Fejér Megyei Hirlap, 1956. február (1. évfolyam, 27-51. szám)

1956-02-01 / 27. szám

Szerda, 1956. február 1. FEJÉR MEGYEI NÉPLAP A VI JN­H HEGYEI NÉPLAP egy hűséges levelezője — egy hűséges olvasója m­ű­javító Vállalatnál — a mai MEKOVÁL-ban — „Vörös Csil­­lag” címen üzemi újság jelent meg. Ezzel kapcsolatban vissza­emlékezésből Péteri László, aki egyébként tanonckora óta a gyár­ban dolgozott, a következőket mondotta: — A „Vörös Csillag” első szá­mában jelent meg egy levelem, amely a nyolcéves levelező tevé­kenységem első hírnöke volt. A Fejér megyei Néplap elődétől, a Fehérvári Hírek szerkesztőségéből egy újságíró kijött üzemünkbe, beszélgetett velem a levelezésről, annak formáiról és jelentőségéről, ígéretet tettem, hogy továbbra is szorgalmazom az írást. Be is vál­tottam ígéretem . .. Dióhéjban elmondta Péteri László: • hogyan kezdte munkáját a kommunista sajtó és a dolgozók kapcsolatának elmélyítése érdeké-­­­ben. Hetek, hónapok múltak, s az­­ ő levelei rendszeresen megérkez­i­­­tek az újság szerkesztőségébe. Az­­ üzemben lejátszódó események,­­ eredmények, vagy visszás helyze­­ek mind-mind alkalmat szolgál­tattak helyes következtetés levo­nására és ezzel egy-egy levél meg­­vásárt. Egyszer-kétszer bizony előfor­dult az is, hogy megbotlott — az üzem vezetősége nem látta öröm­mel, hogy az ottani hibákat fel­tárják a nyilvánosság elé —, de ő nem adta fel a harcot, állandóan kutatta, kereste a megírásra al­kalmas eseményeket és megtanul­ta az írás, a levelezés összes lé­tező formáit. Hogy mennyire ta­nulta meg, annak bizonyítékául ■szolgáljanak a következők. 1951. tavaszától szinte hétről-hétre hol telefonon, hol személyesen, szó­ban, hol pedig levélben írta meg az üzemben lezajló legfontosabb eseményeket. 1952-ben részt vett Péteri László a levelezők orszá­gos tanácskozásán. A tanácskozás után különösen nagy lendülettel látott a munkához és ez a lendü­let a mai napig sem csappant. Sokat látott, hallott és tapasz­talt. Nemcsak az üzemében leját­szódó eseményekre figyelt, hanem szemügyre vesz mindent üzemen kívül is, aminek megírásával úgy érzi jót tehet népünknek. Napja­inkban is gyakran találkozhatnak olvasóink Péteri László nevével, aláírt riportokkal, tárcákkal, és egyéb írásokkal. Nyolcéves munkája során Pé­teri László — a Könnyűipari szer­számgépgyár dolgozója — méltán megérdemli a „közvélemény pa­rancsnoka“ megtisztelő címet. * I 1 * 1í I elvtárs, az­­Erdész Ferenc­ ÁFOR szé­kesfehérvári kirendeltségének dol­gozója három éve előfizetője a Fejér megyei Néplapnak. Hogy mi az, ami leginkább érdekli, mit­­olvas benne legszívesebben? — így válaszol: — Nagyon szeretem az ipari üzemekről írt tudósít­­­okat, ri­portokat, cikkeket. Szeretem, ha velünk, ipari munkásokkal minél többet foglalkozik a lap. A sport­rovat cikkeit is szívesen olvasom. Erdész elvtárs érdeklődését és figyelmét különösen a tárgyaló­teremből írt riportok nyerték meg, szívesen olvasna — mint mondja — még több ilyen természetű írást. — Szeretem a lapban azt is, hogy néhány „erősen” szakmai cikken kívül az élet bármely te­rületéről is írnak: a mezőgazda­ság fejlődéséről, tsz-ekről, vagy munkás­brigádokról, ezek min­denki számára érthetőek és élve­zetes, olvasmányos írások, felkel­tik az ember érdeklődését a me­gyében