Fejér Megyei Hírlap, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

Péntek, 1970. december 25. Négyszázezer család lakás nélkül — nehezen képzelhe­ti­ el. S most, amikor gond­nélküli örömökre ösztönöz a karácsonyi hangulat, amikor megyénkben tízezer, az or­szágban milliószámra fé­nyesednek ki az ablakok, mintegy jelképezve, hogy most egy ország feszíti ki­fényesedett homlokát a jö­vőnek, most lakásgondokról szólni talán ünneprontásnak tűnik. Mert elérkeztünk ah­hoz a ponthoz, ahol már a sok sem elég, ahol a több­nél is több kell ahhoz, hogy korunk és társadalmunk új mércéje szerint közelíthes­sük meg lakásellátottságban az elégi­et. Pártunk X. kongresszusán azonban éppen elég őszinte szó esett gondjainkról, s ter­veinkről ahhoz, hogy ne ólomsúlyú teherként, hanem megoldható feladatként te­gyük­­ olvasóink karácsony­fája alá a lakáskérdést, hogy ebben az ünnepi han­gulatban is emlékeztethes­sük önmagunkat: a követke­ző öt esztendőben négyszáz­­ezer család új öröméért kell győztes csatákat vívnunk. A visszatekintés mindig könnyebb, hiszen Fejérben is jóval több, mint ezer la­kást épített fel az állami, tanácsi és szövetkezeti szek­tor az elmúlt évek átlagá­ban. A családi házak, ön­erős építkezések további százakkal növelik ezt a mennyiséget, s számbavéte­lükhöz éppen az elmúlt na­pokban kérte a lakosság se­gítségét a Központi Statisz­tikai Hivatal. Egy azonban már most biztos: országosan jóval 300 000 lakás felett lesz a most lezáruló har­madik ötéves terv mérle­ge, s ez több, mint egymil­lió ember örömét jelenti. J­övőre, s ezt követően minden esztendőben azonban még ennél is több kell. Öt év alatt mi­nimum négyszázezer lakás, megközelítően másfél millió ember ilyen jellegű örömét kel­l megteremteni. Ehhez azonban nemcsak építőmunkás, nemcsak épí­tőanyag, de pénz is kell. Tízmilliárd forintok szüksé­gesek ahhoz, hogy lakásépí­tési terveinkről mint meg­valósult elképzelésről szá­molhassunk be öt év múl­va önmagunknak. Hogy 1975. karácsonyán négyszáz­­ezerrel több lakásban fé­­nyesedhessenek ki az abla­kok, újabb nagy feladatokat hordozó jövőre tekintőn. K­özismert, hogy ennek a pénzügyi alapnak megteremtéséhez a jö "ben már nemcsak a tá­­gab­b értelembe vett társa­dalomnál,­ tehát nemcsak az államnak, hanem nekünk, a lakáshoz juttatott és lakás­ra váró állampolgároknak is hozzá kell járulnunk. Kinek kinek a már megszerzett vagy igényelt kényelmet nyújtó lakása szerint. A la­kások alapterülete és felsze­reltsége arányában, össz­egészében tehát a birtokolt vagy birtokba veendő laká­sok értéke szerint. Az intézkedés megítélésé­ben szinte természetes, hogy megoszlanak a vélemények. Akinek már van lakása, az annak ellenére sem örül en­nek, hogy tudja: egy ideig a lakbérkülönbözetet az ál­lam vállalja magára, ma­gyarán szólva: ez az áreme­lés nem kerül egyetlen fil­lérünkbe sem. Akik viszont lakásra várnak, azok egy más tőről fakadó türelmet­lenséggel kérdezik: ha ez­után fizetnem kell a lakás birtokbavételéért, akkor mi­ért éppen én leszek az, aki a tervidőszak végén kap la­kást, s miért kap X vagy Z mindjárt a tervidőszak