Fejér Megyei Hirlap, 1956. február (1. évfolyam, 27-51. szám)
1956-02-01 / 27. szám
Szerda, 1956. február 1. FEJÉR MEGYEI NÉPLAP A VI JNH HEGYEI NÉPLAP egy hűséges levelezője — egy hűséges olvasója műjavító Vállalatnál — a mai MEKOVÁL-ban — „Vörös Csillag” címen üzemi újság jelent meg. Ezzel kapcsolatban visszaemlékezésből Péteri László, aki egyébként tanonckora óta a gyárban dolgozott, a következőket mondotta: — A „Vörös Csillag” első számában jelent meg egy levelem, amely a nyolcéves levelező tevékenységem első hírnöke volt. A Fejér megyei Néplap elődétől, a Fehérvári Hírek szerkesztőségéből egy újságíró kijött üzemünkbe, beszélgetett velem a levelezésről, annak formáiról és jelentőségéről, ígéretet tettem, hogy továbbra is szorgalmazom az írást. Be is váltottam ígéretem . .. Dióhéjban elmondta Péteri László: • hogyan kezdte munkáját a kommunista sajtó és a dolgozók kapcsolatának elmélyítése érdeké-ben. Hetek, hónapok múltak, s az ő levelei rendszeresen megérkezitek az újság szerkesztőségébe. Az üzemben lejátszódó események, eredmények, vagy visszás helyzeek mind-mind alkalmat szolgáltattak helyes következtetés levonására és ezzel egy-egy levél megvásárt. Egyszer-kétszer bizony előfordult az is, hogy megbotlott — az üzem vezetősége nem látta örömmel, hogy az ottani hibákat feltárják a nyilvánosság elé —, de ő nem adta fel a harcot, állandóan kutatta, kereste a megírásra alkalmas eseményeket és megtanulta az írás, a levelezés összes létező formáit. Hogy mennyire tanulta meg, annak bizonyítékául ■szolgáljanak a következők. 1951. tavaszától szinte hétről-hétre hol telefonon, hol személyesen, szóban, hol pedig levélben írta meg az üzemben lezajló legfontosabb eseményeket. 1952-ben részt vett Péteri László a levelezők országos tanácskozásán. A tanácskozás után különösen nagy lendülettel látott a munkához és ez a lendület a mai napig sem csappant. Sokat látott, hallott és tapasztalt. Nemcsak az üzemében lejátszódó eseményekre figyelt, hanem szemügyre vesz mindent üzemen kívül is, aminek megírásával úgy érzi jót tehet népünknek. Napjainkban is gyakran találkozhatnak olvasóink Péteri László nevével, aláírt riportokkal, tárcákkal, és egyéb írásokkal. Nyolcéves munkája során Péteri László — a Könnyűipari szerszámgépgyár dolgozója — méltán megérdemli a „közvélemény parancsnoka“ megtisztelő címet. * I 1 * 1í I elvtárs, azErdész Ferenc ÁFOR székesfehérvári kirendeltségének dolgozója három éve előfizetője a Fejér megyei Néplapnak. Hogy mi az, ami leginkább érdekli, mitolvas benne legszívesebben? — így válaszol: — Nagyon szeretem az ipari üzemekről írt tudósítokat, riportokat, cikkeket. Szeretem, ha velünk, ipari munkásokkal minél többet foglalkozik a lap. A sportrovat cikkeit is szívesen olvasom. Erdész elvtárs érdeklődését és figyelmét különösen a tárgyalóteremből írt riportok nyerték meg, szívesen olvasna — mint mondja — még több ilyen természetű írást. — Szeretem a lapban azt is, hogy néhány „erősen” szakmai cikken kívül az élet bármely területéről is írnak: a mezőgazdaság fejlődéséről, tsz-ekről, vagy munkásbrigádokról, ezek mindenki számára érthetőek és élvezetes, olvasmányos írások, felkeltik az ember érdeklődését a megyében folyó