Fejér Megyei Hírlap, 1973. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-12 / 239. szám
Péntek, W73. október 12. Jegyzet A Móron élő szobrász műtermében járva meglepett egy mellszobor életrehívásának indítéka. A művész egyik kedves barátjának olyan kívánsága támadt, hogy készítsen róla egy mellszobrot, mert ő még életében szeretné látni, s nap mint nap elmenni előtte a lakásában. „Jó, meglesz. A szoboravatót majd te, magad fogod mondani, de remélem mértéktartó leszel erényeid méltatásakor” — mondta tréfálkozva a barát. Mindez Juhász Gyula egyik cikkét idézte fel bennem, aki ezt írja A szoborban: „Hol volt, hol nem volt, inkább nem volt, mint volt egyszer egy ország, ahol csudálatos módon már életükben megbecsülték a nagy embereket. Nem csupán megbecsülték, de meg is jutalmazták őket. Szobrot emeltek nekik márványból és a leleplezésnél az illető nagy ember mondotta magáról aze az ünnepi beszédet, amelyben illő szerénységgel méltatta tulajdon érdemeit.. Nem rossz dolog, morfondíroztam magamban, többre mennének a „szoborreményűek”, ha még életükben láthatnák magukat egy köztéren, egy rangos intézmény előtt, vagy egy új lakónegyed parkjában. Elvégre mit ér a szobor, az utókor dicsérő, méltató szavainak áradata, ha az, akinek címezik, már nincs közöttük. A felvillanó gondolatok ellenére azt hiszem jobb, ha mégis az eddigi gyakorlatot követjük, ha híres embereinknek akkor állítunk emléket, amikor már nem lehetnek hűtlenek önmagukhoz, s a róluk alkotott értékrendszerhez. Döntsön róluk az utókor, amely elég közel van hozzá, de már elég messze ahhoz, hogy merjen és tudjon értékelni. — zágoni — Idősek, de nem öregek Ezekben a napokban tartják megverik számos községében az öregek napját. Az ünnepeltek közül mutatunk most be kettőt, akik . Gyakran lehet találkozni az idényi utcán gondterhes lépekkel haladó Karcsi bácsival. Amióta nyugdíjas, csaknem minden idejét a közügynek zenteli, otthon nagyon egyoldalúak a napjai, ezért inkább aktív, munkát kifejtő itézményi dolgozók között tereti tölteni idejét. Csaknem mindig pénzügyi vonalon dolgozik, önzetlenül, csak fél napig kellene dolgozni, de ebéd után is visszamégy munkahelyére. Kitűnőzaktudásával nemrégiben nyolc hónapig egyedül látta a községi tanács gazdálkoási előadói munkaterületét, nem véletlen, hogy Adonyban , tanácsi intézményeknél válalt nyugdíjas korú feladatost. Malt Károly 1950-ben község első tanácselnöke volt, Hosszú éveken át végzett táradalmi munkát, mint MSZMP lapszervi titkár, így a 33. Építőipari Vállalatnál, majd Adlonyban az egykori Leninsz párttitkára volt. Széles körű tapasztalatokkal endelkezik és mivel a társaalmi szervek számítanak az fősek tapasztalataira, ismét megbízták párttitkári teenőkkel; jelenleg az adonyi örségi MSZMP alapszervzet párttitkára. Hatvanhét vés és minden megmozdulóon töretlenül részt vesz. "Mint nyugdíjas munkáját az donyi művelődési ház gazálkodási előadójaként végzi. Aktív munkásságának elismeréseképpen az Elnöki Tnács 1970-ben a „Felszabaduási Jubileumi Emlékéremmel” tüntette ki, Karcsi bácsit, akinek a közügy intézése úgyszólván éltető kenyere... E — Jó napot Pista bácsi! — így köszönnek Nagylók községben Arany Istvánnak, aki nagylóki születésű, tehát tősgyökeres lóki, 1902-ben született, sokáig volt uradalmi cseléd, gróf Hunyadinál az Erdőmajorban. 1945-ben 10 hold juttatott földön kezdték az egyéni paraszti munkát. 1950-ben belépett a termelőszövetkezetbe és ugyanakkor lett háztulajdonos is. A községben mindenki ismeri, mert — kezdettől fogva a felszabadulás után — közéleti tisztséget tölt be. Hosszú éveken át volt tanácstag, munkásőr, 1948 óta a községi önkéntes tűzoltók parancsnoka. Innen a tisztelet. Most léptették elő 25 éves munkássága alkalmából tűzoltó századossá. Sok-sok önkéntes tűzoltót képzett ki. Jelenleg is van egy felnőtt és egy úttörő tűzoltó raj, akik szükség esetben felkészülten tudnak helytállni. Már hat éve nyugdíjas, de mint mondja nem lehet tétlen, kötelessége is van a világon, a tsz-ben is, a községben is. Munkáját mindig, elismerték, kiváló termelőszövetkezeti tag, több szolgálati érdemérem kitüntetés birtokosa. 