Fehérvári Hiradó, 1880. január-június (1. évfolyam, 1-54. szám)
1880-06-03 / 54. szám
I. évi folyam. 54. szám. Székesfehérvár, 1880. junius 3. A lap ára ház,hoz hordással vagy postán küldve. Egy évre . . . 3 frt. — kr. Fél évre ... 3 frt. — kr Negyed évre . . . frt. 50 kr Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. — A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési és hirdetési díjak egyenest a „Fehérvári Híradó“ szerkesztőségének (Vörösmarty-tér 6-ik sz.) czimzendők. Kéziratok nem küldetnek vissza. TÁRSADALMI HETILAP. Megjelen hetenként kétszer szerdán és szombaton. ¥— ------------------^ Nyílttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Hirdetmény a 30 kr. bélyegdíjon felüll, minden három hasábos petitsor egyszeri beigtatásért 4 kr. Többszöri beiktatásért olcsóbban számíttatik. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten: Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben : Hesenstein & Vogler, H. Schatek, Oppelik L. és Mosse Rudolf. Frankfurtban: Daube & Comp. Székesfehérvár, 1880. junius 29. I. Szivem magasan feldobog valahányszor megyénk s városunk magasztos szellemű hölgyeire gondolok. Magamat mintegy megifjudni érezem, midőn őket képzeletemben a jótékonyság mezején haladni szemlélem. Tetteikben látom megvalósulni az emberiség rendeltetését. Az ő életök, az ő működésük nyitott evangelium, mely szeretetet lehel, melynek betűin isten ujja lebeg. Mint a nap sugarai felszívják a hajnal gyöngyharmatát, úgy az ő szivök melege felszántja a szenvedők könyvit. Az ő szivök dobogása, az ő ajakuk szózata mint az andalító zene, mely enyhít és megvigasztal. A műveit nőkkel való társalgás és viszonyban állás a férfiak lelkületének köszörűköve. A jótékony nőkkel való érintkezés a férfiak erkölcsének olvasztó tégelyes indulataik lombika. Azt mondom a műveit, a jótékony nők. Hát váljon van-e hölgy, kinek nincs szive, vagy ha van, nem tud megolvadni s mint virág a nap melegére: ez a kérelem erdő szavára megnyílni? Hiszen a nők melegágyai a legszebb lelki tehetségeknek, műveit iskolák, melyekből a férfiak mint valódi művészek léphetnek az életbe. Ha a nők volnának a szavak alkotói, minden bizonynyal mi férfiak bírnánk a gyönge s állhatatlan melléknevet. Oh de hol van az a pánczélos vitéz, akit egy bájoló nő édes mosolya le nem fegyverezne, hol van az a szilárdakaratú férfiú, akit egy szeretett nő esdő szava meg nem olvasztana? Ki állhat ellent a nőszemek igéző sugarának? Ki meri mondani, hogy az édes csók sem bűvölte el? A nő szeret, a férfi csapodárkodik, a nő állhatatos a férfi tartós a szerelemben; a nő jó, a férfi inkább bátorszivű; midőn a nő egészen ártatlan a férfi csak bűnnélküli; ha a nő beszél, a férfi hallgatja, ha a nő hallgat, a férfi makacskodik; ha a nő nevet, férje boszonkodik, ha pedig sír, férje gúnyolja; midőn a nő könyörületre indul, a férfi alig lágyul; midőn a férfi tervez, a nő tesz; midőn a férfi tesz, a nő már aratja jó tettei jutalmát; ha a nő kedélyes, a férfi kötelőzködő; ha a nő kötelőzködő, a férfi goromba. És ha a nő goromba — no azt nem is tudom képzelni, az ilyen nő előttem nem nő, hanem asszonyruhába öltözött oly lény, mely nem férfi. Ily ellentét után Ítéljen a részrehajlatlan, váljon érdemlik-e a nők a gyönge, az állhatatlan czimet, melylyel pedig oly gyakran felruházzák s toroktatva éneklik: „Az asszony ingatag.