Fejér Megyei Hírlap, 1973. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-12 / 239. szám

Péntek, W73. október 12. Jegyzet A Móron élő szobrász műtermében járva meglepett egy mellszobor életrehívásának indítéka. A művész egyik kedves barátjá­nak olyan kívánsága támadt, hogy készít­sen róla egy mellszobrot, mert ő még éle­tében szeretné látni, s nap mint nap el­menni előtte a lakásában. „Jó, meglesz. A szoboravatót majd te, magad fogod mon­dani, de remélem mértéktartó leszel eré­nyeid méltatásakor” — mondta tréfálkoz­va a barát. Mindez Juhász Gyula egyik cikkét idézte fel bennem, aki ezt írja A szobor­ban: „Hol volt, hol nem volt, inkább nem volt, mint volt egyszer egy ország, ahol csudá­latos módon már életükben megbecsülték a nagy embereket. Nem csupán megbecsül­ték, de meg is jutalmazták őket. Szobrot emeltek nekik márványból és a leleplezés­nél az illető nagy ember mondotta magáról a­z­e az ünnepi beszédet, amelyben illő szerény­séggel méltatta tulajdon érdemeit.. Nem rossz dolog, morfondíroztam ma­gamban, többre mennének a „szoborremé­­nyűek”, ha még életükben láthatnák ma­gukat egy köztéren, egy rangos intézmény előtt, vagy egy új lakónegyed parkjában. Elvégre mit ér a szobor, az utókor dicsé­rő, méltató szavainak áradata, ha az, aki­nek címezik, már nincs közöttük. A felvillanó gondolatok ellenére azt hi­szem jobb, ha mégis az eddigi gyakorlatot követjük, ha híres embereinknek akkor ál­lítunk emléket, amikor már nem lehetnek hűtlenek önmagukhoz, s a róluk alkotott értékrendszerhez. Döntsön róluk az utókor, amely elég közel van hozzá, de már elég messze ahhoz, hogy merjen és tudjon ér­tékelni. — zágoni — Idősek, de nem öregek Ezekben a napokban tartják megverik számos községében az öre­gek napját. Az ünnepeltek közül mutatunk most be kettőt, akik . Gyakran lehet találkozni az idényi utcán gondterhes lép­­ekkel haladó Karcsi bácsival. Amióta nyugdíjas, csaknem minden idejét a közügynek zenteli, otthon nagyon egy­­oldalúak a napjai, ezért in­­kább aktív, munkát kifejtő itézményi dolgozók között tereti tölteni idejét. Csaknem mindig pénzügyi vonalon dolgozik, önzetlenül, csak fél napig kellene dolgoz­ni, de ebéd után is­ vissza­­mégy munkahelyére. Kitűnő­zaktudásával nemrégiben nyolc hónapig egyedül látta­­ a községi tanács gazdálko­­ási előadói munkaterületét, nem véletlen, hogy Adonyban , tanácsi intézményeknél vál­­alt nyugdíjas korú feladato­st. Malt Károly 1950-ben k­özség első tanácselnöke volt, Hosszú éveken át végzett tár­­adal­mi munkát, mint MSZMP lapszervi titkár, így a 33. Építőipari Vállalatnál, majd Adlonyban az egykori Lenin­­sz párttitkára volt. Széles körű tapasztalatokkal endelkezik és mivel a társa­­almi szervek számítanak az fősek tapasztalataira, ismét megbízták párttitkári teen­­őkkel; jelenleg az adonyi örségi MSZMP alapszervz­­et párttitkára. Hatvanhét vés és minden megmozduló­­on töretlenül részt vesz. "Mint nyugdíjas munkáját az donyi művelődési ház gaz­­álkodási előadójaként végzi. Aktív munkásságának elis­­meréseképpen az Elnöki Tn­­ács 1970-ben a „Felszabadu­­ási Jubileumi Emlékérem­mel” tüntette ki, Karcsi bá­csit, akinek a közügy intézé­se úgyszólván éltető kenye­re... E — Jó napot Pista bácsi! — így köszönnek Nagylók köz­ségben Arany Istvánnak, aki nagylóki születésű, tehát tős­gyökeres lóki, 1902-ben szüle­tett, sokáig volt uradalmi cseléd, gróf Hunyadinál az Erdőmajorban. 