71 éves kora ellenére — ha olykor már nehezen is — önzetlenül végzi munkáját. (molnár—csonka) A kapu még zárva. Előtte várakozó, türelmetlen emberek. Látogatók. Édesanyák, akik lányukat, unokájukat sietnek átölelni az anyaság első perceiben. Édesapák, akik már a szabályokat megszegve belopóztak egy csokor virággal. Asszonyok, férfiak, gyerekek, kiknek valamelyik hozzátartozóját a betegség távol tartja az otthontól. Anyák, akik siető lépteikkel a csecsemőosztály csendje, sírása felé igyekszenek. Csecsemőosztály. Pár napos, hetes, öregasszonyarcú, bársonybőrű, pihe hajú kicsinyek. Anyák, szorongva állók. Látogatás orvosra, újabb hírekre, megnyugtatásra várók. Könnyes-mosolygós anyák, akik alig szokták meg mellükön a pici száj érintését, még fülükben él az első sírás, ujjak hegyében az első símogatás. Most üres a kiságy. Éjszaka nem hangzik fel a panaszos hangocska, napközben nem kell pelenkát mosni, várni kell, remélni, bízni az orvosban, a gyerek ellenállóképességében. Várni. Iszonyú szó. Tétlen semmittevés, csapongó gondolatok, hosszú esték és még hosszabb éjszakák. Várakozás. A kórterem kicsiny üvegablakában megjelenik a gyerek fejecskéje. Néhány percre megmutatják. Öröm-percek. Fél óra és vége a látogatásnak. Szótlanul, ki vörös szemmel, ki halvány mosollyal távozik. Hamarosan hazajöhet a gyerek. Az ablakok alatt még megállnak egy percre, hallgatják a sírást. Ez ő. Vajon, miért sír! Az enyém nem sír, biztosan megint a kezével játszik, vagy a nővérke játékot adott neki. Újabb két hosszú nap. Megfosztva a közelségtől, a látástól. Várni kell. Kovalcsik Katalin Gerencsér Miklós: Aradi napló Most értettem meg egészen pontosan, miért vagyok képtelen fenntartás nélkül örülni résenlétünk tökélyének, hatalmunk feszes erélyének, fegyvereink éles őrködésének. Mind emögött felismertem Lenkey János betegségét, a démonomániát. Mi is félünk a láthatatlan szörnyektől, a hallhatatlan dörömböléstől. Félünk? Rettegünk. Nem, nem azzal a borzalmas költőiséggel, mint a megbomlott Lenkey János. Félünk józanul, földhözragadtan, kiábrándítóan. Az az érzésem, hogy ez a rengeteg őr szívesen fütyörészne a sötétben. Tichy őrnagy úrnak protekciója van: az egyik pincér, Zlahal szintén csehországi, és a földi megbocsátható elfogultságával a legjobb sülteket találta fel Tichy őrnagynak, következésképp az én számomra is. Amikor már a sörnél tartottunk, Zlahal pincér épp oly halkan, mint amilyen óvatosan suttogott valamit a zászlóaljparancsnoknak. Tichy őrnagy szintén óvatosan, de majdnem parancsolóan utasította: — Tessék németül beszélni. Figyelmessége természetesen nekem szólt. Zlahal tehát németül motyogta az orra alatt, miközben elfoglaltságot színlelt asztalunknál: — 19 — HÍRLAP Miért hiánycikk ? Nincs „igazi” élesztő. A háziasszonyok csak immelámmal használják a porított élesztőt, inkább térdig lejárják a lábukat, csakhogy kapjanak a másikból, a megszokottból. De hiába. Nincs. Miért nincs? Nincs a nagykereskedelemnél — mondják az eladók. S amikor az élesztőn kívül más, filléres dolgok is eltűnnek az üzletek polcairól, ha nem kapható szög, vagy más efféle, akkor sokan nem restellnek tollat ragadni és írni. Adott esetben lapunknak. — Valójában miért nincs élesztő? — kérdeztem egy beszélgetés közben a Székesfehérvári Városi Tanács kereskedelmi osztályvezetőjétől, dr. Klement Ferenctől, aki a kérdést hallva elkeseredve legyintett. — Hogyne lenne. — Mégsincs. — A nagyker vállalatnál