Fejér Megyei Hírlap, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
Péntek, 1970. december 25. Négyszázezer család lakás nélkül — nehezen képzelheti el. S most, amikor gondnélküli örömökre ösztönöz a karácsonyi hangulat, amikor megyénkben tízezer, az országban milliószámra fényesednek ki az ablakok, mintegy jelképezve, hogy most egy ország feszíti kifényesedett homlokát a jövőnek, most lakásgondokról szólni talán ünneprontásnak tűnik. Mert elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol már a sok sem elég, ahol a többnél is több kell ahhoz, hogy korunk és társadalmunk új mércéje szerint közelíthessük meg lakásellátottságban az elégiet. Pártunk X. kongresszusán azonban éppen elég őszinte szó esett gondjainkról, s terveinkről ahhoz, hogy ne ólomsúlyú teherként, hanem megoldható feladatként tegyük olvasóink karácsonyfája alá a lakáskérdést, hogy ebben az ünnepi hangulatban is emlékeztethessük önmagunkat: a következő öt esztendőben négyszázezer család új öröméért kell győztes csatákat vívnunk. A visszatekintés mindig könnyebb, hiszen Fejérben is jóval több, mint ezer lakást épített fel az állami, tanácsi és szövetkezeti szektor az elmúlt évek átlagában. A családi házak, önerős építkezések további százakkal növelik ezt a mennyiséget, s számbavételükhöz éppen az elmúlt napokban kérte a lakosság segítségét a Központi Statisztikai Hivatal. Egy azonban már most biztos: országosan jóval 300 000 lakás felett lesz a most lezáruló harmadik ötéves terv mérlege, s ez több, mint egymillió ember örömét jelenti. Jövőre, s ezt követően minden esztendőben azonban még ennél is több kell. Öt év alatt minimum négyszázezer lakás, megközelítően másfél millió ember ilyen jellegű örömét kell megteremteni. Ehhez azonban nemcsak építőmunkás, nemcsak építőanyag, de pénz is kell. Tízmilliárd forintok szükségesek ahhoz, hogy lakásépítési terveinkről mint megvalósult elképzelésről számolhassunk be öt év múlva önmagunknak. Hogy 1975. karácsonyán négyszázezerrel több lakásban fényesedhessenek ki az ablakok, újabb nagy feladatokat hordozó jövőre tekintőn. Közismert, hogy ennek a pénzügyi alapnak megteremtéséhez a jö "ben már nemcsak a tágabb értelembe vett társadalomnál, tehát nemcsak az államnak, hanem nekünk, a lakáshoz juttatott és lakásra váró állampolgároknak is hozzá kell járulnunk. Kinek kinek a már megszerzett vagy igényelt kényelmet nyújtó lakása szerint. A lakások alapterülete és felszereltsége arányában, összegészében tehát a birtokolt vagy birtokba veendő lakások értéke szerint. Az intézkedés megítélésében szinte természetes, hogy megoszlanak a vélemények. Akinek már van lakása, az annak ellenére sem örül ennek, hogy tudja: egy ideig a lakbérkülönbözetet az állam vállalja magára, magyarán szólva: ez az áremelés nem kerül egyetlen fillérünkbe sem. Akik viszont lakásra várnak, azok egy más tőről fakadó türelmetlenséggel kérdezik: ha ezután fizetnem kell a lakás birtokbavételéért, akkor miért éppen én leszek az, aki a tervidőszak végén kap lakást, s miért kap X vagy Z mindjárt a tervidőszak elején? Azt mondtam, hogy természetes. Mert sajnos annak tűnik. A megszokottság az emberek túlnyomó többségében a törvény rangjára emelkedett. S ezt sajnos még erősítettük is az emberekben hosszú időn át azzal, hogy „társadalmi vívmányként” dicsekedtünk azzal, hogy nálunk még a fenntartási összegeket sem fedezi a lakbér!Sajnos, nem fedezte. Már akkor sem, amikor — mondhatjuk nyugodtan! — évtizedekkel ezelőtt megállapították a lakbéreket. Az akkori ár- és kereseti arányok közepette sem fedezte a lakbér a legszükségesebb ráfordításokat. Pedig akkor még — éppen egy 1951-es cipész kisz