ele­jén? Azt mondtam, hogy ter­mészetes. Mert sajnos an­nak tűnik. A megszokottság az emberek túlnyomó több­ségében a törvény rangjára emelkedett. S ezt sajnos még erősítettük is az embe­rekben hosszú időn át azzal, hogy „társadalmi vívmány­ként” dicsekedtünk azzal, hogy nálunk még a fenn­tartási összegeket sem fe­dezi a lakbér!S­ajnos, nem fedezte. Már akkor­­ sem, ami­kor — mondhatjuk nyugodtan! — évtizedekkel ezelőtt megállapították a lakbéreket. Az akkori ár- és kereseti arányok közepette sem fedezte a lakbér a leg­szükségesebb ráfordításokat. Pedig akkor még — éppen egy 1951-es cipész kisz hir­detést fedeztem fel a na­pokban —, egy pár kisipari férficipő 118 forint volt, ami­kor például az én lakásom bérét 114 forintban állapí­tották meg. Igaz, a fizeté­sünk is ehhez mérten volt megállapítva. Mert a 800 forintból drágának tűnt a 118 forintos cipő, s vettünk nyolcvanért a gyári termék­ből. Azóta több karácsony telt már el, s noha az árak is jelentős mértékben változ­tak, nyugodt szívvel mond­hatjuk el: jól élünk. Fel­becsülhetetlenül jobban, gazdagabban, kényelmeseb­ben, mint húsz év előtt. S ebben nincs semmiféle cso­da. Áll mögötte viszont két évtized munkája, egyre ered­ményesebb emberi tevékeny­sége.G­ondok természetesen maradnak, vagy ha úgy tetszik, újrate­­remtődnek. Húsz év előtt még csak néprádiót akar­tunk venni. Ma — erre vo­natkozóan nincs statisztikai adat —, viszont azt hiszem, hogy valamivel több rádió­­készülék van az országban, mint ahány állampolgár. Néha már sok is a rádióból. S emellett a régi televízión­kat akarjuk kicserélni, a ré­gi mosógépet visszük a bi­zományiba, s az új, auto­mata, sokezer forintos mosó­gépre kacsingatunk már. Természetesen jó lenne jobban élni. Még jobban, még több álmot valóra vál­tani. Jó lenne, ha 1971-ben mind a százezer kocsiigényt ki tudnánk elégíteni, nem­csak a felét. Jó lenne, ha... Elsősorban jó lenne, ha egy­­csapásra ki tudnánk elégí­teni a lakásigényeket. Nem véletlenül írtam „ki­elégítést”, ugyanis lakás­gondjaink egy része csak az, amelyet „lakáshozjutta­­tás”-ként kell kezelnünk, s nem kevés az olyan igény, ami már egy­ kétszobás la­kásban született, s a három vagy ennél több lakásra irá­nyul. S ebből az igényből is egyre több lesz a következő években, évtizedben. Éppen ezért vált időszerű­vé, s emelkedett a társadal­mi igazság rangjára az az intézkedés, amelynek követ­kezményeként 1971. második félévétől egyrészt felemelik a lakásbéreket, másrészt méltányos hozzájárulást kér­nek a lakásalaphoz mind­azoktól, akik új lakásba költöznek. Akár átköltözés, akár első lakáshoz juttatásról legyen is szó.T­ermészetesen, mint minden törvény, ez is eléggé merev lesz önmagában. De hajlékony­­nyá tenni — és ezt csakis a kisjövedelműek és nagy­családosok érdekében! — ezernyi mód kínálkozik a kisebb, nagyobb kollektívák­nak. Ipari üzemek, szövet­kezetek, mezőgazdasági szö­vetkezetek és állami gaz­daságok vezetői, kollektívái sokféle módon tehetik mér­legre egy-egy lakásra jogo­sult dolgozójuk érdekeit — és érdemeit! —, s számta­lan módon járulhatnak hoz­zá megfelelő