Fejér Megyei Hirlap, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1957-02-01 / 26. szám
toMaL Ami elmúlt, elmúlt... Józan egyszerű parasztemberek. Egyike másika olyan, mint egy régi fametszet, amint arcélük alig, hogy előromlik a sötét kis iroda füstös falának hátteréből. Odakint zurrog az üst, forr a cefre az öblös rézedényben; idebe a múltat forgatjuk, tűzzük szuronyhegyre, villára, sőt — egyikük másikuk — bicskaélre. Mert nem igen takargatják-csomagolják a mondanivalójukat. Kikívánkozik az meztelenül, néha kissé nyersen, de feltétlen igazul. És ez az igazság sokat érő, mert ez a magyar falu hangja, mégha csak éppen Urhida fiainak száján szólal is meg. Süt a nap is, a nyugati szél meg hosszú sóhajtással nyomogatja a vén pálinkaház ajtaját, néha egy-egy szán húz el a pókhálós ablak előtt. Az enyhülés ígérete odakint és az enyhülés jelei, alig érezhető, de az írástudók által kitapintható jelei ideje is. Persze szó esik sok mindenféle sérelemről. Hogy magas a pálinka adója, és azt még magasabbra verték azzal, hogy már meg felesbe termel a főzde. Persze, aki már túl van a főzésen, az hallgat, de aki majd ezután kopogtat! Legelébb is számolni kell. Mi volt az ára a szilvának, mi az ára most a pálinkának. Csavarodnak a fejek jobbra, balra, dehát a számok azok csak számok maradnak és a haszon haszon. A parasztemberek lélektanához tartozik az is, hogy nem helyeselnek a meggyőzés után, csak hallgatnak. A hallgatás meg, — éljünk a régi szólás mondással — fél beleegyezés. Ők is tudnak számolni, csak hát... alkudni is. Aztán fejest ugrunk a politikába. Magától jön ez, minden mesterkéltség nélkül, hiszen még a levegőben is van manapság valami politikus. Ahogyan apránként próbálgatom fellebbenteni a közelmúltat takaró fátyolt, kissé megmerevednek az arcok. Persze, kényelmetlen sok mindenről beszélni, még annak is, aki nem hajintott túl a szomszéd kerítésén. Óvatosak, bizalmatlanok. Igaz, őszinte szó kell ahhoz, hogy leszerelje az ember ezt az ösztönös tartózkodást. Ott kezdjük hát, a község elején. Elfacsarodik az ember szíve, amikor meglátja a szovjet temető lerombolt emlékoszlopát, a nagy erővel, durván kihajlított korlátvasakat, a megcsúfolt kaput. Erről, innen indult a szó. Öreg, hatvanon túli parasztember, a tanácsháza régi gazdája szólal meg elgondolkozva. — Nehogy azt higyje, hogy azt... azt a dolgot urhidaiak csinálták! Sárszentmihályból jöttek"."... mit tudom én kik... azok ..intézték”. Dehogyis nyúlt volna ahhoz egy itteni lakos. Emberek vagyunk mink ... — Mi szükség volt az ilyen becstelenségre!? — szólalt meg egy hallgatag barna ember. — Mit vétettek azok a halottak? Süket, nehéz csönd borul a kis társaságra, mintha visszalapozna mindegyikük a negyvenöt tavaszáig, amikor azt számolgatták: Mikor, mikor hyoghatnak még végre a föld alatt lapuló asszonyok, gyermekek? És a friss temetőben gyűltek a sírok, azoknak a sírjai, akik nem a föld alatt csinálták a történelmet, hanem ahová a parancs állította őket, a magyar mezőn, vizen és levegőben. Alacsony ötven körüli ember töri meg a csendet. Még mindig a múltba néz, látszik a szemén, de a tegnapról beszél. — Hát... nehéz volt! Jön velem szemben akkor egy idevalósi... a neve nem fontos. Azt mondja nekem, hogy: Ügyi most nem mersz előttem megállani!... nem emelt rám sem botot, sem villát, csak állt és nézett, hogy mit szólok? Azt mondtam neki: Csak te állj barátom a lábadon majd ezután is! Elment azután... abban az időben az ember sohasem tudta, hogy mi következik ... Élénken folyik azután az emlékezés patakja. Dagad, nő, mert felnyíltak a zsilipek. Mindenkinek van valami élménye, gondolata. Közbe-közbe persze kaput tár a régi sérelem is, mert az is hozzátartozik az igazsághoz. — Úgy szétszórták a tanácsházát, hogy még az egérnek sem maradt tízóraizni való. És... jól tették, hogy azt