1945-ben 10 hold juttatott földön kezdték az egyéni paraszti munkát. 1950-ben belépett a termelő­szövetkezetbe és ugyanakkor lett háztulajdonos is. A köz­ségben mindenki ismeri, mert — kezdettől fogva a felszaba­dulás után — közéleti tisztsé­get tölt be. Hosszú éveken át volt ta­nácstag, munkásőr, 1948 óta a községi önkéntes tűzoltók pa­rancsnoka. Innen a tisztelet. Most léptették elő 25 éves munkássága alkalmából tűz­oltó századossá. Sok-sok ön­kéntes tűzoltót képzett ki. Je­lenleg is van egy felnőtt és egy úttörő tűzoltó raj, akik szükség esetben felkészülten tudnak helytállni. Már hat éve nyugdíjas, de mint mondja nem lehet tét­len, kötelessége is van a vilá­gon, a tsz-ben is, a község­ben is. Munkáját mindig, elismer­ték, kiváló termelőszövetke­zeti tag, több szolgálati ér­demérem kitüntetés birtokosa. 71 éves kora ellenére — ha olykor már nehezen is — ön­zetlenül végzi munkáját. (molnár—csonka) A kapu még zárva. Előtte várakozó, türelmetlen embe­rek. Látogatók. Édesanyák, akik lányukat, unokájukat sietnek átölelni az anyaság első perceiben. Édesapák, akik már a szabályokat meg­szegve belopóztak egy csokor virággal. Asszonyok, férfiak, gyerekek, kiknek valamelyik hozzátartozóját a betegség távol tartja az otthontól. Anyák, akik siető lépteik­kel a csecsemőosztály csend­je, sírása felé igyekszenek. Csecsemőosztály. Pár na­pos, hetes, öregasszonyarcú, bársonybőrű, pihe hajú ki­csinyek. Anyák, szorongva állók. Látogatás orvosra, újabb hírekre, meg­nyugtatásra várók. Könnyes-mosolygós anyák, akik alig szokták meg mel­lükön a pici száj érintését, még fülükben él az első sí­rás, ujjak hegyében az első símogatás. Most üres a kiságy. Éjsza­ka nem hangzik fel a pana­szos hangocska, napközben nem kell pelenkát mosni, várni kell, remélni, bízni az orvosban, a gyerek ellenálló­képességében. Várni. Iszonyú szó. Tétlen semmittevés, csapongó gon­dolatok, hosszú esték és még hosszabb éjszakák. Várako­zás. A kórterem kicsiny üveg­ablakában megjelenik a gye­rek fejecskéje. Néhány percre megmutatják. Öröm-percek. Fél óra és vége a látoga­tásnak. Szótlanul, ki vörös szem­mel, ki halvány mosollyal tá­vozik. Hamarosan hazajöhet a gyerek. Az ablakok alatt még megállnak egy percre, hall­gatják a sírást. Ez ő. Vajon, miért sír­! Az enyém nem sír, biztosan megint a kezével játszik, vagy a nővérke játé­kot adott neki. Újabb két hosszú nap. Megfosztva a közelségtől, a látástól. Várni kell. Kovalcsik Katalin Gerencsér Miklós: Aradi napló Most értettem meg egészen pontosan, miért vagyok képtelen fenntartás nélkül örülni résenlétünk tökélyé­nek, hatalmunk feszes erélyének, fegyvereink éles őr­ködésének. Mind emögött felismertem Lenkey János betegségét, a démonomániát. Mi is félünk a láthatatlan szörnyektől, a