összegekkel ah­hoz, hogy valóban örömet jelentsen az új lakás an­nak, aki kapja, ne pedig megoldhatatlan anyagi gon­dokat. Akarjunk a zsebbe nyúl­ni — önmagunkért, társa­inkért. És merjünk is a zse­bünkbe nyúlni, mégha ezt a zsebet esetenként nyereség­­részesedési alapnak vagy éppen fejlesztési alapnak hívják.K­arácsony van. Több­millió lakás ünnepi fényt árasztó ablakai­val feszíti homlokát hazánk a jövőnek. De ez a jövő at­tól lesz fényes, akkor érleli meg valamennyiünk számá­ra az örömöt, a sok közül is kiemelkedő figyelmet érdem­lően a tervezett négyszáz­­ezer lakás örömét, ha a ka­rácsonyi fényben csillogó ablakok mögött nem csoda­váró türelemmel, hanem tettrekész elszántsággal ter­vezzük meg önmagunkban a holnapokat Kátay Antal új oromért kongresszus elé terjesztett beszámolójából.)Ü­nnep család nélkül. Politizálás Megismerem rövid életüket. — A férjem cseléd volt a felszabadulásig. Dol­gozott Lelkes Bélánál, Vizoli Gyulánál, a köz­­alapítványnál, Lusztig Adolfnál, Zichyben. Amikor kitöt­t a háború, hazajöttünk. És amikor elvonult a front, mi is földet kaptunk. Tíz holdat. Huszon­négy aranykoronásat. Képzelheti, mekkora volt a boldogságunk. Dolgoztunk, adóztunk is becsülettel. És aztán jöttek az agitátorok. — Mit mondtak? — Hogy lépjünk a tsz-be. — Beléptek? — Nem. — Hiszen jóformán az egész falu belépett — De mi­ nem. Kívül maradtunk. — Miért? — így jobbnak láttuk. — És jobb? — Egyet mondok: tudjuk, hogy akkor sem akar­tak rosszat az agitátorok. Vagyis a párt. Ma is jót akar. De így, utólag, ki nem tud okos lenni? Meg­éltünk eddig is, megélünk ezután is. Mert dolgos emberek vagyunk. — Azóta nem is akartak belépni? — Akartunk. De nem vettek be. Azt mondták, öregek vagyunk. A földet ugyan odaadtuk a szö­­­vetkezetnek, pontosan kilenc holdat, egyet meg­tartottunk magunknak. Hogy legyen hová évente a trágyát kihordani. De gazdag egy hold az. Van benne erő, mint a súlyemelőben. — És most már így élik le az életüket? — így. Elégedj meg azzal, ami van. De nem sírok. Nem én. Mégis sír — Gyermekei vannak? — Igen. Két fiam van. Mindkettőre büszkék vagyunk. Fehérváron dolgozik az Imre és a Feri. Egy helyen. Olyan törzsemberek a gyárban. Iga­zolásuk is van róla. Meg jelvény. Akkor pénzt is kaptak. És mindig tanulnak. Az Imrének, ki tudja már, hány vizsgája van. De le nem teszi a köny­vet a kezéből. Most már a Feri is hozzálátott a tanuláshoz. — Szeretnek a gyárban? — Még hogy szeretne-e? De őket is hogyan nem szeretik. Képzelheti, az igazgató is majdnem csak pertuban beszél velük. Úgy beszél róluk, mintha tényleg gyerekek len­nének. Pedig Imre negyven, a Feri meg 34 éves. — Tehát boldog? — Istenem, dolgozunk. De nem kéne ennyit, ha bent lennénk a tsz-ben. Mondtam én akkor is a férjemenk, menjünk, ne gondolkodjunk, majd én el leszek itthon, nevelem a baromfiakat, te me elteszel ott bent. És jobban megteszünk, min így. Mert az én férjem nagyon dolgos ember. Nincs megállás egész nap. Amikor meg pár éve elment, hogy mégis a csoporthoz szegődne, azt mondták, már öreg és nyugdíjat úgysem kaphatna. Hát ilyen szégyent. Sír. Potyognak