“ Férfi a szerelem, szánalom és jó tettel úgy bánik mint dologgal, számol, tervez, mindenre időt, órát szab; a nőnek pedig ezen érzéki elemek olyanok, mint a lég és szükségesek, mint a lélekzetvétel. A férfi a mellett hogy ember még ázsiai, amerikai, pap, katona, franczia, magyar s mindezen állapotkülönbségekhez képest változó. Az olasz önző, a franczia szabadságra törő, a magyar büszke bátor, hős, de a nő lemásolt ideálja a tiszta emberiségnek, minden égöv alatt, minden országban a lelki erő, a jótékonyság virágzó tégeje, a nemzetiség reá nézve csak különböző szabású öltönynek különféleképeső redőzete. Azt kérditek miért zengek dicséreket a nőkről? Ki ne emlékeznék a lapunkban említett azon kedves hírre, hogy hölgyeink augusztusban nagyszerű ünnepélyt rendezendenek a felállítandó leányárvaházra? A sajtó feladata éber figyelemmel kísérni minden közügyet és a lelkesedést folytonosan szítani, hogy az soha ne lohadjon. Előkészítjük a lelkeket a dicső munkára. Közéig az idő és már nem messze van, midőn hölgyeink a hold. Kaiser Sándor által alapított, Felmayer István által betetőzött árvaleányházat megkoszorúzzák és a jótékonyság templomává avatják. TARGIA, költői levél Boronáéhoz. Megkövetem édes urambátyám, Álljon meg egy szóra énvelem! Olvassa el ha nincs egyéb dolga, Olvassa el ezt a levelem.... Meghálálom — isten úgy segéljen — Meg a hogyan tőlem telhetik; Viszonzásul megtanulom bátya Újság nélkül csinos verseit.... Lássa én csak pelyhedző poéta, Vagy talán még ilyen sem vagyok, S hiúságom szerfelett növeszti Ha dicsérő szókat hallhatok... Jaj! de ebben oly ritkán van részem, Gyéren mosolyg rám a nemezis.... Urambátyám alázattal kérem, Dicsérjen meg egyszer engem is !... Oh! hisz bátyám olyan támnul érti, Mintha sohse tenne egyebet! Oly szerényen tudja eldicsérni — Azokat a fűzfaverseket. ... Magát pedig „dilettánsának vallja, Nem sejtve, hogy minől vétkezik... Urambátyám! tegye csak szivére, Tegye csak rá mind a két kezét!... ... Magasztaljon, mert elhágy a kedvem, Hogyha meg nem szánja kinjaim’! Eddig is csak jó bátyám vigasztalt, — Jól mulattam epigrammjain.... De mióta versben írja versét — Szomorkodom véghetetlenül; — Dicsérjen meg édes urambátyám Sötét egem nyomban kierül! Higyje meg, hogy sokat veszt e hon, ha Földhöz vágom zengő lantomat! — Kár volna tán még a hangszerért is Nem kopott heismerő ujdonat..., No de nehogy rátartónak lássam Mihály bá’hoz utasítom önt. — Kérdezze csak, melyik munkatársa Ereget még ilyen versözönt ?!... ... Száz szónak is egy a vége bátyám, Megszakítom ezt a nagy tusát, Hanem aztán elvárom bizonnyal Magasztaló, rőfnyi hymnusát.... Meglássa hogy nem leszek adósa, Jutalmam hej! nagyszerű leend. — Nem írok, nem bácsikához verset. Azon kivül mely itt megjelent.... Bánk Odó. *) B a n g k ó r. I. A kellemes budai hegyláncz tövében, Pestről mintegy négy órányira fekszik Berkeny nevű falu. Egyfelől magas hegyek prémezik a falut, melyeknek tetején százados tölgyek, terebély bükkök emelik lombos Üstöküket a fölöttük kóválygó fellegek közé, míg lejtős oldalaikon tüzes bort adnak a gazdag szőlőtök és árnyas lúgosok. Másfelől derült sikság terül el, melyen gazdag rendet ejt a kaszás éles fegyvere és nehézkes fejű aranyszin kalászt lenget a nyári fugalom. E falu lakosai többnyire szántóvetők és szőlőmivelők, alig van közöttük a falu szükségeinek megfelelő egykét mesterember, de mind szorgalmas, munkás, becsületes és istenfélő egyszerű magyar nép. Nem ismerte még történetünk korában az erszényt és lelket ölő divatot, piperét, megtartotta ősei egyszerű szokásait ruházatában, háztartásában, konyhájában, megtartotta jellemében is, mely az egyeneslelkű őszinteség. *) Szerelmetes öcsém! hiszen én