van. Egyébként szög is van. — Az üzletekben miért nincs? — Mert például az élesztő hidegigényes, sokat kell dolgozni vele, méricskélni, s csak fillérekért adják. — Ezek szerint egyszerűbb, s kényelmesebb nem rendelni, vagy helyette eladni a zacskós, por alakú élesztőt, vagy éppen mást, mondjuk italt tartani. — Körülbelül így van. — Nem tudnak tenni ellene? — Sajnos nem. A boltvezetők nem rendelnek, mondván, hogy „nincs kereslet”. Senki sem tudja rájukbizonyítani, hogy van kereslet. — S mi van a szögekkel, vaspántokkal? — Én magam láttam, hogy halomban állnak a nagyker raktárában. Aki pedig arra vetemednék, hogy ezek után keresi a boltokban, valószínűleg nem kap. Mert van ugyan, de nincs. Ki érti ezt?! — móré — Egyesek nyíltan gyalázzák őfelségét. Egészen gyakori, hogy gyilkosoknak nevezik az osztrákokat. Kérem, én nem beszélek a levegőbe. Tanúkkal szolgálhatok. — Tetszik ezt hallani, főorvos úr? — fordult felém komoly megbotránkozással a széles arcú Tichy őrnagy. Láttam rajta, hogy fél a fantomoktól. Apró eset, mégis megdöbbentett. Ide jövet gondoltam arra, hogy nem csupán Lenkey kapitány kiváltsága a démonománia. Most találkoztam vele az innenső oldalon. Nemcsak a mániával, de a démonnal is. * Hivatalosan még mindent titkolnak, de a jelekből nyilvánvaló, befejeződött a lázadó tábornokok hadbírósági tárgyalása. Gyorsított eljárással. Ami annyit jelent, hogy egyetlen tanút sem hallgattak ki. Írnokok, segédtisztek, küldöncök és más személyek, akik a különleges hadbíróság mellett teljesítenek szolgálatot, egyszerre láthatókká váltak napközben is. Délután igazolta gyanúmat Tichy őrnagy is. Tagja lévén az ítélkező hadbíróságnak, barátságosan büszkélkedett előttem bennfentességével. Délután értésemre adta, hogy minden úgy történt, ahogy várni lehetett. Az ítéleteket gyorsfutár vitte jóváhagyásra az Ács mellett táborozó Haynau táborszernagyhoz. * Gyengélkedő katonáinknál viziteltem az egészségügyi körletben, amikor jelentette az egyik szanitéc, hogy rendelőmben várakozik rám Franz von Ottenfeld főhadnagy úr. Rosszat sejtettem. A főhadnagy szintén tagja a különleges hadbíróságnak. Arra gondoltam, hátha Ernst törzshadbíró küldte további puhításomra. — 20 — Esti csendbe burkolózott a kis falu. Az otthonokban kigyúló villanyfények mellett a háziasszonyok a mindennapok tennivalóihoz tartozó vacsorakészítéssel foglalatoskodnak. Csak a tatarozásra áhítozó volt kastélyépület, az Agárdi Állami Gazdaság zichyújfalui központi épülete előtti park mozgalmas. Ez a fiatalok szokásos találkozó helye. Itt beszélik meg a nap eseményeit. Vannak olyanok is, akik az esti szürkületben nem pihenésre, hanem az új műszakra készülnek. Császár István is egyike azoknak, akik munkába indulnak ezen az estén. Abban a komplex brigádban dolgozik, amely néhány hét óta „vallatja” a kukoricatáblákat, kombájnolja a gazdag termést. Nem furcsa-e akkor búcsút inteni családjának, amikor azok már abbahagyják a munkát, a tanulást? — Szokás dolga az egész. Engem ideje korán megedzett a munka. Tizennégy éves korom óta dolgozom itt a gazdaságban. Először lófogattal kezdtem. Nagyon szerettem és szeretem az állatokat. Akkoriban hajnali négykor már ott kellett lenni az istállóban, a felszerszámozással is elment az idő. Most műszak előtt és után gyorsan fel, meg le lehet dobni az „istrángot”. Nem cserélném el a kombájnt semmiért, csillagos égbolt alatt éppen olyan szép a munka, mint a nappali világosságban. Most egy kicsit feszített az ütem, reggel hattól este hatig, és este hattól reggel hatig tartó műszakokban dolgozunk. Olyan szakavatottan, hozzáértően beszél a földtáblákról, a kombájnokról, a munkaszervezetről, ahogyan csak azok képesek, akik régóta kötődnek ahhoz az üzemhez, ahol hasznosítják képességeiket, önmagukat. Hogyne volna jó ismerője e