folyó minden munka iránt. Azt azonban kifogásolom, hogy kevés a lapban a tárca és elbe­szélés, ritka a szellemes és csat­­tanós külpolitikai cikk. ­­s cikket írok­­ magamról. El­­ső pillanatban kissé külö­nösnek tűnik ez, hisz hány ezer ember nyüzsög, dolgozik körülöt­tem, és én éppen magamat vá­lasztom? Találnék sok mást, hisz eddig is már ki tudja hány em­ber avatott örömeibe, gondjaiba, hogy azokat betűkbe öntsem. De ma, a Magyar Sajtó Napján, egy pillanatra cseréljünk helyet ked­ves olvasó. Most te kérdezel, s én őszintén — vallomásként — elmondom neked az én munkám, a mi munkánk, az újságíró élet örömeit és küzdelmeit, sikereit és kudarcait. S ha sikerül, bevezet­lek az újságíró élet egy-egy tit­kába. Gondolkodom. Mi is érdekel téged legjobban, kedves olvasó, s már özönlenek is a képzeletbe­li, szokásos kérdések. Mikor kezdtem írni? Mióta vagyok új­ságíró? Miért választottam ép­pen ezt­­ a szerinted nehéz pá­lyát? Kell-e sokat tanulni, dol­gozni? Szeretem-e ezt a munkát? Mikor kezdtem?... Még csak másfél éve, de tulajdonképpen már régen, egész kicsi koromban. Verseket írtam, satnyát, sánta­­rim­át. Később magyar dolgozat­­íráskor fogott el valami különös, meleg érzés: milyen jó is írni! Szavakba, mindazokba önteni a sok szép élményt, gondolatot. Új­ságíró leszek! — határoztam el nagy hévvel, s ettől kezdve még sűrűbben vettem kezembe a sok­ezer fekete betűvel telt lapokat. Mennyi betű! Hogy tudnak eny­­nyit írni. Hogyan tudják ezt ki­számítani, hogy erre az oldalra pontosan beleférjen ez a cikk? Hogyan tudják, hogy mi történt tegnap a megyében, az ország­ban? Ezernyi kérdés lappangott ,-ne..., s egyszer, középiskolás koromban kissé félénken, tétován bekopoghattam a számomra min­dent jelentő szerkesztőségbe... , azóta mit tanultam? Elő­­­­ször is azt, hogy itt na­gyon sokat kell tanulni. Egy a szakmánk, de ezer ember, ezerfé­le szakmáját kell ismernünk. Ma egy tánccsoportról, holnap egy doktorról, holnapután egy ta­nácstagról, esetleg egy vasöntő­­ről kell írni. Meg kell tanulni , h­atod­adt kérdezni is, hogy ne kérdezzünk csacsiságokat. Egy óra, fél nap alatt megismerni a számunkra tegnap még ismeretlen embert, s foglalkozását! Sokszor megtörtént eleinte, hogy olyan tehetetlennek éreztem magam, például egy esz­tergagép mellett. Most látom elő­ször. Mit kérdezzek róla? Pedig az este egy egész vastag könyvet is áttanulmányoztam a gépekről. S most mégis... De jött a mentő ötlet. Megkértem az esztergá­lyost, magyarázza el a gép mun­káját, meg szeretném tanulni. Magyarázott, s én jegyeztem minden betűt, minden szót. Igaz, belefájdult a kezem, a fejem, de a cikk sikerült. S később is ahányszor esztergályosról írtam, titokban mindig nagy hálával gondoltam az én „mesterségem"­­re. Változatos, szép az újságíró munkája. Minden nap valami újat nyújt, sosem lehet megunni. Délelőtt még egy kis iskoláslány­ról, délben egy tsz alakulásról, délután éppen egy bírósági tár­gyalásról kell írni, vagy anyagot szedni. Egyik pillanatban még a kis diák, másikban már a bünte­tésre ítélt ember lelkivilágába kell beleélni magunkat. És köz­ben az olvasó szemével is nézni: vajon hogy tetszene jobban, ho­gyan írjam meg érdekesen, de mégis komolyan, hogy mindenki értsen, tanuljon belőle. A témákat nem hordják