hirdetést fedeztem fel a napokban —, egy pár kisipari férficipő 118 forint volt, amikor például az én lakásom bérét 114 forintban állapították meg. Igaz, a fizetésünk is ehhez mérten volt megállapítva. Mert a 800 forintból drágának tűnt a 118 forintos cipő, s vettünk nyolcvanért a gyári termékből. Azóta több karácsony telt már el, s noha az árak is jelentős mértékben változtak, nyugodt szívvel mondhatjuk el: jól élünk. Felbecsülhetetlenül jobban, gazdagabban, kényelmesebben, mint húsz év előtt. S ebben nincs semmiféle csoda. Áll mögötte viszont két évtized munkája, egyre eredményesebb emberi tevékenysége.Gondok természetesen maradnak, vagy ha úgy tetszik, újrateremtődnek. Húsz év előtt még csak néprádiót akartunk venni. Ma — erre vonatkozóan nincs statisztikai adat —, viszont azt hiszem, hogy valamivel több rádiókészülék van az országban, mint ahány állampolgár. Néha már sok is a rádióból. S emellett a régi televíziónkat akarjuk kicserélni, a régi mosógépet visszük a bizományiba, s az új, automata, sokezer forintos mosógépre kacsingatunk már. Természetesen jó lenne jobban élni. Még jobban, még több álmot valóra váltani. Jó lenne, ha 1971-ben mind a százezer kocsiigényt ki tudnánk elégíteni, nemcsak a felét. Jó lenne, ha... Elsősorban jó lenne, ha egycsapásra ki tudnánk elégíteni a lakásigényeket. Nem véletlenül írtam „kielégítést”, ugyanis lakásgondjaink egy része csak az, amelyet „lakáshozjuttatás”-ként kell kezelnünk, s nem kevés az olyan igény, ami már egy kétszobás lakásban született, s a három vagy ennél több lakásra irányul. S ebből az igényből is egyre több lesz a következő években, évtizedben. Éppen ezért vált időszerűvé, s emelkedett a társadalmi igazság rangjára az az intézkedés, amelynek következményeként 1971. második félévétől egyrészt felemelik a lakásbéreket, másrészt méltányos hozzájárulást kérnek a lakásalaphoz mindazoktól, akik új lakásba költöznek. Akár átköltözés, akár első lakáshoz juttatásról legyen is szó.Természetesen, mint minden törvény, ez is eléggé merev lesz önmagában. De hajlékonynyá tenni — és ezt csakis a kisjövedelműek és nagycsaládosok érdekében! — ezernyi mód kínálkozik a kisebb, nagyobb kollektíváknak. Ipari üzemek, szövetkezetek, mezőgazdasági szövetkezetek és állami gazdaságok vezetői, kollektívái sokféle módon tehetik mérlegre egy-egy lakásra jogosult dolgozójuk érdekeit — és érdemeit! —, s számtalan módon járulhatnak hozzá megfelelő összegekkel ahhoz, hogy valóban örömet jelentsen az új lakás annak, aki kapja, ne pedig megoldhatatlan anyagi gondokat. Akarjunk a zsebbe nyúlni — önmagunkért, társainkért. És merjünk is a zsebünkbe nyúlni, mégha ezt a zsebet esetenként nyereségrészesedési alapnak vagy éppen fejlesztési alapnak hívják.Karácsony van. Többmillió lakás ünnepi fényt árasztó ablakaival feszíti homlokát hazánk a jövőnek. De ez a jövő attól lesz fényes, akkor érleli meg valamennyiünk számára az örömöt, a sok közül is kiemelkedő figyelmet érdemlően a tervezett négyszázezer lakás örömét, ha a karácsonyi fényben csillogó ablakok mögött nem csodaváró türelemmel, hanem tettrekész elszántsággal tervezzük meg önmagunkban a holnapokat Kátay Antal új oromért kongresszus elé terjesztett beszámolójából.)