minden munka iránt. Azt azonban kifogásolom, hogy kevés a lapban a tárca és elbeszélés, ritka a szellemes és csattanós külpolitikai cikk. s cikket írok magamról. Első pillanatban kissé különösnek tűnik ez, hisz hány ezer ember nyüzsög, dolgozik körülöttem, és én éppen magamat választom? Találnék sok mást, hisz eddig is már ki tudja hány ember avatott örömeibe, gondjaiba, hogy azokat betűkbe öntsem. De ma, a Magyar Sajtó Napján, egy pillanatra cseréljünk helyet kedves olvasó. Most te kérdezel, s én őszintén — vallomásként — elmondom neked az én munkám, a mi munkánk, az újságíró élet örömeit és küzdelmeit, sikereit és kudarcait. S ha sikerül, bevezetlek az újságíró élet egy-egy titkába. Gondolkodom. Mi is érdekel téged legjobban, kedves olvasó, s már özönlenek is a képzeletbeli, szokásos kérdések. Mikor kezdtem írni? Mióta vagyok újságíró? Miért választottam éppen ezt a szerinted nehéz pályát? Kell-e sokat tanulni, dolgozni? Szeretem-e ezt a munkát? Mikor kezdtem?... Még csak másfél éve, de tulajdonképpen már régen, egész kicsi koromban. Verseket írtam, satnyát, sántarimát. Később magyar dolgozatíráskor fogott el valami különös, meleg érzés: milyen jó is írni! Szavakba, mindazokba önteni a sok szép élményt, gondolatot. Újságíró leszek! — határoztam el nagy hévvel, s ettől kezdve még sűrűbben vettem kezembe a sokezer fekete betűvel telt lapokat. Mennyi betű! Hogy tudnak enynyit írni. Hogyan tudják ezt kiszámítani, hogy erre az oldalra pontosan beleférjen ez a cikk? Hogyan tudják, hogy mi történt tegnap a megyében, az országban? Ezernyi kérdés lappangott ,-ne..., s egyszer, középiskolás koromban kissé félénken, tétován bekopoghattam a számomra mindent jelentő szerkesztőségbe... , azóta mit tanultam? Először is azt, hogy itt nagyon sokat kell tanulni. Egy a szakmánk, de ezer ember, ezerféle szakmáját kell ismernünk. Ma egy tánccsoportról, holnap egy doktorról, holnapután egy tanácstagról, esetleg egy vasöntőről kell írni. Meg kell tanulni , hatodadt kérdezni is, hogy ne kérdezzünk csacsiságokat. Egy óra, fél nap alatt megismerni a számunkra tegnap még ismeretlen embert, s foglalkozását! Sokszor megtörtént eleinte, hogy olyan tehetetlennek éreztem magam, például egy esztergagép mellett. Most látom először. Mit kérdezzek róla? Pedig az este egy egész vastag könyvet is áttanulmányoztam a gépekről. S most mégis... De jött a mentő ötlet. Megkértem az esztergályost, magyarázza el a gép munkáját, meg szeretném tanulni. Magyarázott, s én jegyeztem minden betűt, minden szót. Igaz, belefájdult a kezem, a fejem, de a cikk sikerült. S később is ahányszor esztergályosról írtam, titokban mindig nagy hálával gondoltam az én „mesterségem"re. Változatos, szép az újságíró munkája. Minden nap valami újat nyújt, sosem lehet megunni. Délelőtt még egy kis iskoláslányról, délben egy tsz alakulásról, délután éppen egy bírósági tárgyalásról kell írni, vagy anyagot szedni. Egyik pillanatban még a kis diák, másikban már a büntetésre ítélt ember lelkivilágába kell beleélni magunkat. És közben az olvasó szemével is nézni: vajon hogy tetszene jobban, hogyan írjam meg érdekesen, de mégis komolyan, hogy mindenki értsen, tanuljon belőle. A témákat nem hordják elénk