Fejér Megyei Hírlap, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-07 / 132. szám

(Karácsonyi Imre rajon) n mnnHK Sok minden történt vele és vele kapcsolatban Az Ifjú Gárda 13 éve Csak a helyi sajátosságok figyelembevételével öten beszélgetünk az Ifjú Gárdáról: Nagy Pál, a KISZ Móri Járási Bizottság titkára. Bá­­tonyi Sándor, a Kincsesbányai Bauxitbányák KISZ-bizottságának titkára. Stoffer Kálmán az Ifjú Gárda járási parancsnoka és a pa­rancsnokság észük tagja. Csonka Lajos a mó­ri szakmunkásképző pártösszekötő nevelője. 13 év I. G., az Ifjú Gárda. Hazánkban tizenhárom­éves története van. Az eltelt hosszú évek alatt sok minden történt vele, s vele kapcsolatban. 1957. az alakulás éve, az ellenforradalom utá­ni konszolidáció időszaka volt. Mint szemta­núk, volt aktivisták többsége vallja, ez jelen­tette az I. G. hőskorszakát. A feladat, ami az ifjúgárdistákra hárult, hősiességet, bátorságot követelt — romantikus volt. Látványosabban volt forradalmi, mint­ az utána következő évek békés, főként nevelési, gazdasági feladatok megoldására irányuló törekvések. Sokan az I. G. életében törésként emlegetik ezt az idő­szakot. Ezt követte a koszorúzások és a rendezvény­biztosítások olyan sokat vitatott, sokak által ,,méltatlan” feladatnak feltüntetett időszaka. És jött 19­­7., az I. G. újjászervezésének, az egyenruha rendszeresítésének éve. Termékeny és terméketlen viták születtek az elitség kér­déséről, az I. G. létjogosultságáról, feladatáról, s minden vele kapcsolatos kérdésről. Az újjászervezés izgalmas hónapjai elmúl­tak. A jelent már általánosan elfogadott fel­ismerés jellemzi: az Ifjú Gárda a KISZ haza­fias, honvédelmi munkaformája, tevékenysé­ge az ifjúsági szövetség általános tevékenysé­gének szerves része. Ennek gyakorlati megva­lósulása a központi irányelvek mellett, csak a helyi sajátosságok messzemenő figyelembevé­telével lehetséges. Javasolva irányítani — Természetesen járásunkban is voltak vi­ták — mondják beszélgető partnereim —, szél­sőségesek és hasznosak egyaránt. Sokszor ma­gunk sem láttunk tisztán egyes kérdésekben, nem volt mire támaszkodnunk. Tehát voltak nehézségeink, így hibáink is. De reméljük a nehezén már túl vagyunk. Ma már egyre ke­vesebbet vitázunk fiatalokkal gazdasági és társadalmi szervek vezetőivel. Egyetértünk: az Ifjú Gárda létrehozása és működése szük­ségszerű. S ennek érdekében, ki ebben ille­tékes, mindent megtesz. Felismertük, hogy nem helyes, ha minden részletkérdésben köz­ponti irányelvekre várunk. Ismerjük és egyet­értünk az általános célkitűzésekkel. Ezek alapján szabjuk meg járásunk területére ér­vényes irányelveket, amit a szakaszok, az ille­tékes KISZ-bizottságok, alapszervezetek meg­valósítanak adottságaiknak, körülményeiknek megfelelően. Módszerünk: javasolva irányíta­ni, koordinálni bizonyos határokon belül. En­nek eredményességét bizonyítja a járás Ifjú Gárda szakaszainak tevékenysége, s ezen belül is a kincsesbányai és a móri munkásképző if­júgárdistáinak kezdeményezései. Kincsesbányai erények Van abban valami meghökkentően érdekes, hogy adott KISZ-alapszervezetek elutasítják tevékenységük egyik formájának létrehozásá­hoz szükséges anyagi fedezetet. Az első hallás­ra érthetetlennek vagy passzivitásnak tűnik ez a nem mindennapi esemény. Sokan annak is vélték másfél évvel ezelőtt, amikor a Fejér megyei Bauxitbányák két KISZ-alapszerveze­­tének vezetősége elutasította az üzem által, Ifjú Gárda egyenruha vásárlására felkínált 30 ezer forintot. Az indok, mint hangsúlyozták: „Nem hasznosíthatjuk, mert nem tudjuk a je­lenlegi szervezeti keretek között biztosítani az Ifjú Gárda szakasz célkitűzéseinek megfelelő működését.” Az 1967-ben alakult első szakasz felbomlott. A lányok férfjhez mentek, a fiúk bevonultak katonának, s utánpótlás, vonzó program hiá­nyában nem volt. Az egyenként 