Ünnep család nélkül. Politizálás Megismerem rövid életüket. — A férjem cseléd volt a felszabadulásig. Dolgozott Lelkes Bélánál, Vizoli Gyulánál, a közalapítványnál, Lusztig Adolfnál, Zichyben. Amikor kitött a háború, hazajöttünk. És amikor elvonult a front, mi is földet kaptunk. Tíz holdat. Huszonnégy aranykoronásat. Képzelheti, mekkora volt a boldogságunk. Dolgoztunk, adóztunk is becsülettel. És aztán jöttek az agitátorok. — Mit mondtak? — Hogy lépjünk a tsz-be. — Beléptek? — Nem. — Hiszen jóformán az egész falu belépett — De mi nem. Kívül maradtunk. — Miért? — így jobbnak láttuk. — És jobb? — Egyet mondok: tudjuk, hogy akkor sem akartak rosszat az agitátorok. Vagyis a párt. Ma is jót akar. De így, utólag, ki nem tud okos lenni? Megéltünk eddig is, megélünk ezután is. Mert dolgos emberek vagyunk. — Azóta nem is akartak belépni? — Akartunk. De nem vettek be. Azt mondták, öregek vagyunk. A földet ugyan odaadtuk a szövetkezetnek, pontosan kilenc holdat, egyet megtartottunk magunknak. Hogy legyen hová évente a trágyát kihordani. De gazdag egy hold az. Van benne erő, mint a súlyemelőben. — És most már így élik le az életüket? — így. Elégedj meg azzal, ami van. De nem sírok. Nem én. Mégis sír — Gyermekei vannak? — Igen. Két fiam van. Mindkettőre büszkék vagyunk. Fehérváron dolgozik az Imre és a Feri. Egy helyen. Olyan törzsemberek a gyárban. Igazolásuk is van róla. Meg jelvény. Akkor pénzt is kaptak. És mindig tanulnak. Az Imrének, ki tudja már, hány vizsgája van. De le nem teszi a könyvet a kezéből. Most már a Feri is hozzálátott a tanuláshoz. — Szeretnek a gyárban? — Még hogy szeretne-e? De őket is hogyan nem szeretik. Képzelheti, az igazgató is majdnem csak pertuban beszél velük. Úgy beszél róluk, mintha tényleg gyerekek lennének. Pedig Imre negyven, a Feri meg 34 éves. — Tehát boldog? — Istenem, dolgozunk. De nem kéne ennyit, ha bent lennénk a tsz-ben. Mondtam én akkor is a férjemenk, menjünk, ne gondolkodjunk, majd én el leszek itthon, nevelem a baromfiakat, te me elteszel ott bent. És jobban megteszünk, min így. Mert az én férjem nagyon dolgos ember. Nincs megállás egész nap. Amikor meg pár éve elment, hogy mégis a csoporthoz szegődne, azt mondták, már öreg és nyugdíjat úgysem kaphatna. Hát ilyen szégyent. Sír. Potyognak a könnyei. Búcsúzás Erősnek kell lennem. És igazságosnak. Sok embert ismerek, aki a szövetkezeti mozgalom kezdetétől helytállt. Sokat dolgozott, fillérekért, de megerősödött a szövetkezet. Sok ezer ilyen ember van. Akik kívül maradtak? Maradtak gondjaikkal együtt. — Azért megleszünk. Most is olyan kacsáim vannak, hogy kiteszem a piacon a ládára, odajönnek, kérdik, mennyiért adom, mondom az árát, hogy százötven forint, nem is gondolkodnak, csak viszik. Sárga, kopasz a hasuk alja. Kövérre vannak azok tömve. — Milyen nagy hasznát venné a tsz az ilyen ügyes asszonynak. — Igen, dehát láthatja, hogyan jártunk... Ismertem egy embert, jól tudott volna házat venni, de válogatott, nem ment bele az üzletbe. Később meg már nem volt eladó a ház. Beköltöztk. Igen, így jártunk. Utólag meg minek okosnak lenni? Minek? Elkísér bennünket ismét a sarokig. Odáig, aholegismerkedtünk. És amikor már elbúcsúztunk, ütött eszembe, de hiszen végül is a sütnivaló csemegét, az általa termesztett, omlós, lisztes tököt meg sem néztem. Orsovai Tibor HÍRLAP KONGRESSZUS UTÁN »•Az szocializmus minden tekintetben, anyagilag is, felemelte az országot és a népet.*’ (Az MSZMP Központi Bizottságának ) Mozgalmai, eseménydús esztendő az idei. Gazdag létesítményekben, termelési eredményekben, termékeny vitákban, tanácskozásokban, melyek az alapszervezetekben, az üzemekben és a Parlamentben, a kongresszuson egyaránt a szocialista demokratizmus szellemében fogantak, hogy a megtett út tapasztalatainak birtokában tökéletesítsék, kiteljesítsék azt. Melyikről is — nem a kilencből, mint ama bizonyos csizmadia esetében, hanem több ezerből választva — beszéljen az ember, mi az, amit az események, rendezvények, intézkedések tengeréből, munkánk nyomán gazdagodó életünkből említeni kell annak, aki ha röviden is, de összegezni