Fáklya, 2004 (8. évfolyam, 1-7. szám)
2004-01-01 / 1. szám
FÉL ÉVSZÁZAD A FILM VILÁGÁBAN A 2003-as esztendőben utolsó vendégünk Csőke József Balázs Béladíjas filmrendező volt. Józsi bácsi gyermekkorától indulva elevenítette fel emlékeit életéről,, pályafutásáról. A szegedi születésű Csőke József szegény családból származik, ráadásul édesapját nem is ismerte, édesanyját pedig korán, 13 éves korában vesztette el. Egészen kiskorától jó tanuló volt, s tanító szeretett volna lenni. A diploma megszerzése után Újszegeden tanított, ahol mozigépészként is ténykednie kellett. Éppen ekkor hirdette meg az országos kultúrpolitikai vezetés az ’’Úttörőhíradó” beindítását, amelyhez embereket kerestek. Józsi bácsi, aki ekkor 22 éves volt éppen megfelelt a feltételeknek, 400 jelentkező közül került 1950-ben Budapestre a filmgyárba. Ki hitte volna akkor, hogy egy fantasztikus és csodálatos rendezői pályafutás első lépései ezek! A híradózással induló karrier egy idő után a sport területére sodorta. Mondhatjuk, hogy a magyar sportbarátok szerencséjére! A magyar sportfilmgyártás atyja több évtizedes pályafutása során több száz filmet készített. Helsinkiben vett részt először olimpiai játékokon. Ezen kívül még öt alkalommal készített filmet az ötkarikás eseményekről. Nagy idők nagy tanújaként ő készített filmet a londoni 6:3-as mérkőzésről is. Józsi bácsi ötven év távlatából is megborzongva gondol vissza arra, hogy a hazafelé úton a vámellenőrzésen az egyik túlbuzgó vámos felnyitotta az egyik filmes dobozt. Bizony kész szerencse, hogy nem a Hidegkúti első gólját rejtő tekercset tette tönkre a derék vámos. Józsi bácsi kedves történetei közül álljon itt az egyik legérdekesebb: „1967, Mexikóváros, XIX. nyári előolimpia. Erről az eseményről két rövidfilmet is készítettünk Fifilina József operatőrrel. De ha már kint járunk - gondoltuk - csináljunk egy filmet Siqueirosról, a mexikóiak nemzeti festőjéről, aki gigantikus méretű képekkel festette tele a várost. Siqueiros éppen azokban a napokban vette át a Nemzetközi Lenin Békedíjat a mexikói szovjet nagykövetségen. Fifivel gondoltuk, megörökítjük ezt a pillanatot is. Igen ám, de nem engedtek be a nagyköveti rezidenciára. Mentünk mi mindenhova, próbálkoztunk még Szemjonovnál, a nagykövetnél is, de minden hiábavalónak bizonyult: "dokument nyet" - volt a válasz. Tanácstalanul álldogáltunk a bejáratnál, amikor egyszer csak megérkezett Borisz Polevoj, az „Egy igaz ember” írója, aki a másnapi ünnepség díszvendége volt, ő adta át ugyanis a díjat. Mondtam a kollégámnak: Fifikém, ha most nem jutunk be, akkor soha! Elpanaszoltuk neki a bánatunkat, s ő intett, hogy menjünk be vele. Az irodában aztán kért egy papírlapot, ráfirkantott valamit, elkérte Szemjonovtól az összes pecsétet, telenyomkodta vele a lapot, és ránk mosolygott: "Tavaris Csőke, dokument feszty!". Boldogok voltunk, azonnal megnéztük a terepet, vagyis a hallt, ahol másnap a díjat átadták. A kocsiban mindig volt velünk négy lámpa, amit azonnal ki is próbáltak, de a negyediknél, bumm, kivágta a biztosítékot. A nagykövet rohant a létráért és egy darab drótért, és rutinos mozdulatokkal "megpatkolta" a biztosítékot. Másnap a forgatáson kérdezi tőlem Fifi, hogy ki tartja majd a három másik