Fejér Megyei Hirlap, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1957-02-01 / 26. szám

t­­oMaL Ami elmúlt, elmúlt... Józan egyszerű parasztemberek. Egyike másika olyan, mint egy régi fametszet, amint arcélük alig, hogy előromlik a sötét kis iroda füstös falának hátteréből. Odakint zurrog az üst, forr a cefre az öblös rézedényben; idebe a múltat forgatjuk, tűzzük szuronyhegyre, vil­lára, sőt — egyikük másikuk — bicskaélre. Mert nem igen takargatják-csomagolják a mondanivalójukat. Kikívánkozik az meztelenül, néha kissé nyersen, de feltétlen igazul. És ez az igazság sokat érő, mert ez a magyar falu hangja, mégha csak éppen Urhida fiainak szá­ján szólal is meg. Süt a nap is, a nyugati szél meg hosszú sóhajtással nyomogatja a vén pálinkaház ajta­ját, néha egy-egy szán húz el a pókhálós ab­lak előtt. Az enyhülés ígérete odakint és az eny­hülés jelei,­­ alig érezhető, de az írástudók által kitapintható jelei ideje is. Persze szó esik sok mindenféle sérelemről. Hogy magas a pá­linka adója, és azt még magasabbra verték azzal, hogy már meg felesbe termel a főzde. Persze, aki már túl van a főzésen, az hallgat, de aki majd ezután kopogtat! Legelébb is számolni kell. Mi volt az ára a szilvának, mi az ára most a pálinká­nak. Csavarodnak a fejek jobbra, balra, dehát a számok azok csak számok maradnak és a ha­szon haszon. A parasztemberek lélektanához tartozik az is, hogy nem helyeselnek a meggyő­zés után, csak hallgatnak. A hallgatás meg, — éljünk a régi szólás mondással — fél beleegye­zés. Ők is tudnak számolni, csak hát... alkudni is. Aztán fejest ugrunk a politikába. Magától jön ez, minden mesterkéltség nélkül, hiszen még a levegőben is van manapság valami politikus. Ahogyan apránként próbálgatom fellebbenteni a közelmúltat takaró fátyolt, kissé megmereved­nek az arcok. Persze, kényelmetlen sok min­denről beszélni, még annak is, aki nem hajin­­tott túl a szomszéd kerítésén. Óvatosak, bizalmatlanok. Igaz, őszinte szó kell ahhoz, hogy leszerelje az ember ezt az ösztönös tartózkodást. Ott kezdjük hát, a köz­ség elején. Elfacsarodik az ember szíve, amikor meglátja a szovjet temető lerombolt emlékosz­lopát, a nagy erővel, durván kihajlított korlát­vasakat, a megcsúfolt kaput. Erről, innen indult a szó. Öreg, hatvanon túli parasztember, a ta­nácsháza régi gazdája szólal meg elgondolkozva. — Nehogy azt higyje, hogy azt... azt a dolgot urhidaiak csinálták! Sárszentmi­­hályból jöttek­"."... mit tudom én kik... azok ..intézték”. Dehogyis nyúlt volna ahhoz egy it­teni lakos. Emberek vagyunk mink ... — Mi szükség volt az ilyen becstelenségre!? — szólalt meg egy hallgatag barna ember. — Mit vétettek azok a halottak? Süket, nehéz csönd borul a kis társaságra, mintha visszalapozna mindegyikük a negyvenöt tavaszáig, amikor azt számolgatták: Mikor, mi­kor hyoghatnak még végre a föld alatt lapuló asszonyok, gyermekek? És a friss temetőben gyűltek a sírok, azoknak a sírjai,­ akik nem a föld alatt csinálták a­ történelmet, hanem ahová a parancs állította őket, a magyar mezőn, vizen és levegőben. Alacsony­ ötven körüli ember töri meg a csendet. Még mindig a múltba néz, látszik a szemén, de a tegnapról beszél. — Hát... nehéz volt! Jön velem szemben akkor egy idevalósi... a neve nem fontos. Azt mondja nekem, hogy: Ügyi most nem mersz előttem megállani!... nem emelt rám sem botot, sem villát, csak állt és nézett, hogy mit szólok? Azt mondtam neki: Csak te állj barátom a lábadon majd ezután is! Elment azután... abban az időben az ember sohasem tudta, hogy mi következik ... Élénken folyik azután az emlékezés patak­ja. Dagad, nő, mert felnyíltak a zsilipek. Min­denkinek van valami élménye, gondolata. Köz­­be-közbe persze kaput tár a régi sérelem is, mert az is hozzátartozik az igazsághoz. — Úgy szétszórták a tanácsházát, hogy még az egérnek sem maradt tízóraizni való. És... jól tették, hogy azt a sok „brosúrát” (értsd gazda­lapot, egyebet) elégették. Látszik azonban rajta, hogy ez az elintézés nem végelintézés. Zavarában rágyújt egy nem­szeretem bolgár cigarettára, azt csócsálja, cup­­pogtatja, mert az istennek sem akar szelelni. — Nade adót csak kell azért fizetni? — koc­káztatom meg szerényen. Fölnéz, ráüt a fejével. — Majd ezután fizetünk. Persze, hogy kell adózni, de a beadást, azt ne hozzák vissza!..