a könnyei. Búcsúzás Erősnek kell lennem. És igazságosnak. Sok em­bert ismerek, aki a szövetkezeti mozgalom kezde­tétől helytállt. Sokat dolgozott, fillérekért, de meg­erősödött a szövetkezet. Sok ezer ilyen ember van. Akik kívül maradtak? Maradtak gondjaikkal együtt. — Azért megleszünk. Most is olyan kacsáim vannak, hogy kiteszem a piacon a ládára, oda­jönnek, kérdik, mennyiért adom, mondom az árát, hogy százötven forint, nem is gondolkodnak, csak viszik. Sárga, kopasz a hasuk alja. Kövérre vannak azok tömve. — Milyen nagy hasznát venné a tsz az ilyen ügyes asszonynak. — Igen, dehát láthatja, hogyan jártunk... Is­mertem egy embert, jól tudott volna házat venni, de válogatott, nem ment bele az üzletbe. Később meg már nem volt eladó a ház. Beköltözt­k. Igen, így jártunk. Utólag meg minek okosnak lenni? Minek? Elkísér bennünket ismét a sarokig. Odáig, ahol­­­egismerkedtünk. És amikor már elbúcsúztunk, ütött eszembe, de hiszen végül is a sütnivaló csemegét, az általa termesztett, omlós, lisztes tököt meg sem néztem. Orsovai Tibor HÍRLAP ­ KONGRESSZUS UTÁN »•Az­ szocializmus minden tekintetben, anyagilag is, felemelte az országot és a népet.*’ (Az MSZMP Központi Bizottságának ) Mozgalmai, esemény­dús esztendő az idei. Gazdag létesítményekben, termelési eredményekben, termékeny vitákban, tanácskozásokban, melyek az alapszervezetek­ben, az üzemekben és a Par­lamentben, a kongresszuson egyaránt a szocialista demok­ratizmus szellemében fogan­tak, hogy a megtett út ta­pasztalatainak birtokában tökéletesítsék, kiteljesít­sék azt. Melyikről is — nem a ki­lencből, mint ama bizonyos csizmadia esetében, hanem több ezerből választva — be­széljen az ember, mi az, amit az események, rendezvények, intézkedések tengeréből, munkánk nyomán gazdagodó életünkből említeni kell an­nak, aki ha röviden is, de összegezni kíván és az év eredményeihez, a jövendő tennivalóihoz hozzá akarja tenni saját gondolatait, vé­leményét? Nehéz is, könnyű is a kró­nikás dolga. Nehéz, mert sok az esemény, a megemlíteni való, könnyű, mert mindeze­ket, életünk szinte valameny­­nyi rezdülését összefogja há­rom esemény, Lenin születé­sének 100. évfordulója, ha­zánk felszabadulásának ne­gyedszázados jubileuma és a Magyar Szocialista Munkás­párt X. kongresszusa. A Lenin-centenárium a forradalmi világmozgalom kimagasló teoretikusának és gyakorlati államférfiújának életét tekintette át, s művét — melynek folytatói, tovább­­vivői vagyunk — vizsgáltuk meg, eredményeket sorakoz­tatva fel, s a tennivalók tár­házába nézve, hogy tanításá­nak szellemében visszate­kintsünk, előbbre nézzünk. A Lenin-centenáriumhoz többszörösen is kapcsolódik a másik ünnepi esemény, ha­zánk felszabadulásának 25. évfordulója. Kapcsolódik azért, mert a Lenin vezette forradalom mutatta meg a magyar dolgozók boldogulá­sának, érvényesülésének is egyedül lehetséges útját és azért is, mert Lenin seregé­ben tanulták meg sokan a magyar internacionalisták közül, hogyan, miként kell ezért következetesen küzde­ni. És kötődik ez a 25 esz­tendő úgy is a 100. évfordu­lóhoz, hogy a Lenin vezette Szovjet