hallhatatlan dörömböléstől. Félünk? Rettegünk. Nem, nem azzal a borzalmas köl­­tőiséggel, mint a megbomlott Lenkey János. Félünk jó­zanul, földhözragadtan, kiábrándítóan. Az az érzésem, hogy ez a rengeteg őr szívesen fütyörészne a sötétben­­. Tichy őrnagy úrnak protekciója van: az egyik pin­cér, Zlahal szintén csehországi, és a földi megbocsátható elfogultságával a legjobb sülteket találta fel Tichy őr­nagynak, következésképp az én számomra is. Amikor már a sörnél tartottunk, Zlahal pincér épp oly halkan, mint amilyen óvatosan suttogott valamit a zászlóalj­parancsnoknak. Tichy őrnagy szintén óvatosan, de majdnem paran­csolóan utasította: — Tessék németül beszélni. Figyelmessége természetesen nekem szólt. Zlahal te­hát németül m­otyogta az orra alatt, miközben elfoglalt­ságot színlelt asztalunknál: — 19 — HÍRLAP Miért hiánycikk ? Nincs „igazi” élesztő. A háziasszonyok csak immel­­ámmal használják a porított élesztőt, inkább térdig lejár­ják a lábukat, csakhogy kap­janak a másikból, a meg­szo­kottból. De hiába. Nincs. Mi­ért nincs? Nincs a nagykeres­kedelemnél — mondják az eladók. S amikor az élesztőn kívül más, filléres dolgok is eltűn­nek az üzletek polcairól, ha nem kapható szög, vagy más efféle, akkor sokan nem res­tellnek tollat ragadni és írni. Adott esetben lapunknak. — Valójában miért nincs élesztő? — kérdeztem egy be­szélgetés közben a Székesfe­hérvári Városi Tanács keres­kedelmi osztályvezetőjétől, dr. Klement Ferenctől, aki a kérdést hallva elkeseredve legyintett. — Hogyne lenne. — Mégsincs. — A nagyker vállalatnál van. Egyébként szög is van. — Az üzletekben miért nincs? — Mert például az élesztő hidegigényes, sokat kell dol­gozni vele, méricskélni, s csak fillérekért adják. — Ezek szerint egyszerűbb, s kényelmesebb nem rendel­ni, vagy helyette eladni a zacskós, por alakú élesztőt, vagy éppen mást, mondjuk italt tartani. — Körülbelül így van. — Nem tudnak tenni elle­ne? — Sajnos nem. A boltveze­tők nem rendelnek, mond­­­ván, hogy „nincs kereslet”. Senki sem tudja rájuk­­bizo­nyítani, hogy van kereslet. — S mi van a szögekkel, vaspántokkal? — Én magam láttam, hogy halomban állnak a nagyker raktárában. Aki pedig arra vetemednék, hogy ez­ek után keresi a bol­tokban, valószínűleg nem kap. Mert van ugyan, de nincs. Ki érti ezt?! — móré — Egyesek nyíltan gyalázzák őfelségét. Egészen gya­kori, hogy gyilkosoknak nevezik az osztrákokat. Kérem, én nem beszélek a levegőbe. Tanúkkal szolgálhatok. — Tetszik ezt hallani, főorvos úr? — fordult felém komoly megbotránkozással a széles arcú Tichy őrnagy. Láttam rajta, hogy fél a fantomoktól. Apró eset, mégis megdöbbentett. Ide jövet gondoltam arra, hogy nem csupán Lenkey kapitány kiváltsága a démonománia. Most találkoztam vele az innenső olda­lon. Nemcsak a mániával, de a démonnal is. * Hivatalosan még mindent titkolnak, de a jelekből nyilvánvaló, befejeződött a lázadó tábornokok hadbíró­­sági tárgyalása. Gyorsított eljárással. Ami annyit je­lent, hogy egyetlen tanút sem hallgattak ki. Írnokok, segédtisztek, küldöncök és más személyek, akik a kü­lönleges hadbíróság