­. Bólintanak mindnyájan, én is. Valóban, el lehet képzelni az igazságos adózást anélkül is. Másra fordul a szó. — Itt megmaradt minden rendes ember. Csak a „Tibi” disszidált, a Rózsa! De tudom isten, hogy odaki nem keresi meg a havi hatezret! A továbbiakban kiderül, hogy a „Tibi" szö­vetkezeti felvásárló volt és hentes emellett. Vajon a gazdája tud-e arról a nem éppen pro­letár jövedelemről, amit „Tibi” zsebrevágott? Mert a falu tudja, és nem igen téved. Újra az öreg, nagyon erős szemüvegű bácsi veszi fel a szót. — Haj, azok „a kitárt karok” majd sok embert gondolkozóba ejtenek! Innen három fiatal ment ki... az egész községből három... Kutya bajuk volt idehaza, gazdafiúk. Hát én... Nagyot akar mondani, látszik a szemén, meg a csillogó szemüvegen. — Engem ugyan hitegethetnek „azok”... becsületes ember nem hagyja ott azt a földet, ahol született! Mire mentek ki? Majd vissza­jönnének még, tudom! Csendesedik a szó, az emberek a föl­det nézik. És mindnyájan arra gondolnak bizto­san, hogy de jó lenne mindent tudni. Világo­san, egyértelműen. A faluban majd’ minden háznál van rádió és ami következik ebből, min­denki hallgatja is. És nemcsak az itteni híreket hallgatják, hanem a külföldi adásokat is. Azok meg annyi mindent mondanak ... Persze a józanság más kérdés. A falusi em­ber füle egyformán nyitva áll keletnek is, nyu­gatnak is. Ami a mérleg nyelvét jobbra, balra dönti, vagy éppen egyensúlyban tartja, az a sa­ját tapasztalat. Ezért nézik most a földet, mert a mérleg nyelve még billeg. Még nem állapo­dott meg. No és a párt? — Hát, kevesen vannak még... — mondja egyikük. Nem is nyilatkozik tovább, hiába vá­rom. De mégis mond valamit... — Tudja, én láttam, hogy a teherautóra szedik fel az embereket. Mondták is, hogy aki magyar, az velünk jön! No — gondoltam ma­gamban — engem még senki sem gyanúsított azzal, hogy német vagyok, és mégsem akaród­­zott menni. Akkor az a hangos rám támadt : Hogy ha nem vagy velünk, akkor ellenünk vagy! Muszáj volt menni, mert ki a fene tudta, hogy mi lesz ebből... hát mentem. Azután, amikor az egyik azt mondta, hogy most már minden kommunistával lefele, de a föld alá, ak­kor én csak eljöttem. Csináljátok csak —mond­tam magamban — de nélkülem. Volt olyan is, aki ott maradt, aztán lapult. Nekik nem volt szavuk ... Igen, nem volt szavuk, és ... nem volt szavunk­. Hallgattunk akkor, amikor beszél­nünk kellett volna, vagy olyan nyelven mond­tuk a mondókánkat, ami az embereknek ide­gen ... vagy amit mondtunk, az szöges ellentét­ben volt azzal, amit csináltunk ... Jó volt beszélgetni, és jó volt tapasztalni, hogy a falu józan. Figyel és vár. De tudja már, hogy akik a földet osztották, azok ugyanazt csi­nálnák még egyszer és századszor, és azt is tud­ja, hogy akik a primhegedűn játszottak októ­berben, azok nem közülük valók és nem a nép közül valók voltak és azoktól hiába várt volna negyvenötben is, de most is nagyobb kenyeret... Ez az igazi konszolidáció. Amikor az ember összegezi tapasztalatait és józan paraszti logiká­val eldönti, hogy merre van előre. A mi dol­gunk pedig, politikával foglalkozó embereké az, hogy vezessük ... előre. Bartha Tibor DIÁKOK... Kovács Péter az asz­talnál ül, és előtte egy csomó tankönyv. Tanul. De gondolatai hol jár­nak?... Barátja dugja be fejét az ajtón. — Szia Péter! Nem jössz korizni? — és ví­gan lóbálja kezében a korcsolyát. — Nem! Látod most is tanulok — és bosszús arccal legyint. A barát elrohan. Pé­ter pedig újból a