100 körüli tag­sággal, de mégis igen eredményesen tevékeny­kedő két alapszervezet nem tudta vállalni már az újjászervezés hatalmas feladatát. Mert — mint mondták, — felelősséget éreztek azért, amit csináltak, s nem akarták önmagáért, csu­pán statisztikai adatok növelésére létrehozni. Tudták, hogy az új feladat előtt nagyobbakat kell megoldaniuk. Az őszi vezetőségválasztá­sok során újjászervezték az alapszervezeteket, megalakították a bizottságot. Mindez nem kis munkát jelentett, de fáradtságot nem kímélve, ezzel egyidőben oldották meg az Ifjú Gárda szakasz szervezését, tevékenységi körének ki­alakítását is. Az érdem nem csak a fiataloké. Az üzemé is, azoké a párttör­egszervezeti és gazdasági vezetőké, akik megértették a fiatalok szándé­kait és segítették őket. Nemcsak az egy lány és három fiú rajból álló, 30 tagú Ifjú Gárda szakasz egyenruhájának megvételével, hanem egyéb vonatkozásban is. Egyszóval, a KISZ-t olyan rangra emelték, ami mindenképpen megilleti. Az üzemi négyszög már nem vita­téma, hanem alkotó erőben megnyilvánuló tény. Többen kérdezték már, mi ebből az 8 HARANGOK A harang egyike az em­­beriség legősibb hang­­szereinek, a köztudatban azon­ban múltjáról, szerepéről, történelmi és művelődéstör­téneti jelentőségéről mégis keveset tudnak. Jjt­szer háromezeréves a múltra tekinthet visz­­sza. Bronzból készült haran­gokon kívül ismerünk agyag­ból és porcelánból készült harangokat is. A fentmarad­t legrégibb harang asszír ere­detű, és az i. e. nyolcadik században készült, de a kínai írásbeli emlékek szerint ere­dete ennél sokkal régebbre nyúlik vissza. Európában az i u. hetedik században tűnt fel, és az első harangöntők Franciaországban működtek. Egyházi szerepe Fabinianus pápa 504-ből származó ren­delkezésével kezdődött; ren­deltetése: „Vivos voco, mor­­t­ios plango, fulgura frango” (Hívom az élőket, elsiratom a halottakat, megtöröm a villámokat) jelzi, hogy szer­tartási célok mellett egyebek­re (viharok, árvizek, tűzvész, ellenség közeledésének a jel­zésére) is használták. A ke­leti egyházakban csak a ki­lencedik században honoso­dott meg, de használata ro­hamosan terjedt. Kezdetben igen drága volt, s a templo­mok az arany kegyszerekkel egyenlő becsben tartották, használata mégis egyre ter­jedt, szaporodtak a harang­öntők (akik legtöbbször ágyú­­öntők is voltak), és bár a tör­ténelem viharai igen sokat pusztítottak el, mindig pó­tolták őket. Sok harangot semmisített meg az első és második világháború fém­éhsége; a beolvasztott ha­rangok számát mintegy két­százezer darabra becsülik. A XVIII. századig a harangké­­szítés egy-egy mester nevé­hez fűződik, a XIX. század­ban azonban ezek szerepét a nagyobb műhelyek, ipari vál­lalatok veszik át; a harang­­öntés is indusztrializálódott. A rekordokra való törek­vés a harangokat sem kerül­te el. A templomok is, a ha­rangöntő mesterek is azon igyekeztek, hogy mindig na­gyobb harangokat állítsanak elő. Míg a XV. században csak 15 tonnát nyomott a legnagyobb harang, a XVII. században a japánok már 75 tonnás harangot is készítet­tek. A világrekordot az ún. „Cár-harang” tartja a maga 200 tonna súlyával, 1735-ben készítették. Felszerelésre azonban sosem került, mert egy tűzvész alkalmával meg­repedt, s ma a Kremlben, állványon elhelyezve, Moszk­va egyik nevezetessége. Mj harang, mint ütőhang­­szer, nemcsak önma­gában, vagy társai együttesé­ben fejt ki zenei hatást (több harang esetében az együttes­ben az egyes harangok hang­zására is tekintettel voltak), de vezérlő és mozgató me­chanizmusokkal összeépítve mér zenedarabok előadására is alkalmasak. A harangjáté­kos automaták közül legré­gibb a strasbourgi dóm 1352— 1354 között épített világórá­ja. Nevezetesek a salzburgi, lübecki, prágai harangjáté­kok is. Hazánkban legna­gyobb hírre a szegedi Dóm­tér harangjáték­a tett szert, amely