környéknek, amikor csaknem két évszázadra felkutatott ősei mindegyike itt cselédeskedett. Csakhogy őt már nem a kúisemmizettség alázatosságra szoktató kényszere hajtja munkába, hanem a ma emberének holnapokat építő természetes igénye. Ez küldte Császár Istvánt is először alapfokú traktoros tanfolyamra, később rakodókezelői vizsgára, és ez ösztönzi most is a kombájn alapos megismerésére. Ezen az estén is elindult otthonából, hogy váltsa társát. Családja, a fiait — három van, a nagyobbik Dieselszerelőnek készül, a kisebbek még az általános iskola padjait koptatják — otthon maradtak Petőfi utcai otthonában. Nem vitt magával elemózsiát, miért is tette volna. Nem szokás ez manapság, mert aszántóvető, termést arató és betakarító munkásokról a gazdaság konyhái gondoskodnak. — Éjszaka, éjfélkor éppen olyan jól esik a frissen főtt étel, mint a déli ebéd. Tavaly még a csillagos ég alatt kanalaztuk a kosztot, most meg olyan guruló éttermünk van, hogy bárki megirigyelhetné. Kapunk citromos meleg teát is. Többek között azért is szeretek itt, mert évről évre jobban érezzük, hogy gondoskodnak rólunk, hogy megbecsülnek bennünket. Az igyekvők sorában rajtol mindig. Tavaly a kukorica kombájnolásakor meghirdetett versenyben a negyedik helyre került. Hogy mi lesz idén? Mosollyal válaszol. Még nem lehet tudni, hogy a jó együttesből kiknek kedvez a szerencse. A munkaterület igen nagy: 8353 hektár. S ha a hektáronként tervezett 59,4 mázsás kukorica „bejön”, akkor 4961 vagonnyi termést kombájnolnak, szállítanak, szárítanak és tárolnak. Szinte megállás nélkül dolgoznak. S ha valami meghibásodik a gépen, azonnal akcióba lépnek a tábla végére települt szervizesek. Mert ami a folyamatossághoz szükséges, az mind helyben rendelkezésre áll. A legjobbak, a munkaverseny négy páros helyezettje, idén is jutalomban, részesülnek. Mindesetre önbecsülésből is szeretne az élvonalban haladni. — Nyújtott műszakokban dolgozunk, ezek aztán megnövelik a „csúszót.” Biztos összejön megint 15—20 szabadnap. Akkor aztán otthon lehetek, rendezgethetem a ház körüli dolgokat. Az esti szürkületet, áttöri az autóbusz fénye. Indul a jármű az éjszakai műszakosokkal, és hozza haza azokat, akik nappal dolgoztak. Németh Erzsébet A kombájnos Éjszakai műszak előtt De szerencsére tévedtem. Franz von Ottenfeld szörnyű fogfájásra panaszkodott. Alsó állkapcsának bal hátsó zápfoga bizonyult rossznak. Fogóval nem eshettem neki, mert a beteg fog csúnya gyulladást okozott, foga nélkül is épp eleget szenvedett tőle a főhadnagy. A legegyszerűbb, de a legbiztosabb megoldáshoz folyamodtam. Eldugaszoltam tömjénnel a jókora lyukat. — Kis türelem, főhadnagy úr — bátorítottam. — A hatás rövidesen jelentkezik. De miért nem jött előbb? Mérlegelte, feleljen-e. Igen kenetteljesen, ünnepélyesen méltósággal nézett rám. — Küldetésem volt. És lesz a jövőben is. Császárunk, hazánk nevében szolgáltatok igazságot. Ilyen választ vártam tőle. Ez a papos megjelenés, ez az ájtatos szigorúság, nem is lenne képes másfajta megnyilatkozásra. Ahogy múlt a fogfájása, úgy nyerte viszsza fokról-fokra túltengő személyiségtudatát. Feltűnően keskeny, hosszú arca, nőies szája, zavarra hajlamos tekintete, a bőrére hegedt kamaszkori pattanásnyomok mind-mind arról vallottak, hogy Franz von Ottenfeld főhadnagy krónikus kisebbrendűségi érzésben szenved. Tudja gyengéjét, ezért keresi a védett helyzeteket, amelyekben óvhatja lelki bizonytalanságát. Amíg az erős " egyéniségek az élet természetes rendje szerint érvényesülnek, addig a szorongásos személyek önvédelemből válnak akarnokká. Belső gyarlóságukat hatalmas külső mentsvárak mögé rejtik. Isten, császár, haza; kell-e ezeknél hatalmasabb menstvár. Aki túlságosan gyakran hivatkozik ilyen abszolút tekintélyekre, annak nagy céljai vannak önmagával. — 21 —