mellett teljesítenek szolgálatot, egyszerre láthatókká váltak napközben is. Délután igazolta gyanúmat Tichy őrnagy is. Tagja lévén az ítélkező hadbíróságnak, barátságosan büszkél­kedett előttem bennfentességével. Délután értésemre adta, hogy minden úgy történt, ahogy várni lehetett. Az ítéleteket gyorsfutár vitte jóváhagyásra az Ács mellett táborozó Haynau táborszernagyhoz. * Gyengélkedő katonáinknál viziteltem az egészségügyi körletben, amikor jelentette az egyik szanitéc, hogy ren­delőmben várakozik rám Franz von Ottenfeld főhad­nagy úr. Rosszat sejtettem. A főhadnagy szintén tagja a különleges hadbíróságnak. Arra gondoltam, hátha Ernst törzshadbíró küldte további puhításomra. — 20 — ­ Esti csendbe burkolózott a kis falu. Az otthonokban ki­­gyúló villanyfények mellett a háziasszonyok a minden­napok tennivalóihoz tartozó vacsorakészítéssel foglala­toskodnak. Csak a tatarozás­ra áhítozó volt kastélyépület, az Agárdi Állami Gazdaság zichyújfalui központi épülete előtti park mozgalmas. Ez a fiatalok szokásos találkozó helye. Itt beszélik meg a nap eseményeit. Vannak olyanok is, akik az esti szürkületben nem pihenésre, hanem az új műszakra készülnek. Császár István is egyike azoknak, akik munkába indulnak ezen az estén. Abban a komplex brigádban dolgozik, amely néhány hét óta „vallatja” a kukoricatáblákat, kombáj­­nolja a gazdag termést. Nem furcsa-e akkor bú­csút inteni családjának, ami­kor azok már abbahagyják a munkát, a tanulást? — Szokás dolga az egész. Engem ideje korán meged­­zett a munka. Tizennégy éves korom óta dolgozom itt a gazdaságban. Először lófogat­tal kezdtem. Nagyon szeret­tem és szeretem az állatokat. Akkoriban hajnali négykor már ott kellett lenni az is­tállóban, a felszerszámozás­­sal is elment az idő. Most műszak előtt és után gyorsan fel, meg le lehet dobni az „istrángot”. Nem cserélném el a kombájnt semmiért, csillagos égbolt alatt éppen olyan szép a munka, mint a nappali világosságban. Most egy kicsit feszített az ütem, reggel hattól este hatig, és este hattól reggel hatig tartó műszakokban dolgozunk. Olyan szakavatottan, hoz­záértően beszél a földtáblák­­ról, a kombájnokról, a mun­kaszervezetről, ahogyan csak azok képesek, akik régóta kötődnek ahhoz az üzemhez, ahol hasznosítják képességei­­ket, önmagukat. Hogyne vol­na jó ismerője e környéknek, amikor csaknem két évszá­zadra felkutatott ősei mind­egyike itt cselédeskedett. Csakhogy őt már nem a kúi­­semmizettség alázatosságra szoktató kényszere hajtja munkába, hanem a ma embe­rének holnapokat építő ter­mészetes igénye. Ez küldte Császár Istvánt is először alapfokú traktoros tanfo­lyamra, később rakodókezelői vizsgára, és ez ösztönzi most is a kombájn alapos megis­merésére. Ezen az estén is elindult otthonából, hogy váltsa tár­sát. Családja, a fiait — há­rom van, a nagyobbik Diesel­szerelőnek készül, a kiseb­bek még az általános iskola padjait koptatják — otthon maradtak Petőfi utcai ottho­nában. Nem vitt magával elemózsiát, miért is tette vol­na. Nem szokás ez manap­ság, mert a­­szántóvető, ter­mést arató és betakarító munkásokról