kíván és az év eredményeihez, a jövendő tennivalóihoz hozzá akarja tenni saját gondolatait, véleményét? Nehéz is, könnyű is a krónikás dolga. Nehéz, mert sok az esemény, a megemlíteni való, könnyű, mert mindezeket, életünk szinte valamenynyi rezdülését összefogja három esemény, Lenin születésének 100. évfordulója, hazánk felszabadulásának negyedszázados jubileuma és a Magyar Szocialista Munkáspárt X. kongresszusa. A Lenin-centenárium a forradalmi világmozgalom kimagasló teoretikusának és gyakorlati államférfiújának életét tekintette át, s művét — melynek folytatói, továbbvivői vagyunk — vizsgáltuk meg, eredményeket sorakoztatva fel, s a tennivalók tárházába nézve, hogy tanításának szellemében visszatekintsünk, előbbre nézzünk. A Lenin-centenáriumhoz többszörösen is kapcsolódik a másik ünnepi esemény, hazánk felszabadulásának 25. évfordulója. Kapcsolódik azért, mert a Lenin vezette forradalom mutatta meg a magyar dolgozók boldogulásának, érvényesülésének is egyedül lehetséges útját és azért is, mert Lenin seregében tanulták meg sokan a magyar internacionalisták közül, hogyan, miként kell ezért következetesen küzdeni. És kötődik ez a 25 esztendő úgy is a 100. évfordulóhoz, hogy a Lenin vezette Szovjet Kommunista Párt nevelte hadsereg szabadította fel hazánkat, és a Szovjetunió népei segítik azóta is, ha szövetségesként, barátként népünket az előrehaladás, a szocializmus útján. A negyedszázados jubileum, meg a X. kongresszus kapcsolata is nyilvánvaló, hiszen az a négy esztendő, amiről a párt legfőbb fóruma számot adott, majdnem egyötöde a megtett útnak, s az a terv, melyet az elkövetkezendő időkre felvázolt, a 25 évre, s azon belül is az elmúlt tízegynéhány esztendőre, s annak legutóbbi szakaszának eredményeire alapoz, abból indul ki, mint a hegyi forrásból kibukkanó, a tenger felé tartó patak. „A szocializmus minden tekintetben, anyagilag is, felemelte az országot és a népet is.” A X. kongresszuson állapította meg ezt a Központi Bizottság beszámolója. Ez a megállapítás hazánkkal együtt vonatkozik a szocializmust építő országokra és elsősorban a Szovjetunióra, mely a világ egyik legelmaradottabb országából fejlődött, vált a legemberségesebb társadalmat építve nemcsak a leghumánusabb, de iparilag, gazdaságilag is a föld egyik legfejlettebb országává. A mi hazánkban is száz és ezernyi adat, a napról napra szépülő valóság tükrözi ezt. Régi dolog, hogy 1945. előtt gyerekek millióinak mondták este, hogy alszik a kenyér, mert nehéz volt kimondani azt, hogy nincs, és hosszú éveken át ezreknek, százezreknek „aludt” a munka is. Népbetegség, korai csecsemőhalál, mindenki karácsonyfája ... A munkásotthonokba sokszor még fenyőfa sem jutott, s ha került ajándék, vagy bőségesebb vacsora, akkor az ünnepet ismét szűkre, soványra fogott napok követték, így volt ez a nagy földesúri birtokok, gyarapodó tőkésvállalkozások árnyékában, a tőkésrend velejárójaként Hárommillió koldusról beszéltek azok, akik Magyarországot említették, akár még negyedszázada is. A kongresszuson is elhangzottak számok, melyek milliókat említettek: a harmadik ötéves tervben kétmillió ember munkaideje csökkent, öt év alatt 320 ezer lakás épült fel, egymillió ember jutott új hajlékhoz. És az elkövetkezendő öt év terveiben is beszédesek a célkitűzések: 400 ezer lakás építése (ez mintegy 1 millió 250 ezer embernek jelent új otthont) és a dolgozók újabb rétegét érinti a munkaidő csökkentése. Az országos fejlődés szerves része megyénk előrehaladása. Fejér megye a földbirtokok hazája volt, ipara nem sokat nyomott a latba. A megyei pártértekezleten joggal állapíthatták meg, hogy az ország leggyorsabban iparosodó megyéi