a sok „brosúrát” (értsd gazdalapot, egyebet) elégették. Látszik azonban rajta, hogy ez az elintézés nem végelintézés. Zavarában rágyújt egy nemszeretem bolgár cigarettára, azt csócsálja, cuppogtatja, mert az istennek sem akar szelelni. — Nade adót csak kell azért fizetni? — kockáztatom meg szerényen. Fölnéz, ráüt a fejével. — Majd ezután fizetünk. Persze, hogy kell adózni, de a beadást, azt ne hozzák vissza!... Bólintanak mindnyájan, én is. Valóban, el lehet képzelni az igazságos adózást anélkül is. Másra fordul a szó. — Itt megmaradt minden rendes ember. Csak a „Tibi” disszidált, a Rózsa! De tudom isten, hogy odaki nem keresi meg a havi hatezret! A továbbiakban kiderül, hogy a „Tibi" szövetkezeti felvásárló volt és hentes emellett. Vajon a gazdája tud-e arról a nem éppen proletár jövedelemről, amit „Tibi” zsebrevágott? Mert a falu tudja, és nem igen téved. Újra az öreg, nagyon erős szemüvegű bácsi veszi fel a szót. — Haj, azok „a kitárt karok” majd sok embert gondolkozóba ejtenek! Innen három fiatal ment ki... az egész községből három... Kutya bajuk volt idehaza, gazdafiúk. Hát én... Nagyot akar mondani, látszik a szemén, meg a csillogó szemüvegen. — Engem ugyan hitegethetnek „azok”... becsületes ember nem hagyja ott azt a földet, ahol született! Mire mentek ki? Majd visszajönnének még, tudom! Csendesedik a szó, az emberek a földet nézik. És mindnyájan arra gondolnak biztosan, hogy de jó lenne mindent tudni. Világosan, egyértelműen. A faluban majd’ minden háznál van rádió és ami következik ebből, mindenki hallgatja is. És nemcsak az itteni híreket hallgatják, hanem a külföldi adásokat is. Azok meg annyi mindent mondanak ... Persze a józanság más kérdés. A falusi ember füle egyformán nyitva áll keletnek is, nyugatnak is. Ami a mérleg nyelvét jobbra, balra dönti, vagy éppen egyensúlyban tartja, az a saját tapasztalat. Ezért nézik most a földet, mert a mérleg nyelve még billeg. Még nem állapodott meg. No és a párt? — Hát, kevesen vannak még... — mondja egyikük. Nem is nyilatkozik tovább, hiába várom. De mégis mond valamit... — Tudja, én láttam, hogy a teherautóra szedik fel az embereket. Mondták is, hogy aki magyar, az velünk jön! No — gondoltam magamban — engem még senki sem gyanúsított azzal, hogy német vagyok, és mégsem akaródzott menni. Akkor az a hangos rám támadt : Hogy ha nem vagy velünk, akkor ellenünk vagy! Muszáj volt menni, mert ki a fene tudta, hogy mi lesz ebből... hát mentem. Azután, amikor az egyik azt mondta, hogy most már minden kommunistával lefele, de a föld alá, akkor én csak eljöttem. Csináljátok csak —mondtam magamban — de nélkülem. Volt olyan is, aki ott maradt, aztán lapult. Nekik nem volt szavuk ... Igen, nem volt szavuk, és ... nem volt szavunk. Hallgattunk akkor, amikor beszélnünk kellett volna, vagy olyan nyelven mondtuk a mondókánkat, ami az embereknek idegen ... vagy amit mondtunk, az szöges ellentétben volt azzal, amit csináltunk ... Jó volt beszélgetni, és jó volt tapasztalni, hogy a falu józan. Figyel és vár. De tudja már, hogy akik a földet osztották, azok ugyanazt csinálnák még egyszer és századszor, és azt is tudja, hogy akik a primhegedűn játszottak októberben, azok nem közülük valók és nem a nép közül valók voltak és azoktól hiába várt volna negyvenötben is, de most is nagyobb kenyeret... Ez az igazi konszolidáció. Amikor az ember összegezi tapasztalatait és józan paraszti logikával eldönti, hogy merre van előre. A mi dolgunk pedig, politikával foglalkozó embereké az, hogy vezessük ... előre. Bartha Tibor DIÁKOK... Kovács Péter az asztalnál ül, és előtte egy csomó tankönyv. Tanul. De gondolatai hol járnak?... Barátja dugja be fejét az ajtón. — Szia Péter! Nem jössz korizni? — és vígan lóbálja kezében a korcsolyát. — Nem! Látod most is tanulok — és bosszús arccal legyint. A barát elrohan. Péter