Kommunista Párt ne­velte hadsereg szabadította fel hazánkat, és a Szovjet­unió népei segítik azóta is, ha szövetségesként, barátként népünket az előrehaladás, a szocializmus útján. A negyedszázados jubileum, meg a X. kongresszus kap­csolata is nyilvánvaló, hiszen az a négy esztendő, amiről a párt legfőbb fóruma számot adott, majdnem egyötöde a megtett útnak, s az a terv, melyet az elkövetkezendő időkre felvázolt, a 25 évre, s azon belül is az elmúlt tíz­egynéhány esztendőre, s an­nak legutóbbi szakaszának eredményeire alapoz, abból indul ki, mint a hegyi for­rásból kibukkanó, a tenger felé tartó patak. „A szocializmus minden te­kintetben, anyagilag is, fel­emelte az országot és a né­pet is.” A X. kongresszuson ál­lapította meg ezt a Központi Bizottság beszámolója. Ez a megállapítás hazánkkal együtt vonatkozik a szocia­lizmust építő országokra és elsősorban a Szovjetunió­ra, mely a világ egyik legel­maradottabb országából fej­lődött, vált a legembersége­sebb társadalmat építve nemcsak a leghumánusabb, de iparilag, gazdaságilag is a föld egyik legfejlettebb or­szágává.­­ A mi hazánkban is száz és ezernyi adat, a napról napra szépülő valóság tükrözi ezt. Régi dolog, hogy 1945. előtt gyerekek millióinak mondták este, hogy alszik a kenyér, mert nehéz volt kimondani azt, hogy nincs, és hosszú éveken át ezreknek, százez­reknek „aludt” a munka is. Népbetegség, korai csecsemő­­halál, mindenki karácsony­fája ... A munkásotthonok­ba sokszor még fenyőfa sem jutott, s ha került ajándék, vagy bőségesebb vacsora, ak­kor az ünnepet ismét szűkre, soványra fogott napok követ­ték, így volt ez a nagy föl­desúri birtokok, gyarapodó tőkésvállalkozások árnyéká­ban, a tőkésrend velejárója­ként Hárommillió koldusról be­széltek azok, akik Magyaror­szágot említették, akár még negyedszázada is. A kong­resszuson is elhangzottak szá­mok, melyek milliókat emlí­tettek: a harmadik ötéves tervben kétmillió ember munkaideje csökkent, öt év alatt 320 ezer lakás épült fel, egymillió ember jutott új hajlékhoz. É­s az elkövetke­zendő öt év terveiben is be­szédesek a célkitűzések: 400 ezer lakás építése (ez mint­egy 1 millió 250 ezer ember­nek jelent új otthont) és a dolgozók újabb rétegét érinti a munkaidő csökkentése. Az országos fejlődés szerves része megyénk előre­haladása. Fejér megye a föld­birtokok hazája volt, ipara nem sokat nyomott a latba. A megyei pártértekezleten joggal állapíthatták meg, hogy az ország leggyorsab­ban iparosodó megyéi közé tartozunk és szocialista me­zőgazdaságunk is jó helyet vívott ki magának, s egyre többet tesz a népgazdaság asztalára. A most véget érő ötéves tervben 7,6 milliárd forint­ szolgálta a megye iparának fejlesztését, tovább erősö­dött Székesfehérvár, mint az ország híradásipari és alumí­niumipari bázisa. Dunaújvá­ros, mint a kohászat fontos centruma, s ez idő alatt a járműgyártás is meghonoso­dott, országos méretekben is jelentős forrássá vált. A jövő útja: a meglevő ipari bázisok továbbfejleszté­sére a megyei pártértekezlet határozatának szellemében az 1971—75-öt magába fogla­ló középtávú területfejleszté­si terv 