Ezredvég, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - OLVASÓLÁMPA - Kristó Nagy István: "Standard" művek : Öt könyvről ; [könyvismertetés]
len „mondanivalótól" a kifejezésbeli vívmányokig, amelyekkel épp az utolsó 40 év során (Ottlik Iskola a határonjától kezdve) sikerült a magyar regénynek először korszerűvé (nemzetközi tekintetben is figyelemre méltóvá) lennie. A „magas" mértékből következőleg népszerű s olvasott írókról, például, Bárányról, Végh Antalról szó sem esik, viszont felfedez olyan műveket, melyeket szégyenszemre magam sem olvastam és kedvet csinál azok tanulmányozásához (Szilágyi: Kő hull apadó kútba, Sándor Iván: A szefforiszi ösvény, Krasznahorkai: Háború és háború. ) Olasz nem szűkkeblű: Bodor vagy Kertész Imre éppúgy megtalálja helyét, mint - mondjuk - Grendel, Háy vagy Závada - ám korántsem kritikai értékelés nélkül. A magam részéről Szentkuthy, Albert Gábor és Hernádi Gyula méltánylását hiányolom - utóvégre sok mindent épp az utóbbi indított el. Olasz érdeme viszont, hogy az elmúlt félévszázad teljes kritikai irodalmát feldolgozza, s főként Balassa Péter és Thomka Beáta sok fontos észrevételét hasznosítja. Előbbire érdekes példa Balassa észrevétele, mely „az agnosztikus lét megismerhetetlenségének" protestáns hagyományára utal, különben épp Ottlik kapcsán. Sokszor abszolút általános megállapításokat maguktól az íróktól vesz át, pegrendeltől azt, hogy „realizmusnak — úgy ahogy az ötvenes, hatvanas években értelmezték - nincs jövője. " „Ez a gondolat egybecseng García Marqueznek azzal a felismerésével, hogy „ez a »másképpen« a valószínűség határainak átlépését jelenti". Másfelől újból megjelenik a „cselekményesség" iránti igény, amit mind többen igyekeznek kielégíteni. Kissé keveselltem viszont a külföldi párhuzamot (Bernhard, Faulkner stb.), ami azért is érdekes, mert Olasz Sándor a külföldi szakirodalmat Barthes-tól De Manón át Hayden White-ig nagyon okosan hasznosítja, s ezzel megint tovább tanulmányoztatásra késztet. Fontos, mondhatni, alapvető Olasz regénytörténete. Kár, hogy ez a kiváló összefoglalás csak a regénnyel foglalkozik. Ha a drámára is sort kerített volna, nyilván észreveszi a szintén vidéken élő Marschalkó Zsolt kötetét, a Holdkirály-t (Palócföld könyvek. ) A címadó színmű II. Frigyes porosz királyról szól, s arról az átformálódásról, amely a hatalom révén a voltaire-i szabadelvűségből háborúpárti, kegyetlen uralkodóvá teszi a „jobbra érdemes" fiatalembert. Bravúros Voltaire jellemrajza is: nem éppen magasrendű önzése, kapzsisága, érdeke ellenére sem változtatja meg alapvető, bátor magatartását, mellyel a királlyá lett Frigyesnek is szemébe mondja az igazságot. No de, mi az örök igazság? Talán a hősiesség? Erről íródott a füleki vár feladásáról szóló Homokvihar, amely a hősiesség értelmét és értelmetlenségét vizsgálja. Ugyanezzel a problémával néz szembe, most már fergeteges vidámsággal is, nemzeti korlátainkat megmutatva, a Zsarnokölők című komédia, mely még a kelleténél is több ötletsziporkával mutatja fel a Ferenc József-i idők ellenzékiségét és megalkuvását. Akárhogyan is, ezek a drámák színpad után kiáltanak! Majd csak sort kerít rájuk valamelyik dramaturg és rendező. Nem kevésbé érdekesek a való élet komédiái is, mégha csakugyan élet-halál kérdéseit vetik is fel. A neves kiadó leányának, Cserépfalvi Katinak emlékezése a Mimikoko illegális élete az 1944-es vészkorszak gyermekfővel átélt megpróbáltatásait mutatja be, mond