eldicsérhetem úgy, hogy a föld alá bújik szégyenletében. A dicséretet nagyon könnyen adják ma, pedig annál többet ér egy susztertallér. Azonban tudtára adom, hogy bár nagyon borongó az én életem ege, de a Borongó mégsem én vagyok, hanem más, akinek életege nagyon is derült. Szerk. Azóta sok megváltozott, a magyar jellem is kezd kivetkőzni eredeti tisztaságából: jaj a magyarnak, ha ily gyorsan halad az őt elnyelő ösvényhez! Berkeny Buda felöl eső végéhez közel csinos falusi lak vonja magára az utas figyelmét. Egyszerű parasztház ez is mint a többi, de a homlokzatán álló kettős, zöld redőnynyel fedett ablak s a zöldre mázolt rostélyos kerítés, mely a ház elejét övezi, némi kellemes, vonzó alakot kölcsönöznek a falusi jóllét és boldogság ez egyszerű hajlékának. Minthogy e házban laknak történetünk hősei és itt kezdődik meg azon esemény, melynek oly nem várt, oly leverő vége lett; állapodjunk meg e hajlék előtt s ismerkedkedjünk meg annak bensőjével, udvarával s lakóival. Oh mily örömest lépek én azokba a hajdani parasztházakba, hol minden egyszerűséget, de becsületességet is lehel. Higyjétek meg nekem, hol egyszerűség uralkodik, ott, csak ott honos a becsületesség és tiszta vallásosság. Azok a magasra vetett dagadó ágyak, tornyos szárnyaikkal, melyeken kék és piros pamutos szakasztóruhák díszelegnek, azok a tulipános czifra ládák tele házi vászonnal s menyasszonyi ruhákkal; az az izmos diófa-asztal, a körülé terpeszkedő fényesre mázolt hosszú székkel; azok a gerendákhoz kapaszkodó fogasok piros virágos porczellán tálaik s korsóikkal; az a vastag mestergerenda, fölötte a Szikszai, Aranycsésze, Liliomok völgye, Szentek hegedűje, Porcziós könyv, Rontó Pál és elrongyollott iskolakönyvek, még most is gyermekké tudnak tenni s oly elevenen varázsolják elembe gyermekkorom boldog perczeit, midőn délben és este imádsággal ültünk asztalhoz s imádsággal keltünk fel mellőle; midőn este imával hajtottuk fejünket álomra és reggel imával üdvözöltük az ébredő napot; midőn a káromkodás ismeretlen vendég volt családi körünkben és ha káromló szót hallottunk, meg sem ütköztünk rajta, mert nem tudtuk, hogy az káromkodás; midőn a család fejei reggelenként kiadták a teendőket és a fiúk és leányok zúgolódás nélkül s jó kedvvel teljesítették azokat. Elmúltak azok, mi is megöregedtünk, pedig jobb lett volna gyermeknek maradni, vagy gyermekül meghalni, hogy ne kellett volna e nyomorteljes életet átélni s megélni azt, hogy a hajdani magyar helyébe romlott nemzedék állott. Ilyen volt azon lak benseje, mely Berkenyén az utas figyelmét magára vonta. Kegyes József szabómester lakta azt, kit, mivel egyetlen volt mesterségben, rendesen falu szabójának neveztek. Boldogság, jóllét, megelégedés lakozott a szabó családi körében, mely állott nejéből és tizenhat éves leánya Juliskából. Hogy azonban e boldog család rettentő bukása annál megfoghatóbb legyen kedves olvasóim előtt, szükségesnek tartom azt bővebben jellemezni és kissé a múltba is visszatekinteni. Kegyes József szabómester már atyjától vette át a mesterséget és házat. Mint nőtelen, csinos, sokat vándorlott legény nagyon kapós volt falujában s a legelső gazdaember is szívesen hozzáadta volna leányát; de Kegyes Józsefnek más életpárt rendelt a sors, olyant, ki jóllétének siratója lett. Gazdag haszonbérlő lakott Berkeny közelében, kinek egyetlen leánya volt és Józsefünk erre vetette szemét, midőn mestersége miatt néha-néha megfordult a háznál. A haszonbérlő észrevette Kegyes József szándékát s maga lépett fel azon ajánlattal, hogy