11,3 milliárd forintot irányoz elő, és lakásból is több mint 5 ezerrel többet — 17 500 — tervezünk megvaló­sítani. Mezőgazdaságunk a megle­vő tartalékok jobb kihaszná­lásával tartósítani kívánja az elmúlt évek egyre növekvő eredményeit, elsősorban az állattenyésztésre helyezi a fő gondot. A beruházás jellegű fejlesztésre a mezőgazdasági üzemek — nagyobb részt sa­ját erőből — 4 milliárd fo­rintot terveznek. A népgazdaság dinamikus fejlődéséhez nagyban hozzá­járul a gazdaságirányítás re­formja és az annak követ­keztében egyre inkább ki­bontakozó jobb vezetés, ész­szerűbb termelőtevékenység, nagyobb aktivitás. Ennek tö­kéletesítése előrehaladásunk egyik további forrása. Ezért is esett oly sok szó a kom­munisták tanácskozásain — az alapszervezetekben, a vá­rosi, járási, megyei értekez­leteken, valamint a kongresz­­szuson — a munka termelé­kenységének növeléséről, s az ezzel kapcsolatos teendőkről. Az a célkitűzés, hogy a nem­zeti jövedelem 30—32 száza­lékkal növekedjen és több jusson a beruházásokra, a munkabérre, a szociális léte­sítményekre, csak akkor va­lósulhat meg, ha jobb szer­vezéssel, fegyelmezettebb, pontosabb munkával, a tech­nika tökéletesítésével, a kor­szerű­ eszközök felhasználásá­­val, saját , leleményességünk, szorgalmunk segítségével a termelés 75—80 százalékát a munka termelékenységéből érjük el. Az ország valameny­­nyi gazdálkodó egységének, így a Fejér megyei vállala­toknak is, valamennyiünk­nek fontos feladatát képezi ez. Mint a korábbi eredményeknek, a megtett útnak mérlege is azért ala­kulhatott kedvezően, mert munkával alapoztuk, terem­tettük meg azokat. A jöven­dő fejlődés alapja is csak ez lehet. A növekvő igények ki­elégítése, a gyorsabb előreha­ladás csakis így érhető el. A X. kongresszus az ered­ményekre alapozva őszintén feltárta gondjainkat, szembe­nézett a problémákkal és el­képzeléseinket, vágyainkat nemcsak a múlttal, hanem a jövendővel is összevetette. A kongresszusi zárszóban el­hangzott egy epizód, mely ar­ra utalt, hogy az 50-es évek­ben az ünnepek előtt jobb volt az ellátás. Ma nincs ilyen, mert amivel rendelke­zünk, az a hétköznapokban és ünnepek előtt is egyfor­mán áll rendelkezésünkre. Tréfás, derűs megjegyzés ez, mert hiszen húsból és még más cikkből — ami még ma sem elegendő — is több van és több van takarékbetétből, új családi házakból, lakások­ból, nyugdíjból és családi pótlékból. Mégis igaz belőle a lényeg, az, hogy reálisan veszi számba eredményei­n­­ket és nemcsak azt jelöli meg, hogy mi az igény, mi kellene, hanem azt is meg­mutatja, hogy mi az, amire telik, hogyan, miként, tud­nánk, tudunk gyorsabban előbbre lépni. Az idei év gazdag volt eseményekben, évfordulók­ban, tanácskozásokban; sok újat, jelentéset hozott a csa­ládoknak, az egyéneknek, nem ajándékként, hanem a párt politikájának és a dol­gozók javuló munkájénak eredményeként. S megany­­nyi más esztendővel együtt ismételten ráébresztett ben­nünket arra, hogy a további előbbrehaladásnak is ez az útja. Még következetesebb végrehajtást, még szorgalma­sabb mun­kát feltételező, de biztos út ez. , Bányász Béla B­izto

Next