régi magyar dallamo­kat és diákdalokat játszott. A régi harangok törté­neti, művészeti, mű­velődéstörténeti jelentőségé­nek köszönhető, hogy a mú­zeumok régóta gyűjtik őket. Felirataik történelmi jelen­tősége, domborműveik mű­vészeti szépségei bőven in­­dokolják ezt. Hazánkban a Magyar Nemzeti Múzeumnak van a legnagyobb harang­­­gyűjteménye; a­­ két világhá­­borúban az ágyúgyártás cél­jaira beszolgáltatott haran­gok közül a történelem és művészeti szempontokból ne­vezetesebbek ugyancsak írre kerültek. Pár jelentősebb ha­ranggal vidéki múzeumaink is rendelkeznek. Ga­lambos Permi Hat-e mindennapjainkra a nyelvművelés ? A twetv a teeaceece életé­nek alapja és nélkülözhetet­len eszköze. Ápolása és növe­lése tehát az egész társadal­mat illető feladat, örvende­tes a közönség nyelvi érdek­lődésének megélénkülése és kiszélesedése. Levelezőink és a nyelvhelyességi előadások látogatói főként az idősebb nemzedékhez tartoznak. Ők azonban nehezebben békül­­nek meg azzal a ténnyel, hogy a nyelv változik, nin­csenek örök érvényű szabá­lyai, s ragaszkodnak az ifjan tanult, elavult szabályokhoz, nyelvi babonákhoz. A fiata­lok viszont közömbösebbek és érzéketlenebbek a nyelv­­használat kérdései iránt. A nyelvi tudat és lelki­ismeret elevensége tehát sokban nem­zedéki kérdés. A nagyközönségtől érkező kérdések, vélemények és méltatlanlkodások alapján melyek az utóbbi két-három évtized leggyakoribb nyelv­helyességi kérdései? Sok bírálat és megrovás éri a sajtót, a rádiót ás a tele­víziót, amelyek a nyelvi mű­velődésnek is rsány hatású fó­rumai, de éppen széles körű kisugárzások folytán a nyelv­rontásnak is bő forrásai. En­nek felelősségét csak igen kis mértékben csökkenti a nyelv­­művelésre szánt terjedelem, illetve műsoridő, amely el­enyésző töredék az egészhez képest. Nem csodálhatjuk te­hát, hogy az emberek főként a hibáik sokaságára figyelnek föl, s szembeállítják őket az ugyanott hirdetett helyes el­vekkel. Feltűnő sokan tiltakoznak az idegen szók használata el­len, s jellemző, hogy erre is főként az idősebbek érzéke­nyek. Bennük él ugyanis a régi, egyoldalú nyelvműve­lés, a tisztogató purizmus szelleme, amelyben sok volt az­ elfogult magyarkodás. Más hangsúlyt kap azonban a kérdés, ha a szükségesség és a közérthetőség szempont­jából tekintjük. Gyakran ugyanis csató a kényelem, di­vat, ki­lföldmajm­ol ne­m­­er Ve­­tségfi­togtanak a forrása az idegen szók hasz­nálatának. Jogos tehát az ár­verés például a metró­vitá­ban a hagyományos földalat­ti és az új, találó mélyvasút mellett, s a tiltakozás a bu­dapesti Gu­y kialakítása el­len, amikor már van törté­nelmi Belvárosunk, s oda bi­zony nem élik a Váci utcai boutique sem. Sántít egyik lapunk válasza is az idegein szó­ kedvelését ért bírálatra: de annak idején befogadtuk a latin iskolát, most miért berzenkedünk az effektus el­len? Azért, mert ötszáz évvel ezelőtt szükségünk volt az is­kolára, ma azonban a hatás, eredmény, teljesítmény, kö­vetkezmény stb. mellett szin­te fölösleges fényűzés az ef­fektus, nem szólva arról, hogy a magyar megfelelők pontos értelmi árnyalatokat jelölnek, és mindenki megér­ti őket. Sokan elégedetlenek azon­ban új magyar szavainkkal is helytelenítés, tiltakozás fo­gadta az olyan szabályos, hasznos és sikerült képzése­ket, mint pl. rendezvény, bé­rezés, termelékeny, olvasmá­nyos, őszintétlen, meghibáso­dik, üzemel. A divat csábítá­sával el­lent­ét­ben ösztönösen húzódozunk attól, ami új, de gyakran túlzó és oktalan ez az idegenkedés. Arra azon­ban ügyeljünk, hogy ne hasz­náljuk fontoskodásból, fölös­legesen ezeket a többnyire szakszerű vagy választékos megnevezéseket természetes, köznyelvi megfelelőik he­lyett. A tökmagárug ne írja tehát ki bódéjára. Üzemel 10-től 18 óráig. Az újtól való irtózással ro­kon a régi elavult szabályok­hoz vagy téves beidegzések­hez