillagot. A legemberibb, a legbátrabb cselekedet. Soha nem leszünk ilyesmire képesek, ha elveszítjük a maradék önbecsülésünket. Pálfy G. István