pedig újból a könyvek fölé hajol. Gondolatai mind nehezebbek lesznek. Majd feje lehajlik a könyvekre. Elalszik, Álmot lát, de milyent... Édesapja lép a szobába. Ő még alszik az ágyban. — Halló fiatalember! — és megrázza a vállát. — Nem mész iskolába? Félrezzen és álmosan feleli. — De igen! — az órára pillant. — Hű, a mindenségit! Tíz perc múlva nyolc óra. — Gyorsan magára kapkodja ruháit. De hol vannak a könyvek? — Nem is pakoltam össze őket — szólal meg. Pár pillanat, és rohan az iskola felé. Belép az osztály ajtaján. A tanár már bent van. — Nem hívott fel még senkit? — böki oldalba szomszédját. — Még nem! — feleli a fiú. Felkapja Péter a tekintetét. A tanár szúrós szemmel néz körül. Majd megpihen szeme Péteren. Ő elfordítja fejét. — Kovács Péter! — hallja a tanár hangját. Tétovázva emeli fel fejét. — Készült? — Igen tanár úr! — és kissé idegesen megy a tábla felé. — Hát mondja fel a mai anyagot. — Az erő. Az erőt megkapjuk, ha ... na a súlypontját elosztom Ferenc József októberi diplomájával, majd négyzetre emelem, kivonom belőle a Petőfi összes költeményeit, Hunyadi János diadala megszorozva Tiborc panaszával... Kilimandzsáró a négyzeten.. Fékrezzen és felemeli fejét. Édesanyja áll mellette és vállait rázza. — Mit beszélsz fiam? Talán rosszat álmodtál? — Igen! — feleli sóhajtva és örül, hogy megszabadult az álomtól. — Gyere vacsorázni — szól vissza édesanyja. — Igen, csak még egyszer átnézem a leckém. — És újból a könyvek fölé hajol. Ez régen történt. Kovács Péter bizonyítványában pedig nem volt rossz jegy azért, mert az álom után megfogadta, hogy ezután rendszeresen fog tanulni. Kérdezhetik ezek után, miért írtam mindezeket? Azért, mert pár nap múlva az iskolákban átadják a kis „könyvecskét”, mely számot ad arról, hogy a tanulók mit végeztek az elmúlt félévben. Ez a kis történet is egyik félév előtt történt. Az illető ma már technikus, de álljon e példa minden diák előtt tanulságul. h - FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Péntek, 1553. február 1. annspentelei pedagógusok megbeszélése A dunapentelei pedagógusokat az októberi események óta első ízben a városi tanács végrehajtó bizottsága megbeszélésre hívta össze. Ezen a megbeszélésen sok fontos pedagógus kérdést tisztáztak. A pedagógusok többek között állást foglaltak amellett, hogy az októberi események kezdettől fogva ellenforradalmi jellegűek voltak, amelyektől a dunapentelei pedagógusok túlnyomó többsége távol tartotta magát, majd szóltak az ifjúság hazafias, marxista-leninista neveléséről. Hangsúlyozták az iskolai fegyelem megszilárdításának fontosságát. Kifejtették, hogy támogatják a kormányt feladatainak megoldásában. Megtárgyalták a pedagógusokat érintő számos gazdasági kérdést is. Ezekben viszont a kormány segítségét kérték. Hoszszabb vita folyt az ifjúsági mozgalom szervezeti formájáról. A felszólalók leszögezték, hogy nem annyira szervezeti témára, hanem inkább az ifjúság iskolán kívüli nevelésére kell fordítani a fő gondot. Innék, innék három deci bort.» Nem borvirágos jókedvembe jutott eszembe ez a dal Színjózan vagyok, s borzongva gondolok arra a sok undorító lőrére, amelyet néhol manapság árusítanak bor néven. A vasútállomáson ért az első meglepetés. Szomjasan léptem be a söntésbe, de nem határozott céllal. Már régen elszoktam attól, hogy előre meghatározzam, mit iszom ebben, vagy abban az italboltban. A söntésben előbb körülnéztem. Kíváncsian találgattam, hogy ki, mit iszik. (Ez egyébként bevált módszerem annak megállapítására, hogy mit érdemes inni a kérdéses italboltban). Legtöbb kézben bikavérhez hasonló színű italt láttam. „Bor lenne"? — kérdeztem magamban reménnyel vegyes kétkedéssel. Mielőtt eldönthettem volna magamban ezt a kérdést, már meg is nyugodtam. Az egyik vendég ugyanis, — aki az imént nagyfröccsre kért blokkot, ugyanilyen italt vett