való ragaszkodás. Így születnek és terjednek a nyelvhelyességi babonák. Ilyen például az, hogy a fog segéd­igével szerkesztett jövő idő (el fog menni) németes. Éppoly helyes, mint a jövő­re is alkalmazható, jelen ide­jű elmegy, de nyomatéko­sabb, vagy pedig távolabbi időt, ill. valószínűséget érez­tet. Még általánosabb, a saj­tó és a rádió „hivatalos” nyelvéből szinte kiirthatatlan s onnan tovább burjánzó tévhit az, hogy a személyes névmás csak emberre vonat­kozhat, egyébként mutató névmást kell használni. Ezért azután csak így merünk írni (és már beszélni is): „Az elő­adó különféle szervezési kér­déseket terjesztett elő, s az értekezlet megvitatta azokat” (helyesen: őket); „Hasznos javaslatok hangzottak el, s azoktól sokat várnak” (tő­lük). Nem babona ugyan, ha­nem egy régebbi nyelvszo­­káshoz való ragaszkodás az ik­es igék hagyományos, sza­bályos ragozásának követése. Az ikes ragozás egysége azon­ban már jó kétszáz éve meg­bomlott, keveredett, a másik rendszerrel, az iktelen rago­zással, s ez nem okoz sem félreértést, sem szegényedést. E változást tudomásul kell vennünk, ezt teszik az isko­­lakönyvek is. Nem vitázha­tunk tehát már azon, hogy egyem-e vagy igyák; min­denki ízlése, nyelvérzéke szerint választhat. A két, egyaránt helyesnek tekint alak közt van azonban stiláris különbség: az ikes változat régiesebb hangulatú, választékosabb, tehát inkább írott nyelvi elem, az iktelen pedig a közvetlenebb, élő nyelvhasználatban szokásos. A pongyolább, igénytelen köznyelvnek jellegzetes újabb járványa a­­suitsük-ragozás. A nyelvjárásokból terjedt el a háború utáni nagy belső nép­­vándorlással és társadalmi átrét­egeződéssel a „sohasem tudhassuk”, „mi ezt nem sze­ressük”-féle kifejezésmód. Rögtön megindult ellene a harc, de — bár visszaszoru­lóban van e hiba — még nem sikerült kiirtani. Annyit min­denesetre elértünk, hogy az emberek többségében tuda­tosult már e helytelenség, ha még bele-beleesnek is. Hogy a nyelvi műveltség mércéjé­nek tekinti a közvélemény, mutatja egy nő házassági hirdetésének jeligéje: „Tud­hassa, láthassa kizárva”. Ha a meggyökerezett hibák és babonák elleni szakadat­lan, de sokszor meddőnek látszó küzdelem pozitív ered­ményeit keressük, az érdek­lődés állandósulásán és a tu­datosodáson kívül a „helyi kezelés” apró sikerei mellett néhány szerény, de általáno­sabb érvényű sikert is el­könyvelhet a nyelvművelő mozgalom. Ilyen például az a látszólag jelentéktelen, de értelmi súlyú dolog, hogy a moziműsorok címeibe visszakerült az egy időben elsikkasztott névelő. Az élelmiszereket már nem kiszerelik, hanem csomagolják (ha a műszó to­vábbra is él a szűkebb szak­nyelvben). Mintha megritkul­tak volna a csekély hitelű minőségi áruk a kiváló, első­rendű stb. termékek javára. Szerencsére nem is váltak be az értelmetlen önkiválasztó boltok a sikerült önkiszolgá­lókkal szemben. A világtaka­rékossági nap is takarékossá­gi világnappá rendeződött. Az újsághírek motorbalese­teinél már nem hal meg a pótutas (sajnos, az utassal még gyakran megesik). A mérték utáni szabóság is egy­­re több cégtáblán tömörül mértékszabósággá. Ahogy az űrhajózás idegen műszavai találó magyar megfelelőt kaptak (műhold, mesterséges bolygó, űrhajó, holdkomp stb.), szerencsés ötlettel ti­zenévessé magyarosodott a teenager, és szélesvásznú film lett a cinemascopból. Még az olyan apróságot is örömmel láttuk, hogy a papír- és író­szerboltok cégtábláin a diá­kok tömeges tiltakozására ja­vították ki a pontatlan — il­letve­ pontos — ékezeteket. A fiatalság nyelvi tudatának és éberségének örvendetes, biztató jele ez is. Makacsul ellenálló hibák és a javulás apró győzelmi tényei egyaránt sarkallnak bennünket további, lanka­datlan munkára, bár tudjuk, hogy véget sosem ér. Kovalovszky Miklós HÍRLAP ■ —■ = ■ ===== ■ —— ■ ai Vasárnap, 1970. június 7.

Next