ha leányát szereti, hajlandó neki adni feleségül. Kapott az alkalmon az egyszerű szabó s az egész falu szörnyű csudálkozására Kegyes József és a gazdag haszonbérlő leánya egybekeltek. A csudálkozás azonban nemsokára szánalom és gúnynyá változott, mert a gazdag haszonbérlőt elemi csapások s azokat megelőzött káros vállalatok annyira tönkre juttatták, hogy mint semmivel biró veje hajlékában Mennyi veszteséget okozhatna a philloxera Magyarországon ? Azon pusztító rovar, melynek eddig csak philloxera nevét ismertük s mely eddig leginkább Francziaországban gazdálkodott, úgy tapasztaljuk, hogy hozzánk is eljutott, mert hazánknak nemcsak egyes vidékéről halljuk és vesszük a rémes hírt, hanem — fájdalom — épen a székesfehérvári szőlőhegyekről i®, hol szintén megkezdte e rovar uralmát, habár létezése csak még egy némely helyen lett constatálva. Valósággal mindnyájunkat meglep ez új csapás neme, mert azt soha nem hallottuk még ősapáinktól sem, hogy valaha philloxera lett volna, annyival inkább, hogy ily pusztító rovar csak némileg is pusztította volna szőlőültetvényeiket. Az ó-testamentumban fenyegeti ugyan Mózes a törvény iránt engedetlenkedőket ily pusztitó elemmel; mert hát maga Mózes V. K. XXVIII. r. 39. versében igy dörgi fenyegetéseit: „szőlőket ültetsz és azokat miveled, de bort nem iszol és nem szedsz: mert megemészti azt a féreg.“ De miféle rovart értett Mózes a „féreg“ szó alatt, azt mi ma meghatározni nem tudjuk ; lehet, hogy ismerte már ő is a philoxerát, lehet, hogy nem; bár ez idézett mondatából annyi bizonyos, hogy maga Mózes sem valamely közönséges féreggel fenyegtődzött. De ne kutassunk most a múltak emlékirataiban, ha gyógyszert nem találunk vagy olvashatunk azoknak megszüntetésére. Forduljunk inkább a jelenhez: elmélkedjünk inkább hazánknak ez új csapásáról, s hogy mindenek felett ne legyünk közömbösek ez új veszély irányában, vegyük figyelembe egész komolysággal e kérdést is: „mennyi veszteséget okozhatna a philloxera Magyarországon ?“ E komoly kérdésre, hogy hiteles számokkal válaszolhassunk, fel kell nyitnunk hazai statistikáinkat s azonnal megtalálandjuk a kívánt választ. A statistikában közlött hivatalos kimutatások szerint szőlővel beültetett terület 1870 ben volt: a magyar államban 671, 571 hold, mely holdak összege csak általános becslések alapján számítva, termett: 22, 200,000 akó bort; a legújabb adatok szerint pedig a magyar állam bortermelése 30—40 millió akó közt váltakozott. E közlött számokból láthatni, hogy Magyarország bortermelési tekintetben is egyik jelentékenyebb helyet foglal el az európai államok sorában, mert, ha e szempontból ismét a statistikai adatokat nézzük, úgy találjuk, hogy Francziaország az első hely termel: 88 és 11 millió adót, Spanyolország a második, mely termel: 44 millió akót, Magyarország pedig a harmadik állam, mely termel — mint már fentebb is közlünk — úgy 30, 40 milló akó közt váltakozva. Magyarországnak e bortermelésre menynyiségét a statistikusok csak csekély értékben számítva is, 80—100 millióra becsülik. Azonban, hogy e csekély értékben felvett számítás is, mily sok millióra rúg, azt az imént közlött hiteles számokból tisztán láthatjuk. És ha ezt látjuk, vagyis ha ezt megértettük, akkor egyszersmind azt is világosan érthetjük, hogy mennyi veszteséget okozhatna a philloxera Magyarországon ? Mindenesetre ez oly catastropha volna nemzetgazdászatunkon, melyet kiheverni talán soha nem tudnék. Azért addig is, míg e pusztító rovarnak ellenszerét kitalálnák, tegyünk meg legalább annyit, mennyit a