fel a pultról. Ezek után már más nem is lehetett hátra, mint rohanás a blokkért. „Hátha elfogy!" — vágott belém az ijedt gondolat, amely arra késztetett, hogy egyszerre két nagyfröccsre kérjek blokkot. Amint a vérpiros, kristálytiszta italt közelebbről is megláttam, hirtelen nagy szomjúság fogott el. „Milyen jó, hogy két fröccsre váltottam blokkot" — gondoltam, miközben kiszáradt torkomat köszörültem. Mohón beleharaptam a pohár szélébe és nagy kortyokhoz láttam. Az első korty után összeszorult a torkom, de a lendület még a második kortyot is levitte. Tágra nyílt szemmel és szájjal meredtem az italra és elerőtlenedett kezem tompa csörömpöléssel ejtette asztalra a poharat. Hirtelen vad rémület szorította össze a szívemet, mert az jutott eszembe, hogy esetleg megmérgeztek. Dühtől eltorzult arccal fordultam az elárusító felé. Még nem tudtam megállapítani, hogy egy régebbi cikkem miatt kevert-e mérget poharamba, vagy megsejtette, hogy ezt meg fogom írni és azért akart már előre bosszút állni rajtam. Különben is most már mindegy, mert már ittam a méregből. Hogy mennyire hatásos méreg volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még most is forr bennem, ha rá gondolok. S hogy mindenki mindent megértésen, még ezt hozzá teszem, akkor ittam életemben először (esküszöm, hogy utoljára is) "meggybort". Már kezdtem elfelejteni, hogy milyen pórul jártam (az ember csak a ritka bosszúságokat őrzi meg emlékezetében sokáig) a meggyborral, amikor egy hivatalos ügy a Maroshegyre szólított. Egy barátságos dolgozó meghívott: innánk meg egy fröccsöt az italboltban. Mivel úgy is be akartam már fejezni a napi munkát, szívesen ráálltam. De azért még az előbbi dolgokról beszélgettünk, miközben a fröccsre várakoztunk. — Írja csak meg nyugodtan biztatott új ismerősöm — nem árt, ha megszellőzteti az újság! — Maga újságíró? — fordult felém hirtelen egy morcos képű férfi. Nem volt éppen ijesztő külsejű, de arcáról nem sok derűt olvastam le. Ezért igen határozatlanul válaszoltam, — Hát... ahogy vesszük, — Hogy-hogy vesszük! — mordult fel ingerülten a megszólítóm, — Vagy újságíró, vagy nemi — Igen, az vagyok. *— Nem hazudik? Mutassa az igazolványát. Készségesen eleget tettem kívánságának, azaz igazoltam magam. Hej, de vesztemre! — Fogja! — parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon. Ha igya meg. Elképedten meredtem rá, mert nem tudtam, mit akar, Ő megismételte kívánságát, de most már több vidámság, mint ingerültség volt szavaiban. — De mindet megigya ám! — noszogatott tovább, de most már teljes vidámsággal és olyan hangon, amelyből az csendült, hogy már nem túlságosan ragaszkodik kívánsága teljesítéséhez. Ez a hang legyőzte ösztönös gyanakvásomat és azzal a szándékkal, hogy a tréfát folytatom, hirtelen felhajtottam az egész pohárral.,, Hát az meg cseresznyebor volt, hogy inná meg a feltalálója! De még milyen „cseresznyebor"! A kocsmáros szőlőbornak nevezte, egy barátom — akit megkínáltam a mintából — mecsekinek, egy másik barátom vermouthnak, én pedig akkor bútorlakknak hittem. (Ismerem a bútorlakk ízét, mert egyszer, gyermekkoromban véletlenül megkóstoltam). Hát azóta sóhajtozom, sóvárgom reménytelenül, hogy „innék, innék három deci bort..." Nagy-Miklós István Filmszínházak műsora A székesfehérvári Köztársaság Filmszínházban csütörtöktől szerdáig «Azokban a napokban» című nyugat-német filmet játsszák. Előadások kezdete hétköznap fél 5 és fél 7 óra, vasárnap fél 3, fél 5 és fél 7 óra. A Petőfi Filmszínházban csütörtöktől vasárnapig az «Özönvíz előtt» című francia filmet, hétfőtől szerdáig a «Riadó a hegyekben» című román fimet vetítik. Vasárnap délelőtt mindkét filmszínházban fél 11 órai kezdettel matinéműsor lesz. A Köztársaság moziban a «Janika» című magyar filmet, a Petőfi moziban a «Kis Muck története» című német mesefilmet láthatjuk.