tálcán, keresni kell. Egy-egy cikk anyagát sokszor nehezebb előbányászni, mint a gyémántot. Egyszer például egy fehérvári asszonyról akartam írni, akinek a lakcímét és a nevét tudtam és kisfiától azt, hogy fodrásznál van. Hogy melyiknél? Sok fodrász van Fehérvárott... de a cikk sürgősen kellett. Nyakamba vettem a várost, és az összes női fodrászatban megkérdeztem, nincs-e itt véletlenül N-né? Végre estére megtaláltam. Vagy például: vidékre megyünk. A pusztába sáros, gödrös dűlőút vezet, gépkocsival lehetetlen megközelni. Hát elindulunk gyalog. Mikor fázva, sárosan, vagy havasan odaérünk, azzal fogadnak, hogy akit keresünk, nincs itthon. Hát hiába volt az a hosszú út? Nem! Gyorsan valami más témát kell keresni, mert az nagy szégyen lenne, ha „üres tarisznyával" térnénk vissza. S milyen nagy boldogság, ha estére megtelik a notesz. Látnád, hallanád kedves olvasó, milyen örömmel számolunk be egymásnak a szerkesztőségben a napi élményekről. Legszívesebben oldalakat írnánk róla. De nem lehet. Sok más cikk követel még magának helyet az újságban. S nekünk fáj legjobban, ha egy szívünkhöz nőtt jó témát leszűkítve kell megírni. Sokszor nem is gondolod kedves olvasó, hogy egy egész rövidke hír, egy adat több fáradságot, utánajárást kívánt, mint például egy másik, nagyobb cikk. Ha jó az anyag, fut, siklik a ceruza. Ha gondatlanul szedtem fel az anyagot, kedvetlenül fogok hozzá, bizony nem sikerül. Át kell írni kétszer is, háromszor is. És milyen boldogság, ha egy jó cikk megjelenése után jön a köszönő levél, vagy személyesen az, akiről írtunk, hogy tetszett, segített a cikk. S milyen jól esik, ha bizalmasak, őszinték az emberek! Te sajnos nem mind ilyen. Ritkán, de kezdetben találkoztam már szándékos félrevezetéssel is. Egy üzemben jártamban azzal fogadott egyik brigád, hogy a brigádvezetőjük a napokban nősül, írjam bele a cikkbe. Legalább tizen — maga a brigádvezető is — ezt mondta. Megírtam. A cikk megjelenése után felháborodva jöttek, hogy nem igaz, a brigádvezetőnek esze ágában sincs megnősülni. Száz,ezer oldalt is lehetne írni az újságírói élet küzdelmes, változatos szépségeiről. S ami a legszebb: sose elzárkózva, mindig az emberek között lenni, és bemutatni az új életüket. Hát most is sietek közéjük... és befejezem első olyan cikkemet, melynek főhőse és írója is — én voltam. RÖPER MAGDA Tíz éve kiáltották ki a magyar köztársaságot Ma tíz éve, hogy 1946. február 1-én a fiatal magyar demokrácia törvénybe iktatta a köztársaságot. Hosszú harcok eredménye volt ez a hatalmas vívmány. Négy évszázad vágyai, harrcai a gyűlölt elnyomó rendszer ellen, forrósították át a magyar dolgozó nép szívét a köztársaság gondolatára. Nemzetünk legjobbjai, Kossuth és társai 1849 áprilisában kiáltották ki először a köztársaságot Magyarországon. Ekkor törölték el első ízben a királyság intézményét, ekkor fosztották meg először Jóniától a Habsburg-dinasztiát. Mint Petőfi is írja, a magyar nép harca az utolsó kis villogó lámpa a forradalom fényében. Európa■■zerte leverték a forradalmakat, és Európa újra csendes lett. Az elnyomó osztrák uralkodóháznak a cári Oroszország küldött fegyveres segítséget a hősiesen harcoló magyar nép ellen. Az ekkori Oroszország legjobbjai