elénk tálcán, keresni kell. Egy-egy cikk anyagát sokszor nehezebb előbányászni, mint a gyémántot. Egyszer például egy fehérvári asszonyról akartam ír­ni, akinek a lakcímét és a nevét tudtam és kisfiától azt, hogy fodrásznál van. Hogy melyiknél? Sok fodrász van Fehérvárott... de a cikk sürgősen kellett. Nyakam­ba vettem a várost, és az összes női fodrászatban megkérdeztem, nincs-e itt véletlenül N-né? Vég­re estére megtaláltam. Vagy pél­dául: vidékre megyünk. A pusz­tába sáros, gödrös dűlőút vezet, gépkocsival lehetetlen megközel­­ni. Hát elindulunk gyalog. Mikor fázva, sárosan, vagy havasan odaérünk, azzal fogadnak, hogy akit keresünk, nincs itthon. Hát hiába volt az a hosszú út? Nem! Gyorsan valami más témát kell keresni, mert az nagy szégyen lenne, ha „üres tarisznyával" tér­nénk vissza. S milyen nagy bol­dogság, ha estére megtelik a no­tesz. Látnád, hallanád kedves ol­vasó, milyen örömmel számolunk be egymásnak a szerkesztőségben a napi élményekről. Legszíveseb­ben oldalakat írnánk róla. De nem lehet. Sok más cikk követel még magának helyet az újságban. S nekünk fáj legjobban, ha egy szívünkhöz nőtt jó témát leszű­kítve kell megírni. Sokszor nem is gondolod kedves olvasó, hogy egy egész rövidke hír, egy adat több fáradságot, utánajárást kí­vánt, mint például egy másik, na­gyobb cikk. Ha jó az anyag, fut, siklik a ceruza. Ha gondatlanul szedtem fel az anyagot, kedvetlenül fo­gok hozzá, bizony nem sikerül. Át kell írni kétszer is, háromszor is. És milyen boldogság, ha egy jó cikk megjelenése után jön a köszönő levél, vagy személyesen az, akiről írtunk, hogy tetszett, segített a cikk. S milyen jól esik, ha bizalmasak, őszinték az em­berek! T­e sajnos nem mind ilyen. Ritkán, de kezdetben ta­lálkoztam már szándékos félreve­zetéssel is. Egy üzemben jártam­ban azzal fogadott egyik brigád, hogy a brigádvezetőjük a napok­ban nősül, írjam bele a cikkbe. Legalább tizen — maga a brigád­vezető is — ezt mondta. Megír­tam. A cikk megjelenése után felháborodva jöttek, hogy nem igaz, a brigádvezetőnek esze ágá­ban sincs megnősülni. Száz,­ezer oldalt is lehetne ír­ni az újságírói élet küzdelmes, változatos szépségeiről. S ami a legszebb: sose elzárkózva, mindig az emberek között lenni, és be­mutatni az új életüket. Hát most is sietek közéjük... és befejezem első olyan cikkemet, melynek fő­hőse és írója is — én voltam. RÖPER MAGDA Tíz éve kiáltották ki a magyar köztársaságot M­a tíz éve, hogy 1946. február 1-én a fiatal magyar de­mokrácia törvénybe iktatta a köztársaságot. Hosszú harcok eredménye volt ez a hatalmas ví­v­­­­mány. Négy évszázad vágyai, har­­r­cai a gyűlölt elnyomó rendszer el­len, forrósították át a magyar­­ dolgozó nép szívét a köztársaság­­ gondolatára.­­ Nemzetünk legjobbjai, Kossuth és társai 1849 áprilisában kiáltot­ták ki először a köztársaságot Magyarországon. Ekkor törölték­­ el első ízben a királyság intézmé­nyét, ekkor fosztották meg először Jóniától a Habsburg-dinasztiát. Mint Petőfi is írja, a magyar nép harca az utolsó kis villogó lámpa a forradalom fényében. Európa­­■■zerte leverték a forradalmakat, és Európa újra csendes lett. Az elnyomó osztrák uralkodóházn­ak a cári Oroszország küldött fegy­veres segítséget a hősiesen har­coló magyar nép ellen. Az ekkori Oroszország