közé tartozunk és szocialista mezőgazdaságunk is jó helyet vívott ki magának, s egyre többet tesz a népgazdaság asztalára. A most véget érő ötéves tervben 7,6 milliárd forint szolgálta a megye iparának fejlesztését, tovább erősödött Székesfehérvár, mint az ország híradásipari és alumíniumipari bázisa. Dunaújváros, mint a kohászat fontos centruma, s ez idő alatt a járműgyártás is meghonosodott, országos méretekben is jelentős forrássá vált. A jövő útja: a meglevő ipari bázisok továbbfejlesztésére a megyei pártértekezlet határozatának szellemében az 1971—75-öt magába foglaló középtávú területfejlesztési terv 11,3 milliárd forintot irányoz elő, és lakásból is több mint 5 ezerrel többet — 17 500 — tervezünk megvalósítani. Mezőgazdaságunk a meglevő tartalékok jobb kihasználásával tartósítani kívánja az elmúlt évek egyre növekvő eredményeit, elsősorban az állattenyésztésre helyezi a fő gondot. A beruházás jellegű fejlesztésre a mezőgazdasági üzemek — nagyobb részt saját erőből — 4 milliárd forintot terveznek. A népgazdaság dinamikus fejlődéséhez nagyban hozzájárul a gazdaságirányítás reformja és az annak következtében egyre inkább kibontakozó jobb vezetés, észszerűbb termelőtevékenység, nagyobb aktivitás. Ennek tökéletesítése előrehaladásunk egyik további forrása. Ezért is esett oly sok szó a kommunisták tanácskozásain — az alapszervezetekben, a városi, járási, megyei értekezleteken, valamint a kongreszszuson — a munka termelékenységének növeléséről, s az ezzel kapcsolatos teendőkről. Az a célkitűzés, hogy a nemzeti jövedelem 30—32 százalékkal növekedjen és több jusson a beruházásokra, a munkabérre, a szociális létesítményekre, csak akkor valósulhat meg, ha jobb szervezéssel, fegyelmezettebb, pontosabb munkával, a technika tökéletesítésével, a korszerű eszközök felhasználásával, saját , leleményességünk, szorgalmunk segítségével a termelés 75—80 százalékát a munka termelékenységéből érjük el. Az ország valamenynyi gazdálkodó egységének, így a Fejér megyei vállalatoknak is, valamennyiünknek fontos feladatát képezi ez. Mint a korábbi eredményeknek, a megtett útnak mérlege is azért alakulhatott kedvezően, mert munkával alapoztuk, teremtettük meg azokat. A jövendő fejlődés alapja is csak ez lehet. A növekvő igények kielégítése, a gyorsabb előrehaladás csakis így érhető el. A X. kongresszus az eredményekre alapozva őszintén feltárta gondjainkat, szembenézett a problémákkal és elképzeléseinket, vágyainkat nemcsak a múlttal, hanem a jövendővel is összevetette. A kongresszusi zárszóban elhangzott egy epizód, mely arra utalt, hogy az 50-es években az ünnepek előtt jobb volt az ellátás. Ma nincs ilyen, mert amivel rendelkezünk, az a hétköznapokban és ünnepek előtt is egyformán áll rendelkezésünkre. Tréfás, derűs megjegyzés ez, mert hiszen húsból és még más cikkből — ami még ma sem elegendő — is több van és több van takarékbetétből, új családi házakból, lakásokból, nyugdíjból és családi pótlékból. Mégis igaz belőle a lényeg, az, hogy reálisan veszi számba eredményeinket és nemcsak azt jelöli meg, hogy mi az igény, mi kellene, hanem azt is megmutatja, hogy mi az, amire telik, hogyan, miként, tudnánk, tudunk gyorsabban előbbre lépni. Az idei év gazdag volt eseményekben, évfordulókban, tanácskozásokban; sok újat, jelentéset hozott a családoknak, az egyéneknek, nem ajándékként, hanem a párt politikájának és a dolgozók javuló munkájénak eredményeként. S meganynyi más esztendővel együtt ismételten ráébresztett bennünket arra, hogy a további előbbrehaladásnak is ez az útja. Még következetesebb végrehajtást, még szorgalmasabb munkát feltételező, de biztos út ez. , Bányász Béla Bizto