köny­vek fölé hajol. Gondo­latai mind nehezebbek lesznek. Majd feje le­­hajlik a könyvekre. El­alszik, Álmot lát, de milyent... Édesapja lép a szobá­ba. Ő még alszik az ágyban. — Halló fiatalember! — és megrázza a vállát. — Nem mész iskolába? Félrezzen és álmosan feleli. — De igen! — az órá­ra pillant. — Hű, a min­denségit! Tíz perc múl­va nyolc óra. — Gyor­san magára kapkodja ruháit. De hol vannak a könyvek? — Nem is pakoltam össze őket — szólal meg. Pár pillanat, és rohan az iskola felé. Belép az osztály ajtaján. A tanár már bent van. — Nem hívott fel még senkit? — böki ol­dalba szomszédját. — Még nem! — feleli a fiú. Felkapja Péter a te­kintetét. A tanár szúrós szemmel néz körül. Majd megpihen szeme Péte­ren. Ő elfordítja fejét. — Kovács Péter! — hallja a tanár hangját. Tétovázva emeli fel fe­jét. — Készült? — Igen tanár úr! — és kissé idegesen megy a tábla felé. — Hát mondja fel a mai anyagot. — Az erő. Az erőt megkapjuk, ha ... na a súlypont­j­át elosztom Fe­renc József októberi dip­lomájával, majd négy­zetre emelem, kivonom belőle a Petőfi összes költeményeit, Hunyadi János diadala megszo­rozva Tiborc panaszá­val... Kilimandzsáró a négyzeten.. Fékrezzen és felemeli fejét. Édesanyja áll mellette és vállait rázza. — Mit beszélsz fiam? Talán rosszat álmodtál? — Igen! — feleli só­hajtva és örül, hogy megszabadult az álom­tól. — Gyere vacsorázni — szól vissza édesanyja. — Igen, csak még egy­szer átnézem a leckém. — És újból a könyvek fölé hajol. Ez régen történt. Ko­vács Péter bizonyítvá­nyában pedig nem volt rossz jegy azért, mert az álom után megfo­gadta, hogy ezután rend­szeresen fog tanulni. Kérdezhetik ezek után, miért írtam mindeze­ket? Azért, mert pár nap múlva az iskolák­ban átadják a kis „könyvecskét”, mely számot ad arról, hogy a tanulók mit végeztek az elmúlt félévben. Ez a kis történet is egyik fél­év előtt történt. Az il­lető ma már technikus, de álljon e példa min­den diák előtt tanulsá­gul. h - FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Péntek, 1553. február 1. annspentelei pedagógusok megbeszélése A dunapentelei pedagógusokat­­ az októberi események óta el­ső ízben a városi tanács végrehaj­tó bizottsága megbeszélésre hívta össze. Ezen a megbeszélésen sok fontos pedagógus kérdést tisztáz­tak. A pedagógusok többek kö­zött állást foglaltak amellett, hogy az októberi események kezdettől fogva ellenforradalmi jellegűek voltak, amelyektől a dunapente­­lei pedagógusok túlnyomó többsé­ge távol tartotta magát, majd szóltak az ifjúság hazafias, marxista-leninista neveléséről. Hangsúlyozták az iskolai fegye­­lem megszilárdításának fontossá­gát. Kifejtették, hogy támogatják a kormányt feladatainak megol­dásában. Megtárgyalták a peda­gógusokat érintő számos gazdasá­gi kérdést is. Ezekben viszont a kormány segítségét kérték. Hosz­­szabb vita folyt az ifjúsági moz­galom szervezeti formájáról. A felszólalók leszögezték, hogy nem annyira szervezeti tém­ára, ha­nem inkább az ifjúság iskolán­ kívüli nevelésére kell fordítani a fő gondot. Innék, innék három deci bort.» Nem borvirágos jókedvembe ju­tott eszembe ez a dal Színjózan vagyok, s borzongva gondolok arra a sok undorító lőrére, ame­lyet néhol manapság árusítanak bor néven. A vasútállomáson ért az első meglepetés. Szomjasan léptem be a söntésbe, de nem határozott céllal. Már régen elszoktam attól, hogy előre meghatározzam, mit iszom ebben, vagy abban az ital­boltban. A söntésben előbb körülnéz­tem. Kíváncsian találgattam, hogy ki, mit iszik. (Ez egyébként be­vált módszerem annak megállapí­tására, hogy mit érdemes inni a kérdéses italboltban). Legtöbb kézben bikavérhez hasonló színű italt láttam. „Bor lenne"? — kér­deztem magamban reménnyel ve­gyes kétkedéssel. Mielőtt eldönt­­hettem volna magamban ezt a kérdést, már meg is nyugodtam. Az egyik vendég ugyanis, — aki az imént nagyfröccsre kért blok­kot, ugyanilyen