legjobbjai felemelték ugyan tiltakozó szavukat a cári kormány forradalmat vérbefojtó politikája ellen, de sorsuk halál, főbelövetés volt. A forradalom győzelmének ügye akkor még nem ért meg. 1918 a szovjet példa nyomán újra kezébe vette sorsának irá­nyítását a magyar dolgozó nép. A fejlődő forradalmi munkásosztály a polgári forradalom szülöttét, a polgári köztársaságot átlendítette a gyökeres forradalmi változást jelentő Tanácsköztársaságba. A fiatal Szovjetunió lelkesen üdvözölte a magyar forradalmi mozgalmat, az első magyar Ta­nácsköztársaságot. De a tettek­ben, alkotásokban, harcokban gazdag 134 nap után vérbefojtot­­ták ezt a szépen meginduló sza­bad életet. Horthy kormányzóság­ra jutásával kegyetlen meg­torlás, ezernyi szenvedés zú­dult a dolgozó népre. Még­sem sikerült ennek a dü­höngő terrornak sem tűzzel, sem vassal, sem a csendőrök, rendőrök szuronyaival, sem a szószék és a bitó eszközével kiirtani a dolgozó nép szívéből ezeknek a feledhetett " rv"-soknak az emlékét. A bol­dog életbe kóstolt magyar nép ''zívében tovább élt a vágy és a remény, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul kivívja sza­badságát, függetlenségét. Több mint negyedszázados harc és vá­rakozás után Lenin Sztálin katonái elhozták a sokat­ szenvedett magyar népnek is a szabadságot. A Szov­jetunió a felszabadulás óta is ál­landóan segíti és serkenti dolgozó népünk harcát. Ezernyi akadály állt a szabad fejlődés útjában, de a Szovjetunió segítségével sikere­sen megvívott harc megérlelte a feltételeit annak, hogy törvényben is rögzítsük, s biztosítsuk az or­­szé­p függetlenségét. Ehhez a leg­első lépés a köztársaság kikiáltá­­s­­­olt 1946. február­ 1-én. Történelmi jelentőségű dátum ez és mindenképpen jelentős poli­tikai esemény, amely végérvés­ően meghiúsította a reakciónak azt a mesterkedését, hogy vissza­ültesse a dolgozó nép nyakára az elűzött, gyűlölt Habsburg-dinasz­­tiát és vele együtt a gyárosokat és földbirtokosokat. A köztársaság kikiáltását min­denütt hatalmas lelkesedéssel fo­gadták a dolgozók és országszer­te népünnepélyekkel ünnepelték meg. Ezután, immár biztos tala­jon, megkezdődött a küzdelem a munkásosztály és a dolgozó pa­rasztság többi követeléséért. Ro­hamosan újjáépült az ország és eredményekben gazdag négy év után elérkezett az ideje annak is, hogy törvényben rögzítsük kiví­vott jogainkat, eredményeinket, a dolgozó nép megváltozott életét. A Népköztársaság megszületése 1949 augusztusában a dolgozó pa­rasztsággal szövetségben lévő munkásosztály kezébe tette a ha­talmat. S ekkor rögzítette tör­vénybe az alkotmány, hogy A Magyar Népköztársaságban min­den hatalom a dolgozó népél. Az alkotmány ország-vitája előtt hir­dette és hirdeti ma is a független, szabad, szocializmus útjára tért magyar nép hatalmát és eredmé­nyeit. A hatodik ötéves terv irányelveiből Az állami és szövetkezeti kereskedelem kiskereskedelmi áru­forgalmát a Szovjetunióban öt év alatt körülbelül 56 százalékkal kell növelni, így írja elő a tervezet, ami egyben biztosítja a falusi kiskereskedelmi áruforgalom gyorsabb növekedését. A tervezet megszabja, hogy a legfontosabb árucikkekből mennyivel kell töb­bet forgalomba hozni. E szerint húsból 1960-ban az 1955. évinek 1­8 százaléka kerül a lakosság rendelkezésére.

Next