felemelték ugyan tiltakozó szavukat a cári kormány forradalmat vérbefojtó politikája ellen, de sorsuk halál, főbelövetés volt. A forradalom győzelmének ügye akkor még nem ért meg. 1918 a szovjet példa nyomán újra kezébe vette sorsának irányítását a magyar dolgozó nép. A fejlődő forradalmi munkásosztály a polgári forradalom szülöttét, a polgári köztársaságot átlendítette a gyökeres forradalmi változást jelentő Tanácsköztársaságba. A fiatal Szovjetunió lelkesen üdvözölte a magyar forradalmi mozgalmat, az első magyar Tanácsköztársaságot. De a tettekben, alkotásokban, harcokban gazdag 134 nap után vérbefojtották ezt a szépen meginduló szabad életet. Horthy kormányzóságra jutásával kegyetlen megtorlás, ezernyi szenvedés zúdult a dolgozó népre. Mégsem sikerült ennek a dühöngő terrornak sem tűzzel, sem vassal, sem a csendőrök, rendőrök szuronyaival, sem a szószék és a bitó eszközével kiirtani a dolgozó nép szívéből ezeknek a feledhetett " rv"-soknak az emlékét. A boldog életbe kóstolt magyar nép ''zívében tovább élt a vágy és a remény, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul kivívja szabadságát, függetlenségét. Több mint negyedszázados harc és várakozás után Lenin Sztálin katonái elhozták a sokat szenvedett magyar népnek is a szabadságot. A Szovjetunió a felszabadulás óta is állandóan segíti és serkenti dolgozó népünk harcát. Ezernyi akadály állt a szabad fejlődés útjában, de a Szovjetunió segítségével sikeresen megvívott harc megérlelte a feltételeit annak, hogy törvényben is rögzítsük, s biztosítsuk az orszép függetlenségét. Ehhez a legelső lépés a köztársaság kikiáltásolt 1946. február 1-én. Történelmi jelentőségű dátum ez és mindenképpen jelentős politikai esemény, amely végérvésően meghiúsította a reakciónak azt a mesterkedését, hogy visszaültesse a dolgozó nép nyakára az elűzött, gyűlölt Habsburg-dinasztiát és vele együtt a gyárosokat és földbirtokosokat. A köztársaság kikiáltását mindenütt hatalmas lelkesedéssel fogadták a dolgozók és országszerte népünnepélyekkel ünnepelték meg. Ezután, immár biztos talajon, megkezdődött a küzdelem a munkásosztály és a dolgozó parasztság többi követeléséért. Rohamosan újjáépült az ország és eredményekben gazdag négy év után elérkezett az ideje annak is, hogy törvényben rögzítsük kivívott jogainkat, eredményeinket, a dolgozó nép megváltozott életét. A Népköztársaság megszületése 1949 augusztusában a dolgozó parasztsággal szövetségben lévő munkásosztály kezébe tette a hatalmat. S ekkor rögzítette törvénybe az alkotmány, hogy A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népél. Az alkotmány ország-vitája előtt hirdette és hirdeti ma is a független, szabad, szocializmus útjára tért magyar nép hatalmát és eredményeit. A hatodik ötéves terv irányelveiből Az állami és szövetkezeti kereskedelem kiskereskedelmi áruforgalmát a Szovjetunióban öt év alatt körülbelül 56 százalékkal kell növelni, így írja elő a tervezet, ami egyben biztosítja a falusi kiskereskedelmi áruforgalom gyorsabb növekedését. A tervezet megszabja, hogy a legfontosabb árucikkekből mennyivel kell többet forgalomba hozni. E szerint húsból 1960-ban az 1955. évinek 18 százaléka kerül a lakosság rendelkezésére.