italt vett fel a pultról. Ezek után már más nem is lehetett hátra, mint rohanás a blokkért. „Hátha elfogy!" — vá­gott belém az ijedt gondolat, amely arra késztetett, hogy egy­szerre két nagyfröccsre kérjek blokkot. Amint a vérpiros, kristálytisz­ta italt közelebbről is megláttam, hirtelen nagy szomjúság fogott el. „Milyen jó, hogy két fröccsre vál­tottam blokkot" — gondoltam, miközben kiszáradt torkomat kö­szörültem. Mohón beleharaptam a pohár szélébe és nagy kortyokhoz lát­tam. Az első korty után összeszo­rult a torkom, de a lendület még a második kortyot is levitte. Tág­­ra nyílt szemmel és szájjal mered­tem az italra és elerőtlenedett kezem tompa csörömpöléssel ej­tette asztalra a poharat. Hirtelen vad rémület szorította össze a szí­vemet, mert az jutott eszembe, hogy esetleg megmérgeztek. Düh­től eltorzult arccal fordultam az elárusító felé. Még nem tudtam megállapítani, hogy egy régebbi cikkem miatt kevert-e mérget poharamba, vagy megsejtette, hogy ezt meg fogom írni és azért akart már előre bosszút állni raj­tam. Különben is most már mind­­egy, mert már ittam a méregből. Hogy mennyire hatásos méreg volt, azt mi sem bizonyítja job­ban, mint az, hogy még most is forr bennem, ha rá gondolok. S hogy mindenki mindent megérté­sen, még ezt hozzá teszem, akkor ittam életemben először (eskü­­szöm, hogy utoljára is) "meggy­bort". Már kezdtem elfelejteni, hogy milyen pórul jártam (az ember csak a ritka bosszúságokat őrzi meg emlékezetében sokáig) a meggyborral, amikor egy hivata­­los ügy a Maroshegyre szólított. Egy barátságos dolgozó meghí­vott: innánk meg egy fröccsöt az italboltban. Mivel úgy is be akar­tam már fejezni a napi munkát, szívesen ráálltam. De azért még az előbbi dolgokról beszélgettünk, miközben a fröccsre várakoztunk. — Írja csak meg nyugodtan biztatott új ismerősöm — nem árt, ha megszellőzteti az újság! — Maga újságíró? — fordult felém hirtelen egy morcos képű férfi. Nem volt éppen ijesztő kül­sejű, de arcáról nem sok derűt olvastam le. Ezért igen határo­­zatlanul válaszoltam, — Hát.­.. ahogy vesszük, — Hogy-hogy vesszük! — mor­dult fel ingerülten a megszólítóm, — Vagy újságíró, vagy nemi — Igen, az vagyok. *— Nem hazudik? Mutassa az igazolványát. Készségesen eleget tettem kí­vánságának, azaz igazoltam ma­gam. Hej, de vesztemre! — Fogja! — parancsolt rám el­lentmondást nem tűrő hangon. Ha igya meg. Elképedten meredtem rá, mert nem tudtam, mit akar, Ő megis­mételte kívánságát, de most már több vidámság, mint ingerültség volt szavaiban. — De mindet megigya ám! — noszogatott to­­vább, de most már teljes vidám­sággal és olyan hangon, amelyből az csendült, hogy már nem túlsá­gosan ragaszkodik kívánsága tel­jesítéséhez. Ez a hang legyőzte ösztönös gyanakvásomat és azzal a szándékkal, hogy a tréfát foly­tatom, hirtelen felhajtottam az egész pohárral.,, Hát az meg cseresznyebor volt, hogy inná meg a feltalálója! De még milyen „cseresznyebor"! A kocsmáros szőlőbornak nevezte, egy barátom — akit megkínáltam a mintából — mecsekinek, egy másik barátom vermouthnak, én pedig akkor bútorlakknak hittem. (Ismerem a bútorlakk ízét, mert egyszer, gyermekkoromban vélet­lenül megkóstoltam). Hát azóta sóhajtozom, sóvárgom reménytelenül, hogy „innék, in­nék három deci bort..." Nagy-Miklós István Filmszínházak műsora A székesfehérvári Köztársaság Filmszínházban csütörtöktől szer­dáig «Azokban a napokban» című nyugat-német filmet játsszák. Előadások kezdete hétköznap fél 5 és fél 7 óra, vasárnap fél 3, fél 5 és fél 7 óra. A Petőfi Filmszínházban csü­törtöktől vasárnapig az «Özön­víz előtt» című francia filmet, hétfőtől szerdáig a «Riadó a he­gyekben» című román fimet ve­títik. Vasárnap délelőtt mindkét filmszínházban fél 11 órai kez­dettel matinéműsor lesz. A Köz­társaság moziban a «Janika» című magyar filmet, a Petőfi moziban a «Kis Muck története» című német mesefilmet láthatjuk.

Next