a gazdaság konyhái gondoskodnak. — Éjszaka, éjfélkor éppen olyan jól esik a frissen főtt étel, mint a déli ebéd. Ta­valy még a csillagos ég alatt kanalaztuk a kosztot, most meg olyan guruló éttermünk van, hogy bárki megirigyel­hetné. Kapunk citromos me­leg teát is. Többek között az­ért is szeretek itt, mert évről évre jobban érezzük, hogy gondoskodnak rólunk, hogy megbecsülnek bennünket. Az igyekvők sorában rajtol mindig. Tavaly a kukorica kombájnolásakor meghirde­tett versenyben a negyedik helyre került. Hogy mi lesz idén? Mosollyal válaszol. Még nem lehet tudni, hogy a jó együttesből kiknek kedvez a szerencse. A munkaterület igen nagy: 8353 hektár. S ha a hektáronként tervezett 59,4 mázsás­ kukorica „bejön”, akkor 4961 vagonnyi termést kombájnolnak, szállítanak, szárítanak és tárolnak. Szinte megállás nélkül dolgoznak. S ha valami meghibásodik a gépen, azonnal akcióba lép­nek a tábla végére települt szervizesek. Mert ami a fo­lyamatossághoz szükséges, az mind helyben rendelkezésre áll. A legjobbak, a munkaver­seny négy páros helyezettje, idén is jutalomban, részesül­nek. Mindesetre önbecsülés­ből is szeretne az élvonalban haladni. — Nyújtott műszakokban dolgozunk, ezek aztán megnö­velik a „csúszót.” Biztos összejön megint 15—20 sza­badnap. Akkor aztán otthon lehetek, rendezgethetem a ház körüli dolgokat. Az esti szürkületet, áttöri az autóbusz fénye. Indul a jármű az éjszakai műszako­sokkal, és hozza haza azo­kat, akik nappal dolgoztak. Németh Erzsébet A kombájnos Éjszakai műszak előtt De szerencsére tévedtem. Franz von Ottenfeld ször­nyű fogfájásra panaszkodott. Alsó állkapcsának bal­­ hátsó zápfoga bizonyult rossznak. Fogóval nem eshet­tem neki, mert a beteg fog csúnya gyulladást okozott, foga nélkül is épp eleget szenvedett tőle a főhadnagy. A legegyszerűbb, de a legbiztosabb megoldáshoz folya­modtam. Eldugaszoltam tömjénnel a jókora lyukat. — Kis türelem, főhadnagy úr — bátorítottam. — A hatás rövidesen jelentkezik. De miért nem jött előbb? Mérlegelte, feleljen-e. Igen kenetteljesen, ünnepélye­sen méltósággal nézett rám. — Küldetésem volt. És lesz a jövőben is. Császárunk, hazánk nevében szolgáltatok igazságot. Ilyen választ vártam tőle. Ez a papos megjelenés, ez az ájtatos szigorúság, nem is lenne képes másfajta meg­nyilatkozásra. Ahogy múlt a fogfájása, úgy nyerte visz­­sza fokról-fokra túltengő személyiségtudatát. Feltűnő­en keskeny, hosszú arca, nőies szája, zavarra hajlamos tekintete, a bőrére hegedt kamaszkori pattanásnyomok mind-mind arról vallottak, hogy Franz von Ottenfeld főhadnagy krónikus kisebbrendűségi érzésben szenved. Tudja gyengéjét, ezért keresi a védett helyzeteket, ame­lyekben óvhatja lelki bizonytalanságát. Amíg az erős " egyéniségek az élet természetes rendje szerint érvénye­sülnek, addig a szorongásos személyek önvédelemből válnak akarnokká. Belső gyarlóságukat hatalmas külső mentsvárak mögé rejtik. Isten, császár, haza; kell-e ezeknél hatalmasabb menstvár. Aki túlságosan gyakran hivatkozik ilyen abszolút tekintélyekre, annak nagy céljai vannak önmagával. — 21 —

Next